Észak-Magyarország, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
PSZAK - P A GY ARO R SZÄO fi Péntek. 1970, dec. 25. A karácsony előtti vásár forgatagában, a mezőkövesdi’ nagyáruház gazdag ragyogásában csodálkoztam rá erre a képre, melyet a fényképezőgép lencséje is megörökített, de bennem az emlékek zuhalaga elől vágta át a gatat. Néztem a papírból préselt próbababát és előtte a nénit, amint először csak szemével, aztán ujjaival is végigtapogatja a babára aggatott divatos női ruhadarabot. A néni ráemelte hidegtől piros arcát a bábú szemérmesen félrefordított, a rákent aranyfestéktől betegesen sárga fejére, a fején levő művirág koszorúra, mintha bocsánatot kérne tőle a háborgatásért. Aztán megigazította álla alatt a kendő kötését, egy mozdulattal meghúzta teste előtt a rövid kiskabátot a, gombok mentén, lesimította dupla kötőjét és -pillantást vetett sárjáró csizmájára is. A takarékos mozdulatok nagyanyámat juttatták .eszembe. Nem volt nehéz követnem az áruház forgatagában, csak a kosarát kellett szemmel tartani. A háti- kosárból kilátszó kézikosár pedig egy másik kosarat jelenített meg emlékezetemben. Nagyanyám szel- lős kosarát, amelyben gombát hordott az erdőből. A néni megvette, bukszájából kifizette a kötött ponchot. Az. eladónak azt mondta, az unokájának lesz karácsonyra, aki már gimnazista. Öreg néni, kosár, unoka... * A sok unoka közül az egyik voltam, s időnként a többiekkel nagymamámnál laktunk, mert a. munka nélküli világban a szülőket szanaszét szólította a kenyér. Az egyforma bá- nyászkolőniák egyikének szűk konyhájában húzódtunk meg. Szerencsére nyár volt. Igaz, nem volt szabad messze ^nemnünk, de az erdő széle szinte benézett a konyha ablakán. Idáig kísértük nagymamát és néztük, hogy nyeli el alakját, karjára akasztott kosarát a gombát rejtő erdő. Egész nap itt tanyáztunk, víháncoltunk az erdő tornácán. Aztán esteiedé, ahogy az erdő rengetege lenyelte a napot is, ahogy sötétedett a fák lombja, ahogy kihűlt rajtunk a verejték, s ahogy megkordult a gyomrunk, besettenkedtünk a konyhába. Itt, a téglából rakott tűzhely kihűlt fala mellett ültünk le és szótlanul vártuk az estét, a nagymamát és az aznapi egytál meleg ételünket. A szürke félhomályban megnőttek a tűzhelyen tétlenkedő öntöttvas fazekak, lábasok. A i másik falnál lassan sötétbe borult a konyha dísze, a stélázsi. A falra akasztat! szentképnek csak a körvonaljai látszottak, de én behunyt szemmel is pontosan láttam rajta Máriát. ölében a kis Jézust, hátuk mögött Józsefet a avalupad mellett. A kép alatt papírból vágott virág porosodott.’ Az ajtófélfán szögre .akasztva csüngött a még világtalan karbidlámpa. Ahogy lassan lehunytam a szemem, képzeletemben világos leit a konyha, tűz uvúlt a tűzhetvén, forrt .a viz a nehéz, feketére párolódott öntöttvas fazékban. hangokkal, mozgással, gombaillattal telt meg a szűk konyha. Hallottam nagyanyám hangját, amint a kosár, fölött ezt mondja: „Mindjárt ' kész lesz a vacsora. Olyan finom lesz, amilyet az urak sem esznek.” Az a bükki erdő kegyes és jóságos volt hozzánk abban a kenyériekül világban. Tavasztól télig táplálj, minket a durva kér- gű tölgyek, a gyantaszagú fenyők, a simulékony gyertyánok és a vaskos bükkfák árnyékában lopva-ti- lokban termő vadcseresznye, vadalma, vadkörte, az illatos szamóca, szeder, de mindenek fölött az ízletes és sokféle gomba. Nagymama azt mondta mindig — miközben körülötte ültünk és azt lestük, hogyan tisztítja az erdő ajándékát —, hogy a gomba a szegények kenyere. Mikor kosarával belépett a konyhába, mindnyájan feléje fordultunk. — Mit hozott, nagymama? — kérdeztem, mint minden este. Az öregasszony állt egy darabig az ajtóban, aztán maga alá húzta a sámedse színük, se szaguk nem volt... Dél felé aztán, amikor már nagyon fáradt és szomjas voltam, láttam egy rókát és nyulat, amint együtt falatoztak. Ekkor már tudtam, hogy valami nagy baj történt az erdőben ... ' — A róka és a nyúl, együtt? — hüledeztünk. — Ügy bizony — bólogatott nagymama. — Együtt. A róka, meg a nyúl. — Mit ettek? — kérdezte meg közülünk a legkisebb, és közben nagyot nyelt az ámulattól, meg az éhségtől. — Mit, kisszentem? — nézett rá nagymama, — Hát gombát, mint mink. — Gombát? — hitetlenkedtünk. — Azt, azt — bólogatott szaporán nagymama. — Mert az erdő megharagudott az emberekre, és az állatoknak adta minden lit, és- letette a konyha közepére a kosarat. Köréje fészkeltünk, mint minden este, de az öröm most nem fényesítette ki szemünket. A kosár, amely eddig mindennap gombával tele került a konyha földjére, most majdnem üres volt. Az a kosár, amelyet egy szegényember font nyomorúságból, hogy egy másik szegényember, nagyanyám nyomorúságát szolgálja. Az a kosár, amely eddig mindennapos örömünk és terülj asztalkám volt. — Megharagudott az erdő — mondta nagyot sóhajtva gondviselőnk. — Az erdő? — kérdeztem kis szünet után. — Az — bólintott, miközben mi egymáshoz húzódtunk. — Hiába jártam be az irtás mellett azokat a sötét, nyirkos helyeket, ahol eddig mindig találtam vacsorának valót, csak ez n néhány akadt a kezem - be — szedte ki óvatosan, kötényébe az apró gomba* — Hiába, megharagudott az erdő, valáki megbántotta. jVíár a reggeli harmatnál láttam, hogy az erdő nem szívesen lát. Az irtás mellett sárgának látszol I a fák kérge, olyanok voltak, mint a templom öreg gyertyái. A pára és a köd nem akart elszakadni a vizes földtől, a napfény sem bírta felszippantani őket. Láttam állatokat és madarakat is. Kikeltek a réz'Uükööl. megrázták magukat. fénytelen szőrükéi, tollúkat és megmereved- lek Mintha figyeltek volna valami irtózatos veszedelemre. A füvek és a bokrok élénkzöldek voltak, mintha befestették volna őket. Engedelmesen és alázatosan a földhöz simultak. Mind egy irányba, arrafelé, ahol felkel a nap. Kinyíltak a virágok is, de kincsét, minden gombáját majd egy szálig. Megharagudott, mert az éjjel valaki kivágta az erdő egyik legszebb ősz hajszálát, feje ékességét, a legöregebb, a legmagasabb, a legegyene- sebb fenyőfát, ami ott állt a tetőn. Ezt a fát már- én is láttam. Megcsodálhattam, amikor egyszer nagyanyám elvitt erdei útjára. Már nem nagyon figyeltem rá, hogy nagymama mit mesél. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam a földre sújtva elképzelni az óriást, de nem sikerült. Lehünyt szemhéjaim mögött most is csak olyannak láttam, mint amikor először rám bólintott koronája a magasból. . Amikor kinyitottam a szemem, nagymama még mindig mesélt. Ekkor éreztem meg bőrömön, hogy hűvösséget lehel a tűzhely téglafala. A vacsora jutott eszembe, de mindjárt el is felejtettem, ahogy a többiek mesehall gató káprá- ssata rám is átragadt. Hallgattuk nagymamát, ott kuporogtunk a mesében, amelyet szellős kosarában hozol! .Azóta tudom, hogy nem a gomba, hanem a mese a szegények igazi kenyere. / néni megvette, bukszájából kifizette a divatos ponchot, aminek nevét sem tudta,. Az eladónak azt mondta. az unokájának lasz karácsonyra. aki már gimnazista. Ä papírba csomagolt divatos ruhadarabot: kosarába tette, és sárjáró csizmájában kifordult a nagyáruház üvegajtaján. Öreg nénik, kosarak, unokák. Közöttük egy egész világ . . Graven János Csak egy villanás, s máris tovatűnik a két falu közt guggoló vasúti őrház. Sárgára meszelt falaikkal egyébként szinte mind egyformák. Kívül is, belül is. Az őrház előtt vasutas áll. Vajon mi a haszna, hogy ott áll, amikor a vonat mindig elrobog előtte? Vajon mit ér vigyázó tekintete? A sebesség nem csökkent Huszonkét óv szolgálat. Nem kis idő egy örháziban. Nyeste József térközőr (ez a MÁV-nál a pályaőrök hivatalos neve) így beszél a szolgálatról: — Nagyon szeretem a munkámat. Most már a fizetéssel is elégedett vagyok. — Mi a feladata? — Hosszú lenne azt elsorolni. — Állított már meg vonalot a pályán ? — Elő se tudnám számlálni. hányat. — Mondja el a legutolsó esetet. — Az bizony, izgalmas volt. Az az utolsó. November közepén éjjel történt, 0 óra 40 perckor. Elment egy tehervonat az őrház előtt. Még piros volt a jelző, ami azt jelenti, hogy szerelvény van a. térközben a vágányon. Néhány perc múlva másik tehervonat jött, a 499-es. Nem lassít. Jeleztem a lámpával, hogy álljon meg. De nem, csak robog, robog Lassítás nélkül. Kiabáltam, végül felkaptam az apró köveket, s miikor a mozdony mellém ért, kiabálva elkezdtem dobálni. Mindent még kell tenni ilyenkor, még ha az ablakot rájuk töröm, az is csak a kisebbik baj... i — Es mi lett a vége? — Nagy nehezen észrevették, s megálltaik, de mér jól bent voltak a jelzésben, — Mi volt az oka, hogy nem vették észre a fcilost? — Azt én nem tudom. De hogy én még a hajam is téptem az alatt a néhány másodperc alatt idegességemben, az biztos. — Fő hogy jól végződött. — Ügy van, az a fő. /jég csúszott a rakomány Lakásán beszélgettünk Orosz Lászlóval, aki már 33 szolgálati évet számlál a vasútnál. Középiskolás fia js itt támasztja az ajtót, hallgatja apja történeteit.. — Te is a vasúthoz mégy? — Én nem. Szobafestő leszek. Nem elóg két vasutas á családból? — A lányom a másik — mondja mosolyogva az apa —, vonatkalauz. — Hallottuk, megelőzött egy balesetet. Mesélje el ? — A legutolsó október 24- én délután l(i óra 30 perckor volt. A 479-es lehervonat haladt el a 20-os számú őrhelyem előtt. — Ilyen pontosan emlékszik az adatokra? — Már hogyne emlékeznék, hozzátartozik a szakmához. Szóval állok az őrház előtt, megy a tehervonat, s egyszer látom, hogy az egyik vagonon megcsúszott a rakomány. Egy, vagy két deszka benyúlik az űrszelvénybe. Tudtam, hogy percek múlva összetalálkozik a szembe jövő személyvonattal. Akkor pedig baj lesíl Én ilyenkor már nem tudom megállítani.' Beszaladtam az őrházba, s szóltam a következő őrhelyre. Éppen időben. Józsi még kiért, leállította, s betolta a kicsúszott rakományt. Ideje volt, mert már jött is a személy ! IWIiért késett ■V’ a Tokaj expressz? Miskolcról egy vasárnap reggel késve indult ki a Tokaj expressz. Novemberben történt ez is. Borba ly Lajos vágánygon- dozó végigvizsgálta területét, s már visszafelé jött a Tiszai pályaudvar felé. Egyszeresük ‘látja, hogy egy teli er vonat billenős vagona kimozdul, s a sóder vastag rétegben vonja be a pályái. A következő pillanatban megszólal a hangosbemondó: — A 2302-es kiáll! A pályafenntartási dolgozók, vál_ f.ótisztítók és jelzést adó őrök távozzanak el a vágányról! Borbély Lajos elkezdett futni. Elérte az első távbeszélőt:, s lihegve mondta: — A 2302-es nem jöhet! — Ki beszél ott? — Borbély vagány gondozó. Mind a két vágány foglalt! Az expresszi megállították. A kanyaron a vonatvezető sem látott túl, bizonyára hirtelen maga sem tudta, mi történt. Azt sem tudta, hogy kibukkanva a kanyarból, mibe szaladt, volna. Ua már s * nem vigyázzák A vasú t menti őrházak lassan kiürülnek. Az ember munkáját automatikus vezérlőberendezések veszik át. Már van is elhagyott, funkcióját vesztett örház. Mit fog tudni az automatika ? Ö, sok mindent! A műszer érzékeli a hönfutást. Ezt például a pályaőr' sivító hangból, sötétben az égő olaj fényéről veszi észre. Jelez á berendezés, ha szorul a fék. És még sok mindent tud az automata, talán még azt is érzékeli, ha valami — mint. például egy deszka — belóg az. űrszelvénybe. De mi lesz akkor, ha a mozdonyvezető valamilyen ok miatt — hiszen ő is ember — beleszalad a tilosba? KA fog kiabálni ? Ki ragadja fel az első követ, hogy ha más nincs hátra, jelzésként odahajítsa? Hol a halál', ameddig műszer pótolhatja az ember vigyázó szemét? Adamovies Hona rr Or a vágány melleit
