Észak-Magyarország, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-21 / 17. szám

eSZÄR-MSfli©VÄROftS2ÄG 6 1973. jan. 2T., vasárnap TAI V*»n a Tiszán, de a ruu régi képet, a valamikori csendet hiába keresi már az ember itt Kiskörénél is: betonkeve­rők csikorognak a túlsó partról, hórihorgas daru jel­zőcsengője berreg, súlyos rakományok lendülnek a magasba, építők rikoltoznak egymásnak vígan, ameddig a szem ellát. S a máskor medre fölé feszülő folyó szelíd hullámai láttán elé­gedetlenül dohog egy idős hajósember: — Ö, micsoda idők?! Szin­te nyoma sincs a jégnek, itt várakozunk hasztalanul már mióta, ahelyett, hogy dolgoznánk hivatásunk sze­rint ...! Aztán a partról lefelé mutat, az alattunk szunyó­káló két kis hajóra, s „lé­zengő” személyzetére: — A jeget kellene törniük szüntelenül, de december 28-a óta, hogy ide rendelték őket, szinte alig akadt dol­guk! Fábián Imre, a dörmögő hajósember, a Tiszalöknél telelő folyami flotta pa­rancsnoka, s egyben a Kis­körére vezényelt hajók — a Tárcái, és a Jégvirág — ka­pitánya. Éppen látogatásra jött legényeihez. Régi szak­mabeli — meséli rövid tar­tózkodása alatt —, 1936-tól járja a vizet. Beutazta ez­alatt a Dunát és az összes mellékfolyóit, Regensburg- tól Szulináig minden az is­merőse. 1957 óta dolgozik az Észak-Magyarországi Vízügyi Igazgatóságnál, s felelőse mostani beosztásá­ban valami 65 millió forint értéknek. — Még pár éve is más volt a folyó — emlékszik. — Talán tíz esztendeje lehe­tett, hogy a tiszalöki duz­zasztó elé, meg a zsiliphez szovjet hajókat kellett se­gítségül hívni, mert nem bírtunk a 35—40 centis pán­céllal! Ó, azok érdekesebb, izgalmasabb munkák vol­tak! Órák hosszat tudnék mesélni róluk, de nagyon sietős az utam, sok még a dolgom ma — mondja és búcsúzik. A meredek dünk a két hajóhoz. Érke­zésünkre vidáman bújnak elő mind a víziemberek, s látható örvendezéssel siet­nek elénk. Az idegen láto­gatók — észrevehetően — végre eseményt jelentenek csöndes, téli életükben. Fiatal legény, Vajda Béla nyújtja először a kezét. Ö a Tárcái segédgépésze. S amíg beljebb tessékel bennünket, megismertet a többiekkel is. Elmondja, hogy tokaji fiú, s a bátyját követi a ha­jóséletben. ízig-vérig tiszai ember, a Dunát csak akkor érintette, amikor Bajáig vo­natozott, hogy innét, gépé­szétől átvéve Balatonfüred- re vigye javításra a Tárcáit. Különben az Alsó-Tisza sze­relmese: mert ez érdeke­sebb vidék, erre sűrűbben vannak a települések, több a látnivaló. — S hogy vol­taképpen hol kezdődik az Alsó-Tisza? — kérdi. — Bi­zonyára nem sokan' tudják: fenn, Tokajnál, éppen a vá­rosomnál ... A kellemesen fűtött, ba­rátságos legénységi szobá­ban — benn, a hajó gyom­rában — aztán hamar meg­oldódik a többi ember nyel­ve is, élénk beszélgetéssel folytatódik ismerkedésünk. — Sokáig a Fóká-nál dől-’ goztam, a Folyamszabályo­zási és Kavicskotró Válla­latnál — meséli a legidő­sebb ember, Samu István, a Jégvirág kormányosa. — Sódert fuvaroztunk a Du­nán, többnyire Pest és Vác között. Utána jöttem a Ti­szára. A Jégvirágot tavaly kaptuk, Balatonfüreden ké­szítették. Onnan hoztam át: előbb levíttem a Dunán Titelig, s onnan hajóztam át a Tiszára. Üj hajó, jó hajó. Téli élményeket kutatunk. — Volt az is, éppen elég — beszéli egy fiatalabb, Fekete János, a Jégvirág gépésze. — Még a Jégtörő IV-esen történt, hatvanhá­romban: valahogy lemarad­tunk a-többitől, aztán Mo­hács és Dunaszekcső közölt 2—3 méteres jégtorlaszba keveredtünk, s egy kőzá­tonyhoz nyomva megreked­tünk. Két másik hajónak kellett a mentésünkre jön­ni! Jellemző a körülmé­nyekre, hogy az a két „dön­gölő hajó” például az előt­tük levő 400—500 méteres szakaszt valami hét vagy nyolc óra alatt tette meg! Amikor végre kikecmereg­tünk, meg is mondták: más­kor nem mehet egyedül jég­törő hajó a folyón! Persze, igy sem jártunk jobban — folytatja derűsen — mert például egy másik alkalom­mal harmadmagunkkal is megszorultunk a jégben. S olyannyira, hogy jó darabig helikopterről kaptuk még a kosztol is! A legénységi szobában rádió, televízió, komfort. Aztán, ha jobban is szét­nézünk a Tarcalon, kedves kis konyhát találunk, hoz­závaló éléskamrával, ha­sonló ebédlőt, arréb kényel­mes társalgót, hálófülkéket, másutt praktikus fürdőt, raktárakat. S ezek — ha valamivel kisebbek is — nem hiányoznak a Jégvi­rágról, a másik, alig húsz méter hosszú hajóról sem. Itt élünk, így élünk — mutatnak körbe — s ha oly­kor kicsit unatkozunk is, bizony nem választana egyi­künk sem más pályát, más sorsot! — beszélik meggyő­zően. — „Civilben” én vagyok például az egyik szakács — magyarázza Vajda Béla. — Szinte mindenhez értek már, csak gyúrni nem tudok még — vallja be pironkodva ez utóbbit is a fiatalember, de gyorsan, mintegy kiköszö­rülvén a hajósemberen esett csorbát, kiigazítja megjegy­zését: — Samu Pista bácsi­nak azonban már a tészta­készítés is remekül megy! — S dicsérően, idősebb tár­sa vállára is üt. A jégtörő testén tíz milli­méteres páncél feszül: erő­sebb, keményebb, mint a többi hajó. A tél elmúltá­val azonban nem tesznek kivételt ezekkel sem: ugyan­úgy dolgoznak, mint a tár­saik. — Uszályokat vontatunk velük, kővel, kaviccsal ha- jókázunk a Tiszán, a Bodro­gon vagy Körösön — beszé­lik. — öt uszályt is utánuk kötünk, s vagy 600—700 tonnányi anyagot szállítunk egyszerre ... Nyáridőben is akad élmény jócskán! Meg­történt már például, hogy a Bodrogon 100 centis vízre futottunk, s egyszerűen: nem tudtulj folytatni az utunkat. Meg kellett fordul­nunk, s csak farral — mint a rák — mehettünk tovább. Ilyenkor ugyanis a hajó maga alá szorítja a vizet, s ez valamelyest megemeli. Váratlan, érdekes út volt, máig is emlékszünk rá! Naponta STS dtt uán jelentést kell adniuk URH-készülékükön a mis­kolci igazgatóságnak. A jég­viszonyokról, a zajlásról, a víz hőfokáról, mélységéről. Ezen a délelőttön jég csu­pán a hajók körül van, az is összetörve. S ahogy az ultrahangos mélységmérőre pillantottunk a búcsúzásnál: éppen négy méternyire vol­tunk a Tisza fenekétől... Gyóni Gyula Számot adnak tudásukról... Vizsgaidőszak a tiZKÉnkai főiskolán A főiskolai előadóterem­ben feszült csönd, a padok­ban ülő diákok a papír fölé hajolva a tételeket dolgoz­zák ki. A táblán képletek, egyenletek. A másodéves hallgató a „fárasztó gépek­ből” vizsgázik. Kazincbarcikára, a Ne­hézipari Műszaki Egyetem vegyipari automatizálási fő­iskolai karára éppen a vizs­gaidőszak „teljében” láto­gattunk el. A diákok a vizs­gák felén már túl vannak, így a kollokviumi és szigor­lati jegyzékek már képet mutatnak a vizsgák ered­ményéről. Cservenka Miklós főisko­lai igazgatóhelyettes elége­detten nyugtázza: — A mostani elsőseink jobban szerepelnek, mint az eddigi években. De minden évfolyamon kevesebb az utóvizsga. A legtöbb diák a kollégiumban tanul, tanuló­köröket szerveznek, s így közös tanulással jobb ered­ményt is tudnak elérni. Pe­dig a főiskolává válásunk óta nőttek a követelmé­nyek ... Az előadóteremben to­vábbra is folyik a vizsga. Nagy Zoltán főiskolai hall­gató a gépek igénybevételé­ről beszél, indexe a vizs­gáztató tanár asztalán vár­ja a jegyet. Átmegyünk a kollégium­ba. A hallban mindenütt tanuló diákok. Beszélgetünk a vizsgáról, tanulási mód­szerekről. Mindenkinek van kipróbált, egyéni felkészü­lési szisztémája, amelyre esküszik, hogy a legbizto­sabb. — Szükség is van a mód­szeres tanulásra, a jó idő­beosztásra, — mndja Sár­kány Ágnes másodéves hall­gató, aki a napokban vizs­gázott fizikai kémiából, né­gyesre. Összeszámoltuk, hogy ebben a. félévben 14 könyvből keli felkészülni. És természetesen az előadá­sok jegyzeteiből is tanulunk. — Bizony, minden reggel fél nyolckor könyörtelenül megszólal a csengő, nyolc­kor reggeli, és kezdjük a tanulást. Éjfélkor kötelező a villanyoltás — fűzi hozzá egy hosszú hajú diáklány. — És hány vizsgájulc van ebben a félévben a másod­éveseknek? — Ebben a vizsgaidőszak­ban négy kollokvium és két szigorlat. Még három na­pom van a következő vizs­gámra. Műszaki mechani­kából kollokválok — mond­ja Sárkány Ágnes. — A fiúk sokkal mód­szeresebben tanulnak, mint a lányok — jegyzi meg Papp Antal. — Ugyanis az intenzív tanulás után mi rendszeresen sportolunk. Itt a kézilabda- és futballpá- lya, csak lejátszunk egy meccset, és már fel is fris­sültünk. No, és az „arany- szabályt” mindig betartjuk: vizsga előtti este már nem szabad tanulni. Ilyenkor menjen el az ember mo­ziba, nézzen televíziót, hogy másnap, a vizsga napján ne legyen fáradt. Amikor elköszöntünk a diákoktól, a kollégium ud­varán láttuk is a focizó fiú­kat. Nagy Zoltán is, aki az előbb vizsgázott le a szer­kezeti anyagokból, ott rúgta közöttük a labdát. (tnikes) A kollégiumban mindenütt tanuló diákokat láttunk Fotó: Szabados A rétikul ..titkai” M inden női táska „tit­kokat” rejt. Mi taga­dás, némelyik olyan, mint egy zsibvásár. Az öb­lös, vagy mély, nagyra mé­retezett, vagy aprócska, di­vatos, vagy tetszetősen egy­szerű retikülben a rend — ahogy mondani szokás: köl­tői. Eligazodni ebben a „dzsungelben” csak a tulaj­donosa tud, de az sem min­dig. Abba belenyúlni, vagy bármi módon kíváncsiskod­ni, enyhén szólva illetlen­ség. Pedig mi mindentől „tudósíthat” egy vásárlási cédula, egy hivatalos ok­mány vagy akár a púderes doboz is ... Mindezek ismeretében vette a bátorságot a króni­kás, kérve egy közeli isme­rőstől: borítsa ki az asztal­ra a retikül tartalmát. Pillanatnyi habozás után vállalkozott is erre az akci­óra. Csupán annyit mondott: — Ugyan mire kíváncsi? Mi az érdekes az egész­ben?. .. A szemlélődés — szerin­te — sokáig tarthatott, mert bátorítóan szólt: — Tesék! Ne féljen, nyúljon hozzá .., Az első „dokumentuma” a sokféle „értéknek”, ami kéz alá került, egy vásárlá­si cédula volt, rajta az adat: 500 forint. — Tudja, — kezdte ma- gyarázóan — a télre gon­dolva, még szeptemberben vettem egy jersey nadrágot, ami két hónap múltán tönk­re ment. Mindenki azt mondta, ha megvan a blok­kom, vigyem vissza a bolt­ba ezt a ruhadarabot. Ezt tettem ... — És? !... — Az Ady-híd melletti Tulipán bolt vezetője a mi­nap azt közölte: igaz, hogy más, jobb minőségű nadrá­got adni nem tud, de 500 ‘orint erejéig bármi mást vásárolhatok. így megtérült a károm ... A következő „titok” már örömtelibb és zsebre megy. Néhánysoros levélről van szó csupán, amit a vállalat igazgatója írt alá. Valhogy így hangzik: a munkavi­szonyban eltöltött ideje, is­kolai végzettsége és szakmai gyakorlata alpján, fizetését 1973. január 1-től 2500 fo­rintban állapítom meg ... — Ez igen! És ... — Tudom, azt akarja kér­dezni, mennyivel több a ré­gi béremnél. Megmondom: kereken 350 forinttal. — Örül? — Már hogyne örülnék! A férjemmel meg is beszél­tük: amennyivel többet ka­pok, azt betesszük a KST- be. Ez lesz az év végi köl­tőpénz. A retikül elengedhetetlen „tartozéka” természetesen mindenkinél a szépítőszer, a púder, a rúzs, a szempil­lafesték s még sok egyéb. Van ebből itt is minden, il­letve egy lapos, fehér, ke­rek dobozka már majdnem üres. :— Ezt kedvelem, de most valahogy nem tudok szerez­ni — mondja bosszúsan. A neve: Max Factor. Még kö­zelebbről: (ez a műanyag- doboz hátlapján olvashatói Sun Frolik (Tan). S mutat­ja a feliratot. Másfajta, lehel, hogy akadna, de neki ez illik az arcához, az alkatához, in­kább vár, míg kapható lesz. A „leltár sokáig eltart­hatna, a jegyzetfüzet is megtelne hasonló esetekkel történetekkel. De mert sietnie kell, gyorsan felmarkolja „titkait”, visz- szahelyezi a táskába, s már köszön is: a viszontlátásra. T. F. A VÁROSZAJT úgy meg­szokja az ember, hogy ké­sőbb észre sem veszi. A mo­torberregés, az autóbuszdü­börgés, a sebességváltók reccsenése, a túlpörgetett fogaskerekek nyögése­prüszkölése, a villamosok zörgése, eggyémosodó tá- volbatompuló egyveleg. A betonkoppanású cipősarkak pedig olyan üresen vissz­hangzanak. Az ember igy megtanulja azt is, hogyan kell belülről befognia a fü­lét... Hogy aztán a szokat­lanra, a különösre kinyíljon, odafigyeljen. Hátha még ez a valami, ez a más egészen közel férkőzik nemcsak ér­zékszerveinkhez, hanem az ember bensőjéhez. Megszokott utamon már messziről hallom a kedves dobogást, ezt a meghitt és magányos taktust, s mögötte a bakkanókra érzékeny sze- kérzölyögést. Tudom, olyan­kor Zoli jön. „Ö” az egyet­len ló a környéken. S „ő” is már eléggé öreg. A kocsi olyan, mint amilyeneket a rézmetszeteken, régi képes­könyvekben látni: fából összeeszkábált, a kereket vasabroncs szorítja, oldalá­ra itató vödröt akasztottak, az alján petróleumlámpa lóg. Zoli egész életében szenet és fát cipelt. Emlékszem, fiatalabb korában, amikor még én is iskolatáskát szo­rongattam kezemben, azon gondolkodtam, hogy hátas­nak is jó lenne, olyan sudár, olyan gömbölyű a fara s olyan értelmesen csillog a szeme. Akkoriban, ki tudja hány évvel ezelőtt, ott áljt a szanált tüzelőanyag-tele- pecske vityilója előtt. Időn­ként kockacukorral kínál­tam meg, ajkával ügyesen, óvatosan felvette tenyerem­ről, megnyalt, fülét hegyez­te, szemlélte arcomat, aztán idegesen felkapta a fejét... Zolit azért jegyeztem meg, mert a gazdája is rokon­szenves volt. Ma is ostor nélkül ül fel a bakra, csak kedvesen nógatja indulásra öreg jószágját: — Na, nye Zoli... És Zoli mindig tudja a- kötelességét, az igába haj­tottak beletörődésével elin­dul. Se gyorsan, se lassan, csak úgy kocogva, ahogy a bajuszos, kucsmás kocsis szereti... Az ostoros kocsi­sokat sohase szerettem. Most is úgy tartom, hogy az os- torpattoglató nem ért a jó­szághoz egy cseppet sem, aki csíkosra veri az állatot, így tanítja móresre, nem tudja „az” a nyelvét, nem érti „az” a mójál. Zolinak jó gazdája van, mégis sajnálom. Sajnálom, hiszen egyedül maradt. Nem azért maradt egyedül, mert a kocsirúd másik oldalán nem lát társat... Csak be­szorul az autóbuszok közé, egykedvűen fogadja a du­daszót, emberekkel együtt lélegzi be a kipufogógázt, a gyárak füstjét..-. Zoli egy darab természet. Egy sziget a végtelen ten­gerben, amelyen olyan jó a szemet nyugtatni. Zolit saj­nálom azért is, mert a füvet sem maga tépi. Más kaszál­ja valahol, ahol szívesebben harapná le maga is a szárát. De nemhogy füvet, parkot sem nagyon lát a városban. Ugyanúgy, mint az ember. ÉS ZOLI földet sem ta­pinthat. Pedig a patkók csat- tanása a flaszteren vágyó­dást árul el: földet érni, földet érni — dobogja a rit­must. Amikor meglátom Zolit, mindig szorongok, vajon találkozom-e vele legköze­lebb? (Simányi) JéftíHik a Tiszán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents