Észak-Magyarország, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-30 / 101. szám

1972. április 30., vasárnap GSZAK-MAGYARORSZAG 7 Május elsejék a nagyvilágban Tavasz, május-ünnepek. A természet, a megújulás, a szerelem, az anyaság, az élet igenlése, köszöntése, ünneplése. S néhány évti­zede a munkáé és a mun­kásé is. Szép szimbólum, hogy a tavaszünnepek, a tél-felejtők, az éledő iák, virágok havának kezdő napját választotta az em­ber saját teremtő, formáló ereje ünnepnapjául. Ami­óta, majd száz éve, 1890- ben a II. Internacionálé a ■párizsi határozattal nem­zetközi ünneppé nyilvání­totta május elsejét —mun­kaszünet, színpompás fel­vonulások, sokféle ünnep­lés, szokás köszönti e napot. * Moszkvában a hagyomá­nyos katonai díszszemle a Vörös téren, a Lenin Mau­zóleum előtt tiszteleg. Ott parádézik a moszkvai hely­őrség, a tűzőrség, a gyalog­ság, a légi alakulatok, fel­vonulnak a rakéták és a tnegeralatt járók. Indulók harsognak pattogó ritmu­sok. Tánclépésben, gyakor­latozva jönnek a sportolók, színes mutatványokkal szó­rakoztatják a nézőket. Gye­rekek, diákok, a Szovjet­unióban tanuló külföldiek sorát a gyárak, üzemek ter­mékeivel, emblémáival vo­nulók követik. Órákig tart a moszkvaiak seregszem­léje. Díszsortűz hangzik el az ünnep tiszteletére. Az­tán zászlós, éneklő embe­rekkel telnek meg a par­kok, terek. Táncolnak, tor­násznak. műsort néznek, játszanak. * Rómában is ritkán keiül sor hosszab felvonulásra. A május elsejét olasz hon­ban a háború befejezése óta ünneplik, azóta elis­merten munkaszüneti nap. Tavaly másfélszáz olasz városban tartottak kisebb felvonulást és hosszas ma­jálist, népünnepélyt. Jugoszláviában kétnapos az ünnep. S bár tömegfel­vonulást csak ötévenként rendeznek, annál hango­sabbak a terek, az utcák, a szabadtéri koncertektől, a katonai térzenétől. Zászló­díszbe, virágfüzérbe öltöz­nek a házak. Majálisra, malacsütésre gyűlnek ösz- sze a fiatalok. Este tűzijá­ték fénye világítja be az eget. Utcabálon ropják a táncot. S májusi díjakat osztanak ki a termelés, a tudomány és a műszaki fej­lesztés élenjáróinak. * Egyiptomban — az arab államok közül először — még Nasszer nyilvánította hivatalos, ünneppé, mun­kaszüneti nappá május el­sejét. A Delta-vidék egyik nagy textilgyárában mon­dott beszédet az államfő, és azóta mindig más gyár­ban tartják a központi ün­nepséget. S ha valahol, hát Egyiptomban igazán színes a felvonulás. Harsány szí­nű ruhák, gyöngyök, sely­mek csillának a napfény­ben. Népi viseletbe öltözött táncosok, énekesek kísérik a menetet. * Vietnamban május else­jén se hallgatnak a fegyve­rek . B o mbatá átadásokról, csatákról szólnak a hírügy­nökségek jelentései. Békeidőben reggel nagy­gyűlésekre jönnek össze a munkások, üzemükbe, g.i j- rukba. Aztán elindul a fel­vonulás, Hanoiban a város központjában a Ba-Dinh palota előtt tiszteleg a tö­meg. Hímzett rózsaszín, zöld. sárga tunikás nők, a fehér inges férfiak és a csapatnyi gyerek akik zász­lót lengetnek, transzparen­seket visznek. Felvonulás után a tavakhoz sétálnak, dalolnak, műsort néznék, teát, sört isznak. Háborúban szomorú a május elseje, üresek az ut­cák, s a fegyverek zajára figyelnek. Az üzemekben ugyan leáll a munka, a szakszervezet gyűléseket, megemlékezéseket rendez. A május elsejét ünneplik, s a békére gondolnak. A csendes nyugodt ünnepek­re, hétköznapokra, a béke­időre. * Az egyik földrészen fel­szabadultan zeng a dal, másutt sztrájk, tüntetés és rendőrsortűz fogadja a na­pot. Majális, meg fegyve­reik zaja közt telik el az ünnep. Május elsejék — a nagyvilágban. l<í Ipnnp minden’ IWHIt ha nem fájnának a lábaim — mond­ta az öreg. — Így nem tu­dok dolgozni. — Am azért csak fűrészelt tovább. Jobb kezében úgy tartotta a fű­részt, olyan könnyedén, ahogy csak azok tarthatják, akik egész életükben ilyen szerszámokat fogtak. Baltájá­val pedig erősen markolta a fát. Odakinn esett az eső. A friss forgács jellegzetes sza­ga megrekedt a fáskamrá­ban. Az arasznyi hosszú le- íűrészelt fadarabok tompán puffantak a fürészporban. Később abbahagyta a íűré- szelést, és a csupazöld he­gyek felé tekintett. — Most hetvenhét éves va­gyok. 1950-től 58-ig tanács­elnök voltam, előtte meg 45-től párttitkár, persze, nem függetlenített. Dolgoz­tam. Volt úgy, hogy télen fát termeltünk, nyáron pedig meszet égettünk. — Nem vagyok bükkszent- kereszti. Jánokon születtem. Tizennyolc éves sem voltam, amikor 1912-ben ide jöttem. Előtte egy székgyárban dol­goztam, aztán 1913-tól a vas­gyárban. Tizenkilencben let­tem mészégető. Olyan em­berekhez jártam dolgozni napszámba, akik szakértők voltak. Ellestem tőlük a fo­gásokat, ahogy ők is ellesték valamikor.. Mert nem olyan nagy tudomány ez, mint a matematika. Csak figyelni kell. Sok kemencét kiéget­tem. Ajaj! Nincs ilt olyan ember, aki annyi kemencét kiégetett, mint én. Amint rü­gyezett, mentünk a mészke- mencékhez, és minden héten égett a mészkemenee, nem havonta, mint most, és nem is kicsik. Eleinte a Dolinká- ban dolgoztunk, ott ahol most a víkendek állnak, s ötvenmázsásak voltak a ke­mencék. Aztán nagykemen­céket csináltunk, 250, - meg 300 mázsásakat. Annyi tiszta mész jött ki belőlük. A mészkemenee gömbölyű. Akár egy pohár. Egy 2000 mázsáshoz 11 méteres átmé­rőjű kört kellett vájni. Ha nagyobbat akarunk, még na­gyobb kör kell. A fa minősé­gétől is függ. Vékony fa nem égeti ki. Nehéz munka ez. Ha bel'űti az ember a ke­mencét, 72 óráig nincs meg­állás. Amikor tanácselnök let­tem, abba kellett hagyni a mészégetést. Pedig nem va­gyok idevalósi, mégis szeret­tek az emberek, mit tudom én, hiába tiltakoztam. Most is szeretnek. Persze, sosem felejtettem el, honnan szár­mazom. Én mindig a mun­Drága István kásembert szerettem. Kutya sokat kellett tanulni, mert egyenesen a közigazgatásba kerültem, hat elemivel. Pedig akkor még ide tartozott B ükkszentlaszló és Répáshu- ta is. De úgy akartam, hogy ha már akaratom ellenére tanácselnök lettem, jól tölt- sem be ezt a posztot... Akkor a községnek 156, ka- tasztrális hold földje volt ,es 1500 lélekszáma. Most is sok olyan ember él itt, akinek talpalatnyi földje sincs. Ne­kem 1 is csak 440 négyszög- ölecském van. Voltak embe­rek. akik állandóan meszet égettek, és 160 fuvaros volt, most még haminc sincsen. A vasgyárban alig dolgozott valaki, most meg alig akad család, ahonnan legalább egy gyerek, vagy családfő ne dol­gozna ott. A középső koícon do­gozik, a mélyépítőknél, de ugyanúgy megrakja a ke­mencét, mint én. Ugye, míg fiatalok voltak, csak nekem dolgoztak. A legfiatalabb meg már 13 éves korában kijelentette: nein akarok öl­favágó lenni, hogy esőben, hóban, sárban kaparásszak az erdőben. Persze, ez nem ment könnyen. Ha jól em­lékszem, egy télen dolgozott az erdőn, aztán két évig fa­jelölő volt, de egyszer elém állt, s azt mondta, apa, én ezt is meguntam. Így tanult ki géplakatosnak. Most már brigádvezető. — Egyszóval végül nekem is abba kellett hagynom a mészégetést. Viszont bevezet­tük a villanyt. Ki volt adva, hogy oda vezetik be előbb, ahol megvan az anyag. Jár­tam házról házra: jó vol­na bevezetni a villanyt. Mi­nek az?! — mondták, eddig jó volt a petróleum. Ezért, hogy legalább a fővezetéket bevezessék, olyanokat is be­írtunk, akik nem akarták. Bementem az áramszolgálta­tó igazgatójához Miskolcra. Elmondtam neki mindent, töviről hegyire. Azzal bo­csátott el, hogy készítsük el az oszlopokat, van az erdé­szetnek elég erdeje. 286 da­rab oszlopot termeljünk ki, vagyunk it1 elegen. Igen ám, de az erdőgazda­ság igazgatója meg azt mondta: nem pusztítjuk az erdői, elvtársi Mondom, a község villamosításáról van szó. megfizetjük, ingyen ki­termeljük. Hajthatatlan volt. Végül a megyéi pártbizott­ságnak kellett beleavatkoz­nia. Még kitermelve is volt fa! De hol? Putnok környé­kén. A diósgyőri rakodóból csak harmincat adtak. Fu­varos kellett hát. A kisbíró összedobolta a fuvarosokat. Estére össze is gyűltek. Néhányan zúgtak csak, hogy mindössze 100 fo­rintot kínálunk a két nap- ma... aztán mire észrevet­tem, csaknem több fuvaros volt, mint amennyi kellett. Mi ástuk ki a gödröket is. Ahogy álltak az oszlopok, be is szerelték a villanyt. Bámészkodtak vagy húszán nálam is, hogy bevezették a fényt. Ma tán vagy öt ház­ban nincsen villany, s ugyan­annyiban hiányzik a rádió, tv, vagy 150 van a község­ben és zenegép is elég sok. — Két éve a vizet is be­vezették. Ismerek én most is mindent. Amíg nem volt ennyire rossz a lábam, men­tem én. Hogy az a bajom, mit kéne csinálni? Mert ami igaz, az igaz, semmi rossz nem történt a faluban, amíg én voltam a tanácselnök, csak 52-ben, amikor elvitték a lovakat. Nem tudtam megakadá­lyozni. Pedig sokat tanul­tam. Hogy hazajöttem a ta­nácsról, meg vacsoráztam, s mindig tanultam. Törvénye­ket, rendeleteket, mindent. Szegény feleségem, nyugod­jon, mondta is, hogy meg fogsz bolondulni, annyit ta­nulsz. A világ persze, azóta is fordult, hogy nyugdíjba men­tem. Mondom is a mai mész­égetőknek: sose fogtok any- nyi meszet égetni, mint én, mert most már másképp van, ipar lett. Akiknek meg van iparuk, nem dolgoznak, hanem dolgoztatnak, kocsi­kat vesznek és grasszálnak. Igaz, szép napszámokat fi­zetnek, százötven forintot is, de meg is kell dolgozni a mészkemencénél. Mész pedig kell, hisz’ sok az építkezés az országban. Persze, az Al­földre már alig járnak — mondta Drága István, a nyugdíjas mészégető, aki párttitkár és tanácselnök volt Bükkszentkereszten. intett a fiának, s II ^gy tartott jobb kezében a fűrészt, olyan könnyedén, mint akik egész életükben ilyen szerszámo­kat foglak. Szöveg: Nyitray Péter Kép: Mécs Ernő — Jó lenne minden, Iia nem fájnának a lábaim .. Nemzedékek Nem mindig könnyű a „volt” embernek elviselni, naponta összezárkózni a „lesz” emberkével. A nem­zedékek együttéléséhez tér kell. A dédunoka Még nincs egyéves Bélus. Ül a rácsos ágy sarkában, s elmélyülteti nyomogatja az élénk színű gumitörpe orrát. Hosszú ideje ezt teszi, már vagy két perce. Aztán szétnéz a kis bérházi szo­bácskábán, S ijedten döb­ben rá, hogy egyedül van. Bélus pityeregni kezd. Először csak szájacskája két csücske görbül le hang­talanul. Megkapaszkodik az ágy rácsába, feláll és tüze­tesebben körülnéz. A kö­vetkező pillanatban életeién sivalkodásba kezd. Zeng a betonfal, visszaveri az éles hangot. Anyu nem jön. Anyu pelenkát mos a fürdőszobában. Hallja a sí­rást, de vár egy kicsit. Tudja, hogy hiába vár'. Hátha. Az előszobában ajtó zá­ródik, határozottan, ke­mény, figyelmeztető kop- panással. A fiatalasszony bemegy a gyerekhez. A bezáródott ajtó mögül nem jött segít­ség most sem. Az unoka Az unoka, Bclus papája fiatal, szinte még maga is gyerek. Ma ismét szemre­hányás várja otthon. — Nagymama? — Mit tudom én! — Ittír on van? — Nincs ... Elkergette a gyereksírás, mint mindig. — Lehetnél kedvesebb is hozzá. — Mikor? Szinte nem is látom. Ha itthon van, be­zárkózik __ tulajdonkép­p en azt sem tudom, mit eszik... A szokásos vita. Már mindketten vigyáznak rá, nehogy veszekedés legyen a vége. Máskor is vigyáznak, mégis mindig összekapnak. — Még egy albérletben is is jobb lenne, mint így — tör ki a fiatalasszony —, med­dig lehet ezt bírni? — A te ötleted volt. — Az enyém? Talán in­kább az édesanyádé! Lak­na ő vele! Csakhogy ügye, ö se tud kijönni nagy­anyáddal. Akkor én hogy tudjak? Nekem senkim, sé­mim, semmi közöm hozzá, és egyszerűen elég volt... Egyre emelkedettebb hangú a vita. Észre sem veszik, hogy az előszobaajtó halkan kinyílik, az öreg­asszony beóvatoskodik kü­lön bejáratú kis szobácská­jába. s magára zárja az ajtót. A lánya — Melyiket védjem, me­lyiket pártoljam? Egyik az anyám, másik a fiam — panaszolja a korán őszült asszony. — Nem gondolja, hogy túl nagy a korkülönbség a fiatalok és az édesanyja közt? Nem lenne jobb. ha inkább magánál lakna a néni ? Az asszony gyorsan ki­mondja, hogy nenr. Talán túl gyorsan is. Olyan gyor­san, hogy maga is zavarba jön. s bővebb magyarázat­ba kezd. • — Nincs olyan ház. ahol ne zord ülne össze kanál, villa. Nálunk talán a szo­kottnál is többször van né­zeteltérés. A férjem nehéz természetű ember. Volt már nálunk anyám, de ak­kor szinte elviselhetetlen volt a helyzet. Az uram ne­héz természete miatt a fi­am is szívesebben volt a nagyanyjánál, mint itthon. — És most mégsem egyeznek? — Ezt nem értem. Olyan gond ez nekem, hogy majd szótmegy a fejem. Éjszaká­kat nem alszom, töprengek, hogy rendezzem el őket? Még a kedves kis unokám­ban sem tudok kedvem szerint gyönyörködni, mert ha náluk vagyok, mindig az anyámat panaszolja a menyem. Az asszony elsírja magát. Van még egy és más, amit nem akar kiteregetni. Iga­za van, ki segíthet rajta? — Szanálták az anyám házát. Abban laktam a fi­ammal, s olyan szívesen odafogadta akkor a menye­met is. Nem volt semmi baj. Közös megegyezéssel kérték a házért háromszo- I bás lakást, hogy továbbra is együtt lakjanak, s így a fiam lakáshelyzete is meg­oldódik Hogy mi lett anyámmal? Egyszerűen ’ nem értem! És ő... Talpig feketében, mint­egy lopakodva lép be a szerkesztőségi szobába. Furcsa jelenség. Nem is olyan öreg, mint amilyen­nek egy dédnagymamát el­képzel az ember, még így, feketébe öltözve sem. Te­kintete riadtan rebben, be­széde halk, kapkodó. Ez az asszony nem lehe­tett mindig ilyen. Erős, telt alakjához nean illik ez a zavart félénkség. .— Alva gondoltam, hogy elmennék a szociális ott­honba . — Feladná a szép laká­sát? De miért? — Szép lakás? Börtön az. Az a szoba egy cella, csu­pasz falakkal ahová be va­gyok zárva. — De miért zárja be ma­gát? — Mit csináljak? Ott semmit sem lehet tenni. Tudja, amíg házam volt Diósgyőrben, volt elfoglalt­ságom. Csak amolyan kis, egyszerű munkásember há­za volt az. Lehet, hogy nem volt ilyen „szép”, ilyen „ké­nyelmes”. de volt egy kis kertem. Zöldséget vetettem, s az almafán is akadt egy lás gyümölcs. Tavasztól őszig volt mivel kimenni a piacra. Tudja, mint ős­termelő. — Hiányzik az a pénz? — Ugyan, van pénzein a takarékban még a ház árá­ból. A piac hiányzik. Áz hiányzik, hogy kimenjek, hogy gyomláljak, hogy vá­logassam a hullott almát, hogy kínáljam azt a lás hi- mi-humit a kertből. Közelebb hajol, s mintha attól tartana, hogy valaki meghallhatja, halkabbra fogva hangját elárulja vég­ső csalódását: — Tudtam, hogy mi hi­ányzik nekem. Megtettem, hosrv korán reggel vettem zöldséget a falusiaktól, s árultam. Igen ám. csak­hogy ami megmaradt, más­napra teljesen elfonnyadt abban a száraz, meleg szo­bában. Nem jó az a lakás semmire. — Bizony, ez másféle életfonna, más elfoglaltsá­got kell keresni. Ott van például a kedves kis déd­unokája ... Az asszony arca elborul. — Lehet, hogy megvet, de engem nagyon idegesít már a gyereksírás. Felne­veltem a gyerekem, az uno­kám ... ha csak meg kel-* lene látogatni őket. csak akkor amikor kedvem van, az más. Meg ez is más. Eb-, ben a házban a gverekisírás sem olyan, mint valamikor nálam, otthon. XJev járok én lassan, mint azok a zöld­ségek'n szobám na dl óián . , . Hiába, az öreg fa ritkán kapaszkodik meg az úi tá­laiban. még akkor is, ha száraz szikről löszbe teleoí- fo+tó-V. Adamovics Ilona !

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents