Észak-Magyarország, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-09 / 83. szám
KALÁSZ LÁSZLÓ: AKÁC ISTVÁN: DEMJÉN ISTVÁN: Lassan elveszti Lassan elveszti élét a tél csillogó kése, kicsorbul, a szelek fehér ruhái beleakadnak a tavasz tüskés ágaiba, leszakadnak, elrongyolódnak, már sípol a föld melle: lélegzete megindul, lábadoznak a fák: minden nap oltja őket a Nap. Jönnek a seregek: a. harcukat megvívott vetések, tisztelegnek az emberek, szívük fölött büszkeség nyílik. PALASZKÖ JÓZSEF: Onnan indulok Hol acélt szülnek a bamba köböl, sistergő hangon kohó-mell zihál, és hengersorok vallanak epekedve, kemencék gyomra örök 'éhséggel zabái, onnan indulok. Hol naponként líjraszülclnek várost, országot változtató csodák, de idegen fül nyafog a zajtól, az öntecsek apró folklór babák, onnan indulok. Hol egy fogalom a. munka izzadással, az azbeszt köténnyel hetven celsius, tán csiszolatlan, nyers hűség a címer, de ős tanító Marcus Aurélius, onnan indulok. Hol apáról fiukra váltva gépek dalát kottázza minden, s kéményeink samottégla szája elámul megmunkált kincseinken, onnan indulok. HiDVÁRI -IMRE: Átbújtam a hegyek alatt ha utamat állták kísértő nagy istenek míg a hangyák alagútjain millió kis forgalmi lámpa volt a nap A nap fénye kicsinosított szerelemmel élethalállal halálélettel legyintéssel feltámadt szélben lebegő szélcsenddel kékkel kötözött rohanásban hol az élet vize elpárolog anol nézik Ahol nézek és magam látom verejtékben olvadt tüzű cseppek alatt melegen párolgó kenyérnek hidegen hevítő italnak Itt eszem és itt iszom Meri kiléptek a hegyek alól HARG1TTAY ATTILA: Hol volt. hol nem volt Hol volt, hol nem volt gyerekkoromban útilaput kötöttem talpamra, hátamra vettem árvaságom, elszegődtem hajnalébresztőnek, kapanyélsimítónak, jó voltam átoknak, bajnak, végül csak gyereket csináltam és kitaláltam magamnak agy asszonyt, hogy meginduljon bennem valami út — melyen hazatalálok. A KÖLTÉSZET NAPJÁN M ilyen ismerősek, milyen természetesen igazak ezek a szavak. Sokszor idézzük őket, de nem mindig gondolunk arra, hogy mit jelentenek, miféle igazság sűrűsödik bennük? Mi is az a törvény, amiről nagy költőnk beszél? A világ dolgainak olyan szigorú összefüggése, amely koroktól és helyektől függetlenül jelen volt kezdettől az ember sejtelmeiben, sorsában, majd később, tudatos gondolataiban. És jelen van ma is. Jelen van: az ember szabadságvágya, az embernek ember utáni vágya, az egymásra találás vágya, az ismeretekre való törekvés, az egymásra utaltság ténye és az, hogy születünk és meghalunk. De törvény a tájban, népben, nyelvben való meggyökerezés valósága, a közösség formáló ereje, az emberség tisztelete, az anyaszeretet és a hazaszeretet. De felszólítás is az idézett verssor. Felszólítás a „tiszta beszédre", az emberségre, az igazságra való törekvés. Közelebbről arra is, amit Petőfi csaknem egy évszázaddal korábban így fogalmazott meg: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni, Saját fájdalmad, s örömöd: Nincs rád szüksége a világnak." Költői és emberi hitvallás ez is. Jöhetnek új korszakok, az ember eljut a „művelhető csillagokra”, de e verssor igazsága nem veszít mai fényéből. Sőt, még igazabbá válik. Bennünket, magyarokat sokfelé a világon a költők népének neveznek. Nem véletlen ez sem. Ahogy a tv versmondó versenyén, amelyet nemrég elhunyt költőnk, Váci Mihály emlékére rendeztek, többször elhangzott, hogy szellemi nagyhatalom vagyunk. Költészetünkre mindenképpen igaz ez. A lélekszám arányában kevés kis nép adott annyi nagy költőt a világnak, mint a magyar. S valóban, a költészet fogalmazta meg, Petőfi szavaival, azt a nagy igazságot, amelynek jegyében ma mind több nép vívja ki önállóságát, szabadságát. Ez a szó: a világszabadság. Nyelvünkön szépen, pontosan hangzik az időmértékes verselés, mert kevés a magánhangzótorlódás, és szabályos a mély és magas hangzók váltakozása. Azt is állíthatnánk, hogy itt mindenki költő. Nyelv nélkül a gondolat csak sejtelem. A szó ad formát érzésnek és ismeretnek. Általa lesz átadható. A nyelv zene és ütem. Ugyanakkor feloldódás is. Üt embertől emberig, kortól kőiig, múltból jelenbe és jövőbe. Az ember felejt, de a nyelv mindent megőriz. A költői nyelv pedig tudatos emlékezetformálás, ritmusba sűrít arcokat, cselekedeteket és igazságokat, életet és halált. Ez az ünnep tehát nemcsak költők, versek, szavak ünnepe, hanem az embereké, a valóságos életé. Soha ennyi verseskötet nem jelent meg, mint napjainkban. E tekintetben is világelsők vagyunk. Nálunk nagyobb népek költői nemegyszer elmondták, hogy egy kissé irigyelnek bennünket ezért. Élő angol, francia költők verseskönyvei csak ritkán jelennek meg ezernél nagyobb példányszámban; Magyarországon már évtizedek óta nincs ezer alatti példányszám. Elsőkönyves költők művei fogytak el napok alatt több ezer példányban és nem ritka ma már az öt-, tízezres, sőt az ennél nagyobb példányszárri sem. S ez nemcsak a költők, hanem az olvasók igénye is. Kölcsönös igény a tiszta beszéd keresése, és ez a kölcsönösség az igazi, folytonosan jelen levő ünnep. A költészet ünnepe az emberi szellem ünnepe. Hiszen nemcsak a verset, a költőt, hanem a magasra törő emberi szellemet ünnepeljük, amely magában hordja a gyerekek tiszta beszédét, és a felnőttek tudatos, alkotó fegyelmét. Mindazt, amit szintén József Attila fogalmazott meg hitvallásként és útmutatásul: „dolgozni, csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. A költészet napja alkalmából — hagyományosan — Borsodban élő költők müveiből készült összeállításunkat ajánljuk olvasóink figyelmébe. VIRÁGZÁS (Mécs Ernő felvétele) A test válaszol Ki mint zárt, megoldatlan képlet hulltál rám egy tárt nyári esten, téged vallatlak, futó testem : szólj, mi benned az örök lényeg? ... Jelképesen halálra ítélt a szülői önkívület, hogy majd az idő-különítmény kilyuggassa o bőrömet! Tudatomat tisztára mosta a szöges ágyként sebző szenvedés, mégis kell a rejtelmes posta, — a beszennyező kielégülés. S mikor a láp-mosolyú mámor a. szerelmen túlra ivei, a test üt józanítva állón emberi kételyeivel... NADASSY JÓZSEF: LAKATOS JÓZSEF: Elültettük Most már elültettük kavicsol; közé szemünk színét hajunk melegét várhatunk délelőttre el is szárad a hajad addig sürgetjük a tavaszt míg itt nem hagy falragaszokkal tűzdeljük fulladásig feketeségünk kell hogy e magány virasszon helyettünk nincs árnyék nincs kegyelem ha megbékélünk Temetők Temetők Holtak Kiapadt szemű vézna csontliliomok tüzes bilincsekben veszteglő megtépett rongybabák PUSZTAFALVI TIVADAR: Prognózis A meteorológia holnapra hideg időt jelzett azt mondják, tegnap még megfagytam volna, de csak ma születtem, cs örülhetek, hogy van mit fölvennem. Délben már telet harangoztak. Holnapra az egész ország fehér lepelben kapitulál de egy lehetőségem még van: felveszem télikabálomat, és ma adom meg magam VARGA RUDOLF: A költő A költő olyan léghajós, ki fölszáll szülőföldestül, mindenestől, ha kell, kosarából nehezékül kidobja feleségét, hat gyerekét, szerelmi levelezésével és írógépét, könyveit, fényképeit, fogkeféjét, sorrendjeit ha vannak neki, és nyakkendőjét székestül és diplomáját, kétkedéseit, gyűlöletéi; szivének homokzsákjait, hogy égbe vigye egy hajó. Olyan légliajós a költő, ki ismeri a magasság mélységét, de ha kell, kiugrik maga is. JUHÁSZ JÓZSEF: . Azok a csillagok Letüntek-e már azok a csillagok, melyek apáinkat is eligazították, ha sötétedett a hűvös esti ég? Mikor a feláztatott rögök púpjai röpködő denevérek szárnyai alól kilopták az éjszaka félelmét. Es messziről beton-csontvázak, nem-transzparensek védték a várost csapkodó indulatok tüskéitől. Hol minden nap ki kellett vágni azok nyelvét, kik a kottással kotyogtak bütykös hangokat: — Hogy megszaporodtak a kicsinyeik, akik majd lenyúlnak a mélybe, kiemelni az elsüllyedt időket. Ereje fogytán gömbölyűdnek mint a gyümölcsök még féreg is nő bennük permet-méreg hernyók hordják szét araszolva s ledöglenek a madarak ül a szel pihenget a legalsó gallyon felülök mellé fütyülök erőt az erötlenedésbe lélegzők a légtelenségbe sóhajokat
