Észak-Magyarország, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
ÉSZAK-MAGVARORSZAG 1 Miért utasnak K isgyerek korom óta szeretem a zenét. Vasárnaponként mindig fent voltam a kóruson, s harsogtam a zsoltárokat, tapos tarn-tiportam az orgona fújtatópedálját. Ez volt az én legkedvesebb foglalatoskodásom, vasárnapi játékom. A polgári iskola után tanítóképzőbe mentem. Erre biztatott az osztályfőnököm, , Brúnó bácsi, akinek éppen olyan gyapjas-göndör fekete 'haja és fekete arcbőre volt, mint egy négernek; de magamtól is a tanítóképzőbe vágytam, mert úgy gondoltam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor ki- orgonálhatom magamat kedvemre. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édesapám egyedül engem tudott taníttatni; a többiek — három néném, két bátyám — rám kerestek: ruhára, tankönyvre, vonatbérletre. Aztán egyik évben jött a bo- lettás búza, a következő év tavaszán meg egy pengőért vesztegették a választási malacot, s a negyedik osztályba már nem tudtam beiratkozni. A nyár elején még bíztam, bizakodtam. Rögtön a ■ vizsgák után elszegődtem egy kőművesmester mellé malterhordónak; úgy reméltem, őszig megkeresek annyit, ami kitartást ad télire. Tévedtem. Harmadik osztály után abba kellett hagynom a tanítóképzőt. Nem is ültem orgona mellé, csak egyszer, egyetlen egyszer. Jóval később, már felnőtt fővel, 1944 decemberében, amikor megszöktem a katonaságtól, s elfogtak a németek. Pest alatt állt már a front, Lőrinc határában; azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkón, hanem , bezártak egy templomba. Éjszaka volt, ködös, decemberi éjszaka. A templomban úgy megsűrűsödött a sötétség, hogy körülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte nem láttam semmit, aztán meg csak azt, hogy valahol messze elöl vörösen pislákol az örökmécses. Amikor a szemem lassanként megszokta a sötétséget, az oltárig óvakodtam. Hatalmas templom volt, körös-körül tele mellékoltárokkal, gyertyatartókkaL, képekkel, s mindenütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben a fák. Hamarosan azt is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül: kétoldalt a padsorokban emberek szuszogtak, horkoltak, a térdeplőre bukva, vagy elnyúlva az ülésdeszkán, belesüllyedve a hideg sötétségbe. Olyan hideg volt, hogy állandóan kínozott a vizelhetnék; kimenni nem lehetett, így' csak szorongattam magamban, s ténferegtem ide-oda, hogy valahogy uralkodni tudjak magamon. , Az egyik fogoly a szószék lépcsőjén ült, s oldalvást fordulva ráhajtotta a fejét a díszes, faragott karfára. Először azt hittem, szobor, de amikor eléie kerültem, megszólalt: „Térdelj le és bánd meg bűneidet! Aztán aludj! Reggel úgyis fel- akasztanak bennünket.” Az arcát nem láttam, csak a lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hallottam, reked t-suttogó hangját, amely erőszakos volt, és kísérteties. Minduntalan ismételgette: „Térdelj le, bánd meg bűneidet! Aztán aludj!” Akárhová mentem, nem tudtam megszabadulni a hangiától, mindenütt hallottam: s a vécén mintha már nem is ő. hanem én hajtogattam volna a litá- níáző szöveget. Akkor eszeimbe jutott: az orgona. Alulról, a templomhajó- ból nem látszott az orgonából jóformán semmi, épperi csak sejtetni lehetett á karzaton a karcsú fémsípokat. Mikor és hogyan szántam el magam, ma már nem tudom; arra emlékszem csalt, hogy egyszerre fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapogatóztam a játékasztalhoz. Nem akartam hinni a szememnek: a játékasztal teteje nyitva volt, a fehér billentyűk úgy világítottak a sötétben, mint az akkortájt divatos órák foszforos számai. Mohó szomjúság, vad kívánság vett erőt rajtam: orgonáim, orgonáim! Egyik pillanatról a másikra kiesett a fejemből minden más — háború, fogság —, s beültem a játékasztal mögé a lócára. Hatalmas orgona volt, négy manuálos, s billentyűsorok fölött akárhova nyúltam, mindenütt regisztergombokba ütközött az ujjam. A képzőben annak idején elég jól megtanultam harmóniumozni, zongorán is sokat játszottam, így ismertem a billentyűk rendjét. Néhány regisztergombot is kitapogattam, s találomra kihúztam, hogy egészen olyan legyen, mintha igazából orgonál- nék. Nyomkodtam a billentyűket, nyomkodtam, hatalmas tele akkordokat fogtam az övék. Katonaszökevény voltam, azok voltak ők is; akármiért is szöktek, akármivel is indokolták önmaguk és mások előtt, bátorságuk nem volt kisebb az enyémnél, ugyanazt vállalták, amit én. Akkor pedig aljasság, gyávaság elfogadnom a sors kezéből a szerencsét, az életmentő véletlent. Ilyen kusza, gyötrő gondolataim voltak. Éttem-rág- tam magamat, de közben nem mertem lemenni a karzatról. Utólag, mai ésszel könnyű tegnap okosnak lenni, s megfogalmazni a tisztába tévő gondolatokat. De akkor, amikor kutyaszorítóban vagyok — tudva a tör- . vényt! — cselekedni, ez a nehéz. Az volt a legszörnyűbb, hogy akitor és ott is felismertem, mi lenne a kötelességem, mit kellene csinálnom, de képtelen voltam parancsolni magamnak; — mentettem a bőrömet. Szovjet járőr talált rám. Persze, rögtön látták, hogy katona vagyok. Hiába magyarázkodtam, hiába mondtam nekik a szökést, a fogságot, és hogy elébe akartam menni a történelemnek; nem sokat értettek belőle, azt felelték rá: — „Nicsevó!” meg „Daváj”—, s betuszkoltak a menetoszle, lábpedállal zengetve meg a basszus alaphangokat, és mögöttem — némán meredeztek a sípok; a billentyűk halk nyisszenése- koppanása hallatszott csak, meg a távoli ágyúzás, amitől állandóan rengett a vastag fal. De én akkor mégis hallottam az orgonaszót. Fényesen, hatalmasan zengett, s gondosan ügyeltem, hogy mellé ne fogjak, hogy hidegtől gémberedett ujjaim meg ne botoljanak a billentyűkön. Az orgonának köszöphe- tem az életemet. Ott nyomott el az álom a játékasztalnál. Rábuktam a manu- álokra, s azt hiszem, horkoltam is, mert fel-felriadtam a saját hangomra. Hajnal felé kivágódott odalent a templomajtö, aztán német vezényszavak harsan- tak fel. Először riadt-gör- csös engedelmességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a lesüllyedő pedálokon, s a kottatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyorsan lekuporodtam a lóca alá, mélyen hátra, mintha légiriadó lenne, s a bomba- repeszektől óvnám magamat. Nem tartott sokáig az egész, néhány — „Sofort!” — meg „Vorwärst!” —, s üres lett a templom. Egyedül maradtam. A karzaton hátul, az utca felé nem volt ablak, így nem tudtam kinézni, nem láthattam, merre viszik a többieket; nem láttam, de tudtam, mi vár rájuk. Tudtam, és képtelen voltam másra gondolni Mind az járt. a fejemben, hogy cserben haevtam őket hogy velük kellett volna mennem, mert az én sorsom sem lehet más, mint topba. Hadifogoly lettem.’ Debrecenben akkor már működött az ideiglenes magyar kormány, s szervezték a demokratikus hadsereget. Aradról fordították vissza a szerelvényünket, fél órával a kivagonirozás előtt. Visszakerültünk Debrecenbe, ugyanoda a „Pavillon”- laktanyába, ahol azelőtt egy héttel még hadifoglyok voltunk. Az volt a terv, hogy megyünk a németek ellen, de erre már nem került sor, mert közben vége lett a háborúnak. A háborúnak vége lett, de az én katonáskodásomnak nem. Rengeteget gondolkoztam akkoriban: mit csináljak, hová menjek, mit is kezdjek ezúttal az életemmel?! Volt időm rá bőven; naphosszat csak lígtünk-lógtunk a laktanyaudvaron, sepertük a havat, lapátoltuk a latyakot, sötétedés után meg hevertünk a deszkapriccsen, amit pár héttel ezelőtt, hadifogoly korunban eszká- báltunk össze. A sok gon- dolgodásnak, töprengésnek az lett a vége, hogy úgy döntettem: bezupálok. S ok minden akartam lenni addig az életemben, többféle foglalkozást . elképzeltem magamnak — leginkább, mondom, a kántorsá- got —, csak azt az egyel; nem gondoltam éppen, hogy valaha hivatásos katona leszek:'tiszt. Miért határoztam akkor mégis így? Mondhatnék, rá ezt is, azt. is, de.ha igazán mélyen- magamba nézek, akkor azt felelném rá: az a vereség, az önmasam gyarlóságától elszenvedett vereség, az' kényszert tette ki belőlem a döntést. Fábián Zoltán Megindul az emberáradat az aluljáróból kifelé Csütörtök, déli 12 óra. A Tiszai pályaudvar most aránylag csöndes. Pár perc és megindul a déli csúcs. Embertömegek áramlanak kifelé a városba, s vonat vonat után dübörög el az aluljáró, felett. — A jövőket vagy a menőket szólaltatjuk meg? — Inkább a jövőket, miért jönnek a városba és mit akarnak? — Egyezkedünk kollégámmal. Ügy látszott, a megszólítással, a nyilatkozással nem lesz baj, b i zen jó két óra alatt 18 vona: jön be, mintegy 13 000 emberi hurcolva magával. Dokumentumokat, beadványokat, ' úz elő, az derül ki, hogy a gombatenyésztés fejlesztésén fáradozik. Megdöbbentőnek tartja, hogy a gomba ára annyi, vagy több, mint a húsé. A javaslatok egész sorát dolgozta ki ennek olcsóbbá léteiére. És mit mond Miskolcról? Hegedűs Mihály Előbb egy kis terepszemlét tartunk a peronokon. Magas, szép szál öregember álldogál unokájával egyetemben hasonló korú ember mellett. — Hegedűs Mihálynak hívnak — mondja a pirospozsgás, nagy bajszos ember. — Szerencsen lakom. Kerékgyártó az apám, kerékgyártóskodtam én iS, amíg nyugdíjba nem mentém. Miskolcra az SZTK-ba jöttem, az unokám kísért. — Ha szabad kérdezni, hány éves tetszik lenni? — Ö — mosolyog huncutká- san —, én még fiatal vagyok. Alig 83 éves. A vonatja már olt áll, mi izgulunk, nehogy lemaradjon. Ő végtelen nyugalommal beszél, magyaráz, talán ez a meg nem zavarható nyugalom a hosszú élet titka? A nap ragyogóan süt, a pályaudvar előtti parkban sok utas ücsörög a padokon, s füröszti arcát a napfényben. Egy szófoszlány ragad meg. — '... Sokan nem törődnek vele, pedig.... A beszélgetők egyike Szabó Gyula. Ezt mondja önmagáról: — Pelőfibányán lakom. Gombatenyésztő biológus vagyok, a visszavonuló gombatenyészlés ügyében jöttem, piackutatás, tárgyalás. Jártam a Mályi Téglagyárban is. A vállalat igazgatójával, Magonyi Antallal beszéltem. A föld feletti gombatenyésztés érdekében új típusú házat szeretnénk kikísérletezni. Az igazgató engedélyezte, hogy a selypi téglagyárban az én terveimnek megfelelően égetnek ki téglákat, kísérleti -célokra. Szabó Gyula — A városon gyakran átutaztam, de ma vagyok itt hosszabb időre először. Pestről reggel öt órakor érkeztem. Azóta várost járok. Engem kellemesen meglepett csendessége, s nyugodtsága. S jó a közlekedése is. A következő utas, dr. Ágoston Pál, szívélyesen mosolyog. — Itt éltem éveken át, sok barátom, ismerősöm van és így én hazajöttem. Most a Gyógyászati Segédeszközök Gyárának vagyok a jogtanácsosa. Az itteni fiókunk már nem bírja megfelelően kielégíteni, a városba megye ortopéd betegeinek, igényeit. A tanács igazgatási osztályával tárgyaltam, mi Dr. Ágoston Pál szerint egymilliós költséggel új részleget hozunk létre. Ez lesz a munkatelep és a jelenlegi pedgf a felvevő. Ha ezt sikerül «»megvalósítani, itt olyan munkát is elvégzünk, amelyet eddig csak a fővárosban végeztek, illetve oda kellett miatta utazni. Mint említettük, az érkező utasokkal szerettünk volna néhány szót váltani. Hát ez nem ment. Minél jobban közeledett — Liptóit Gabika vagyok. gyermekhang. Hátranézünk. Mögöttünk áll a férj, az apa. Menjünk, ne zavarjuk az örömöt. — A gyerek! Persze! Rohanunk u gyermek-váróterembe. Mamák, s csacsogó gyermekek beszéde, kacaja, gügyögése fogad. Egyik hajlandó modellt állni, de ő se nyilatkozik. Mamája tolmácsol. —Lipták Gabika vagyok. Nyolchónapos. A hónom alatt van egy nyirokcsomó, s emiatt havonta egyszer bejárok kezelésre. Egyébként pompásan ér- 'zem itt magam. Apu az EMV- ben dolgozik. Anyu a tanácsnál adminisztrátor. Igen. Bold- ván, ahol lakunk. És most tessenek elfordulni, mert anyu.. Szóval készít a hazaindulásra. És ezzel vége a mi riportunknak is. Csorba Barnabás Foto: Sz. Gj'. Orgonaszó az óramutató egy egyeshez, vagy haladta túl, annál gyorsabban és elsöprő rohammal bukkantak ki az emberek az aluljáróból. Gyors futás, lihc- gés a villamos-, az autóbusz- megállókhoz. — Kérem, csak egy pillanatra. — Vár az autóbusz ... Elitesek a munkából... Volt aki nem is válaszolt, csak pillantásával akart felöklelni. Egy fiatalember, a Monokról bejáró Lapis Imre eny- nyit közöl: — A Kossuth mozi melletti fodrász fiókban dolgozom. A napokban volt a megyei verseny, ennek alapján e hó 21-, 22-én a budapesti versenyen én is részt veszek. Sajnálkozva mondja. — Rohannom kell. A vendégeket nem lehet megvárakoztatni. A férfiakkal még csalt elboldogulunk. A nőknél nincs sí- terünk. Meglepő, hogy uz ál- jjságíróknak, álfotoiiporterck- nek hihetetlen sikerült van a nőknél. Kollégám hiába mulatja igazolványát isf elutasító, hűvös arckifejezés, s majdnem sértő hang a válasz. Aha, most bukkan ki az aluljáróból, s kedvesen mosolyog ránk egy csinos asszonyka. Kis gyermekével jön, s az is nevel. Kollégám már emeli a gépel, aztán csalódottan leengedi. — ... Apu ... Apukám .. I Édes jó apukám! — ujjong, csilingel, vágyakozik, örül a
