Észak-Magyarország, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-31 / 26. szám

1971. jón. ál,, wwémqji

6$2^MAGYARORSZAG 7

Apa és fia

Gyorsan jött ^2;

Sáros lett a falu. A messze leesett hó leve is erre, a falun ál tör magának utat. A Kövecsről, a ritka szépségű juhlegelőről szinte a házak tetejére folyik a hóié. Más tájon is vannak ilyen kövek. Ott lefényképezik, hogy növekedjék az idegenforgalom, Abaújalpáron több a kő és sűrűbb. Csakhogy itt sohasem örültek ezeknek a szép köveknek. Értékesebb állat a. sertés, mint a juh — szívesebbem ültettek volna kukoricát, burgonyái a domboldalra.

— Szegények éltek Alpa- ron. Napszámosok, arató emberek, mint én. Gazdagok nem voltak, csak néhány 6—8 holdas gazda.

A Csere-domb tövében egy féltetős, igen meleg épületben, a nyári konyhában beszélgetünk a 68 éves Lucz Jánossal. Kicsi, sovány öregember. Erősen urallcodnak rajta érzelmei. Ha valami szépről, kellemesről beszél, mosoly bujkál az arcán, a rossz emlékek könnyet csalnak a szemébe.

— A fogságból 1947-ben jöttem haza, negyvennyolcban párttag lettem. Akkor választottak meg községi bírónak. Tanácstag 1950-ben lettem.

— Laci, a fiunk is akkor lett tanácstag. Húszéves volt — szól közbe Lucz Jánosné.

— De nem volt ez nagy öröm akkor. Nehezen barátkoztak az emberek az újjal. Sok kellemetlenségen mentünk keresztül. Mindenre azt mondták: „Már megint a Luczok!”

És mégis, mindig, újra csak a Luczokat választották tanácstagnak. Húsz éven keresztül. Az öreg Lucz János nylonzsákba csomagolt emléklapot keres. Húszéves tanácstagi munkájáért kapta.

— Mi ketten kaptunk a faluból. Én, meg a fiam.

— Mindketten emléklapot kaptunk. Az apám, meg én.

Lucz László az abaújkér— abaújalpári termelőszövetkezet munkásvédelmi megbízottja. ö a jelen gondjait tartja nehezeknek.

Majdnem négyszáz ember él Alpáron. A fiatalok tőlünk is igyekeznek elmenni. Ez ellen nem tudunk sokat tenni. Abaújalpárt a világ közepének szokták nevezni. Csak egy oldalról, egy f úton lehet megközelíteni, A Kövecs és a többi domb elzárja a világtól. De az egy út lekövezése is nehézkesen ment annak idején. Most sem jó. Jobbat kellene csinálni.

Azt mondjak, nem igényesek az alpáriak. Megszokták már, hogy sár van a falu utcáin, évtizedekig megvoltak kultűrház nélkül.

— Három éve alakítottuk at a régi pásztorházat párt-- helyiségnek, klubnak. Buszmegállót is építettünk. Drága volt, 42 ezer forint. Tényleg nem vagyunk túl igényesek.

Egyetlen nagy kívánságról beszélnek mostanában a falu lakói. Azt mondják, volt olyan idő, amikor hetente járt orvos a faluba. Ezt szeretnék most is.

— Vásárolni a környező községekbe járunk. Nálunk csak egy élelmiszerbolt van. De talán nem így lesz ez mindig. Közigazgatásilag Abaújkérhez tartozik Alpár. Kéren már szép változások vannak, egyszer a mi községünk is sorra kerül.

A tanácstagnak egy fokkal nagyobbak az igényei, mint a lakosságnak. Talán innen a bizalom, a folytonos újraválasztás.

— Mit var a következő választástól?

— Fiatalabb tanácstagok kellenének. Az én édesapám is nagyon öreg már. Régen tőle kaptam a segítséget, a biztatást. Most már én segítek neki, ha panasz van a körzetében. De még nálam is fiatalabb embereket szeretnék látni a tanácsüléseken. Persze, most is örülnék, ha újraválasztanának, Azt hiszem, a következő években több mozgás, nagyobb élet lesz a faluban. Szeretném megtudni, milyen lesz akkor a tanácstag munkája.

— Ilogy én

Kövecs-oldalt? — kérdez vissza Lucz László. — Szebbnek, mint az apám. Kislányaim még szebbnek, mint én.

Lévny Györgyi

Gépek és emberek.

Séta az ózdi

ipartörténeti

skanzenben

így toltuk a csilléi

Most hóban van a gépek lába, hóból van a sapkájuk. Sók telet megért, gépek között járunk, sok telet megért munkásokkal az ózdi szakmunkásképző-intézet udvarán. Itt van ugyanis a kohászati üzemek berendezéseinek szabadtéri bemutatója. A gépeket az Ózdi Népművelési Intézmények honismereti körének vezetésével szocialista brigádok és ipari tanulók állították feL

Az élettelen, preparált berendezések úgy néznek le ránk, mint valami hatalmas, kitömött, fekete állatok. Fehér hóban állunk a fekete elegy téri csillénél, mellettem fekete kabátos, fehér bajuszos ember egy hajdan volt, fullasztóan meleg augusztusi éjszakára emlékezik:

— 1922. augusztus 26-án, szombaton este tíz órakor álltam először munkába a kohónál, az elegytéren — mondja Kovács Mihály nyugdíjas kohász. — Szokatlan volt a nagy zaj, sok fény. Nehéz volt ezzel a háromkerekű csillével dolgozni, a betyárosha- daróját! De azért azt csak észrevettem, amikor a sötét égről legurult egy csillag...

A csille több mint fél évszázadon keresztül volt használatban. Ércet, kokszot, mészkövet vitt a kohókba. Kovács Mihály 32 esztendeig tolta ezeket a csilléket, sokszor fél válla nekitámasztáHét ola jozó volt rajta

savai. A csille most múzeumi tárgy. Az ember nyugdíjas.

A gőzgépét Franko Tosi es társa gyártotta Olaszországban 1890 körül. Eredetileg gőzhajó hajtására készült a nagy fordulaté gép. Hogy egyáltalán járta-e a vizeket, nem tudjuk. Az ózdi vasgvár- ban 1894 körül lépett szolgálatba.

— Villamosságot termelt, ezért mi csak villanygépnek hívtuk — mondja Czeber Sándor gépész, aki 44 esztendei munka után került nyugdíjba.

Közelhajol a géphez, magyarázza, hogyan működött. Aztán csak ennyit mond végül: — Hát elaludni nem lehetett mellette, az biztos. Hét olajozó volt rajta. Ette az olajat. Sok munkát, gondot adott ez a gép ...

Nézi az öreg masinát, amelynek minden moccanását értette. Szemét összehúzza, homlokát ráncolja, mintha haragudna. De aztán úgy teszi rá tenyerét a fagyos tengelyre. mint valamikor régen, amikor forróvá hevítette a gyors forgás, amikor a gép még élt.

Az első gázfejlesztők 1867- ben kezdték meg működésüket az ózdi vasgyárban. Egy közülük itt van a szabadtéri múzeumban, s azok közül, akik vele dolgoztak hosszú évtizedeken keresztül, ketten is állnak mellette.

Ketten azok közül

— Huszonhat évig volt a kenyerem — mondja Lestár Gyula nyomáskezelő, és a berendezésre mutat. — öreg masinák voltak, s ahogy fejlődött a gyár, úgy selejtezték ki őket. Jó, hogy egy közülükeljutott ide, a múzeumba.

Lehóczki Sándor főművezető arról beszél, mennyire megváltozott az ember munkája is, mióta földgázra tértek át.

— Csak most sajnálom — mondja elgondolkodva —, hogy hamarosan nyugdíjba kell mennem.

Zagyva József gázhálózati karbantartó a legfiatalabb közöttük. De már ő is húsz esztendőt szolgált le annál a gáztiszti tónál, amely itt áll a szabadtéri múzeumban.

— Ilyen berendezések még mindig üzemelnek a gyárban — mondja —, szerencsére már nem kívánnak olyan baromi munkát, mint azelőtt, amikor nem tisztított gázt kaptunk. Annak idején ugyanis nagyon megerőltető munka volt a gázból lecsapódó piszok, iszap kiszedése a csaknem két méter mély vízzárból. Csak olyan lapáttal tudtuk kiszedni, amelynek 260 centiméter volt a nyele. Ez most, szerencsére már megszűnt. De aki itt dolgozott annak idején, soha nem fogja ezt a munkát elfelejteni.

Sétálunk az élettelen, preparált berendezések, gépek

Ezt a munkai nem lehet elfelejteni

között, és figyelmesen hallgatjuk a visszaemlékezéseket. Itt minden mondat a munkával kapcsolatos, minden mondat a munkással kapcsolatos. Elhangzanak indulatos szavak is, szigorúan ítélkező mondatok, de aztán, ahogy távolabb megyünk a gépektől, berendezésektől, mintha maguk mögött hagyták volna a munkájukkal, ezekkel a gépekkel járó gondokat, bajokat, fáradtságot, izzadtságot, balesetet, alvatlanságot, mintha maguk mögött hagyták volna a múltat, úgy beszélnek róluk, mint bajtársukról, jó cimborájukról, hűséges kenyérkereső társukról.

Szokták mondani, hogy az emlékezés mindent megszépít. Itt azonban nem erről van szó. Ezek az emberek és osztályos társaik valóban szerették ezeket a kimustrált masinákat, még akkor is, ha sok gond, munka, verejték járt velük együtt, vagy talán éppen ezért is. Mert ha pontosan nem is fogalmazzák meg, érezni lehet, hogy azért becsülik ezeket a gépeket, mert benne van az ö munkájuk. rajtuk van sok ezer munkás keze nyoma, mert bennük van egész élelük is.

Szöveg: Oravec János

Kép: Szabados György

A meSfóbeszélő

A tanácskozás elnöke vári: még néhány pillanatig, s mért úgy látta, senkinek sincs már szándékában a hozzászólások tömkelegéit szaporítani, hirtelenjében megfogalmazta magában a vitazáró néhány mondatot. Minek is itt még több vélemény — gondolta —, hiszen a kérdést minden oldalról „kitárgyalták”, s most már tökéletesen tisztában vannak a cserebogár-tenyésztés nép- gazdasági jelentőségével.

A részvevők is lélegzetvisszafojtva lesték a pillanatot: vajon feláll-e az elnök, vágj' századrésznyi szussza- naUal előbb jelentkezik még Valaki, s kifejti álláspontját, ami az amúgy is bő lére eresztett, s immár öt óra hosszat tartó tanácskozáson már mindenkinek a könyökén jön ki?

Az optimisták előtt megjelent a kép is: még negyedóra, s mehetnek pótolni a kiizzadj. verítéket néhány korsó sörrel. Akadt, aki már érezte a halászcsárdában elfogyasztandó halászlé ínj'- csiklandó ízét.

Egyedül a jegyzőkönyvvezetőnek voltaik mások az ábrándjai. ö szegény nem is mert a mélyére gondolni, miképpen teszi át gyorsírásból normálba mindazt a mondatgöngyöleget, amelybe belecsorraagolták a cserebogár-tenyésztést segítő és gátló tényezőket, de tapasztalatból tudta, hogy kitesz az ötven gépelt oldalt is.

Csak a riporter volt nyugodt, Akármi történjék, csak negyedórát maradhat, mert félóra múlva lapzárta, s neki addig le kell adnia a szerkesztőségben az éppen elégséges 12 és fél sorban mindazt, amiről az ülésen szó volt az öt nehéz óra alatt.

És ekkor mindenki fellélegzett. Az elnök kissé hátra tolta székét, miközben minden figyelmét a kezében zizegő jegyzetlapokra összpontosította; most áll majd fel — lelkendezett a részvevők szíve-lelke..és ...

... és ekkor hozzászólásra jelentkezett Krapancsák Vencel.

A többiben elhűlt a vér. Uramisten! Vagy öt perccel hosszabb lesz így az ülés. A jegyzőkönyvvezetöt pedig az

ájulás kerülgette, mert más tanácskozásokról már ismerte Krapancsákot. Ez, ha beszélni kezd, végigmondja az egész világtörténelmet, és nincs az a hámozógép — nemhogy egy jegyzőkönyvvezető —, amely kibogozná hozzászóláséból a szóban forgó tárgyat érintő lényeget.

Krapancsák beszélni kezdett.

— Kérem — mondta. — Minthogy a cserebogár az exportálható bogaraink legfontosabbika lehet, különös súlyt kellene helyezni a külcsín szempontjából arra, hogy a szárnyal fényesek legyenek.

(— Eddig nem is mond marhaságot — gondolta az elnök, aki szintén ismerte a felszólalót.)

— Mondhatnám — folytatta Krapancsák —, súlyponti kérdésről van szó. Mert ugyebár, minden kérdések között a legfontosabb a/., amelyiket ezzel a jelzővel illet a mi gyönyörű szép ma - gyár nyelvünk: „Súlyponti”. A súlypont, kérném szépen, nagyon fontos szerepet játszott már a léghajózás Őstörténetében is, amikor is

nem volt mindegy, hogy a léggömb súlypontja a bálansz megtartása érdekében a megengedhető mértéken alul, vagy felül esik... És ... mélyen tisztelt közgyűlés! Mast ugorjunk előre, a szocializmus korszakába. (Itt Kra- panesák megifctasultan hordozta leörül tekintetét.) Ugyebár elképzelhetetlen volna, hogy a súlypont helyes meghatározása nélkül szputnyikok hada keringjen a mi küzdelmekkel terhes, de a haladás erőinek végső győzelmét csali azért is megérő öreg földünk felett, a fölénk kupolaként boruló égboltozaton, amely alatt, oly szépek a májusi éjszakák, hogy nem is csoda, ha a dallal telt szi- vüek ajakára minduntalan ez a nóta tolul: „Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát". Ami, mélyen tisztelt közgyűlés, szerintem akkor sem büntetendő cselekmény, ha a letépés idegenek kertjében történik. Mert az orgona, nem a templomira gondolok, hanem a kertire, ugyebár, az egy virág, s aki letépi, az szereti is, aki pedig a virágot szereti, az rossz ember nem lehet. Tehát jó ember az illető, jo ember pedig mi más- lehetne, mint a béke elszánt híve.

— Kérem, a témánkhoz szóljon — vágott közbe, ceruzáját kopogtatva az elnök.

— Ppardonl... Hja, igen,. A cserebogár szárnyazatának a fényesítéséről szeretném elmondani véleményemet — tért észhez Krapancsák —, annak az elgondolásnak a folyamán yaképpen, amelyet felszólalásom elején bátorkodtam ismertetni a mélyen tisztelt közgyűlés előtt; vagyis annak érdekében, hogy minél több cserebogarat exportálhassunk. Ezzel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy a bogárszárnyak glan- colásához használatos lakkban általában kevés a fir- nájsz. Márpedig ez nagyon fontos alapanyaga mindennemű festéknek. De nemcsak e tekintetben nélkülözhetetlen, hanem másmilyen értelmezésben is. különben nem használnák útón-útfélen ezt a kifejezést; hogy; fimájszos ember. Akire viszont azt mondják, kérném szépen, az szerény véleményem szerint nemcsak azt jelenti, hogy minden hájjal megkent. Sőt! Mert ugyebár az fogalomzavarral küzd, áld a hajat a fir. nájsszal, mint kencével kapcsolatba hozza. Határozottan le kellene ’szögezni, hogy a fimájszos...

Itt a riporter elhagyta a termet, minekelőtte megkérte egyik barátját, hogy telefonhívására tájékoztassa majd, ha Krapancsák netán valami hasznos javaslatot

mondana a cserebogár-tenyésztéssel ka pcsolatba n.

Aztán a riporter megírta a 12 és fél sort, s mert a szerkesztője még így is sokallta, hát kihúzott hatot, amire a redukcióban az volt az általános vélemény, hogy a megmaradt 6 és fél sor kitűnően tartalmazza a Kra- pancsákka! együtt mar öt es fél órája tartó tanácskozás lényegét.. . Majd a riporter elszívott egy cigarettát, s felhívta telefonon a barátját;

— Mondd, Krapancsák még mindig beszél?

— Ajaj. Az elnök már tizenháromszor figyelmeztette, hogy ne térjen el a tárgytól, s most éppen azt mondja . . várjál csak . ... igen. azt mondja, hogy szobrot kellene állítani Noé arunknak, ankert az őscseVe1'ní- irat is bevitte a bárkájába.

— Te. ez sohase fejezi be — aggódott, bár kissé kár- örvendöen a riporter.

— Itt — válaszolta barátja —, a hátsó sorokban az. a vélemény, hogy valószínűen úgy kell majd lelőni.

— Mégpedig ágyúval! — hörögte egy ismeretlen hang szintén a telefonba.

— Azért kár lenne emberek! — intette őket a neunter. — Nagy kár lenne. Mármint az ágyúgolyóért'

Tarján István