Észak-Magyarország, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-13 / 83. szám

KZAK-MAGfARORSZÄG

4

B

ár múltja még csak néhány esztendős, máris szép hagyománnyá nemesedett, s egyre inkább népünk széles rétegeinek ünnepe a költészet napja. József Attila születésének évfordulója, április 11-e, a halhatatlan költőre, a magyar nép nagy fiára történő emlékezés mellett vagy még inkább annak jegyében, a művészetek egyik legszcbbiké- nek, egyik legerösebbikének és — hisszük — örökkön fennmaradójának: a költészet ünnepe lett.

Sokan kérdezik olykor napjainkban, másokban talán kimondatlanul ötlik fel a kérdés, vajon ami életünk rohanó világában, a technokra- tikus forradalom dübörgő előretörése közben van-e a versnek olyan funkciója, mint korábban, a technikai eszközökkel közvetített művészetek és egyéb művelődési behatások között van-e ma jelentős társadalmi, művészeti szerepe a költészetnek. A kérdésre minden kétséget kizáróan o.zzal válaszolhatunk, hogy igenis van szerepe, sőt egyre jelentősebb szerepe. E válasz alátámasztására szolgálnak többek között a könyvtárak és a. könyvkiadás adatai. Egyik-másik költőnk művei szinte állandó hiánycikket jelentenek a könyvesboltokban; jó értelemben vett hiánycikket, hiszen éppen azért hiányoznak, mert hamar elfogytak. Keresik, vásárolják. őket. Nincsenek már esztendőkig porosodó verseskötetek és a közkönyvtári verseskönyvek lapjai is a sok forgatásról, kézből-kézbe adásról tanúskodnak. Jóllehet, a verseskötetek kiadási példányszámai szerényebbek a nagy népszerűségü prózai bestsellereknél, de egyre nő e példányszám is, és napjainkban olyan magasan jár, amilyenre József Attila és kortársai talán csak legmerészebb álmaikban gondolhattak. Bizonyítja a versek szükségességét, a versekkel szemben megmutatkozó

igényt a sok előjegyzés a boltokban egyes kötetekre, s az

érdeklődés az irodalmi estek, költő-olvasó találkozók, irodalmi színpadi rendezvények iránt. Ha osak e 1 legutóbbira is gondolunk, az irodalmi színpadra, máris kitűnik a költészetnek, a versnek napjainkban megnövekedett szerepe, hiszen éppen ez a művészeti forma juttatja el igen szerencsés keretben a költészetet, a verset sokszor olyanokhoz is, akik korábban teljesen ismeretlenül álltak vele szemben. S aki egyszer rákapott a jó versek jó ízeire, annak a verssel való találkozás apró ünnepekké válik, s többségében a költészethez fűződő kapcsolata életelemévé lesz.

A szépnek, a nemesnek mindig helye van az emberi

társadalomban. A technikai előrehaladás nem csökkenti a költészet, a szép vers, a jó vers szerepét, hatását. Kölcsönhatás jelentkezik. Korunk technikai csodái új versekre ihletik a költőket, a jó versek szellemi felfrissülést, életörömet nyújtanak, kellemes légkört varázsolnak azok köré is, akik talán holnap, vagy holnapután újabb tettekkel viszik előre technikai úton is életünket.

gyét nap késéssel ugyan, de őszinte szívvel ko- szöntjük a fenti gondolatok jegyében a költészet napját és nyújtjuk át az itt következő kis csokrot a költészet, a vers minden igaz barátjánalc.

t

*

*

*

t

*

r

t

*

i

t

*

*

t

t

t

*

i

t

j.1

¥

t

*

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

t

A

r

A

A

A

A

A

A

A

A

4

A

A

A

A

t

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

A

f

A

KALÁSZ LASÄLO:

Véletlenek hőse

meresznyaku suhanó Köpködő fattyú gyáva kölyökisten tág szemű-szájú hallgatag vakhitbcu mellékesen magadfölé zuhansz nyelved mögül fekete kígyó szisszen le ártatlanság angyala pokol vagy dcncvérszárnyból sasból tépted tollad s lándzsát árulsz uagytételben a mennyben szólsz békességet s gyilkokat osztasz szét bolond vagy te Rimbaud zavart léleli a völgyben egy katona fekszik rég remek vigyázzban feloszló békességben kezed rohad zsebedben s gyűl a pénzed s ruhád nem válik eszmévé egészen

BORSODI GYULA

A földekről

a szépség...

A földekről a szépség megindult felém. Táblás homlokán a szorgalom égett Két nagy szeme messzire világolt egyik a soha el nem tikkadás, a másik a remény.

A földekről a szépség megindult felem.

Válláról ezerholdas elszállások csüngtek, nagy, közös miénkek, zsebében az egyén kis játékszere illatos lugasával s a gazda kezét leső állatok békés lehelteiével.

Már mindent összefog itt a teremtő vágyak szávdobbanaca.

Isten se tudná kiválogatni, hogy mi kié volt, s a gépezetnek melyik csavarja az egyes ember.

A tanyák köré kell még kerítés, mert a ravaszak kétszer születnek s felőlük a táj csak gyepesednek Legvágyóbbjai ők a szüretnek, akadna aki háromszor szedne, főleg, ha korán. beesteledne,

A földekről a szépség megindult felém lábnyomán kizöldellt a mély barázda,

A csöndes falu már hazavárta, a tiszta szobában bontott neki ágyat, s mielőtt lefekszik, meg is vacsorázhat

BERENCSY SÁNDOR:

> SEBl'OZO SIMON':

Terem a gaz

Terein a gaz,, döfös dudvu, növénye dühnek, gyűlöletnek, kúszik egyenesen a búzára, szára elér a másik határba, vérét szívja a fáknak, megfojt piros virágot, a kukoricát lelöki a kerek dombról, terem a gaz, bennünk az indulat, kártékony harag, vágnám kapával, hogy ofcl fordulna fel, ahol van,

lennénk termő élet. s lelkűnkön szúrós indát az égbe, magas dudvát nevelve, mi senyvedőnk cl.

DEMJÉN ISTVÁN:

\ Tavasz

' Mar ül a tavasz • égi-tojáson: j költi a fényt;

csőrével majd zöldre csípi a füvet,

pirosra a virágot és szívünkbe is belecsipog.

Lassan az öreg-éjszaka is alig alszik, ölébe veszi a fényt, kezébe a füvet, virágot és nézi a még mindig terhesen döcögő Földet.

BATKÖ JÓZSEF;

Szerelem

Először egyik ujjadat, aztán a másikat.

Szép tenyeredből nem futj

nekem csali áhitat.

AKAC ISTVANc

Majd jön a nyár

L

\

Soha még ilyen hóesés tő szakad a márciusi hő.

•— A> lány, ha benne mossa, arcát, akkor lesz csodás-eladó.—

A fellegeken túl, a kék menny ragyogó pompával ég. — Csillagok táncolnak a Napban.

Lepkék suhognak x-alakban,

... A barna földek megforgatva néznek a mosolyos magasba..

A havat felisszák a földek, es még barnábban tündökölnek.

Reggel: hattyú-hóesés.

Délben: karcsú napsütés, — az utcák porossá száradtak, rügyecskék intenek a Napnak ... Aszfalt-tócsák lágy ölére ím, a korai darazsak meteorjai úgy csapódnak, szép haláluktól meghatódnak.

8 a barkát-tartó, jó kezek hivő nyitányba kezdenek. —

.1.

... Legbensőm mélyén mar valami súlyosabb törvény figyelmeztet: az időről hallom vallani.^

— — Mert a dolgok vége a kezdet... Úgy veszek minden rezdülést, akár intést új pillanatra:

Majd jön a nyár, és sószagúva érlel, s lényem az ősznek odaadja.

Majd jön a nyár. — De a tél mégsem ér el, ba az őszben, tavasz-szerelmet imádó! dallal, meghatottan.

S mint akit anyja itt-felejtett, a biztató órákra ujjongsz...

Hű szíved örök képletek társaként hull a tárt jövőbe:

Az érthetővel léphetett!

KÉSS TIBOR:

Nem

szabadulhatok

Itthon már csak anyám vár vacsorával, csókkal, kérdő tekintettel.

Barátaimnak kisvarjakat adtam — most nézzük egymást, mint soha-nem-látott szerkezetet.

Az asztalon törött pohár, emlékcserepek. Holtomig-holtodig szerelmek ' másnak szülnek gyereket; mindegyik fáj: az enyém hal bele.

Ember, emlék, táj nem köt, a madarak nevét elfeledem.

Mi tart itt...

Valami ebbe a földbe verte

két lábam,

nem szabadulhatok.:

Otthon vagyok.

CSANADY JANOS:

Csak azt a ragyogást] akartam

Csak azt a ragyogást akartam — részletekben, féltékenyen! — megmutatni élő koromban, mely városok, falvak közöli a vonatsíneken kivillan, embert emberrel összeköt; és azt a büszkébb-fényü ível az ezüstös légiutakban, két ringó kikötő között — azt a ragyogást, mit a. lélek a béke ringó légtaván megérkezvén, városban érez a mezők nyugalma után: a vakító sugárnyalábot egy jólsikerült tavaszi munkanap hab alkonyatán, a vakító sugárnyalábot, mely röpít fölösleges szárnyuk nélkül is zefir-kékbe fenn: csapongva földön és egen, felsugaraztatni e korban csak azt a fényes húrt akartain, mely évben, napban és atomban mély reményt súgott bánatomban!

Naponta

Az ember

dolgozni megy naponta vállai fölött

csigolyaszerkezet hordozza csontgolyóba zárt féltett vagyonát teremtő agyát Az ember

dolgozni megy naponta estére elizzik aznapi fáradtságát nyikorgó fűtikban testében hazatolja eszik lefekszik néha álmodik bagoly csönd a takarója

Dolgozik naponta az ember elizzik naponta az ember másnapi munkához kellő ereje! mindennap szívében neveli becsületüket

tenyerük bőrén viselik a kommunizmus eszmélő ősemberei

A markos munka elvesei tőlem karod, szemed.

Ujjad bögyével bútorok tényét kényezteted.

Guggolsz kis gondjaid között: söpörsz, padlót sikálsz, vasalsz, gyerekkel bíbelődsz — egy percre meg nem állsz.

Dolgozol, szüntelen mosol, s ha rádszólok, puha szádon meglibben egy mosoly, mint terített ruha.

PöröIIek: nincs ehhez jogod: Törvény van rá, tudom: napi nyolc óra munka és nyolc óra nyugalom!

Mi üz, miféle ösztön ez, hogy mindennap akképp s olyan erővel és dühvei Igyekszel, mint a gép?

Először egyik ujjadat, aztán egész karod.

A markos munka elveszi fénylő homlokod.

Egyszer egészen eltűnsz, dologgá változol, s majd sírhatunk utánad, üa nem leszel sehol.

> Ksikó József költőt a napokban

> József Attila-dijjal tüntették ki.

VARGA RUDOLF:

Próbálgatlak világ

Bucik, malacok temetője, gyerekkori piszpangbokrok, a pirosköhögésű cg alatt elúsztak, mint a vízbe fojtott kiscicák, mint a pacsirtazuhanási bámuló legelők. Elúszott alólam a föld, ahol békává varázsolt királyfi voltam, a mesebeli szegénységben mesévé váltam, miközben játékorszag utolsó katonája elesett, én csodára vártam a parányi-tág szobában, de Krisztus az olajfák hegyéről semmilyen bajban nem jött le, ahol apám ingét feltérképezte estére a fáradtság, a nyomor zabálta a nyomort. Nem emlékeznek rám a búcsúk, a piactér céllövöldéi, színes papírjai, ahol mindenki kisöccse, Rózsa Sándor szemöldökű voltam Már öleltem a várost, hol közölték kilétem, hol összcszorltott ököllel

álmodtam, a mindenen röhögésben

elkószáltam.

lekozló fiú: niadárfcszekszívű anyámba

rúgtam.

ahol ölem meglelt vtrágálmokkal, a téglagyár, a tenyerem értesített a világról, most-Iégy-bccsületcs-ldőkben, most-segíts-meg-Mária-lia-tudsz időkben, amikor ismerőseim esténként kivacsoráztak, a kollégium mint a filmeken látott koncentrációs táborok csontkamrái, ahol dühöngtek az öresgyomrú forradalmak. Szamárköhögésmúlású gyerekkorom arca elfér a tenyeremben.

Düh, konokság nevelt, az hajtott, ami a farkasokat.

Próbálgatlak, világ, ue bánts, alázattal veszem fel a tollal.

i