Észak-Magyarország, 1971. május (27. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-09 / 108. szám

T971. május 9., vasárnap ÉSZAK-NÍAGYARORSZAG 3 Agyagbányákban, ben Bányaidomkötöl a födémelemekig Kazincbarcikán az ipar néhány óriásának szomszédságá- ban van egy kis üzem, amely az utóbbi esztendőkben elért eredményeivel, állandó fejlődésével egyre inkább felsorako­zik a szocialista város országos hírű büszkeségéhez. A Bcton- és Vasbetonipari Müvek kazincbarcikai telepe elmúlt évi munkájával már harmadszor érdemelte ki a szocialista mun­ka gyára címet, s nagy részük van abban, hogy miskolci »anyaüzemük" ismét élüzem lett. Nagyon sablonosán hang­zik, de ez a kis építőanyag- ipari üzem valóban a munka Zajától hangos. Időközöd­ként mintha tucatnyi légka­lapács dübörögne. Amíg a fül hozzá nem szokik, nehéz megérteni a szót. Sáfrány Já- nos telepvezető azonban már megszokta, s akkor pattanna fel íróasztalától, ha kimarad­na a vibrátorok zaja, mert ®z a zörej itt a munkaritmus fokmérője. Annak idején, 1959-ben az­ért hozták létre a telepet, bogy a szénbányászathoz szükséges bányaidomköveket, ivelemeket gyártson. Később cvről évre bővült a termé­kok skálája. 1963-ban már több mindent gyártottak, s a termelés értéke elérte a 15 millió forintot. Napjainkig ezt már megduplázták. Fő gyárt­mányuk a födémelem, a B és EB födémbé!A*test. Az el­múl); esztendőben egymillió 600 ezer darabot készítettek ezekből a födémelemekből, amelyek nélkülözhetetlen „al­katrészei” több ezer lakás felépítésének. A ma már mintegy száz munkással, 60 százalékban női munkaerővel dolgozó üzemet alig néhány esztende­je még „nehéz” üzemként tartották nyilván. Mindez a múlté. Változtak a körülmények, s maradtak a jó munkaerők, kialakult a törzsgárda és mind kecsegte­tőbb a jövő. Nagy változáso­kat ígérnek a negyedik öt­éves terv fejlesztési tervei, a valóságos rekonstrukció. ® A korszerűsítés első lépé­seire már sor került: dolgozik a Diósgyőri Gépgyárban ké­szített két, nagy teljesítményű, négyoszlopos présgép. A lehe­tőségekhez mérten rendbe­hozták a szükséges szociális létesítményeiket. Az elkövet­kező esztendőkben pedig mintegy 24 millió forintos beruházással teljesen kikü­szöbölik a nehéz fizikai mun­kát, gépesítenek minden szál­lítást, a présgépek kiszolgá­lását. Megszüntetik a terme­lés idényjellegét is. Függet­lenek lesznek az időjárástól, mert gőzöléssel az eddigi 28 napról 5 napra csökkentik a betonelemek „érlelési” idejét. Es nem hiányoznak természe­tesen a rekonstrukciós ter­vekből a korszerű szociális létesítményeik sem. & A kialakult törzsgárda, az egyre több szocialista brigád, s köztük az olyan kollektí­vák, mint a bronzérmes Vö­rös Csillag brigád, a házilag megszervezett továbbtanulás, a betonelemgyártó szakmun­kásképzés, mind biztosítékai annak, hogy a 24 milliós be­ruházás meghozza majd a várt eredményeket. (p. s.) Talán csak a föld művelői kémlelhetik oly aggódva az egei', mint ők, a téglagyá­riak. A lezúduló zápor szá­mukra nemcsak járhatatlan sártengerré teszi az agyag­bányákat, hanem a már fá­radsággal elvégzett munkát is semmivé teheti. Kevés még az igazán modern, mű- száritós üzem, a szabadban száradó nyers gyártmányok­ra valóságos átok az eső. Odabenn a kemencék árasztják forró lejieletüket. A nap minden órájában próbá­ra teszik az égetőket, a rá­kokat. S ők mégsem ezt bán­ják leginkább. Hanem azt, ha éhesek maradnak a ke­mencék. Amit az elmúlt esz­tendő hozott számukra, azt még a rohanó idő is alig tudja megszépíteni. És ha ma mégis kicsit jólesően gondol­nak vissza 1970 nehéz hó­napjaira, az azért van, mert az agyagbányák, a nyers­gyártó üzemek és az égető­kemencék munkásai hihetet­len erővel szálltak szembe a mostoha körülményekkel. És győztek. Nemcsak a sok­sok eső okozta lemaradást tudták felszámolni, hanem képesek voltak azt a többle­tet adni, amit az árvízká­rok helyreállítása megkívánt. Többéi és többet Amit a nyár derekán még senki nem mert volna re­mélni, az Észak-magyarorszá­gi Tégla- és Cserépipari Vál­lalat kollektívája 1970 vé­gére több mint 7 százalék­kal teljesítette túl eredeti nyersgyártási feladatát, s mintegy 2 százalékkal több égetett téglát adott a ter­vezettnek Szocialista brigá­dokban dolgozók százai üzentek hadat a lehetetlen­nek. Kemény munkát végez­tek a rendes műszakok alatt, de sokszor a szabad idejü­ket is feláldozták, hogy tel­jesíthessék feladataikat. A vállalat gazdasági, műszaki vezetői a szervezés, az ész- szerűsítés lehetőségeit kutat­ták, s amit végül az Észak­magyarországi Tégla- és Cse­répipari Vállalat elért, az valóban az egész közösség, a tizenhárom gyár kollektívá­jának közös eredménye. Többet és többet akartak. Nem maradt el a siker. Az elismerés sem. Hiszen Recs- kó Imre, a Mályi Téglagyár rakómunkása és Vida Tibor, a vállalat műszaki igazgató- helyettese kormánykitünte­tést — munkaérdemrendet — kapott, heten kapták meg az iparág kiváló dolgozója kilüntetést, a vállalat pedig 52 dolgozót jutalmazott ki­váló dolgozó jelvénnyel. Az Észak-magyarországi Tégla- és Cserépipari Vállalat egész kollektívája a miniszter és a szakmai szakszervezeti el­nökség dicséretét érdemelte ki. Az árvízkárok helyreál­lításában végzett jó mun­káért; pedig 35-en külön is megkapták a miniszter di­cséretét. A folytatás A kitüntetettek, a dicsé­retben részesültek között ott találjuk a kétkezi dolgozó­kat és a vállalat vezetőit is. És hogy az elismert siker nem csupán egy egyszeri fel­lángolás eredménye volt, azt jól mutatja a folytatás. 1971 első négy hónapjában — bár az időjárás most sem túlságosan kedvezett — a vállalat gyáregységei 52,6 millió nyerstéglát gyártottak: 100,6 százalékra teljesítették április végéig esedékes ter­vüket. Égetett téblából 2 szá­zalékkal, cserépből 18 száza­lékkal, kúpcserépből pedig 9.5 százalékkal gyártottak többet a tervezettnél. A vállalat idei feladatai igen nagy erőpróba elé ál­lítják a bányák, a nyers­gyártó üzemek és az égetők munkásait. 220 millió égetett téglát, 26 millió cserepet kell gyártaniuk ebben az esztendőben, hogy kielégít- ség az építkezések szükség­leteit. Sőt, a túlteljesítésért is mindent el kell követ­niük. Túlórák nélkül Az elmúlt évihez hasonló mennyiségű tégla és cserép gyártása talán nehezebb lesz az idén; Hiszen a termelés közben folyik a rekonstruk­A Kommunista Ifjúsági Szövetség 1971 végén tartja VIII. kongresszusát A közel­gő nagy esemény tiszteleté­re versenyfelhívást tett: köz­zé a Borsodi Szénbányák és az Özdvidéki Szénbányái! KISZ-bizottsága. Felhívják a bányászfiatalokat, a KISZ- tagokat, az ifjúsági szocialis­ta brigádokban dolgozókat, hogy vállaljanak részt; a Bor­sodi Szénbányák, illetve az Borsod megye egyik víz­ben legszegényebb vidékén, a szerencsi öbölben sikerült ció. A legnagyobb üzem, a Mályi Téglagyár még a nyá­ron átáll a földgáztüzelésre. Nehezebb lesz a tavalyihoz hasonló mennyiséget termel­ni azért is, mert az elmúlt évi, rendkívüli esztendőben sok túlóra, sok feláldozott szabadnap is volt az ered­mények mögött, az idén pe­dig ezt nem engedhetik meg. Túlórák nélkül, a rendes mű­szakokban kell ugyanannyit termelniük. A vállalat ma is munka­erőgondokkal küzd. A ke­mencék melletti munkát nehezen szokják, nehezen szeretik meg az emberek. Mégis: a mintegy hatvan szocialista címért küzdő bri­gád versengése bizonyítja: a vállalatnak igen sok olyan dolgozója, olyan közössége van, amelyik megtalálja en­nek a nehéz munkának a szépségét, s akar is, tud is mindig jobban és jobban dolgozni. A létszámhiányt, s a túl­órák csökkentéséből keletke­ző „időhiányt” műszaki fej­lesztéssel, a munka jobb megszervezésével, a fegye­lem megszilárdításával, a munkaidő minden percének hasznosításával akarja pótol­ni a vállalat. Feladataik nagyok. De az a kollektíva, amely az el­múlt esztendőben bizonysá­gait adta tudásánál! és aka­raterejének, most sem riad vissza a nehézségektől. Helyt­állnak a sáros agyagbányák­ban és a kemencék hevében is. Flanck Tibor Ózd vidéki Szénbányák előtt álló feladatok eredményes megvalósításából, tegyenek felajánlásokat a munka ha­tékonyságánál! további nö­velésére, a szervezeti élet erősítésére. Felhívják a KlSZ-alapszervezetek tagjait, hogy csatlakozzanak a mun- kaverseny-felhíváshoz, és vállalásaikat juttassák el az üzemi KISZ-bizottságokra. bőhozamú kutat fúrni. A Tállya és Golop községek között telepített kút napi 4 ezer köbméter egészséges ivóvizet szolgáltat és hasz­nosítására több mint 50 mil­lió forintos beruházással körzeti vízmüvet építenek. A költségekhez az érde­kelt községek, Monok. Go­lop, Tállya és Abaújszántó lakói is hozzájárulnak, akik a munkák mielőbbi elvégzé­sét anyagilag is segítik. A jelentős összeg felhasználásá­val a víznyerőhelyen szi­vattyú- és tisztítótelepet lé­tesítenek és a négy község ivóvízrendszerének kialakítá­sára 23 kilométer hosszú ge­rincvezetéket és csaknem 50 kilométernyi elosztóhálózatot építeilek. A körzeti vízmű több mint 10 ezer ember ellátá­sát biztosítja majd és azt 1974-ben adják át. A vízmű temjei már elkészültek és építését a napokban kezdik meg. Tavaszi munka a borsodi földeken (Foto: Laczó Józsefi Versenyfelhívás a KISZ Vili. kongresszusa előtt Körzeti vízin# épiii a szerencsi öiiölben A boldogulás etikája kajáról, vagy a tehetségéről. Azaz, hogy hallani a dolog eme oldaláról is, de a leg­többször olyasmit, hogy így meg úgy ügyes­kedett, ha ugyan nem csalt, lopott, saélhá- moskodott. , Hát lehetséges lenne, hogy az említett sok-sok egyéni, családi gyarapodás csupa hamisságra, vagy éppen becstelenségre épül? Ezt a nyitott szemű, tárgyilagosan gondol­kodó ember nem állíthatja. Éppen ellenke­zőleg, elismeréssel szól arról a kemény és — ne resteljük kimondani — verejtékes munkáról, ami a gyarapodást sokaknál le­hetővé tette. Hogy a sok és eredményes munka nem minden esetben részesül a meg­illető és a mi viszonyaink között megérde­melt anyagi elismerésben — az is nyilván­való. ■ De az nem kevésbé, hogy a végzett munka igazságosabb és arányosabb elisme­rése és jutalmazása irányában haladunk — hozzátehetjük: — előre. Igaz, az sem titok, hogy akadnak nem a szó jó értelmében „ügyesek”, akik igazi, vagy elégséges ellenérlék nélkül, azaz a társada­lom, mindnyájunk kárára, jutottak és jut­nak hozzá az irigyelt anyagi javakhoz. Nem az a hiba, ha érzékenyen reagálunk erre — csupán az, ha minduntalan rémeket lá­tunk —, de még fontosabb: olyan irányba fejlődik gazdaságunk, hogy határozottabban képes jutalmazni a társadalmilag haszno­sat, méltánylás nélkül hagyni a haszonta­lant és kivetni magából a károsat! Rendkívül fontos, hogy ez a reagáló- és cselekvőképességünk; tökéletesedjék. Ahogy a gazdaságirányítás új módszerei számos hi­bát — és hibás gazdasági ténykedést •— most könnyebben felszínre hoznak, és ez jő, úgy leplezi le a fejlődő, demokratikus vonásai­ban erősödő közgondolkodás az olyan ma­gatartást, amely szemben áll szocialista el­veinkkel, az egyéni boldogulás szocialista erkölcsi normáival. Az esetek, a viszonyla­tok, az élei; fordulatai lehetnek bonyolul­tak, nem könnyen áttekinthetők, helyes íté­letünk alapja azonban egyszerű, magától ér­tetődő. „Mi azt valljuk és hirdeíjük — mon­dotta Kádár János a kőbányai munkásgyű­lésen —, hogy az emberek joggal gondol­hatnak önmagukra, családjukra, hozzátarto­zóikra; s a természet törvénye az, hogy ke- keressék a boldogságot önmaguk, családjuk számára, de ennek igazi útja csak a nép­pel, a közösséggel, az összes dolgozóval való együttes felemelkedés lehet, s nem történhet a közösség rovására.” A lii kiemelkedő odaadással, nagy hoz­záértéssel, különös tehetséggel dolgo­zik, vagy olyan szerencsés adottságú ember, hogy mindezt együttvéve is el lehet mondani róla, az sok, igen sok hasznot tud hajtani a közösségnek, mindnyájuknak. És altikor megérdemli, hogy többet Is kapjon, hogy „könnyebben” boldoguljon, ha ezi könnyű boldogulásnak lehet nevezni. És minél inkább képes és hajlamos a társa­dalom arra, hogy ilyen következetességgel jutalmazzon, annál többen állnak be a sor­ba, keményen megdolgozni önnön boldogu­lásukért és mindnyájunk boldogulásáért. Balog János H ogyan élünk? — ősrégi és valószínűleg örök kérdés ez. A válaszok azonban nemhogy koronként, de még egyidő- ben is felettébb különbözők, s nem is fel­tétlenül őszinték. Amit nem is lehet zokon venni, hiszen annyi minden befolyásolhatja a válaszadót. Egy azonban bizonyos. Tíz­tizenöt évvel ezelőtt alig-alig emlegettük, jószerével számon se tartottuk, hogy ez, meg amaz hogyan él; talán a magunk boldo­gulására is kevesebb gondot vetettünk. Pe­dig akkor is akadt, hogy' úgy mondjuk, tol­lasodó ember. Igaz, sokkal kevesebb, mint manapság, és az is kevésbé tűnt föl. Mert ugyan mit is csinálhatott? Legfeljebb épí­tett egy kis házat, vagy vett egy jobb lakást és belebújt, ha meg nem, hát elszó­rakozta a pénzt. Ma másképpen van. Először is mind töb­ben és többen keresnek városban is, falu­helyen is, munkás- és parasztcsaládok, ipa­rosok, értelmiségi foglalkozásúak, tehát min­denféle társadalmi réteghez tartozók olyan pénzt, hogy a gondtalanabb, vagy — szá­mosabb esetben — nagyon is beosztott élet­vitel mellett, már egyébre, különösebb, ha úgy tetszik, feltűnőbb kedvtelésre is futna belőle, olyasmire, ami kisebb-nagyobb mér­tékben a luxus látszatát kelti. Természete­sen, továbbra is a lakás, a ház áll az első helyen, azzal a különbséggel, hogy az épít­kezők — tehetségük és ízlésük szerint — sok esetben már nem csupán fedelet akarnak a fejük fölé húzni, hanem szebbet, tágasabbat igyekeznek összehozni. Évről évre több vá­rosi lakos hétvégi telekkel, házzal, esetleg nyaralóval „tűnik ki”, az autósok száma közben már évi 40—50 ezerrel növekszik, nem kevesen költséges külföldi utakat tesz­nek, sokan drága ruhákban, elegáns szóra­kozóhelyeken mutogatják magukat és — ha nem is nagy számban — akadnak olya­nok is, akiknek minderre, vagy megköze­lítőleg minderre van módjuk, tehetségük. Mindez, mondanunk sem kell, nemhogy nem bűn, hanem többé-kevésbé államilag ösztönzött dolog, hiszen azért vannak építő­anyag-ipari, meg építő vállalataink, hogy maguk az állampolgárok is — lehetőleg minél többen — építkezzenek, helyesnél! tart­juk az üdülőhelyi parcellák kialakítását, hivatalosan támogatjuk az automibilizmust, s állami boltokban, szalonokban pompás ruháikat, sőt ékszereket kínálnál! a vevő­nek, az utazási irodák pedig jobbnál jobb külföldi utakra csábítanak Hogy a jó ita­loknak, szívnivalóknak és az ínyenc fala­toknak is akad elég reklámja, nem is em­lítjük, hiszen furcsa mód, nálunk sohasem szólták meg igazán azt, aki az effélére köl­tött mértéktelenül, sokkal gyakrabban azt, aki esetleg hosszú évekig szívósan takaré­koskodva jutott házhoz, autóhoz, vagy mond­juk, egy vitorláshajóhoz. Egyáltalán, nálunk sokkal többet be­szélnek az emberek — és a leghangosabban nem feltétlenül a legjobb szándékúak — arról, amit ez, meg az a család vesz, épít stb., mint arról, amivel a gyarapodáshoz az alapot megteremti, a szorgalmáról, a kitar­tásáról, az átlagosnál talán jóval több mun-

Next

/
Thumbnails
Contents