Észak-Magyarország, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
Vasárnap, 1970. móré. 8. ESZAK-MAGYARORSZÄG 7 A lámpa mindig villog Különös világ. u A legtöbb embernek láthatatlan is. Ide idegeneknek tilos belépni. Balról a harmadik kapcsolóasztal mellett ül Tóth Istvánné távbeszélő- keze’ i. Pontosan 10 éve telefonközpontos — ahogy mi, laikusok mondjuk. Szőke haját a fejhallgató feszíti simára. Valakivel mindig beszél. Egyszerre 5—6 vonalat tart kézben. S társai is. Hámori Bertalanná. Farkas Istvánné és még több mint 50- en a részlegben. Mindez olyan lüktető zajjá egyesül, hogy az ember szinte érzi súlyát a dobhártyáján. A fal gyékénytapétája csak egy kis részét nyeli el a hangoknak. „Már megszoktam. Még a szomszédomat sem hallom. Sokszor úgy kell megbök- dösni, figyeljek már. nekem szóltak.” Arcának fehér bőre munka közben még sápadtabb, mint máskor. Lehet, hogy a neon fakító fényétől, vagy talán az erős koncentrálástól. „A 7 órás munkaidő alatt fél óra pihenő jár. — Amikor hazamegyek, jó ideig képtelen vagyok bármihez is kezdeni. Beszélni sincs kedvem, ülni sem. Mindkettőből jut elég idebenn. Ezt tudja 5 éves kislányom és a férjem is. Ilyenkor magamra hagvnak.” A ka^csolóasztaío'í t előtt végtelen szalag fut. A vezetősínek két lapja közül szinte percenként hullanak a kis hívójegyek Tóth Istvánné elé. Egy pillanatra elveszi egyik kezét a vonal kulcsáról, kis rekeszbe teszi a kért beszélgetés dokumentumát, míg másik kezével az órabélyegző karjához nyúl. Egy beszélgetésnek vége, s a gép pontosan üti az időt a hívójegyre. A fél hiába tart kezében stoppert, a gép nem téved, a gép bizonyít. De hitetlenek azért jócskán akadnak. Sőt, még rosszabbak is. „Az emberek a vonal túlsó végén nem tudják, milyen a mi munkánk. Hányszor szidnak bennünket, miért bontjuk el vonlukat, amikor ők beszélnek. Nem értik meg, egyszerűen nem tehetünk mást. bontanunk kell.” Talán éppen most sikerült kapcsolatot teremteni Sa ió- szentpéter és Gyöngyös között. Nagyot sóhajt, és kézfejével megtörli homlokát. A zárt, szellőzetlen teremben nagy a meleg. A gépek is melegítenek. Nyáron nem egyszer 30 fokos a hőség. És nincs megállás egy percre sem. „Itt nem állhatok fel akkor, amikor eszembe jut, megmozgatni elgémberedett tagjaimat. De még csak egy pohár vízért sem. Nem ehetek egy falatot sem, ha az éhségtől már fáj a gyomrom. Ilyen a munkám. Szigorú szabályok, szigorú fegyelem;” Szigorúság, fegyelem. Amikor „kicsönget” egy számot, amikor beleszól a kis mikrofonba, amikor durván visz- szaszólnak, s arcizma sem rezdül, nem tudja, hogy esetleg éppen akkor figyeli, ellenőrzi munkáját a csoportvezető, vagy a központi ellenőr, valahol Budapesten. „Szeretem ezt a munkát. Fárasztó, sokszor megalázó, de érdekes és változatos, né- . ha m^g humoros is. Volt egy ügyfelünk, aki mindennapra ébresztőt kért, és minden- nao elaludt. Nem tudtuk felkelteni. Egyszer megoró- báltuk morzecsöngetéssel, s pár pillanat múlva már hallottuk is a hangiát. Kiderült, hogy katona korában táv- írász volt, s még ma is él benne ez az akkor kialakult éberségösztön.” A miskolci gS^nterurbán távbeszélő központjának valamelyik keze- lőasztala mellől naponta több mint nyolcvanszor hal'iák városunkban, megyénkben és az ország más vidékén Tóth Istvánné hangját. Idegei szinte összenőnek a telefonvonalakkal, s amikor leveszi fejéről a hallgatót, nagyon örül a csendnek és a hallgatásnak. Kislányára, férjére gondol és kisfiára, akinek már várja érkezését, így indul haza Bíró Péter A kerámiát választotta Barátsághói faragott sántíkáló Laczó József felvétele tikálóval — mutat a falnak Kedves, barna hajú kislány Kati. Fekete szeme állandóan csillogóan mosolyog. Szereti az életet, mint a legtöbb fiatal. Nincsenek felhős gondolatai. Arra még van idő. S talán ezért, vagy di- yatból, de lehet, hogy egyszerűen csak azért fogja széles szalaggal hátra a haját, mert neki úgy tetszik, ha nem takarja el homlokát, ha nem árnyékolja szemét. Szereti tisztán és határozottan látni a dolgokat. Az sem a bizonytalanság, a téíovaság jele, hogy néha gyors ujjakkal gyűrögeti a kék iskolaköpenyére vett piros, hímzett mellénye sarkát. Üres percekben, amikor nem köti meg semmiféle történés gondolatait, zavarba jön, mint minden 18 éves fiatal, aki már búcsúzik a kamaszkortól, de még kamasz. Ilyennek ismertük meg Herényi Katalint, a miskolci Kilián György Gimnáziun IV/a osztályos tanulóját, amikor jövőjéről beszélgettünk. — Megvallom őszintén, a cikket édesanyám olvasta először az Északban — szólal meg halkan, s közben szinte szégyenlősen nézi ölébe ejtett két kezét — ő mondta, lányom próbáld meg! Én is rajzoltam hímzésmintákat fiatal koromban, talán szépre is sikerültek. Nem olyan ördöngős dolog az. Kézügyességed neked is van, biztosan megtanulnád a fazekas mesterséget. Hát így volt. Elolvastam én is a riportot a mezőcsáti népi kerámiáról, s egyszerre nagy kedvet éreztem hozzá, hogy megtanuljam a mesterséget. Csak nem tudom ... Amit altkor nem tudott, azzal magunk siettünk hozzá, mint jó hírrel. A Mezőcsáti járási és községi Tanács vezetői nagyon örültek a jelentkezésének. A tanulóévek alatt ösztöndíjat, utána pedig minden segítséget meg- Icao az induláshoz. De mindezt sokkal részletesebben is elmondják- majd, amikor a közeljövőben személyesen keresik fel Katit. — Akkor már majdnem biztos? Jaj, csak sikerülne... — Ismeri-e a képzőművészeteket? Foglal kozott-e már valamelyikkel ? Kutatta-e alaposabban, mit jelent a népi kerámiaművészet? Egyáltalán, hogyan indul a pályára? — Hogy ismerem-e a képzőművészeteket? Inkább csak szeretem. Amit iskolában művészettörténetből tanultunk, kevésnek érzem. A Galériában majdnem minden tárlatot megnézek. De bevallom, a modern alkotásokat nem nagyon értem, és ez idegesít. A népi kerámiáról még igen keveset tudok. — Van-e elképzelése arról, hogyan lép tovább a tanulóévek után ? — Még nem tudom, mit sikerül elérnem. De, ha majd felszabadulok és megtelepszem Mezőcsáton, magam is szeretném gyűjteni a csáti népi kerámia emlékeit, s folytatni fogom a tanulást. Meg akarok mindent tanulni, amit meg lehet a magyar népi kerámiaművészetről, mert szeretném majd művészi fokon művelni meseter- ségemet. Tudom, ehhez sokat, nagyon sokat kell dolgozni. Ám azt is, hogy a segítség, amelyet a mezőcsátiaktól kapok — kötelez. Mi őszintén kívánjuk Katinak, Berényi Sándor ere- nyői vájár lányának, hogy sikerüljön. Váljanak valóra tervei. Sikerüljön úgy elindulnia választott mestersége útján, majd úgy továbbmennie, hogy bizonyítson. Bizonyítsa, hogy nem volt méltatlan a segítségre. Bíró Péter Iiornyák Béla és családja. A kis szobában — tizennégy lépéssel bejárható a falak mentén a kerülete —, szemben a heverővei, kis asztalkán áll a tv-készü'ék. Mellette fehérre festett, rácsos gyerek ágy, átellenben egy másik fekvőhely. A sarokban kályha, mellette sámli. A kis ablak félrehúzott függönye mellett az utcát nézi a heverőről Hornyák Béla. A másik szobából élénk gyerekzsivaj hallatszik be hozzánk, de ezt mintha nem is hallaná a férfi. Néz ki az ablakon, és csendesen beszélni kezd: — Az elmúlt év februárjában vágták el a lábamat. Érszűkület. Ezt mondták. Az operáció előtt nagy kínjaim voltak. Aztán, hogy elvesztettem a lábamat, nagyon elkeseredtem. Munkásember voltam világéletemben. Több mint tizenkét évet rakodó- munkásként dolgoztam, legutoljára a bányagépjavítóban. Kilenc gyermekem van, akkor még mind itthon volt. Állandóan az járt az eszemben. mi lesz a családdal. Tudtam, hogy életem végéig ágyhoz leszek kötve, mert a másik lábam sincs rendben. A tehetetlenség, tudja — néz rám —, a tehetetlenség a legrosszabb. Idegileg is nagyon megviselt az élet. — Operáció után, amikor bementem hozzá a kórházba — szól közbe csendesen a felesége —, rámnézett a fehér ágyból, és sírva fakadt. A férfi ránéz feleségére, egy darabig rajta felejti szemét, aztán ismét Mtekint az ablakon. Ezt mondja: — Alig várom, hogy kitavaszodjon. Nagyon nehezen telik igy az idő... ESSSSS Az ablakon kinézve, kevés élet nyomát látni. Itt, Sajó- szentpéteren, az évszázadunknál is idősebb bányászkolóniák között délelőtt nem nagy a forgalom. A földbe süppedt házakból hat földközeli ablak néz az utcára. Hat család lakik egy ilyen kolóniába A lakás konyhából, szobából, spajzból áll. Azon spekulálok, hogyan fértek el azelőtt Hor- nvákék tizenegyen ilyen kis helyen. Meg is kérdezem. — Hogyan? — néz rám a férfi. — Mindenütt aludtunk. A szobában, a konyhában, és a fűtetlen spajzban is négy gyerek. Mikor elvesztettem a lábamat, segítségemre jöttek volt munkatársaim. Szocialista brigádhan dolgoztam én, kérem. A Bükkaljai Bányaüzem kőműveseket adott, a bányagépjavító anyagot, munkatársaim két kezüket. Ingyen. Vagy, ahogy most mondják, társadalmi munkában. Itt dolgozott Kerékgyártó István, a -párt-titkár, Sass Sándor, Sliz Ferenc, Gaál Ferenc, idős Tari Balázs, Csontos István, Horváth Lajos és még sokan mások. Mintha testvéreim lettek v olna, úgy dolgoztak. Én meg csak néztem őket az udvar sarkából. És egyszer csak bizseregni kezdett a tenyerem. Odamentem hozzájuk a sántámasztott mankópárra —, ráültem a sámlira, és csákányozni kezdtem a földet, mert altkor alapoztuk az új szobát. Ahogy haladtam a munkával, úgy húztam apránként előre magam alatt a sámlit... — Meg is szidtak érte a többiek — szól közbe azasz- szony. A férfi ismét kinéz az ablakon, és ezt mondja: — Ki tud tétlen maradni. aki munkásember, ha körülötte dolgoznak? — Aztán kis szünet után folytatja: — Elkészült az új szoba, a konyhából is szobát csináltak, máshová került a konyha. Tágasabb lett körülöttünk a világ... Meg egy kicsit világosabb is. * A heverő mellett a falon kis falvédő betűiből ez áll össze: „Soká éltesse Margót az Isten!” Az asszony észreveszi, hogy a falvédő feliratát betűzöm. Elmosolyodik, és így szól: — Születésnapomra kaptam, két éve a férjemtől. Nem volt pénze, ezért új kapcára, amit az üzemtől kapott, rárajzólta a betűket, a kislányom meg kivarrta. A férfi iíissé szégyenkezve így szól: — Megérdemli. Ö a családfenntartó. ö dolgozik itthon mind a kilencünkre, mert a két nagylány már férjhez ment. Főz. takarít, mos és dolgozik az üveggyárban is. Méghozzá három műszakban. Pedig, de nehéz neki a nyomorult férje, meg a hét gyerek mellett... — Hiába, a muszájnál nincs nagyobb úr — szól közbe az asszony. — Ennyi embernek sok pénz kell ennivalóra. A gyerekeknek, hala Isten, jó étvágyuk van. Most is elkel naponta hat kiló kenyér, tizenhat literes fazékkal főzöm az ételt, és ha tésztát csinálok, két kiló lisztből négy nagy levéllel kell kigyúrni. Ami pénzünk összejön, az majdnem mind kosztra megy. Szerencsére, most már valamivel több jut a tányérba Használt bútort is vettünk részletre, csak a ruházkodás nagyon bajos. Az a szerencsénk, hogy sokat segítenek a férjem munkatársai. A bányagépjavító adott matracokat, pokrócokat, párnákat, a férjem he verői ét is ők csinálták. Többször kaptunk segélyt a szakszervezettől. A szénfuvarért sem fogadnak el pénzt. Nem is tudom, mi lett volna velünk, mi lenne velünk a bánya nélkül, férjem munkatársai nélkül... m uHSB Sokáig nem. szólok. Hornyák Béla néz lei az. ablakon, aztán csendesen ezt mondja: — Eljönnek, meglátogatnak. A múltkor egy üveg bort is hoztál.. Sokszor órák hosszat is elbeszélgetünk. Karácsonyra kaptam tőlük egy háromkerekű, kézzel hajtható biciklit. Úgy cselekednek, ahogy akkor a brigádban vállaltuk ... Kikísér az ajtóig. Az erős testalkatú ember rá-sar u- nyerével man! t-. és :y búcsúzik: — Nem ez. az re iruzí »án- tikálóm. Hanem a barátság. Munkatársaim barátsága, segítsége ... Oravec Janó# „Merre van a föld?" Három nap „népvándorlás U „1234 négyszögöl szántót ingyen, örökre birtokba vehet. Érdeklődni: Győri kapu 14. sz." MISKOLC. Eszperantó tér ... Győri NAGY SIETSÉGÉBEN kapu 2..., 12..., 14. sz. Egy autóbuszvezető rosszul kapcsolt, a kocsi „berezonált”: az utasok arca remeg, a járdán haladók dobhártyája tiltakozik. A villamos áramszedője villámuk. A 14-es számú ház kapuja diszkrét lemez, az ablakon sűrű függöny. Kiskutya szalad elém, amikor belépek az udvarra, felvisít egy malac. A kuko- ricagóréról ijedten ugrik le a vadászó macska, és beszalad az istállóba a borjak jászla alá. „1234 négyszögöl szántót ingyen, örökre .. — A hirdetésre jöttem .. A háziasszony elmosolyodik, és a székre mutat. Derűs, nyílt a mosolya. — Elkelt. Azé lett, aki először jött. Maga a kétszázvalahanyadik. — A férjem — mutatja be a férfit, akinek egészséges színű arcához igen illik a gazdakalap. — Forral József. Sokan hiányolták ezt a nevet a hirdetés szövegéből. Forrai Józseíné levelet vesz elő a konyhaszekrény fiókjából. Az egyik borítékot emígyen címezték: T. Cím Miskolc, Győri kapu 14. A másik írója szellemesebb volt: „Ingyen, örökre birtokba vehet Miskolc ...” stb. A feladó határozott írásával a következőket rótta a papírra: „Tisztelt ismeretlen! Olvasom az újságban, hogy földet átadna. Én átveszem. Ló, tehén van. Ne tessék másnak adni. Amit kérnek érte, megadom, ha igaz az egész dolog. Merre van a föld? írjanak.” az ékezeteket is elhagyta. Kár volt a sietségért. Az első jelentkező reggel 7 órakor személyesen kopogtatott Forraiélcnál. Három napig egymásnak adták a kilincset az emberek. — Városiak, falusiak, fiatalok, öregek, értelmiségiek, munkások, gazdálkodók — sorolja Forrai néni. — Ennyi reménykedő arcot még sohasem láttam. Mindenki azt hitte, ő az első. Sajnáltam is őket, amikor megtudták, hogy a föld „elkelt”. Különösen egy fiatal házaspár tetszett nagyon. Elmesélték, hogy meggyfákat ültetnek az egész földre, méheket tenyésztenek, és kis nyaralót is építenek. Kár, hogy megelőzték őket. — Persze, sokan gyanakodtak, csak kíváncsiságból jöttek el. Nem hittek a hirdetésnek. Néhányan meg bolondnak tituláltak a boltban. Az ismerősök is ránkrontottak, és az egészségünk felől érdeklődtek — nevet Forrai József. — A szobaablakbó.l láttam, hogyan mutogatják a házszámot egymásnak a járókelők. Soha nem hittem volna, hogy ennyien olvassák az apróhirdetéseket. Persze, furcsa dolog földet ajándékozni idegen embernek, az igaz. Ezer-kétezer forintot mindenki ígért, aki hitt is a do- dologban. Egyedül a legelső jelentkező hitte el, hogy ingyen kapja. Szerencséje volt, mert ha egy kétezret igéi é jön előbb, hát. nekiadom . .. — Mennyibe került a hirdetés? — Harminc forintba. Az új tulajdonos nyomban kifizette. — Miért ajándékozták el, hiszen gazdálkodó emberek? — Nyolc hold földünk van, ketten nehezen tudjuk megművelni. Forraiék az ősszel tudták csak meg, hogy a Tiszai pályaudvar mögötti földjük helyett, amelyet a szirmai Üj Élet Termelőszövetkezet vett birtokába, ezt a Rózsás dűlői területet kapták. Egy felszólítás hívta rá fel figyelmüket. Elmentek, megnézték a területet és levelet írtak a járási földhivatalnak, amelyben lemondtak a tulajdonjogról. — Távol esik az hozzánk, a mi földünk egészen más irányban van. Felajánlottuk hát a városnak, de elutasító levelet kaptunk. Próbáltuk eladni, de nem jött rá vevő. Elhatároztuk hát, hogy még a tavaszi munkák megkezdése előtt elajándékozzuk. Ősrégi család Miskolcon a Forraiéké, a családfát 1600-ig sikerült visszavezetni. Napjainkig egyetlen Forrai-fiú sem vált meg a földtől az iparváros kellős kö. zepén. Egyetlen unokaöcs lett csak hűtlen hozzá, amikor beiratkozott a Nehézipari Műszaki Egyetemre. De ő már igen kései leszármazott, és óvodába is a gyári fiúkkal járt. Forrai József ereiben még a néhány holdas ősök földszerető vére csörgedezik. Még gimnazista korában is a kisborjakkal töltötte idejét legszívesebben. Többszörös arany- és ezüstkalászos gazda. Mindenkori hallgatója az Ady Endre Művelődési Ház mezőgazda- sági jellegű előadásainak — NAGY TUDOMÁNY te.^Tsak művelni kell mindenkinek, örülök, hogy az az ember, akinek odaadtam a Rózsás dűlői „birtokomat”, szakértelemmel beszéli a mezőgazdaságról. Annak is ••iríiJöV. hogy ennyi embert érdekel a lölú, 2jó- nal is többen jöttek a hirdetésre. Amikor kilépünk n falusi porta városi kapuján, egy Trabbant blokkol le a ház előtt. A hirdetésre jött.. Lcvay Györgyi
