Észak-Magyarország, 1971. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
ESZAK-MAGYARORSZÄG 6 197t. Június 13., vasárnap t lekete asszon y i búcsúja szomszéd falu tsz-ében, meg a fia, aki a vasútnál dolgozik. Menye, ve je szintén itt vannak. Itt, és nem nála. — Édesapám! .. . No, édesapám, figyeljen már ide ... édesapám... Unokája, a tizenkét éves Lacika nyaggatta az apját, a vasutast. A fekete asszony már rászólt volna, de ha a menye hagyja, 6 minek szóljon. Ez nem az ő háza. — Édesapám! ... Kimennek a búcsúba ... adjon már pár forintot... — Mit akarsz fiam? — szakította meg az apja a magyar futballról folytatóit vitáját a sógorral. — Mit akarsz? — Ki akarok menni a sátrakhoz... adjon pár forintot ... A férfi zsebébe nyúlt, s kihalászott egy ötvenest. — Nesze gyerek... eredj... A gyerek arca felragyog. s már nyargalna is kifelé, amikor az anyja, csak úgy, félvállról, utána szól; — Lacika, nehogy bolondságokra költsd a pénzt! Ennyi voll, szeleit, a papa, a mama külön-külön tovább folytatta nagy hévvel a beszélgetést. A fekete asszony elhűlve nézte a jelenetet. Ötven forint! Te jó isten! ... s csak úgy, hogy „nehogy' bolondságokra költsd”. Ennyi pénzt adni egy gyerek kezébe... az ő havi segélye, amit a tsz-től kap, háromszáz forint... — Édesanyám, egyen ebből a tortából... no ne kéresse már magát — biztatja a menye. — Dióval csináltam, igaz, lehetett volna magasabb is ... vegyen már! Az öregasszony nem nyúl ételhez. A lánya nevetve védelmére kél: — O, hagyd csak, édesanyám sütött olyan tortát, mint egy malomkerék ... — Sütött? — csodálkozik rá rosszallóan a menye —. nem mondtam, hogy ne fáradjon semmivel? — Búcsú van — veti oda szárazon a fekete asszony —, ilyenkor én mindig sütök, főzök. Egy pár tyúkot is levágtam ... akinek gyerekei .vannak, csak számít rá, hogy meglátogatják. Legalább ilyenkor, amikor búcsú van ... — Már ebéd után mentünk édesanyámért — mentegetőzik .a lánya, mintha restellené/ már, hogy nem ültek asztalhoz az anyjánál —, nem fért volna belénk egy falat sem ... majd jó lesz édesanyámnak, nem kell főznie egy pár napig. — Igen, az jó lesz — mondja a fekete asszony, s üresen nyeli keserűségét. „Nem vagyok én apáca, nem élhetek bezárva...” — bömböl a hangszóró, s az öregasszony átnéz a terített asztal felett gomolygó cigarettafüstön, nézi az ablak alatt bólogató nagy gesztenyefa ritkán rezdülő leveleit Gyerekei újra belefeledkeznek a vitába, az utcáról papírduda »üvöltése hangzik. 4 f -Jrn.fi, asszony szo- k CHLIL rosra préselt ajkakkal hallgat, s undorodva gondol arra a sok ennivalóra, amelyet összekészített, s amely „elég lesz Negy pár napig”. Ez volt tehát az utolsó búcsú, amire készült. Most már megkímélik 'ettől a fáradságtól. De mikorra fogy el az a hatalmas torta? Lemegy-e majd abból egy falásnyi is a torkán ? ... Adaniovics Ilona i Éukovszky László rajza A diósgyőri vár Peesenycbárányok exportra Nagyon hasznosnak ígérkező társulást hozott létre a mező- csáti járás hat termelőszövetkezete. Zömmel e gazdaságok területéhez tartozik a Hortobágy Tiszán inneni folytatása. A: Kis-Hortobágy több ezer holdnyi legelője és rétje jvh- tenyésztéssel hasznosítható a legjobban. Mind a hat termelőszövetkezetben számottevő a juhászat, de külön-külön nem voltak képesek ennek az állattenyésztési ágazatnak korszerűsítésére, fejlesztésére. összefogással, a Dél-borsodi Juhtenyésztő Társulás megalakításával azonban valóban korszerű. az adott lehetőségeket jobban hasznosítható, nagyüzemi juhtenyésztést valósíthatnak meg ezen a vidéken. A társulás célja a tenyésztés koordinálása. fellendítése, jobb értékesítési lehetőségek teremtése, a hizlalás nagyüzeme síté- se, ezenkívül a meglevő rétek, legelők javítása közös erővel. A társulás már meg is tette az első lépéseket, megszületett az összefogás első eredménye is. Egyelőre három termelőszövetkezel, a tiszabábolnai, a ti- szadorogmai és a géleji gazdaság, csaknem ezer darab pecsenyebárányt hizlal közösen összeadott alapanyagból export célokra. A geleji tsz egyik régi épületét alakították át bárányhizlaldává. Nagyon ötletesen, zömmel a tsz-ben található anyagokból, fából, furnérból és lemezből önetetőket és önitató- kat készítettel! a pecsenyének való bárányok részére. A táppal etetett bárányok súlygyarapodása igen jó, már megkapták az exportoltást és hamarosan útnak indulnak a külföldi piacok felé. Szőke baba Barátnőm mesélte az alábbi kis ese.jl. — Tudod, mi sokszor dolgozunk éjszaka, még vasárnaponként is. Munkánk természetéből adódik. hogy reggelre készen kell lennünk — így az elmúlt vasárnap is éjfél felé járt, mikor a. villamosmegállóba értem. Persze, mondanom sem kell, sosem jön a villamos, mikor sietne az ember, így elindultam hazafelé gyalog, tudod, hogy csak egy megálló az egész. Egy teremtett lélek sehol. Nemrégen állt el az eső, a járdákon még jókora tócsák árulkodnak a zivatarról. Buszok, autók suhantak el mellettem teljes sebességgel, hiszen a belátható út üres volt előttünk. Szaporán szedtem lábamat. Hirtelen fékcsikorgás, s megáll mellettem egy piros kiskocsi. Kipattant az ajtaja, s egy férfi elém ugrott: — Szálljon be, szőke baba! Ne gyalogoljon! Elviszem, Kezem már az összecsu- kós ernyőt szorongatta, de azért barátságos hangon megköszöntem, „jóindulatát”, nem szálltam be, mondván: jobban szeretek gyalogolni. — Szóval nem? — nézett ram kétkedőén, s mikor látta, hogy igen-igen igyekszem tovább, beszállt vissza az autóba, csúnyán visszanézett rám. aztán odábbálll Megkönnyebbültem, hogy nem kellett az ernyőt működésbe hoznom. Már csak a stoplampa viliódzott a kiskocsin, amikor egy ütött-kopott, viharvert Trabant lassított le a járdaszegélyhez, s nyelcer- gett mellettem, lépéseimhez igazítva gyorsaságát. A vezető lecsavarta az ablakot, kinézett, és megrázta felém a fejét.: Nem? Mit tehettem, visszaráztam a fejem, hogy: nem. S néhány perc múlva az ócska Trabantnak is csak a piros fényét láttam, míg aztán eltűnt a ka-' nyárban. S hogy három legyen az igazság: autók mentek, autó jött, Megállt mellettem, ajtaja ennek is kinyílt, egy fiatalember szállt ki belőle, s így szólt: — Szállj be, anyi! Most jöttünk meg, már kerestünk otthon, érted jöttünk. S ebbe a kocsiba valóban be is ültem, s boldogan kaptam ölembe egy édes, gyönyörű szőke babát, az unokámat, Sz. J. Végig a Tisza-parton — Megy a Tiszára. — így mondták az öregek a mi falunkban, régen, ha a nyári eget hirtelen nehéz viharfelhők sötétítették el. Aztán még hozzátették: — Megint elviszi tőlünk a Tisza. S miután a szél felerősödött, s a felhők is gyors ü-amra váltottak, befordultak a tornácról a házba. S aznap ott már valóban nem esett. Mert a mi falunkban csak akkor verte el az út porát, vagy áztatta meg jól a földeket, ha a Tiszáról fújt szél, s nem a Büki: felől. * Persze, mindezt akkor még nem értettem. Csak mostanában figyeltem meg. Amikor nagy patkót írtunk le, elsietve falunk határa mellett, majd áthaladtunk Mezőkövesden, Borsodivánkán, Tiszaval- kon, Négyesen, Tiszadorog- mán. Ároktőn és Mezőcsá- ton. Mifelénk mái- borult, volt az ég. A Tiszánál meg még sütött a nap. De fenn bal kéz felé, már sötétedett a látóhatár. — Jön a Tiszára , .. Hozza a Tisza ... Önkéntelenül körbenéztem. Vajon hallotta-e valaki értelmetlen motyogásom. Szerencsére nem. Másra figyeltek. A készülő viharra. A szél még csali néha- néha támadt fel, s akkor sem túl nagy erővel. Még mozdulatlanul állt minden egymást követő búzatábla, s bennük éppen csak félrebillentették fejüket a szétszóródott pipacsok. A szarkalábak meg, mintha őriznék a vidéket, kinyúlnak a kalászok fölé, egyenesen, biztosan. A búzavirágok viszont meghajolnak, leejtik gyenge, vékony karjukat, vállukat az árokszélen, s úgy néznek maguk elé, mintha menedéket keresnének. Aztán váratlanul meglendülnek a fák koronái. A (öltésen belül, a víz partján, meg átellenben, a síkon is. Mind a Tisza felé néznek. Az egyenes sorban, a magányosan, meg Ids, kerek csoportban nőtt olajfák, nyárfák, füzek, jegenyék és a ritka kőrisfák is. Közöttük zúg a szél. Meg-megrántja ágaikat, libegted leveleiket, s feszíti, feszíti törzsüket. Végig a Tisza-parton * A búza színe megsötétült, egészen méregzöld lett. A pipacsok sem tűzpirosai!, hanem mélyvöröséi!. A szarkaláb is már-már sötétlila, de a búzavirág égszínkékje az megfakult. S már zuhog is. Villámuk és dörög szakadatlan. A nehéz cseppek ütéseitől először szétrebbennek a fűszálak a gát oldalán, aztán meg lesimulnak szépen, engedelmesen, mintha egy nagy kéz húzta volna végig rajtuk tenyerét... A pipacsok jó darabig csak rázzák magukat, mint akik nem értik, mi van, de hamarosan, akárha kópéeszük lenne, jó mélyre dőlnek a sűrűn nőtt búzaszárak közé... Ó szegények! A gyenge búzavirágok hajladoznak mindenfelé kétségbeesetten, árván, egyedül, nem találvi menedéket.. Az emberek meg, akik kinn dolgoztaik a földön, szaladnak gyorsan, lélekszakadva a táblák szélén 1 hagyott kerékpárokhoz. Botladoznak, meg-megbillen- nek. S amikor lüérnek az út mellé, gyorsan magukra kapják a pokrócokat, kabátokat, amivel a pakkot letakarták. S egy kupacban, földre kuporodva várnak ..., várnak... Csak amott, a gát oldalara rakott rőzsegúla mellett áll nyugodtan, fedetlen fővel egy asszony. Pedig nem messze tőle megszakította útját egy mikrobusz, s adnának helyet benne neki is szívesen. Vagy öt perc járásra ott a gátőrház. De nem mozdul. — Szeretem a nyári esőt... Mosolyogva int utánunk, s mintha röstelkedne, végigsimít szoknyáján. Maid gyorsan elfordult, s odatartotta arcát a sűrűn hulló langyos cseppeknek. Egyedül állt akkor így. Végig a Tisza-parton. * A falvakban nagy tócsák ültek az út gödreiben. Ember nem járt sehol. Csak a nyitott, földig érő függönyöd ajtók mutatták, hogy a tor- nácos. valaha nádfedelcs. alíöldies házak lakói otthon vannak. Hazaértek a vihar elől. Dél van. Csendesek az udvarok. Ilyenkor csendes falun minden. Ároktőn az új gyógyszer tár előtt, a kis teraszon öreg bácsi áll. Arrafelé néz ahol már hasad az ég alja Azon túl a mi falunk van. Ahonnan elhozta az esőt ■: Tisza. De lassan tovább is engedi. S las'^n kiderül ismét. Végig a Tisza-parton. ** c. Az asszony mereven üJt a kemény széken. Fekete volt a ruhája, a kendője, fekete volt a szeme, s fekete a keze, amely ráncosán, ernyedten hullt az ölébe. — Édesanyám, miért nem ül ide, a rekaméra? — Jó nekem itt is. Hagyd el... — Egészségünkre — emelte fel a házigazda a poharat, A fekete asszony, ott az asztal sarkánál szintén ajkához emelte, de éppen csak hogy megnedvesítette száraz ajkait a szőlőlével. Bort nem ivott. Ez a szőlőlé is újdonság. Újdonság, mint az utcáról beszűrődő tánczene. „Nem vagyok én apáca ... nem élhetek bezárva ...” Harsogott a hangszóró a ringlispilnél. A fekete asz- szony csak éppen egy pillantást vetett a búcsús sátrakra, amikor a fiához jött. Csupa tükör Kiosszál, meg műanyag babák, autók, csomagolt cukorkák. Még csak egy fakanál sincs az egész búcsúban. Mézeskalácsszív sincs. No nem azért, nem magának, de olyan jó lenne a sátrak között őgyelegni, bámészkodni. Most elzavarta a szörnyű bömbölés, amely a hangszóróból áradt. Nem talált örömet a sátrak asztalára kirakott holmikban sem, nem melengették életre régi emlékeit. így van ez mar évek óta. — Miért lenne ráfizetéses? Az állattenyésztés meghozza a hasznát, ha ... — A fiáetés beszél. Az, hogy mi van a borítékban ... A család ott ült a terített asztal körül. Gyermekei. Lánya, aki könyvelő a
