Észak-Magyarország, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-26 / 97. szám

KZAK-MAGYAR0R5ZÄG 6 Vasárnap, 1970. ápr. 26. Allami­és Kossuth-díjasaink Illyés Gyula Amióta Móricz Zsigmond lehunyta szemét. az írók cé­hében kimondatlanul is 6 az első a hasonlók között. Pedig akkor még — egyebek közi — „csak” a felfedező vallo­másának is beillő Oroszor­szág, a remek Petőfi-tanul- mány, a hideg tárgyilagossá­gával is lázadó és lázító Puszták népe és néhány ki­tűnő verskötet volt mögötte... Aztán a nácizmus üldözöttje lett, majd az Ideiglenes Nem­zetgyűlés tagja, aki ragyogó riportsorozattal (Honfoglalók között), népgyűlési szónokla­tokkal. tanulmánnyal (Kiált­vány a parasztság művelődése ügyében) a nemzet pallérozó- dását segítő intézet vezetője­ként, folyóiratot szerkesztve — a nép sorsának, jobbra fordulásáról álmodott, fiatal­kori álmának valóra váltá­sát sürgette, támogatta, áb­rázolta. Az irodalomnak csak­nem valamennyi műfajában olyat teremtett, amire büsz­ke az ország. Az Ozorai pél­da, a Fáklyaláng, a Dózsa György a nemzeti drámairo­dalom maradandó becsű reprezentánsai. Költészete még filozofikus darabjaiban is őrzi a népi fogantatás va­rázserejét. A Megy az eke, a Szekszárd felé. Az új ország­gyűléshez, a Bartók egyaránt klasszikus példái annak a költészetnek, amely nem „le­ereszkedik” a néphez, hanem a magas gondolatiság szférái­ba magával ragadja azt. Bernáth Aurél Pályája teljes művészettör­téneti korszakokon ível át. Első jelentékeny képe még 1914-ben, a ferénejózsefi idő­ben született. legfrissebb al­kotását, az MSZMP központi székháza részére készített száz négyzetméteres, hatal­mas secco falképet, a Mun­kásállamot, a. közelmúltban fejezte be. Olyan mesterek indították el művészi útjá­ra. mint Réti és. Thorma, s olyan tanítványok emlegetik mesterükként, mint Kokas Ignác, Szinte Gábor és\Cser- nus Tibor. Nagybánya. Bécs. Berlin, Pöstyén egyaránt fon­tos színterei mű’iészi tevé­kenységének. Ütkeresése so­rán a nagybányai iskolából a nonfiguratív és expresszio­nista irányzatok művelői kö­zé lépett, a mai művészeti kézikönyvek viszont a poszt­nagybányai stílus iskolate­remtő mestereként emlegetik. Több alkotása, mint a Ri­viéra, a Hegedű ablak előtt, a Tél, a Hotelszoba, a mo­dern magyar festészet kima­gasló remeke. Művészetszervező tevé­kenysége is jelntös. Az úgy­nevezett „Gresham csoport” (a pesti Gresham kávéházban találkozó művész asztaltársa­ság), melynek egyik vezér­alakja volt, a többek között Szönyi. István, Berény Róbert, Egry József, Barcsay Jenő és Pátzay Pál személyét és mű­vészi tekintélyét egyesítette. Évekig szerkesztette a Ma­gyar Művészet című folyó­iratot. Nemcsak az ecsettel bánik virtuóz módon, hanem a tolinak is mestere, önélet­rajzi regényciklusa, melyből különösen az Így éltünk Pan­nóniában aratott nagy sikert. Mészáros Lőrinc, Dózsa alvezére Ismeretlenségből feltűnt alakja nyom nélkül veszett el Megy ncvni es aszalói USAUI olvasóink kívánságára még egy ismer­tetéssel kell kibővítenem a megyaszói születésű forradal­már, Mészáros Lőrinc és az aszalói születésű Kecskés Ta­más történelmi alakját. Dózsa György mellett Mé­száros Lőrinc a legradikáli­sabb alvezére és ideológusa a felkelő parasztseregeknek. „Laurentius Mezáros de Megyazo” — így írta nevét egy oklevélben, vállalva szü­lőhelyét. Dózsa Györgyöt ceg­lédi plébános korában ismer­te személyesen, és egyik leg­bizalmasabb híve lett. Tábo­rában nagy tekintélynek szá­mított. A parasztsereg hadi­tanácsában. Rákoson először Mészáros Lőrinc képviselte 1514. május 14-én azt az el­vet, hogy a keresztes sereg elsősorban a nemességen ve­gyen elégtételt, miután meg­akadályozzák, hogy a sereg tovább növekedjék. — Gya­lázatos rabszolgaságba vetnek minket — mondotta a gyűlé­sen — könyörtelenül és kí­méletlenül. Tovább tűrnünk nem lehet! Nincsenek most Istennek elvetemültebb te­remtményei, mint a neme­sek és tisztjeik! A Dózsa-forradalom első nagy monográfusa, Márki Sándor. Mészárost jellemez­ve kiemelte természetes lo­gikájú eszét, népszónoki te­hetségét. A Dózsa-táborban a legforradalmibb gondolko­dású vezetőnek tartja. Egy másik író, Fája Géza így ír: Mészáros Lőrinc mindenütt ott volt, ahol Dózsa járt. Részt vett a végső ütközetben, si­került elmenekülnie és to­vább harcolni, vezére nélkül. Dózsa mellett senkinek nem volt akkora szerepe, mint ne­ki 1514-ben, s alakja mégsem maradt ránk olyan érzékel­hető valóságban, a testi erő visszasugárzó emlékével, mint Dózsa Györgyé Nem is tör­ténhetett másképp. így való ez Mészáros Lőri nehéz, mert ő volt a telies és lángoló for­radalom. Átfűtötte az egész népmozgalmat, végigégette az Alföldet, s Tiszántúlt. Az is­meretlenségből tűnt fel és köribe veszett... 0 Vilii <l'/ aki 1514. u von az, májUS 15_e után felhívást küld a Her- nád-völgye készülődő pa­rasztfelkelőinek. Ö és társa, Kecskés Tamás írja alá a ma- nifesztumot Megyasző, Aszaló és Gönc város népének. Is­merte ezt a vidéket, tudta, hogy laikusán vallásos és hu­szita szellemmel áthatott gon­dolkodású jobbágytömegeiben forradalmi elszántság él. Ta­lán arra számítolt, hogy a Hevesben felvonuló forradal­mi sereg egyesülni tud velük, vagy győzelmesen elérik a Hemád-völgyét. Mint tudjuk, ez az ütközet szerencsétlenül végződött, a Bükk körül pedig Bebek nemesi fegyveresei gyülekeztek, sőt, Sárospatak várát sem tudták megvédeni ellenük. így a Hemád-völgy parasztfelkelőinek serege és vezérük. Bagói Ferenc telje­sen elszigetelődött, miután Kassa polgársága sem adta meg a segítséget. Mészáros Lőrinc volt az, aki Dózsa Temesvár felé moz­gó derékhada után. Szeged felé vezette a parasztsereget és a csanádi csata után „nem csekély sereggel” csatlako­zott a fősereghez. Ö volt az egyetlen alve- zér. aki a július 15-i temes­vári csata után megmenekült, hogy Biharban, Kolozsvár környékén, felvegye a harcot. Mészáros Lőrincet ugyanis befogadta a kolozsvári tanács. Amikor azonban Bánfíy Já­nos nemesi fegyveresei a vá­roshoz közeledtek és a pa­rasztsereg a város alatt fel­fejlődött, a tanács bezáratta a kapukat, a bennlevő ve­zéreket elfogta. Mészáros Lőrinc tragikus sorsának befejezéséről nem adnak a források egyöntetű képet. Kétféle verzió élt leg­tovább a parasztsereg utolsó vezetőjéről. Az egyik szerint fogságba jutott és Szapolyai János tüzes roston sütötte meg „a lángoló szavú vezért”. A másik szerint Kolozsvárról is sikerült elmenekülnie és Zilahon tűnt fel. de a város polgárai kiszolgáltatták az erdélyi vajdának, aki rosté­lyon süttette meg 1514. augusztus 10-én. Amint láttuk, Mészáros /minit L6rinc volt az az utolsó parasztvezér az 1514-es parasztháborúban, aki Dózsa György mártírhalála után is kíméletlenül harcolt a nemesi túlerő ellen még egy hónapig. Kétségtelenül a legforradal­mibb egyénisége egyesített három megyénk történelmé­nek, az antifeudális osztály­harc korai idején, 1514 tör­ténelmi napjain. Zsignár István munkája Komáromy József Tulajdonképpen mi a munkád? — nézeti a fiúra n í a lány. — Érdekes, két hete já­rok veled, és nem tudom, mi a foglalkozásod ... — Kőműves vagyok! — Ne hülyéskedj! Péter mélyet lélegzett, hangja határozott volt. — Mért hülyéskednék? Mondtam, hogy kőműves vagyok! Kati nem nézett a fiúra, de érezte szúrós tekintetét. Péter zavartan bámulta. Lelkében valami furcsa csalódás ütött tanyát. Ne hülyéskedj!... Ne hülyéskedj!... A lány sokáig hallgatott, aztán anélkül, hogy a fiú fele fordult volna, csendben ezt mondta: , — Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni... Egyébként mindenre gondoltam, csak erre nem. Cipőjük alatt ropogott a friss ho. A park elhagyatott volt. A fény a behavazott fák ágai között rózsaszínre változott. A vastag törzsek merevek voltak es szürkék. Péter még fogta a lány kezét, de most úgy érezte, hogy a lány elsu­hant mellőle. Elengedte Kati kezét és arrébb lépett. _ Persze, erre számíthattam volna. Gondolhattam volna, h ogy te egészen mást hiszel rólam. Hogy tanulok, technikus, vagy mérnök leszek, vagy mit tudom én mi, de nem kőmű­ves. Egyszerűen kőműves. Tudom, többre vágysz, mint ennyi... _ Ugyan, Péter! Nem erről van szói Igazán félreértettél. C sak meglepődtem... Igazán nem is fontos — válaszolta Kati monoton, félrehangolt tiltakozással. Péter lehangoltan ballagott Kati mellett. Sápadt arca ki­gyulladt. Hirtelen a lány elé lépett. Szembe nézett vele. Mi­lyen szép. Meg kellene csókolni. — Mi van veled? , „ lé ‘ f,, kényszeredetten mosolygott, felre­katl véglgllierte, fordította fejét. Péter összeszorí­totta fogait és elengedte a lányt. , , , — Nézd Kati! Tulajdonképpen nem is akarlak megcsó­kolni. Meg akartam győződni arról, hogy engem szeretsz, vagy azt, akit magadnak elképzeltél. Érettségi után nem csak azért nem mentem egyetemre, mert a hármasommal nem tudtam mihez kezdeni, de azért sem, mert szép ez a szakma, én választottam. Kőműves vagyok! Malteros es meszes a ruhám. Mindannyian ilyenek vagyunk, s nemcs-ak a ruhánk, hanem a hajunk, áz arcunk is csupa mész Na igen velem nem lehet dicsekedni a barátnőidnek, legalábbis te azt hiszed, hogy nem. Pedig azt még elmondom, hogy ha­zakat építek, új, nagy házakat... De minek is papolok ne­ked. Minden hülyéskedés nélkül: ez van velem, es több mondanivalóm nincs is. — Jobb, ha elmegyek! — szólt Kati. — Menj! Egy ideig hallgatagon mentek egymás mellett az elha­gyatott parkban. A fák koronái mélyre hajlottak a nehéz hótól. Átvágtak az úton. s a közeli sarkon elváltak. Még kezet sem fogtak. Mindkettő csak annyit mondott: — Szia! Amikor Péter hazaért, még nem volt otthon senki. A szo­bában végigdőlt az agyon. Levetkőzni sem volt kedve. Va­lóban milyen hülyeség is. Annyira oda kell lenni egy ilyen jól csomagolt babáért. Felkelt és a tükör elé állt. Igen, ez a jól szabott ruha, a vastag keretes szemüveg. Hiába, nincs kőműves formám. Hm, a lányok ostobasága határtalan. Ta­lán egy munkás nem lehet jól csomagolt? Csengeri Ervin A kőműves Másnap a munkahelyen parázs vita keletkezett abból, hogy Péter teljesen felborította a megszokott munkarendet. — Szétverem a fejeteket, ha még egyszer így hagyjátok itt a szerszámokat. Talán majd én mosom le őket a munka után — szidta a fiúkat. Minden megváltozott. Az azelőtt oly elnéző Péter most pattogós parancsokat osztogatott. A fiúk értetlenül bámul­tak, csóválták a fejüket, nem értették, mi történt. — Ebben a házban a falaknak oly simának kell lenni, mint a tükör. Ha valahol kipattan egyetlen mészcsomó, magatokra vessetek. — Péter fel és alá járkált, úgy magya­rázott. — Jegyezzétek meg, amit rosszul csináltok, azt újra kezdhetitek... Egyébként burkoló nincs és én elvállaltam a fürdőszobák burkolását! Az én munkám lesz... A íiiílr ocnrlílLo/v-i álltak, egyikük sem tudottszó- JIUK LbWldlRUAYtl hoz jutni- Molnár Pista, a bri­gád másik kőművese, megpróbálta tréfára fogni a dolgot. — Mi ütött beléd, Péter... Igazán ne hülyéskedj! Péter érezte, hogy a fejébe száll a vér. Vörös lett, mint a paprika. Majd ijesztően fehérre változott. — Ide hallgass, Molnár Pista! — sisteregte magából ki­kelve. — Jó lesz, ha egy életre megjegyzed: nem szoktam hülyéskedni, soha nem szoktam hülyéskedni... Felindultan lépett Pista felé, az hátrahőkölt, s ijedtében újra kiszaladt a száján: — Péter, ne hü... Ne bomolj! Mondd meg inkább, végre mit akarsz, szóból ért az ember. Letolt a góré? Láttam reggel nála voltál... Péter a szelídebb szavakra nyugodtubb lett. — Ne haragudjatok, fiúk — dörzsölte a fejét. — Nem akarok semmi mást, csak ezentúl szépen és jól dol­gozni. Azt szeretném, ha ti is így akarnátok. Ebből a 47 lakásból kőművesemlékművet akarolt... — Mosolygott is, szomorú is volt. — Olyan kőművesemlékművet szeretnék ide emelni, hogy aki beköltözik, mindig áldja a kezünket. Minden hülyéskedés nélkül ezt szeretném. — A hangja csendes volt, s baráti, mint régen. Az a hang, amivel már több éve keményen összetartotta a brigádot. Bár a fiúk nem tudták az okot, de szerették Pétert. Olyan munkába kezdett az öt fiú, hogy csodájára jártak a tele­pen. Csodálatosan simultak a falak. A sarkok egyenesbe futottak, mint a nyíl. Mindent beleadtak a fiúk. — Pontosan három fangli cement legyen abban a malter­ban — mondta Péter Karcsinak, a tizennyolc éves, piros képű segédmunkásnak. — Elfogy a cement! — válaszolt egyszer a fiú. — Fogyjon, jár bele és kész! — vágta rá Péter. — Min­dent bele kell tenni, mert különben holnap már leválik. Így tanultam, és nem is akármilyen mestertől. Pallér volt az öreg és Pesten dolgozott. A Lipótvárost csinálták. Tudod, micsoda negyed az? Millomosoknak építettek lakásokat. Üvegcsempe borítja a falakat és úgy dolgoztak a kőmű­vesek, hogy azok a házak még ma is újak. Hát nekünk is így kell dolgozni... — Egyébként majd nézd meg a górok képét, hu fehér cementet kérek a fugázáshoz, mert az is jár ám... Csak eddig nem használták. Ellopják a maszekoláshoz a fehéret is, meg sok mást is. Azért vannak úgy, mint az egyszeri kőművesmester: az inas fogta a kéményt, hogy el no dől­jön, amíg a mester felvette a pénzt. Karcsi jót nevetett Péter tréfáján. — Tudod Péter, nagyon megdolgoztatod az embert, de igazad van, olyan szépek ezek a fürdőszobák, hogy no... Tudod, az apám a tsz-ben dolgozik, s azt mondta, nem lenne ott semmi baj, ha sokszor nem röstelinék a főidtől az időt. Mert azt mondta az öreg, egyszeri szántás után nem lehet sokat aratni... C»Ann> wiL örüli a h:iz- Belül Péter brigádjának, I; smu un munkája, kívül egy másiké. Olyan volt kívül is, mintha azokra is ráragadt volna a fiúk lel­kesedése. Különös elégedettséget érzett, amint végigjártatta tekin­tetét a kész lakásokon. Igen, ez emlékmű lett, kőművesemlék­mű. Ahogy akarta. Boldog volt, elégedett.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents