Észak-Magyarország, 1971. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-28 / 281. szám
19Pt.‘flor. 36., msömep ESZÄK-NtAGVWiOKSZÄG 5 ÜZEMZAVAR a viliAirái^ srejü szél * * Illanta minden átmenet nélkül, szinte egyik óráról a másikra valósággal ’•'égigsepert a Bodrogközön és Szerencs térségében. Az előző napi kellemes időt feledtetve mindenfelé friss gondokat hagyott maga mögött. Az éjszakai órákban néhány településre hideg sötétség borult. Az áramszolgáltató vállalat szerencsi kirendeltségén ekkor már mindenki talpon volt. A telefon megállás nélkül csörgött. Tsz-ekből kértek segítséget, mert nem volt áram a fejőházban és a sötét utcákon szélnek dőlt emberek igyekeztek lakásuk és munkahelyük felé, a legrövidebb úton. Aztán eleredt az eső, mely‘ később átváltozott havazássá.- A sáros latyak hajnalra megdermedt. Ádig tucatnyi ember indult gépkocsikkal és motor- kerékpárokkal a szélrózsa minden irányába, hogy megszűnjenek az üzemzavarok, világosság legyen a lakóházakban és az utakon. — Gyorsan megy a riasztás nálunk, valóságos hatóitat fegyelemmel kell végrehajtanunk a parancsokat, különben nem tudunk megbirkózni a természet okozta üzemzavarokkal — mondja horgai Károly, a kirendeltség vezetője. Immár két évtizede dolgozik az áramszolgáltatónál, a körzetszerelői beosztástól a kirendeltségve- *ető felelősségteljes posztjáig. Huszadmagával1 őrzi egy olyan hatalmas terület áramellátását, amelynek egyik iratára Tállyától a Tisza- Partig, a másik pedig Gesz- telytől Bodrogszegiig ér el. ügy „szemre” is van vagy 80x60 kilométer alapterület, rajta 25 település, és több mint 16 ezer fogyasztó. Közöttük a csokoládé- és a cukorgyár, a kőbányák, az őrlőművek és az állami gazdaságok. — Ezen az éjszakán 120 helyről jelentettek üzemzavari — mondja a kirendelt- ségvezető. (A sárospataki igazgatóság területén összesen több mint 600 bejelentés volt, ezért a környező kirendeltségeikről sem lehetett segítséget kérni.) Legtöbb helyen a vezeték szakadt le, de gyakran hangzott el a „sötét van” címszó alatt nyilvántartott bejelentés. Utoljára 1969-ben volt ilyen súlyos helyzet a kirendeltség területén. De talán most még több vezeték szakadt le, mint akkor. H.úrmii n*in ^ három éjfldrOIU IldP jel talpon volt az egész kirendeltség. URH adó-vevő készülékkel tartották a kapcsolatot a központ és a településeket járó szerelők közölt. Először a súlyosabb üzemzavarokat javították ki, de a harmadik napon már valamennyi kisfogyasztó lakásában világosság volt. Volt olyan hely, ahol nemcsak szívesen fogadták a szerelőket, hanem szervezetten is segítséget nyújtottak munkájukhoz. Az alsódobszai termelőszövetkezetben embereket és gépeket adtak, hogy minél hamarabb áram legyen a környéken. A kirendeltség vezetőjének szobájában szépen bekeretezett oklevelek láthatók a falon. Az egyiken vastag betűvel ez áll: A szocialista munka üzeme. Mellette három dicsérő oklevél. A negyediket talán éppen azzal a helytállással vívják ki, amelyet a mostani napok nehéz munkája követelt valamennyiüktől. — A legnagyobb ellenségünk a tél és a zivatar. Nemcsak azért, mert ilyenkor igen kellemetlen dolog a magasba törő póznák tetején fagyos berendezéseket szerelni, hanem azért is, mert alighogy kijavítjuk az egyik hibát, máris mehetünk a kővetkező helyre. Az ilyen időjárás embertől és géptől egyaránt maximumot követel. Van olyan hely, ahová a kedvezőtlen útviszonyok miatt egyszerűen nem lehet eljutni, azonban ha üzemzavar van, a mi szerelőinknek oda is el kell érniük. A kirendeltségen van egy eseménynapló, melyben pontos tükörképe látható egy- egy elemi csapás következményének. Az utóbbi napokban számos újabb feljegyzéssel lett gazdagabb a vastag füzetecske. — Nem is tudom, mi lesz velünk néhány év múlva, ha kiöregszik a törzsgárda. A fiatalok nem szívesen jönnek körsetszerelőnek. Kényelmesebb helyen több pénzt kereshetnek. Pedig a i mi munkánkra is nagy szükség van. S néha bizony a i fogyasztók kissé megértőbbek is lehetnének ... ill inti önkinek a legnagyobb. Ha egy lakásban nincs áram, kellemetlen dolog. De lm egy egész faluban nincs, az még kellemetlenebb. Sárospatak térségében egyetlen éjszaka 600 helyen volt üzemzavar. A harmadik estén azonban már mindenütt égett: a lámpa ... Paulovits Ágoston Otthon—1972 Egy kiállítás tapasztalatai A budapesti kiállítások sorozatának 1966 óta évről évre visszatérő rendezvénye, értékes színfoltja a Belkereskedelmi és a Könnyűipari Minisztérium vállalatainak őszi „Otthon” kiállítása. A kiállított termékek — elsősorban bútorok —, a jövő év újdonságai a közönség előtt vizsgáznak. Korunkban egyre nagyobb szerepe van a lakások célszerű berendezésének, lakályossá, otthonossá tételének. Hiszen a jó lakást is el leket rontani rosszul megválasztott, vagy helytelenül el- rendézett bútorokkal, ugyanakkor a „nem testhez álló” lakás is kellemessé, meghitté varázsolható a célszerű berendezéssel. A jól megszerkesztett és szép bútor elsősorban otthon töltött óráink kellemesebbé tételét, kényelmét szolgálja, s nem csupán díszítőelem többé. Megnőtt az érdeklődés Az „Otthon” kiállításoktól megszoktuk, hogy a legkorszerűbb lakberendezési elvek gyakorlati érvényesítésére törekednek, és szorosan kapcsolódnak a lakásfejlesztési tervekhez. Ismeretes, hogy a lakásépítés üteme meggyorsít. Ezzel természetesen-gnőtt az érdeklődés, a vá- j adási igény a lakáskultúrához tartozó fogyasztási cikkek iránt, s egyre gyorsuló ütemben halad az elavult, korszerűtlenné vált lakbértől dezési tárgyak cseréje, Pótlása is. Az Otthon — 1972. kiállítás betöltötte célkitűzéseit. Bemutatta az új, korszerű — elsősorban a belföldi gyártmányú — bútorokat és alakberendezés, a korszerű lakáshasználat körébe tartozó egyéb felszerelési tárgyakat, felhívta az érdeklődök figyelmét a lakberendezés legújabb irányzataira, a berendezési és használati tárgyak harmonikus és célszerű elrendezésére. Kereslet cs kínálat A fogyasztók a bútorgyáraktól sorozatokat, garnitúrákat és sajátos, egyedi igényeik kielégítésére alkalmas, variálható bútorokat várnak. Sajnos, a bútoripar és a kereskedelem mindmáig nem tudott mindenben eleget tenni ezeknek az igényeknek. Sok jó garnitúra néhány évig kapható, majd nem gyártják tovább, holott a vásárlóié szívesen vennének kiegészítő bútorokat is. Más esetekben a „garnitúra-elv” értelmetlen korlátokat állít, a fogyasztó törekvései elé. Az állagtól eltérő igényeié nehezen elégíthetők ki, mert a garnitúrákon belüli több- leldarabok beszerzése, a válogatás és az „összerakás” különféle nehézségekbe ütközik. Ismerjük azokat a lengyel és NDK bútortípusokat, amelyeknél a vásárló maga határozhatja meg a szekrényelemeik számát, a könyvespolcok mennyiségét. Vajon miért nem lehet ezl hazánkban is megvalósítani? Az Otthon—1972. minden korábbi, hasonló kiállításnál nagyobb volt, ízlésesebb és szebb darabokat mutatott be. Ezt a részvevők körének bővítése is segítette. Célszerűek azok a törekvések is, amel yek n ek eredményekén t a vásárló egyidejűleg kap információt több tárca vállalatainak lakáskulturáli.s célkitűzéseiről. A korszerű háztartás és lakáskultúra napjainkban csak komplexen tervezhető.) A háztartási gépel;, konyhafelszerelési tárgyak, konyha- és fürdőszoba-berendezésék széles választékának bemutatása is dicséretes kezdeményezés. A leállítás nagy érdeme, hogy a vállalatok egymással versengve mutatták be kínálatukat. Kevés a tájékoztatás Sajnos, igen szegényes azonban az „Otthon” kiállítások katalógus- és tájékoztató anyaga. Lehet, hogy ennek oka a választék folytonos változásában keresendő, de ez semmiképpen sem fogadható el. Bútort és hasonló, tartós fogyasztási cikkeket a fogyasztók általában megfontoltan, alapos körültekintés után vásárolnak. Ehhez azonban tájékoztatásra van szükségük. Tudjuk, hogy a jó bútor ma még részben hiánycikk, é.s elképzelhető, hogy a vállalatok ezért nem törekednek a vásárlók alaposabb informálására. Mégis, a jelenleginél sokkal több tájékoztatásra van szükség. összességében megállapíthatjuk, hogy az Otthon— 1972. és az ehhez hasonló kiállítások igen hasznosak, mert segítik a nagyiközönség i gényei nek megismerését, ugyanakkor segítséget nyújtanak mindennapi gondjaink célszerű megoldásához. De keresni kell a lehetőségét, hogy Budapesthez hasonlóan a többi, nagyobb vidéki centrum' — így Miskolc is — legalább ötévenként hasonló kiállításhoz jusson. A budapesti példák alapján, joggal állíthatjuk, hogy a kizárólag kereskedelmi bemutatók nem adhatnak többet, mint amennyit a meglevő bolthálózat egyébként is nyújt. A teljes körű áttekintés biztosítására kellene teliót törekedni a fővárosban és vidéken egyaránt. Ifj. Horváth Béla — Húsz, tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét — hallatszik Nagy Sándor hangos visszaszámlálása. A rádiótelefon továbbítja a hangot, eljut oda, ahol a lerobbantandó épület négy sarkát tisztes távolból őrzik. —•. Tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhárom ... Miskolc belvárosában áll a forgalom, a Széchenyi utca elején a hajnali ködben visszafojtott lélegzettel figyelnek az emberek egy házra, egy öreg házra, amelyben a híres Rorárius cukrászda fogadta vendégeit sok tíz esztendőn keresztül. A mészkőből, téglából épült, vastag falú épület kétezerszázharminc fúrólyuk által megsebesített testében több mint fél tonna robbanóanyag feszül. Nagy János, a Borsodi Szénbányák robbantás vállalkozási csoportjának vezetője gondolatban még egyszer végigfutja az egyhónapos előkészület munkafázisait, az elmúlt éjszaka ellenőrzésének tapasztalatait, közben számol: — Tizenkettő, tizenegy, tíz Milyen sok mindenre kell ügyelni egy ilyen robbantásnál ! A főutcán vagyunk, szemben, a kirakatok hatalmas üvegtábláit deszkapalánk védi, a környező házak ablakai nyitva várják a robbanás léghullámait, az emberek biztos helyről figyelik, mi történik az elkövetkezendő másodpercekben. Az ötvenkét esztendős Nagy János bányamérnök, közgazdász harminchét esztendeje áll a magyar szénbányászat szolgálatában. Minden lépcsőfokot bejárt. Csillésként kezdte, aztán vájár lett, később aknász, majd okleveles bányamérnök és közgazdász. Nagyon jól ismeri a robbanóanyagot, annak hatását, hiszen sokáig, és most is ez segíti munkájukban. A robbantás vállalkozási csoport az elmúlt két és fél esztendőben sok helyen segítette az építkezést azzal, hogy gyorsan, a hagyományos bontásnál sokkal olcsóbban, kevesebb fizikai munkával és munkaerővel a különböző balesetveszélyeket elkerülve bontott régi, sokszor több mint 10U esztendős épületeket, beton- és vasbeton szerkezeteket, tömés védőfalakat, gátakat, de Baríos Marion förobhantőm ester. még erdőt is irtottak, tüsköt is robbantottak. Ezeknek az előnyöknek csak akkor lehetnek tökéletes gazdái, ha nagyon lelki- ismeretesen végzik munkájukat, ha precízen, körültekintően dolgoznak, hiszen itt nem nagyon nyílik mód az ismétlésre. Figyelni kell a bontásra ítélt létesítmény falvastagságára, szilárdságára, a robbanóanyag hatékonyságára, a fúrólyukak elhelyezésére, telepítésére, ezek hosszúságára, a biztonsági követelmények legszigorúbb betartására, a várható légnyomás okozta veszélyre, a robbantás következtében leszakadt törmelékdarabok repülési távolságára és még számos, az adott helyzetnek megfelelő speciális körülményre. — Kilenc, nyolc, hét... A robbantással foglalkozó emberek nem babonásak, ezért nem is szokták lekopogni, amikor arról beszélnek, hogy eddig még karco- lásos balesetük sem volt. Pedig Borsod megyében, de a megye határain túl is, szelte az országban, eddig már csaknem tízezer kilogramm robbanóanyagot, paxitot és 33 950 darab gyutacsot használtak el. Dolgoztak Miskolcon, Ózdon, Kisgyőrben, He- jőcsábán, Algyőn, Debrecenben, Encsen, és még nagyon sok munka vár rájuk. Mert az ország szinte egyetlen hatalmas építkezés, és az ' új felépítéséhez helyre van szükség, a régit, az elavultat le kell bontani. — Hat, öt, négy ... A robbantási csoport vezetőjén kívül két mérnök és tíz robbantómester az elkövetkező másodpercek elé figyel. Barlos Márton technikus. főrobbantómester, a tív- tagú brigád vezetője ott áll a Sötétkapu alatt, A 37 éves, volt .perecest bányász, akinek az apja és a nagyapja is a föld alatt kereste meg a kenyeret, mint vendég is megfordult a Roráriusban. Nem szerette különösebben, de a jó kávé kedvéért bebetért ide időnként, ó az az ember, aki utoljára volt ezen a hajnalon a Rorárius-ház látogatója. A hűvös, huzatos, kopár, gazdátlan ■ falak között még egyszer végigjárta az épületet, ügyelve lépve át a robbantókábel vezetékeit, Húsz, tizenkilenc, tizennyolc ... Nagy János, a rob- banlócsoport vezetője. és most azt várja, mi lesz munkájuk eredménye. Nem fél. de izgul egy kicsit, hiszen bármennyire is ismeri a robbanóanyag hatását, bármennyire is kiszámítottak mindent, bármennyire precízen végezték el munkájukat, itt minden előfordulhat ... — Három, kettő .... A brigádban mindenki robbantómester. Patvaros Lajos, a Széchenyi utca elején áll, fején a védősisak, kezében a veszélyre figyelmeztető piros zászló. Álmatlanságtól, fáradságtól pirosra gyulladt szemmel nézi a hazat, amely most majd leomlik. Az jut eszébe, amikor először vette kézije a tizde- kás robbanóanyagot, amikor először fektette tenyerére. Nézte, s azon gondolkozott, miféle erő az, amely ebben a kis csomagban feszül. Az egykori vájár iól emlékszik rá, hogy akkor megizzadt kissé a tenyere. Aztán emlékszik arra is, mikor a robbanóanyaggal telt ládát a hátára akasztotta és vitte a robban tómester után. Hiába tudta, hogy nem történhet baj, mégis úgy érezte, hogy ez a láda élete eddigi legnehezebb terhe. Aztán megszokta a robbanóanyagot, megszokta a közelségét, de sohasem annyira, hogy egy percig is elfeledkezne róla, mennyire veszélyes ez. — Egy. és robbantás! — hangzik Nagy János hangja. Aztán megremeg lábunk alatt az aszfalt, mintha óriások óriás kalapáccsal vernének a földre, hatalmas dörej és por leple alatt térdre rogy, aztán alkotóelemeire, hullik szét az épület. A két és félezer köbméter építőanyagból. egykori kőművesek, ácsok, napszámosok által emelt háztömb már csak holt anyag. Elül a por. Gyors röptű galambok riadt csapata kering az egykori ház fölött. Lassan megindul az utcán a forgalom. Az építőkkel, akik a robbantok sarkára taposva már hozzákezdenek az anyagok eltakarításához, aztán az új épület emelésébe?,, már senki sem törődik. I-sz- re sem veszik őket. Pedig ettől a pillanattól kezdve születik valami új. Szöveg: Oravcc János Kép: Szabados György Patvaros Lajos robbantó* mester.
