Észak-Magyarország, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-10 / 8. szám

eSZAIC-MAGYARORSZÄG 4 • 197t. január 10„, vasárnapi Tv-szem élyiségek A tömegkommunikációban talán sehol sincs olyan nagy szerepe a személyiségnek, mint éppen a televízió kép­ernyőjén. A televíziónézők sok százezres és milliós tá­bora nagyon gyakran nem is a téma, hanem a bejelentett, vagy meghirdetett előadói, ri­porter, vitavezetö, játékve­zető személye iránti szimpá­tiától és bizalomtól vezérel­ten ül a képernyő elé. Nem a kaland fi Írnek, vagy de- tektívhistóriák sorozataiban népszerűsített figurákra gon­dolunk, hanem azokra a, képernyőn rendszeresen sze­replő emberekre, akik ri­porteri tevékenységükben, vagy előadókként, különbö­ző ismeretterjesztő sorozatok vezetőiként, kommentátor­ként rendszeresen találkoz­nak a közönséggel. Nym véletlen az sem, hogy például szilveszteri, műsorát a televízió két népszerű ri­portere, Szepesi György és Vitray Tamás egymással évődő vetélkedésére alapozta, mert tudott dolog, hogy mindkét embert százezrek és milliók becsülik, és szívesen nézik, hallgatják őket a leg­különbözőbb műsorokban. E két riporter sportközvetí­tésekkel lett elsősorban nép­szerű. De később mindkettő más és más területeket hó­dított meg, és napjainkban szinte a televíziós munka minden ágazatában otthono­sak, ahol riporterre, játékve­zetőre van szükség. Aligha .tárunk messze az igazságtól, ha megkockáztat jük, hogy hajdan a Tizenkét szék című ■vetélkedő nagy közönségsi - teréhez — a játékban rejlő értékes izgalmon felül — a játékvezető személyisége is hozzájárult, és sokan az ő kedvéért, Vltrayért kezdték figyelni a sorozatot. A Fó­rum műsoroknál is eleinte bizonyára nagy vonzerőt je­lentett e két riporter közre­működése, majd a külpoli­tikai újságírók lettek a kö­zönség ismerősei. Pálfy Jó­zsef, Ipper Pál, Heltai And­rás, Gedeon Pál és még né­hány külpolitikai újságíró már olyan személyiségek a képernyőn, akiket vár a kö­zönség, akiknek a. kedvéért akkor is a készülék elé ül, ha esetleg az Ígért műsorért nem ülne. Ha pedig már odaült, és kedvenc tv-sze- mélydségétől hallja az érte­süléseket, minden bizony­nyal nagyobb hatással lesz rá, mintha csak másodkéz­ből értesülne róla másnap vagy harmadnap, vagy eset­leg az újságból olvasná. A Hét című vasárnapi műsorok sikere is nagyrészt az állan­dóan visszatérő műsorveze­tők szerepeltetésében rejlik, és bizonyos fokig érvényes ez a hétköznapi híradókra is. Hasonló példákat hozha­tunk az ismeretterjesztés te­rületéről. Sajnos, nekünk még nincs olyan jó zenei is­meretterjesztő sorozatunk, mint a mi képernyőnkön is látható Bernstein-sorozat, de aki egyszer-kétszer meghall­gatta a Bemstein-műsorókat, ha legközelebb őt hirdeti a műsor, feltétlenül igyekszik a képernyő elé ülni. Benedek István példáját is hozhat­nám. Az ö személyiségének vonzása százezreket ültet a készülékek elé, és a legkü­lönbözőbb tudományágakban nyújtott élvezetes előadásai­val képes nézőit és hallgatóit mind kíváncsibbá tenni az újaibb és újabb előadások iránt. Korábban öveges pro­fesszor nagyszerű, népszerű fizikaelőadásai iránt volt nagy érdeklődés. Abody Béla operai smertetőánél is nagy vonzerő az előadó sze­mélye. És lehetne még na­gyon sokáig sorolni. Külön kategóriát jelente­nek, egyben a Televíziónál külön gondot a riporterek. Jó riporter, akit tv-egyéni- ségként lehet számon tartani, viszonylag kevés van. A már említett Szepesin és Vitrayn kívül például Vértessy Sán­dor kedvéért is százezrek vagy milliók nyitják, ki tv- készüléküket, és ez a ripor­tert népszerűség azt is ered­ményezi, hogy aki egyébként közömbös lenne esetleg a szabolcsi újjáépítéseikkel szemben, feszült figyelemmel hallgatja a tájékoztatást, vagy a beszélgetést az épí­tésügyi és városfejlesztési miniszterrel, mert kíváncsi a Vértessy szereplésére. Ez semmiképpen sem je­lentheti azt, hogy a tv-sze- mélyiségek nőjenek fölébe a témáknak, és ne a mondandó legyen az elsődleges fontos­ságú, de semmiképpen sem hanyagolható el, hogy a té­mát közölni kell a közönség­gel, ennél pedig nemcsak a mit és hogyan, hanem az is fontos, ki közli. A riporteri gond nem oldható meg egyik napról a másikra. Televí­ziónk az élet oly sok terüle­tét keresi fel és tárja elénk, és olyan nagy mennyiségben, hogy jelenlegi riportergár­dája mindenképpen kevés hozzá. Mégha adódnak is olyan riparteregyéniségek mint akikről már szó volt, és egyes műsorokban olyan sze­mélyiségek is segítik a tele­víziót, mint például Urban Ernő, vagy Erdei Ferenc és mások, mindenképpen hosz- szú évekre szóló gondot je­lent a jó riporterek utánpót­lása. Hogy ez miképpen tör­ténhet, nem tudni. Nincs még megfelelő tapasztalat hozzá, vajon lehet-e iskola­rendszerűén, vagy tanfolya­mon riportert képezni a te­levízióhoz, vagy a Riporter kerestetik vetélkedő az el­indulási pont (a két koráb­bi vetélkedő részvevőd közül, bizony, viszonylag kevesen váltak tv-személyiségekké), vagy valami más módszer kell az alkalmas személyek felkutatására. Hosszú idő kell hozzá, hogy azok a Televí­zióval folyamatosan együtt­élve, munka közben fejlőd­jenek nagy riporterekké, ve­zető tv-személyiségekké. De feltétlenül valami módon se­gíteni kell a riporterszegény­ségen, mert egy nagyon-nagy kis létszámú vezetői riporteri gárda után nagy-nagy űr kö­vetkezik, hiányzik a jó meg­jelenésű, kellemes, kulturált, sokoldalú középszer feltétle­nül szükséges nagy serege, s csak azután következnek kisebb-nagyobb számban azok, akik többé-kevésbé be­csülettel, jól ellátják felada­taikat, de adottságaiknál fogva nem képesek olyan vonzerőt gyakorolni a kö­zönségre, hogy tv-személyisé- gelcként tarthassuk őket szá­mon. Tálán a riporterekről vi­szonylag többet szóltunk, mint más tv-szamélyiségek szükségességéről.' De kellett is, mert a riportert várja leg­gyakrabban a képernyőn a néző. És kellenek más tv- ssemélyi ségek is, a régieken kívül új arcok, a legkülön­bözőbb adásfajtákhan. Kel­lenek kellemes megjelenésű, kultúrált emberek, előadók, vitavezetők, játékvezetők, ri­porterek, hogy órájuk külön figyelve nagyobb hatásfok­kal juthasson el a jó köz­lendő, mind szélesebb közön­ségrétegekhez. És egyben fel­keltsék áz ismeretvágyat, mind gyakrabban várják őket, hogy újra meg újra száz- és százezrek kaphassa­nak valamit. Tudásban, új ismeretanyagban, kellemes szórakozásban egyaránt Benedek Miklós A Kossuth Könyvkiadó újdonságaiból „A nagy Karthágó három háborút viselt. Az első után még hatalmas maradt, a má­sodik után még lakható volt. A harmadik után nyoma sem maradt a Földön.” Bertolt Brecht írta e sorokat 1951- ben, a hidegháború vészter­hes napjaiban, a német re- vansizmust véve célba a ne­héz-fegyverként dörgő sza­vakkal. A művésznek s köz­életi embernek egyaránt is­mert, elismert Brecht új ar­cát ismerhetjük meg abból a kötetből, amelyet a német eredeti lefordítása után. Ber­tolt Brecht irodalomról és művészetről címmé! tett köz­zé a kiadó. A Brecht körű) időről időre föllángoló viták­ban egy valamit senki nem vonhatott, s vonhat, kétségbe A brechti példa, az aktua­litásokra való érzékeny rea­gálás mint kiadói gyakorlat sem mellékes. Erről az erény­ről tanúskodik az a váloga­tás. amelyet Marx, Engels és Lenin művelnek az anarchiz­musról szóló részeiből állítot­tak össze, s foglaltak kötetbe A hatvanas évek végén az anarchizmus, elsősorban a nyugati országok diáksága körében, papírokon pihenő tan helyett ismét a jelszavak, s a gyakorlat mezét öltötte. Ez fölkeltette másutt is az ér­deklődést, ha persze nem is maga a tan, akkor eredete, története iránt. A válogatás egyrészt jó szolgálatot tesz azzal, hogy — a szemelvé­nyeket okosan válogatva — fölvázolja az anarchizmus fejlődéstörténetét, másrészt annak a szívós, sokoldalú és következetes harcnak a be­mutatásával. amit a marxiz­mus klasszikusai vívták —• sűrűn drámai körülmények között, mint Lenin — az anarchistákkal. Tollat fogott a tévés, Pász­tor Ferenc, a televízió ismert riportere útikönyvet írt. 100 nao nyeregben című útinap­lója 30 ezer kilométeres szovietunióbeli út krónikája. A televízió három munkatár­sa — a szerző mellett Zih Bé­la oneratőr. aki szép fényké­pekkel illusztrálta a kötetet, s Szabó István asszisztens — magyar internacionalistákat keresett fel. hogy megörökít­se .hősi harcaikat, s megmu­tassa sorsukat, mai életüket. Az útikönyv nem csupán e munkát követi nyomon, ha­nem szórakoztató stílusban megismerteti az olvasót a ri- portút buktatóival, derűs és megható eseményeivel, a ven­dégeket mindenütt tárt ka­rokkal fogadó szovjet embe­rek kedvességével. A szub­jektivitást nem röstellő szer­U ző bepillantást enged a ripor­teri, operatőri munka kulisz- szatitkaiba is, s közben cso­dás tájakat, remekmívű mű­emlékeket vonultat el sze­münk előtt. NÁDOR PÁL: Alvajáró (Kácz Lajos rajza) Miskolci koncert Debrecenben és Ózdon A Miskolci Szimfonikus Zenekar a közeli napokban két városban vendégszerepel. 11-én, hétfőn egy debreceni meghívásnak tesz. eleget az együttes és az ottani Arany Bika Szálló nagytermében lép a közönség elé, majd 13- án, szerdán Ózdra utazik és a Kun Béla Művelődési Ház­ban ad koncertet. Az együl- test mindkét alkalommal Mura Péter vezényli, s a koncert műsorán Barber Addigio-ja, Láng Xilofon­versenye — Kálmánczy Zol­tán közreműködésével — Enescu I. román rapszó­diája és Mendelssohn Olasz szimfóniája szerepel. Pompadour Fali Leo nagyoperettje a Miskolci Nemzeti Színházban bemutató A pénteki Ä kedves, kellemes színházi es­tét jélentett. Bizonyára za­vartalan élményt, feledtető vidám órákat nyújt majd minden későbbi előadás is azoknak a nézőknek, akik időnként csupán a fáradtsá­gukból, gondjaikból „kikap­csolódni” mennek színházba, — teljes joggal, hiszen — nagyon helyesen — nem „műfaj-arisztokraták” vagy „műfaj-sznobok”. A Pompadour: jó operett és jól is játszatták. Jó ope­rett, mert szép a zenéje (mű­vészi színvonalú „könnyűze­ne”), a műfaj természetéhez illő bájos. ötletes, népi „fricskákat” is tartalmazó és bárgyúságoktól mentes a meséje, és sok hálás szerepet is tartogat. És jól játszották, mert mértéktartó, egységes, az érzelmességet és a komi­kumot helyes arányokban Cs ízlésesen vegyítő volt a ren­dezése, ennek megfelelő az egész társulat: zenekar, szí­nészek, tánckar, díszlet- és jelmeztervező, valamint a ko­reográfus „összjátéka”... A vencfégrendező, Lovas Edit — a kecskeméti színház művésze — nem engedett te­ret sem a túlságosan vaskos és harsány komédiázásnak, sem az operett-„modemizá- lás” másik módszerének, — olykor erről is azt hiszik, „hatásos” — az erőltetett, ha­Ormánsági zsalugáter Gond-alagútban rongy-zsalugátőr Félszemű ember messzire lát el. Báva a lába, kiér a világból Társa a messze, lánya a távol! Székén a miért, az ágyon az okság, Közeli rokon az elhanyagoltság. Nyitott kapuja termékeny asszony Csak azért sírt eddig, hogy gyarapodhasson Holddal cinkos gyökeres bojtorján égigérő ujjú fájdalom újulván vérlocesantó méhen heg-élettelenség pihen a földben a kérlclhetetlenség. Gond-alagút végén jól látó félszemmel mindent tud az ember éppúgy, mint kettővel. Két térdre roskadni, dadogni, remegni, a legfontosabbat nem: új embert teremni. mis, beletűzdelt „aktualizá­lásoknak”. Nekünk tetszett az, hogy a szó nemes értel­mében „kiszolgálta” a kö­zönség igényét; tudomásul vette, hogy a mai néző is némi megható érzelmességet, könnyedséget, derűt, vidám helyzetekben kibontakozó ko­mikus jellemek ábrázolását várja az operettől, emberi motívumokat. Ezért „csen­desebb”, „visszafogottabb”, „hangfogós” stílust kívánó rendezésével — hiszen az elő­adás egysége igazolta — egyet tudunk érteni. Finom ízlésének még azt is elnéz­zük, hogy a kelleténél talán lassúbb volt a játék tempó­ja, különösen az első felvo­násban ... Behár György vezényleté­vel nagyon szépen muzsikált a zenekar. Megéreztette, hogy e sok „szakzenész” ál­tal lenézett, a művészet „pe­rifériájának” tekintett mű­fajban is lehet nemes vere­tű, árnyalt, finom, ízléses, művészi a zene... A rendezői „5BS inkább kissé „hagyományo­san”, a derűs színekben, a műfaj követelte „hamis csil­logásban” is józan mértéket tartva tervezte meg a dísz­leteket Suki Antal, a jelme­zeket Hruby Mária. Mindket­tőjük munkáját ezúttal is jellemezte a tőlük megszokott könnyedség, igényesség, ma­gas színvonal... A vendég­koreográfus, Koboz Ágnes táncai sem a tánckartól, sem a színészektől nem kívántak fárasztó, öncélúan virtuóz ak­robatikát, hanem a mese hangulatának s a történelmi kor sajátos légkörének — a valóságban is „operettszerű” XV. Lajos-i rokokó légkör­nek — érzékeltetését tűzték ki célul, s ezt, érzésünk sze­rint, sikeresen el is érték .,. A címszerepben Várhegyi Márta nemcsak igen szép énekhangjával, biztos ének­tudásával ékeskedett, hanem feloldódott, emberi, szívhez- szólóan szép játékával is be­lopta magát a nézők szívé­be. A kitűnő Makay Sándor sokszínű, ötletes és ugyan­akkor rendkívül értelmes komédiázása meggyőzően ta­núsította, mennyi igényesség, önmegújító készség és megle­petéseket felszínre hozó „tar­talék” van művészi szándé­kaiban és képességeiben. Ró­zsa Tibor szép hangja és szép éneklése most is erőssége volt az előadásnak, játékán, mozgásán azonban valami merevség, kedvetlenség vagy fáradtság érződött. Mintha nem —, vagy még nem sze­retné ezt a szerepet... Ki­tűnően megállotta helyét a kedvesen és kedvvel játszó Virágh Ilona, egyébként is hálás, „nelcivaló” szerepében. Külön is meg kell dicsér­nünk az olcsó hatáskeltés csábító eszközéitől — jó Íz­lésre valló — tartózkodásá­ért. S elsősorban ezért di­csérjük a darab vaskosabb komikummal megírt két fi­gurájának, a rendőrminisz- temek és „koprájának” szín­padra állítóit: Fekete Alajost és Csiszár Nándort... Pá- kozdy János királya a II. fel­vonásban még „bohózata”: kissé darabos, nyers, eltúl­zott volt, a IH-ikban vált igazi „operett-királlyá”... Viszonylag kis szerepében szépen mutatkozott be Mát- ray Márta. Remélhetőleg lesz alkalma nagyobb és hálásabb szerepekben is megmutatni, hogy nem alaptalanul sej­tünk többre is képes tehet­séget szerencsés külső adott­ságai és mostani felvillanása mögött. Az udvarmester sze­repében fel kellett figyel­nünk Hájer József ember- ábrázoló és karikírozó erejé­re. Illúziókeltő volt Mátyás Jenő hadnagya, hiteles Bősze Péter kocsmárosa; fenyegeti azonban a „beskatulyázódós” veszélye, epizód-szerepeinek ismétlődően azonos jellege’ miatt... k sorok íróin hogy a Pompadour későbbi előadásai is megőrzik a be- mutató ízléses, „hangfogós”’ .. minden olcsótól és harsány- ; lói tartózkodó felfogásmód- ját, egységét, s változási csak a játék iramának meg" p>ezsdülésében s egyik-másik szerep tovább-finomodása bal1 hoznak... Mert kár lenne ezt a szép művészi teljesít' ményt, együttes munkál akár a viharosabb tapsok kedvéért is alacsonyabb szín­vonalra venni! A premier jó mérce volt, — kötelez! • Gyárfás Imr#

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents