Észak-Magyarország, 1971. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-20 / 144. szám
1971. június 20., vasárnap 9 ÉSZAK-MAGYAROkSZAG A Zsiguli nyomában A MERKÚR Személygépkocsi Értékesítő A'állalat június 14- én kezdte el a szovjet gyártmányú Zsiguli gépkocsik kiadását. Ebben az évben a — fővárosban és Debrecenben — 13 ezret adnak át, amelyből tízezer jut magántulajdonosoknak. Nagy az érdeklődés a Zsigulik iránt. is eléri. Szélességük, magasI^e ítéljünk elhamarkodottan! e három példa is arson an várják mostanában a postást: hozza-e a Merkur Vállalat értesítését? Általában sok a „jól értesült” ember is, akik hamarább tudtak a népszerű kiskocsiról mindent, még mielőtt az az országba érkezett volna. No, de most már itt Van, Debrecenben és Budapesten osztják, és Miskolc utcáin is megjelent a szovjet autóipari új terméke, az olasz kooperációval készülő Zsiguli. Az izgalom, s az érdeklődés, mely körülveszi ezt a remek kiskocsit — érthető. Előállításában benne van a magyar ipar munkája is. közelebbről: Borsod megye is szerepet játszik abban, hogy a Zsiguli-hegy lábánál elterülő autógyárban a tervezettnek megfelelő számú kész kocsit bocsássanak ki: az ELZETT-gyár sátoraljaújhelyi részlegében készülnek a díszes vasalások, kilincsek, zárak, s cserébe kész autót kapunk értük. Az első szállítmány megérkezett. Záhonynál átrakták, Budapesten és Debrecenben szétosztották. S az elsőt követte a második, a harmadik, és útban van már a többi is. Folyamatosan érkezik a Zsiguli, mely Togliatti városától az első háromezer kilométeres útját zárt vagonokban teszi meg Záhonyig. A záhonyi határállomás méretei lenyűgözőek. Az ember szinte elvész a sínek rengetegében; mindenütt vonatok és vonalok. A határfolyó, a Tisza hiújától egészen Tiszabezdéig követtük a sínpárokat, itt láttuk meg az utolsó Záhony feliratú őrházat. Véges-végig szüntelen a mozgás. Megrakott szerelvények jönnek és mennek, itt érezzük igazán, hogy a Szovjetunió hazánk legjelentősebb kereskedelmi partnere. Pálfalvi Sándor, az állomás helyettes kereskedelmi főnöke kalauzol bennünket az átrakóhoz. Nélküle aligha Igazodnánk el a vágányren- S stégben. — Napok, hetek kellenek az ittenieknek is, még úgy, ahogy át tudják tekinteni az egész területet — vigasztal Pálfalvi Sándor. Közben minduntalan me; - állunk. Gőzmozdony, villany és Diesel-vontatta szerelvények keresztezik utunkat. Az átrakónál feltűnnek a szovjet tehervagonok. És végül: a rakodórámpa két oldalán megpillantjuk a nevezetes »special” vagonokat. Azt mondják, Európa egyetlen más országának sincse- nek ilyen teherkocsijai. Hatalmas, zárt vagonokban érkeznek a Zsigidi-áutók. A vagonok hossza a 17 métert ságuk? Nos, tálán eleg annyi, hogy egy-egy ilyen vagonban nyolc Zsiguli „utazik”. Alul ötöt, az „emeleten” további hármat tudnak elhelyezni. Beléptünk egy ilyen speciál- vagonba. Tágas, hosszú teremre emlékeztetett leginkább. És odabenn hely jutott a csőri »berendezésnek, az autók fel- és lefutó pályáinak is. A berendezés, amelyre a kocsik lefutnak, minden irányban elfordítható, aztán kihúzható, mint egy gyufaskatulya belseje. Ezek a vagonok nemcsak azt teszik lehetővé, hogy a Zsigulik esőtől, hótól, széltől, az időjárás minden viszontagságától védetten tegyék meg a 3 ezer kilométernyi utat, hanem célszerű berendezéseik a kirakást is egyszerűvé, biztonságossá teszik. A Zsiguli a vágány bármelyik oldalán, vagy akár a szerelvény végén is simán kigurulhat a rámpára, hogy onnan átrakják a magyar vagonokba. Záhonytól már rövid a Zsiguli útja. Ezt a szakaszt nyitott szerelvényeken teszik meg a kocsik. Kövessük hát a népszerű autót következő állomására — Debrecenbe. Mielőtt azonban Debrecenbe érnénk, még egy búcsúszót Záhonyról. A Zsiguli csak egy tétel a sok száz és ezer között, amivel az itteni vasutasoknak foglalkozniok kell. Nagy munka kellős közepébe csöppentünk bele, de az állomás vezetői: Csősz Ferenc. helyettes állomásfőnök, Szabó János kereskedelmi főnök, Pálfalvi Sándorral és Béres Géza helyetteseivel együtt készséggel álltak rendelkezésünkre, amiért ezúton is köszönettel tartozunk. Éppen a száztizedik Zsigulit adták át, amikor megérkeztünk Debrecenbe. — Sole szerencsét az új autóhoz! — búcsúzott a boldog tulajdonostól Kardos László, a MERKÚR debreceni kirendeltségének helyettes vezetője. Vadonatúj forgalmi engedély, prospektus, kezelési utasítás, vevőszolgálati csekkfüzet a kezében, s az új Zsi- guli-tulajdonos begyújtja a motort. Elindul. Hazafelé. HÉTFŐ ÓTA OSZTJÁK a Zsigulikat a debreceni telepen. A Hortobágy felé vezető út mentén elterülő AFIT—MERKUR-telepet _ már a város apraja-nagyja ismeri. Bárki szíves szóval igazít útba. S az ügyfeleket a MERKUR kirendeltségén is szíves szó fogadja. Naponta húszán, harmincán vehetik ált Itt. új autójukat. Két vállalat — a MERKUR és az AFIT XIIIas Autójavító — tesz közös erőfeszítéseket, hogy a Zsi- guli-tulajdono.sok gyorsan kaphassák meg .kocsijukat. — Egy-egy ügyfél kiszolgálása, s az ezzel kapcsolatos adminisztráció körülbelül fél órát vesz igénybe — mondják a kirendeltségen. — Ha mindenki a megadott időre érkezne, nem is kellene többet várnia. De a gyakorlatban sajnos, a vonatok, az iránytaxi.k menetrendje miatt többen futnak be egyszerre. Ilyenkor csak az elsőknek nem kell várakoz- niok. Az eddigi tapasztalatok igen jók. A hét végéig Debrecenben 110 Zsigulit adtak át, s még senkinek sem lehetett oka panaszra. A kocsik műszaki állapota, az előkészítő szerviz kifogástalan. A MERKUR-kirendeltség dolgozói — s szintúgy az AFIT szerelői — türelmesek, udvariasak. Az új tulajdonosok a helyszínen választják ki a kért kocsit. Többféle színből válogathatnak. Nehéz a választás: mindegyik nagyon szép. — Egy ügyfelünk másfél órán át nem tudott dönteni — mondja Kardos László. — Egy másik először nem tudta, milyen színekből válogathat. Amikor megtudta, hogy világoskék is van, azt mondta: neki semmi sem drága, mindenképpen a világoskéket adjuk neki. Pedig ez sohasem ezen múlik. Az átadók készségesen segítenek mindenkinek, az új tulajdonosok láthatóan elégedettek. Persze, türelmetlenek, idegeskedők is akadnak. Nékik el kell mondanunk, hogy a MERKUR-kirendeltség három dolgozója naponta 3 millió forintos forgalmai. bonyolít le. Ez igen nagy felelősség, nem enged kapkodást. Az irodában mindenkitől kedvesen búcsúznak. Az új Zsiguli-tulajdonosok jó érzéssel ülnek kocsijukba. Irány: Borsod, Hajdú, Szabolcs és a többi — a Dunától keletre fekvő — megye. A Togliattiból útra kelt gépkocsi céljához ér. A MERKUR debreceni telepén azonban nemcsak az új kocsik Isiadása — jelenleg még a Zsigulié —, hanem a régiek vétele és eladása is folyik. A tapasztalat, amelyet itt szereztünk, figyelmet érdemel. Mindjobban kibontakozik az a fontos közgazda- sági törvény: ha nagyobb számú új gépkocsi érkezik hazánkba, ez nyomban megérezhető a használt autók piacán. Egészen jó, mondhatni újszerű állapotban levő Wartburgok, Trabantok, Skodák, Fiatok, Volgáik, Moszkvicsok, de még Mercedes-kocsik is sorakoznak elfogadható áron. s — a miskolci autópiacokon szerzett ismereteinkhez viszonyítva — olcsóbban! — A Zsiguli megjelenése és elterjedése — mondja a debreceni telep képviselője — máris azt jelenti, hogy ha egy jó állapotban levő Wartburgot egy hónappal ezelőtt U0 ezerért nehezen akartak odaadni, ugyanezt ma már 50 ezerért — kínálják ... Ehhez nem kell kommentár. A ZSIGULI ÜT.TAT nyomon kísérő cikkünket azonban orv egészen más gondolattal szeretnénk befejezni. Köztudott, hogy az autópark viszonvlag gyorsan szaporodik. Úthálózatunk korszerűsítése, sajnos, nem tart lépést ezzel, ez egyre zsúfoltabbá váló közutakon igen sok a baleset. Tizenhárom- ezer új Zsiguli szaporítja az idén a magyar autóutak forgalmát. Többségében olyan emberekhez kerülnek, akik a jogosítványt is most szerezték meg. Kedves új autótulajdonosok! Szerencsés utazást kívánunk. leljék' örömüket az új kocsiban, de ne feledjék; a Zsiguli igen gyors kocsi. Nagyon kell vele vigyázni! Flanelt Tibor — Onodvári Miklós MINDIG MEGHATÓDOM azon, milyen tapintatosan szemérmesek vagyunk. Micsoda nagyfokú humanizmusra vall például az is, hogy az újságok nem írják ki a G. L. monogrammal rendelkező ifjú nevét, aki a közelmúltban kifosztotta a puszpánbükkösi OTP-kiren_ deltség pénztárát és a havi ötszáz forint nyugdíj kiegészítéséért ott szorgoskodó Blézer Arankát (aki viszont feltehetően már nem volt ifjú) megfojtotta, majd erőszakot vett rajta. Szegény kis G. L.! Tettének elkövetésekor nem is volt egészen tizenhét éves. Hát tudhatta ő, hogy mit cselekszik!? Hiszen a rendőrnyomozónak is azt vallotta, hogy a pénz tulajdonképpen nem is neki kellett, hanem vele közös háztartásban élő szeretőjének, aki szenvedélyes lóver- senyes és idült alkoholista. Ez a romlatlan, pajkos gyermek tehát voltaképpen áldozat. Nem lenne méltányos egy ilyen szerencsétlen fiatalember nevét meghurcolni. Ki tudja, talán még törést okozna lelkivilágában! Maradjon csak homályban kiléte. Ha két-három év múlva kiszabadul, ne rettegjen tőle senki. Induljon „tiszta lappal” ahogy mondani szokták. Ne féltsük tőle lányainkat és asszonyainkat a világért se! A kis H. É. nevét is csúnya dolog lenne világgá kürtölni, noha ellene már több ízben adtak ki országos körözést. Viszont, ha jól belegondolunk, mit tehet róla ez a szegény kislány, hogy a deresedé és neki átmenetileg mindig otthont nyújtó urak inkább megtalálják a szeretet és megértés után sóvárgó kis leikéhez az utat, mint az állami nevelőintézet vezetői!? Ezért állandóan szökni kényszerül. Mert 'boldog akar lenni. Hát bűn ez!? Vagy itt van. az eleven, de különben igen szófogadó kis R. J. esete, aki nagyanyját — miután az három fejszecsapástól sem szenderült jobblétre —, dinamittal felrobbantotta, mert az öregasszony ellenezte, hogy a lakásban naponta házibulit rendezzenek. Egy héten csak hatszor akarta megengedni. Hát csoda ezek után, ha a kis R. J. elragadtatta magát!? Lám, ide vezet a konzervativizmus, a meg nem értés. A megcsontosodott elveket valló vénasszony értetlenségével bűnbe sodort A ruhatárban a következő feliratú cédula volt kifüggesztve: „Egy gyufásskatulyát találtam. Átvehető: Masnik, 30-as szoba”. Megtapogattam a zsebem, a doboz hiányzott. — Jó napot — mondtam, miközben beléptem a 30-as szobába. A súlyos íróasztalnál egy férfi ült. fehér zakóban és nadrágban. — Jó reggelt — javított ki tárgyilagosan. — Mi ugyanis sokáig alszunk. A skatulya miatt jött? — Pontosan! — Nos, akkor nézzük csak! Foglaljon helyet. Leültem. — Neve? — kérdezte. Megmondtam. — Születési éve? Válaszoltam neki. — Nemzetisége? Azt is közöltem. — Személyi igazolványának száma? Felírtam. Masnik tüsszentett egyet, majd tüzetesen végigmusira figyelmeztet: ne ítéljünk elhamarkodottan! Hiszen fiatalokról van szó! Van még bőven idejük megjavulni és jó útra térni. Még elgondolni is szörnyű, mi lenne, ha az újságok történetesen kiírnák teljes nevüket ezeknek a rakoncátlan kópéknak, és így, mondjuk úgy harminc rált, s gúnyos vigyorral érdeklődött: — Tehát ön vesztette el a dobozt? — Igen, én. — Akkor feleljen gyorsan. A doboz színe? — Kék. — Szélénél? — Sárga. — Mi van a tetején? — Egy férfi csákánnyal. — És még? — Egy gerenda hordalékfa. — Mennyi idős? — Ki? — A férfi. — Középkorú ... — S az aláírás? — .,Használjon hordalék- fát!” — Ez lenne tehát — állapította meg Masnik, és letörölte izzadt homlokát. — Ügy látszik, tényleg öné a doboz. Hirtelen hangot váltott: — Hány szál volt benne, he? ■— Mi? — kérdeztem izgatottan. — Hány gyufa? év múlva, egy akkori ifjú a padláson talált 1970-es újságból arról értesülhetne, hogy békésen pipázgató, köztiszteletben álló nagyapja valaha a Népstadion úti rajkóegyüttesbe szervezett táncos lábú leányokat, Hát tudná tisztelni ezek után? KérdéNem tudtam, fogalmam sem volt róla. De muszáj volt felelnem, így szerencseszámomat neveztem meg. — Tizenhét... — Bedőlt! Felsült! — kiáltotta Masnik. — Jól behúztam barátocskám! Ha-ha-ha! Elpirultam. — No jól vau — vigasztalt meg —, nem akarunk mi kicsinyesek lenni, meg vagyunk győződve róla, hogy ez az ön doboza. Ehhez semmi kétség sem fér. Győztesen tartotta elém a gyufásskatulyát, melyet a páncélszekrényből vett elő. — Vegye ál nyugodtan! Őrizze meg! Megköszöntem, s az ajtó felé indultam,1 — Állj! — kiáltotta. — Mi van még? — kérdeztem. — Nyugtáznia kell! Aláírtam a nyomtatványokat, majd kitántorogtam a holdfényes estébe. Közben ugyanis szép csendben beesteledett ... Fordította: Steiner Katalin Ágh Tihamér egy ártatlan, bimbózó lelkeit! A. L. Schargorodski: A gyufásskatulya
