Észak-Magyarország, 1971. szeptember (27. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-26 / 227. szám
1971. slept. 26., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZÁG 7 „Nagyobb rangja volt régen a kohász, szakmának...” — Apám kohász volt, az ózdi gyárból ment nyugdíjba. Az ő közbenjárására kerültem én is a kohóhoz 1941-ben. Fiatal korom miatt három évig felvételi papír nélkül dolgoztam. Ezek az évek a nyugdíjba sem számítanak be. Nincs róla „dokumentum”. Ki törődött akkor ezzel, örültem, hogy kohásztanonc lehettem. Nagyobb rangja volt régen a kohász szakmának ... És becsülete. .. Elsőrangú szakmunkások versengtek, hogy a kohóhoz kerülhessenek. Mint említettem, apám révén bekerültem. Természetesen utolsó segédnek. Azóla végigjártam a ranglétrát. © Két csapolás között az Özdi Kohászati Üzemek 2. számú kohójának verejtéket izzasztó árnyékában beszélgetünk Fodor János főolvasztárral. ötven év körüli, magas, vékony ember. Arcának ráncain a melegüzemi dolgozók jellegzetes pirossága. — Nagyon szeretem szakmámat — mondja. — Lehet, hogy furcsán hangzik, de a kohász szakmának romantikája van. Élettelen ércből olvasztjuk a nyersvasat, olyan minőséget, amilyenre éppen szükség van. Most éppen ferroman- gánt gyáriunk. Exportra. Sokkal igényesebb, „melegebb” munka. Minden csapolás egy kis izgalom. Hogy sikerült? Otthon sem tudok teljesen elszakadni a kohótól. Ózdon a Táblában lakunk, látni a kohók csúcsát. Esténként kiállók az ajtóba, és figyelem. Mesz- sziről, a kohók „pipálásá- ból” tudom, melyik kohó csapol, melyikkel van baj. Nos, kérte, hogy őszintén beszéljünk. Hát ennek a szakmai rajongásnak köszönhetem hogy itt vagyok, nem kerestem könnyebb munkahelyet. — Nincs megelégedve valamivel? — Havonta átlagosan megkeresem a háromezerkétszázat. A négy műszak főolvasztára között nekem van a legmagasabb órabérem. Ezt megbecsülésnek érzem, ilyen szempontból elégedett vagyok. De a kohász szakmának nincs olyan rangja, becsülete, amilyen régen volt. És nincs olyan vonzereje sem. ® A 2. számú kohónál újra csapolásra készülnek. Négy bőrköpenybe burkolózott kohász sűrített levegővel ostromolja a csapolónyílást. Eltart negyedóráig, félóráig, néha tovább is. Attól függ, mennyire keményedéit meg a nyílászáró massza. A csapolónyílás mellett nem egyszer mértek 100 Celsius fok meleget. A főolvasztár int, hogy nemsokára ott lesz ő is. — Nincs utánpótlás a szakmában — fűzi tovább a beszéd fonalát Fodor János. — Műszakonként egy kohóhoz 7 ember kellene. Nem egyszer csak öten dolgozunk. Nincs ember, szabadságra sem könnyű elmenni. Azelőtt az ipari tanuló intézetben nevelték a kohászokat. Már nem. Nincs értelme. Kevesen maradtak meg a szakmában. Tizenhárom év alatt csak hat-hét ipáid tanulóról tudok, aki ittmaradt. De többségük elvégezte a technikumot, s nem is a szakmában dolgozik. Jönnek-mennek az emberek. Mire valakit betanítunk, tovább áll. — A kohászokat jól fizetett embereknek ismerik ... — Ha az én fizetésem veszik alapul, akkor úgy tűnik. Kezdő segédek viszont 1800—2000 forintot keresnek, és sok év kell hozzá, hogy két és fél ezer legyen a fizetés. Ennyit máshol is megkereshetnek. Könnyebb munkával, tisztább helyen, ahol egy műszak alatt nem kell tíz liter szódavizet kiizzadni. Régen nagyobb rangja, és jó fizetése volt a kohásznak. Az utóbbi években mind a kettő megkopott. A melegüzemi munkás megkülönböztetése volt azelőtt a csökkentett munkaidő is. Ma már mi ndenütt az van a gyárban. A csökkentett munkaidő bevezetésekor a mi szabadságunkat is megkurtították három nappal... Nem szívesen beszélek így a szakmámról. Mert, ha valaki tudja, én tudom, milyen fontos és szép a kohász szakma... • Nézem a kohóból láva- saerűen folyó anyagot. A tüzes szikrák lepattannak a kohászok bőritótén véről. arcuk verejtéke vörösben fénylik. Fotósok paradicsoma a csapolás. Herceg Tibor, a XII. számú kohó helyettes főolvasztára mellettem áll. Hallatta beszélgetésünk végét, s helyeslőén bólogatott. Kis idő múlva megszólalt. — Huszonkét éve dolgozom itt, s bizony, nekem is az a véleményem, hogy régen jobban megbecsülték a kohászokat. Sokan vagyunk, akiket a szakma szeretető tart itt, mert ugyanezt a pénzt könyebb munkával is megkereshetnénk. A fiatalok, akik még nem kóstoltak bele a munkába, másképp vélekednek. Ezért nehéz az utánpótlás... Akad, aki másképp gondolkozik. Agócs József mellettünk halad el. Herceg Tibor megállítja. Éppen kapóra jött, most adta be felmondását. — Igen. 25 év után fel- mondtam. Kohólakatos vagyok két és fői évtizede. Kevés a pénz. ELmegyék ... • Nem tudom eldönteni, igaza van-e annak, aki sok év után hátat fordít a szakmának. A munkatársak közül többen a fejüket csóválták, helytelenítették az esetleg elhamarkodott lépést. Az viszont biztos, hogy a kohász szakmának ma nincs olyan rangja, becsülete, mint régen volt... Vissza kellene szerezni minél előbb e fontos, s szép szakma rangját! Tóth István Búcsú falun Ki hitte volna? Emberöltők teltek el, semmi nem változott. Apákat, nagyapákat csak az évek különböztették meg egymástól. Szokásaik, életmódjuk nem változott. Minden faluban így volt ez. Akik nincstelenek voltak, summádnak vagy cselédnek szegődtek. Akiknek volt 8—10 holdjuk, azok gürcölitek otthon... Keserű paraszt- emberek, egy életre elkötelezetten. Uradalmi summá- sok. így emlékszem apámra is, az ő rokonaira, barátaira. Vállukon kapa és kenyeres tarisznya, benne avas szalonna, két fej vöröshagyma nap, mint nap. Mégis, ha jött egy ünnep, megélénkült a falu. Mindenki nagytakarításba kezdett. Rendet raktak a portán. Körültapasztották a ház körüli csurgót, kimeszelték a falakat, sepregettek, csinosították az otthonokat. Ilyenkor valósággal újjászületett a falu. Még a barlanglakások homlokzatát is újratapasatották, újrameszelték. Legnagyobb ünnep a búcsú volt. Hetekkel előbb megérkezett a ringlis- pil, szinte ez volt a jel. hogy most aztán, igyekezzünk rendet tenni. A gyerekek esténként kimentek a piactérre, hogy láthassák a fura szerkezetet, amely úgy forog... Akik egész gazdasági évre szegődtek el summás- nak, azoic is hazajöttek a búcsúra. A kis házak lakói ilyenkor félretették gondjaikat. a családi vis- ilyok is szüneteltek. így mondták. hogy ezen a napon örülni kell egymásnak. Nem sokszor adatott meg a családoknak, hogy együtt, terített asztalnál ebédelhessenek. summások két-há- rom napot utaztak hazafelé, döcögő vonatokon, s az állomástól szekéren vagy gyalog tizenöt kilométert is mentek, hogy együtt lehessen a család. Az otthoniak korai szőlőből készített murcival várták a haza- sidőket. A gyerekek örültek az összenyomódott krémesnek, a madárlátta kenyérnek és mindennek, amit a hátizsákban találtak. Aztán mondták: három napig maradunk, és vissza kell menni, mert a gazda csak ennyi szabadságot adott, A répaásás, a kukoricatörés még hátra van. A gyerekek izgultak, mit kapnak majd a búcsúban, mézeskalácsot:, talán tükör is lesz benne — vagy színes papírforgót? Szentképet? Puszedlit? Vagy forgó- pisztolyt? Az is nagy ajándék, ha ott lesz a gyorsfényképész, és a szülők családi képet csináltatnak. A bazárok között sétálva, titokban várták a gyerekek, hátha csoda történik: teljesül a kívánságuk... * Nincsenek csodák! Mégis, ha egy pillanatra behunyja szemét az ember, átengedi magát a gondolatainak, úgy érzi, azóta csoda történt. Mindenki tudja, hogy dolgos hétköznapok formálják a világot, mégis hihetetlen ... Nagyon gyorsan történt. A hazafelé siető emberek száguldó gyorsvonatokon, autóbuszokon, saját gépkocsikon órákon belül otthon vannak. Búcsú napján megsokszorozódik a falu lakossága. Egy dátum, ami hazahozza, vonzza az embereket, a gyári munkást, a fővárosi hivatalnokokat, az idegenbe férjhez ment lányokat, hogy találkozzanak szeretteikkel. Felveszik _ ünneplő ruhájukat, besétálnak a faluba... Jól énzik magukat, és a gyerekek legtöbbször meg is kapják, amit kívánnak. Hol van már a summás- élet?... A barlanglakások is beomlottak talán. Az egykori gyerekek megnőttek, a falu utcái megváltoztak. A szórűskertben 'íj, tágas házak épültek. A petróleum- lámpák helyén villany ég, és a csendben megszólalt a rádió. A művelődési házban, ahol a tűzoltóegycsillét tartott évente egy-egy bált, vagy színdarabot játszottak, most filmet vetítenek, és sok lakásban ott a nagyvilág, televízión nézik a zajló eseményeket. ★ Nagyot változott a falu. A családok szétszóródtak az ország tájaira. Mások lettek a szokások falun, de valami megmaradt. Ha egy nagy ünnep jön, szépítik a házakat. Festenek, meszelnek, versengnek: kié lesz a szebb? Ilyenkor azok is hazamentnek, akik messze kerültek a családtól. Köti óikét a szülőföld, az otthon, az édesanya. Az emlékek... Az egytál étel összetákolt;, terítetten asztalokon, a megkülönböztetés a szegények és a módosabbak között. A gondok elől az Balhoz menekülő családos emberek, a guiyásgyerókek, akik hónuk alatt vitték az egész kenyeret, ha ünnepre kaptak a gazdáktól. Ki tudja, miért, ha jön az ünnep, emlékezni kezd az em ber... Ezt el kell mondani valakinek. Ülök a terített asztalnál ... Búcsú van... Nézem anyám fáradt kezét, ujjai nem hajlanak, dereka fáj, szeme fátyolos, mintha mindig sírna. Elmentek felette az évek... Most mái’ könnyebb lenne, de újrakezdeni nem lehet. Majd az unokák... A szobában szól a rádió. A kredencen torta, két-há- romféle is. A gáztűzhelyen sül a hús, készül az ünnepi ebéd. A tágas veranda üvegablakából szép a kilátás. Az emberek az utcán jólöltözöttek. Vágyaik már nem a földhöz, nem a régi értelemben vett vagyonhoz kötődnek... Szép ház. parkettás vagy padlás, ízlésesen berendezve. A ház körül vaskerítés, nagy, cirá- dás kapuval. Vízszivattyú, amely felnyomja a vizet a konyhába. Fürdőszoba ... Mind-mind olyan értékek, amelyek a kényelmes, megváltozott életet szolgálják. * Ünnep van... Búcsú. Búcsúra összejönnek a rokonok, barátok... Beszélgetnek a régi időkről. Elmesélik, mi történt velük a tavalyi búcsú óta, ki épített új házat, ki vett kocsit vagy motort, ki a beteg, ki halt meg, és ki mit tervez a jövőben. Félreteszik gondjaikat, ilyenkor örülni kell. S c„L,ö, hallom a csa- S/',nlC ládíőt, amint azt mondja az ünnepi, terített asztalnál: — Finom a csirkecomb, de az a legjobb, hogy együtt van a család. Takács József BÖBE A híradót készültem megnézni, de valamivel előbb kapcsoltam be a tévét. Még a mesefílmet pergették, így néhány percig Böbe babát is láthattam a képernyőn. De most nem a megszokott babák társaságában mozgott, illetve mozgatták, liánéin künn a pesti utcán sétáltatták. Fcjbcütően furcsa látvány volt, amint a jövő-menő „eleven” emberek között cipelték a kitömött Böbe babát, hiszen a vállából, hátából, fejéből kiálló zsinórok is jól látszottak. Az aztán mindennek a teteje volt, hogy még az állomásra, egy hatalmas Diesel-moz- donyhoz is elvitték, s ott izgett-mozgott az utasok bokája között. Egyszóval sehogyse illett Böbe, ez a gyermekeknek egyébként kedves bábfigura a bús-vér felnőttek közé. Egész biztosan zavarta az apró tévé-nézok kis fantáziáját. A beszéd- modora pedig egyenesen káros a tanulékony g5rermekfül számára. Egyáltalán nem kívánatos, hogy a pici babák Böbe baba mélyről jövő, lustán nyafka hangján beszéljenek, magyartalan hanghordozását utánozzák. Sajnos, ezt nemcsak most tapasztalhattuk, amikor Böbét az utcán, a felnőttek közt mozgatták, hanem így szokott ő „beszélni” máskor, a maga bábvilágában is. Modoros beszédére természetesen még az sem lehet mentség, hogy ezúttal történetesen — a pesti utcán sétált... __________________________ (hej) S árospatak és Debrecen közös múzeumi hónapja A hagyományos őszi múzeumi és műemléki hónapot az idén újszerű módon, közösen rendezi meg a sok vonatkozásban hasonló szellemi hagyatékot őrző Sárospatak és Debrecen. A Magyar Nemzeti Múzeum sárospataki Rákóczi Múzeumában és a pataki Tudományos Gyűjtemények termeiben a debreceni Déri Múzeum anyagából összeállított kiállításokat láthatnak majd az itteni érdeklődök, s jeles debreceni tudósok előadásait hallgathatják. A szövetség jegyében viszont a debrecenieknek Sárospatak múzeumi értékeit mutatják be kiállításokon és előadásokon az itteni tudományos kutatók. Sárospatakon szeptember 27-én, hétfőn este nyitja meg a tudományos és művészeti rendezvénysorozatot Tamás István, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese. A megnyitóünnepség műsorában kap helyet Onczay Csaba gordonkaművész hangversenye, amelyen Reval, Beethoven, Kodály és Prokofjev művei szerepelnek. A múzeumi hónap első debreceni előadója, Módy György tudományos kutató a Déri Múzeum aranykincseiről tart tájékoztatót. A következő héten, október 10-én, vasárnap nyílik meg a pataki Vármúzeum Erdélyi János termében a Népi bőrművesség című, debreceni kiállítás, amelyen dr. Varga Gyula tudományos kutató tart előadást. Ugyanezen a napon a Tudományos Gyűjtemények Gutenberg-termében a Metszetek, érmek című kiállítást nyitja meg Másíts László, a debreceni Déri Múzeum tudományos kutatója. A további rendezvények sorában dr. Varga Gyula a debreceni Déri Múzeum néprajzi gyűjteményét ismerteti. Sz. Kürti Katalin tudományos kutató az elfelejtett neves debreceni festő, Hrabéczy Ernő munkásságáról tart előadást, dr. Dankó Imire, a debreceni múzeum igazgatója pedig a múzeum névadójáról. Déri Frigyesről és a Déri-gyűjteményről tájékoztatja a sárospataki közönséget. A múzeumi hónap befejező «Keményeként ugyancsak dr. Dankó Imre nyitja meg a pataki múzeum Erdélyi János termében a hegyaljai művészek kiállítását. Viszonzásul ez a képző- művészeti kiállítás Debrecenben is szerepel, ahol október 9-én dr. Ujszászi Kálmán, a sárospataki Tudományos Gyűjtemények főfelügyelője mond megnyitó beszédet. A sárospataki vonatkozású debreceni rendezvények sorában szerepel Korok József, a Nemzeti Múzeum főigazgatóhelyettesének előadása a sárospataki múzeum jelentőségéről. A pataki vár építéstörténeti kutatás eredményeiről Dankó Katalin muzeológus tart előadást. Zemplén népi építészeti emlékeit dr. Janó Ákos, a pataki múzeum igazgatója ismerteti a debreceni közönséggel. A zempléni üveghuták művészetéről pedig Takács Béla, a Tudomá- nyos Gyűjtemények múzeumának vezetője tart előadást, tárgy bemutatóval egybekötve. Bereez József
