Észak-Magyarország, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
FECSKE CSABA: Egy nap emléke Azon » tavaszba csöppent nyári napon amikor vakító arany-fények »erődnek a járdaszegélyhez, amikor csönd van cs álom reszket pillámon, amikor rózsák szirom-szuronyától vérzik a kert. lapul a szél, odúra lelt. amikor, mintha egy másik létben hegyek áznak a kék messzeségben, amikor lehull egy ágról az ének, bújik talpamhoz szelíden a fűben a lábnyom, nevetések surrongnak a csönd falán mint denevérek, amikor lombosodni kezd magányom, azon a napon, akkor sorsodhoz értem: nemzőm voltál, lányom, testvérem ebben á halállal vert létben, szentség, egyetlen mentségem. fétis, jel, amit rólam le csak a halál áztat téged, te múlhatatlan varázslat Öregasszony Tellinger István linómetszete Á felszólítás — Mi dolgod ott?! — kiáltotta az üreg a fészer körül őgyelgő kamaszra —, eridj, míg szépen mondom! Szigorú ember volt az apja. Nehézléptű, keménykezű nagygazda. Vasfegyelem amerre járt. A birtokon, a ház körül, otthon. Nem szerette az apját, örült, hogy mehetett. Be a városba, a kollégiumba. — Hányszor mondjam Patkós, kössön barátságot a latin igeragokkal. És, hqgy ezt a kölcsönös rokonszen- vel elmélyítsem, megvonom a kimenőt magától egész hétre. Vihog az osztály, kárör- vendően, fojtottam Lejjebb bújik a padban és arra a tétovaszemű lányra gondol, aki ina hiába topog majd a templom sarkánál. © Már három napja menekültek. A rettenetes hóvihar belepett mindent, a táj- gán kemény a tél. Néhányan el-elmaradoztak, hiányuk nem tűnt fel senkinek. Csak élőre, csak haza gyorsan-gyorsan! Mellettük német gépkocsioszlop haladt lépésben. Patkós honvéd megpróbált felkapaszkodni az egyikre. Orra vére különös mintát festett a süppedő havon. © Patkós úr — sziszegte gúnyosan a személyzetis — miért nem vett részt a tegnapi szemináriumon? Mintha csak magában beszélne, úgy próbálta elmondani ennek a számára idegen embernek: hogy Feri ... Hát nem érti az elvtárs, a legjobb barátom súlyos beteg! Iíulákcsemete — gondolta az íróasztalos, amikor kibotorkált. A fegyelmiben többek közt politikai éretlenségére és összeférhetetlenségére utaltak. • — Hol jártál? Hol jártál, hogy úgy nézel ki, mint egy disznó! Csöndesebben dülöngélj, mert felébrednek a gyerekek! Az ágy sarkába húzódott, fejét beíűrta a takaró alá, úgy, mint kiskorában. Az én ágyam, az én sátram, azt engedek be, akit akarok! Így csak messziről, tompán hallotta az asszony zsörtölődését, testszag'ú nio- corgását. • Amikor megkapta a felszólítást, arca hamuszürke lett. Valami apróságról volt szó, valami hátralékról, de a ' felszólítás fenyegető, pimasz hangja vértelenné tette az arcát. „Amennyiben ..akkor ... azonnali hatállyal,... pénzbírságra, vagy nyolc napi elzárásra .. Az előszobában egy órát várt. Lökdösődés, kiabálás, „én voltam itt előbb”. Végre bejutott. Marcona nő fogadta. — Mutassa a papírt! Van szeme, láthatja! Ha nem fizet, akkor ,.. Az előszobában várakozók rémült sikítást hallottak. Majd ki vágódott az ajtó és az előadónö égővörös arccal rohant ki: Megpofozott! Rendőr, rendőr!!! A szobában ott ült Patkós Sándor 48 éves művezető és fejét az. iratcsomóra hajtva zokogott. Forró Péter B URINDA ILON \ ■ S zurdokok párát’lehelő ölében, padlások gerendái között, ahol láthatatlan pókhálók tapadtak homlokunkra, vagy a temetőkbe vivő út keresztjeinél, pontosan azokon a helyeken, ott vannak a 'kísértetek. Gyermekkorom sohasem halványuló emlékei őrzik a meséket. Késő éjszakába nyúló esteken, a petróleum I ampa szorításában vergődtek a meszelt falakon az árnyak. A homályló ablak mögött a ház melegéig húzódhattak szivárgó ködök, amelyek a világosság kezdetéig ott ólálkodhattak az öregek meséiben. A zempléni hegyek lábainál az erdők sötétlő lombjai gyermekkoromat idézik, pedig nem ezen a tájon születtem. A hasonlóság néha harminc évet repít a múltba, és újra gyermekként szemlélem a bennem őrzött emlékekkel keveredve az út, melletti változó tájat. . Valami azonos szerkezetű reakciók láncát indította bennem, hinni tudnék abban, ha ifjúkorom pajtásai előjönnének a messzeségből. Az árnyak olyan valódi közelségből tapintanak,; hogy .játékos kezem ösztönös mozdulataival fogni vélem a régtudott ’ tárgyakat, s amikor mozduló kezem a gépkocsi kilincsére tapint, felkapom a fejem. Kanyarog az út... Ahogy fogynak a kilométerek, úgy hatolunk egyre beljebb a hegyek közé a keskennyé vált. erdei úton. Mellettünk elmaradoznak megroppant derekú lak, csipkézett; sziklák, ezek közt vezet az út. Lassú szellő ringatja mögöttünk a port, amely később a levelekre telepszik. Nem beszéltünk. * A község, ahova igyekeztünk, talán ezer lelket számlál. A titkár köpcös, ’fürge mozgású ember, feketével kínál és szinte kérde- zetlenül soroljp a feljegyezni valókat. A községfejlesztési alapból fél éve iskola épült, abban televízió van. Aztán orvosi lakás, posta, s másfél kilométernyi járda is megvalósult. Vízvezetéket vízműtársulással építenek minden család 3500 forintot fizetett be. Sokan dolgoznak a közeli üzemekben, a tsz-ben, de még Miskolcra is bejárnak. Ü.j házak néhány autó, és motorkerékpárok bizonyítják. hogy más lett a világ., Más lett? Igen más. Nemcsak külsőségekben változott meg ez a táj. amely annyira hasonló a gyermekkorom által őrzött képekkel, valami belül is megváltozott az emberekben, s ahogy kis „terepszemlére” végig sétálunk a község .egy darabján. lopva elfigyelem az utcai padokon ülő öregeket. Talán ha az ő mesélő kedvüket megfoghatnánk? Ahogy újra visszaérünk, a hivatali helység maga kínálja a csikorgó ajtajával a bennem motoszkáló kérdést; a titkár először meglepődik, aztán elneveti magát. — Kísértetek? Az öregek meséiben itt is számtalan kísértet élt. Most már elfogytak ezek a mesék. De én találkoztam egy kísértettel. Rámnézelt hiszem-e? Nem hittem. — No akkor elmesélem — és mosolygott a szeme. * — Itt születtem a szomszéd faluban. Nagyon félős gyermek voltam. Tudták is ezt a társaim és mindig csúfoltak, ahol csak lehetett. Rajtam ez nem segített, és hideglelősen gondoltam arra, mi lenne ha egyszer megtapintana egy kísértet. Talán tizenkét éves lehettem, amikor kukorica- fosztás volt nagyanyámék- nál és nem tudom miképpen feledkezhettem meg arról, hogy világosban hazaérjek. Rámsötétedett. Talán egy kilométerre laktunk nagyanyám házától és én egyedül sötétben vágtam neki az útnak. A szomszéd ház elejéhez értem, amikor egyszerre elém ugróit egy nagy lepedős alak és síri hangon felvijjogott. Ma sem értem, hogyan •ugorhaltam át; a kerítést. Burindáék kerítését, ahová visszatért kísérteni nemrég temetett lányuk, Burinda Ilon. Azt sem tudom, hogyan rúgtam fejbe a kísérteiét;, de még azt sem, hogyan értem haza. Csak beestem az ajtón, szinte holttá válva anyám ma- szírozta belém vissza az életet. Nagysokára értek utol azok, akik nagyanyámnál voltak, s előtte váltig fo- gadkozlak, úgy sem merek egyedül hazajönni. Azt mondják úgy szaladtam, hogy azon a távon akkor este. egyszerűen verhetetlen voltam Azután a Miska barátomon mulattak, akinek két fogát is kirúgtam egyetlen rúgással. De ekkor már éledeztem. Nekem sem kellett több, olt állt Miska az ajtónál az osztályunk legerősebb legénye. olyan volt, mint a bivaly. S én akkor egyszerre nekiestem, rúgtam-harap- tam, s olyan pofonokat adtam neki, hogy máig sem bírta megköszönni. Hát igy találkoztam én a kísérlettel. Késő délután indultunk vissza a várasba. Az autó reflektorának egyenletes kévéi végigsuhantak a tö- mörré vált bokrokon. Távolabb az erdő fái álltak némán, és a tisztások-szab- riaita világosabb foltokban felíoszíoreszkállak. a szentjánosbogarak elmosódó fényei. Május volt. Az út, a posta, az építendő vízvezeték és a járda elmaradtak mögöttünk. Sőt a község szélső házainál az antennák alumínium karjain megcsillanó fények is. Csak a bokrok tömör- csendje maradt, az egyenletes motorzaj, s a kerekek surranó nesze, összébbszorultunk. Az itteni világ szorításában vergődött a soklóerős jármű, s ekkor egyszerre megéreztük a táj évszázados hangulatát. A sok nemzedéken át dühöngő vad természeti erők hatalmát. A küszködő apró emberek reménytelenségét. Hova menekülhettek? Mi tarthatta bennük a reményt, hogy újra és újra nekirugaszkodjanak az életnek ezeken a dombokon? S akkor mi, a huszadik század gyermekei gondolatban tisztelettel fejet hajtottunk őseink előtt. Minket biztos érzésekkel kötnek napjainkhoz, s tudjuk már, — amit ők nem tudhattak meg sohasem — ha kijutunk a völgyek sötét burkából. elénk futnak majd városunk világló fényjelei. Hajdú Gábor gyors segítségadás nélkül. Ez év májusában például az egyik kőris földre támaszkodó, szinte földre könyöklő alsó törzsrészén vágták össze azt; a fát, amellyel a kirándulók megfőzték a bográcsgulyást. Nem tudták, hogy pótolhatatlan nemzeti értéken ejtettek olyan sebeket, amelyek már be sem gyógyulhatnak. Még egykét ilyen „favágás”, és oda a gyönyörű kőriscsalád legszebb példánya. Vadgesztenyesor. Ezek is szépek. Szám szerint, két főhorkája mutatta be itt az 7 áldozatát. Történelmi emlékező- hellyé válhat c természeti értéket is jelentő Bacskaj- völgy. Mesébe illő értéknek minősülhet. Nem véletlenül kérjük az intenzívebb intézkedést megmentéséért, mert mesélhet Rákóczi fejedelem. Árpád fejedelem, s Attila idejéről. Ez bizony érdekes lenne. Dózsa Molnár Dániel, nyugalmazott református lelkipásztor Barangolás a Bacskaj-völgy Több történelmi és természeti értékünk pusztulásának az is oka lehet, hogy erre az értékekre rá- lelők elfáradnak abban a törekvésükben, hogy felsorban, negyven körül. Le- ültetési idejük az ott elfekvő kő bizonysága szerint: 1879 áprilisa, tgy ezeket is már a tizedik évtized nevelgeti, de ezek kelthessék az érdeklődést a pótolhatatlan értékeinkre. Ilyen pusztulófélben levő értékünk a Bacskaj- völgy. Mellőzöm ezt a kitételt, hogy „szilvásvölgy”. mert a történelem az előbbi néven emlegeti. Mit is találtam a Bacskaj-völgy ölén? Sokakat érdeklő történelmi-természeti ritkaságot. Harsai, fenyői, kőrisei, juharjai, keresztezett gesztenyéi, különlegesen szép vadgesztenyéiéi. lucfenyői még mindig dacolnak az idővel, hogy a hálás nemzedék átmentse a megbecsülés számára. Ennyi Rákóczi fejedelmet látó facsokor, meggyőződésem szerint nincs az egész országban. Csodálatos értékként maradt meg népünk számára. Gyönyörűek, annak ellenére, hogy két világháború is bele- vagdalfa fejszéit, no meg a mit sem sejlők is sokat elpusztítottak közülök. Fe- nyőjei 40 méter körüli magasságúak, juharjai egyedüli példányok, ketten alig érjük át törzsét, különösen gyönyörű az a fi darabból álló kör-kőris, amelyből öt gyönyörűen díszük. Hatalmasak, szépek csonkolt; állapotukban is. De tönkretehetik azokat csak csemetéknek tűnnek a díszpéldányok mellett, és nézegetve azokat, az az érzése az embernek, hogy oltalmat kérőén tekintenek a faóriásokra. Mindmind a nagyságos fejedelemről mesél. Ki tudja, hányszor töprengett is sorsunkról. Szép ez a Bacskaj-völgy, Levegőjét a Tátra Tiszára húzó áramlása cseréli. Forrásai frissek. Mélyről feltörő gyógyvize különleges. Akármilyen fáradtan érkezik ide az ember, né- hény óra elteltével a környezet, az oxigéndús levegő, a friss víz valójában felfrissíti. Vizét alaposabban meg kellene vizsgálni. Hátha ez a Lorántffv „feredő” nagy gyógyhatású? Ez a környezet és gyógyhatású „íere- dője” besorolhatja a rangos létesítmények megvalósításának sorrendjébe. Még valami másért is szép ez a Mád környéki Bacskaj-völgv, amelyről ma úgy beszélnek a mari iák. mint szilvásvölgyről. Van ennek egy érdekes nevű kútja, az Aldókút. Az áldozok út emlékét örökítette át az. idő évszázadokon. ha jól • hisszük, a honfoglalás óta. A monda szerint Árpád fejedelem
