Észak-Magyarország, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-01 / 282. szám
Vasárnap, 1968. december 1.' északmagyarorszag i A TESTVÉREK perei már befejeződtek, de a harag még tart. A nő hatvan, a férfi hatvankét eves. Apjuk annak idején kivándorolt Amerikába, s eltűnt. Itthagyta anyjukat öt hold földdel. Abból nevelte fel a két gyereket. A lányt paraszthoz adta, hogy legyen a kis földnek művelője, a fiú szakmát tanult, asztalos lett. A magányos öregasszonynak nem volt hol meghalnia. A családi házban lakott a fiával, menyével és a tanítóvá nőtt unokájával. — Adjislen lányom — kopogtatott be halála elölt a másik gyerekéhez. — Mi járatban? Minek az a batyu? — Nem jó ott nekem .., nem sok van már hátra... — De amikor a házat ráíratta bátyámra, akkor jó volt? — támadt rá a már akkor jó ötvenéves asszony. Aztán karonkapta öreganyját, s visszakísérte. — Nekem ne itt haljon meg, ha a vagyont ott hagyta! Szegény öreg még egyszer el botorkált, az asszony visszavitte. Harmadszor már összeesett a kapu előtt, idegenek vitték be a lányához: — Innen már csak a temetőbe vigyél, édes lányom — siránkozott. ÄZÖTA tíz év telt el. A két testvér a bíróságot járja. Hol az öreg, földes házért, hol a faluban szanaszét szórt, valami rét0 négyszögöl körüli földekért. Az egész falu tudja, hogy a két testvér megölő ellensége egymásnak. Aki az egyikkel van jó viszonyban, nem várhat szívességet a másiktól, és fordítva. Az asszonyt kerestük fel előbb: — Kértem a részem a családi házból, amit együtt építettünk fel 1936-ban. Ö lakik benne, mert anyánktól kierőszakolta a végrendeletet. Aztán meg rosszul bánt vele. Én befogadtam, hisz mégis az anyám. Mondta is a lányom, aki hivatalnok a városban: idejött nagyanyám, hogy mi bajlódjunk vele? Később elmesélte, hogy miután nem kapta meg a bíróságtól sem a házrészét, utána a testvére perelte be őt. Abból a telekből akar jussolni, amelyen most az asszony háza áll. — Ez úgy volt, hogy a házhelyet az államtól kaptuk. Ez az 500 négyszögöl öt .emberé volt, két idegené, a szüléinké és egy Amerikában élő rokonunké. Az állam csereingatlant adott érte annak idején, tehát ugye nyilvánvaló, hogy ez állami tulajdon, ebből senki után senki nem jussolhat. Különben is teljesen véletlen, hogy ez lett a mi telkünk, mert akkor osztottak vagy ötvenöt, s nyílhúzással döntöttük el, melyik kié legyen. A testvért, a sokat perelt családi házban kerestük fel, ahová az asszony több mint tiz éve nem teszi be a lábát. Az udvaron, a jószágok között matatott az öreg. Később benn a házban szívesen sorolta ezt az ő nagy bánatát. — Nekem kérem nincs testvérem! Ne is említsék, inert nekem olyan nincs. De ez a mi dolgunk azzal a nőszeméllyel, megérne egy nagy újságcikket. A tanító fiú is itthon van. Fanyarul fogadja a témát. — Közösen építették ezt a házal? — Közösen? Kivel? Magam építettem. Magam dolgoztam vele. A sógor felé sem szagolt, de mikor elkészült, erőszakkal belejöttek lakni. Mert ez átépítés volt már a harmincas években is, nem új ház. Itt laktunk együtt anyámmal, zés ... sírtam, hogy most mi lesz velem? Hogy fogok tanulni? Mondtam, ha nem mehetek iskolába, akkor én ... Az öreg csitítja: — De mentél, fiam. Ha a szánktól vettük is el a falatot, mentél ... TÍZ ÉVVEL ezelőtt kezdődött el a nagy harag egy maroknyi örökségért. A második generációra ebből már csak morzsák juthatnak. Az örökség anyaga semmivé lesz, de «te* ,*.• “.íM; ■ ' ' ... : .íVv .-Ó.3 Eijósági dalesialálkflzfi tesz Mezőkövesden Figyelmet érdemlő zenei rendezvény lesz Mezőkövesden ma, december 1-én, délelőtt 10 órakor a járási művelődési ház színháztermében: a járási KISZ-bizottság és az énekmunkaközösség a KMP megalakulásának 50. évfordulója tiszteletére dalostalálkozót rendez, amelyen 10 kórus — tizenhárom gyermek és három felnőtt kar — vesz részt. A műsort versek és zeneszámok színesítik. Részt vesz a találkozón a kiváló együttes címmel a közelmúltban kitüntetett, nagyhírű mezölcereszte- si parasztkórus is. Az ünnepséget, illetve a kórustalálkozót Braun István, a járási pártbizottság propaganda és művelődésügyi osztályának vezetője vezeti be. A találkozó befejezéseként a részvevő énekkarok közösen adják elő a Fel vörösök, proletárok! című kórusművet. Jókai a Miskolci Nemzeti SzíaSiázbao „Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, aki nemzetárnló volt. A neve: K orponayné Ghcczy Julianna. És ugyanez a Ghé- czy Julianna később, mint önfeláldozó vértanúja a nemzeti szabadság ügyének, tűnik le a láthatáron.” — Így mutatja be Jókai regényének hősnőjét a bevezetőben. Hogy jut el valaki az árulásig és — ami még izgalmasabb — az árulástól a nemzeti szabadság ügyének vér- tanúságáig. .. Erről szól az a színdarab, melyet Boró László írt Jókai Mór A lőcsei fehér asszony című regényéből, s amely decemberben kerül a Miskolci Nemzeti Színházban bemutatásra. A regényt már Jókai ót, akarta dolgozni színdarabbá. A Rákóczi szabadságharc tarka, izgalmas kora kitűnő háttérül szolgál egy Korponay- né-féle ember ellentmondásos jellemének színpadra állításához. Mégis, mi teheti ezt a romantikus vonásokkal formált nőalakot, ennek problémáit olyannyira időszerűvé, hogy 1968-ban újra kísérthessen ■— immár nem Lőcse városában, hanem a miskolci színház deszkáin? Jurka László, a darab rendezője válaszol kérdésünkre: — A színmű aktualitását konfliktusa adja. Az egyéni, szűklátókörű érdek és a közösségi nemzeti érdek konfliktusa, amely anya és fia, illetve anya és a haza viszonyúban realizálódik. Korponayné elárulja a kuruchű Lőcsét abban a reményben, hogy fia — ráki még kicsiny gyermek — nagyobb császári földauumányban részesül majd ezért. Számítása nem teljesül, s közben az árulás bélyege is rátapad. Ez az asszon, azonban nem omlik össze. Látja, egyetlen igaz út maradt: az árulás lehetőség szerinti jo iá: evése. Bekapcsolódik hát a szabadságharc leverése utáni kuruc összeesküvésekbe és ennek lesz mártírja. . A rendezés nem akarja elvetni a romantikái, amely az alakoknak, a történetnek Jót;ni leikéből lelkedzelt sajátja, de emellett a konfliktus aktualitását is hangsúlyozni kompja, az egyéni és társadalmi érdek összeül kezesét A legnagyobb feladat a színpadra- állitásnál éppen ez: a helyes? arány eltalálása, az aktualizálás és a romantikus legyek között. — szil — meg velük, míg azután ők telket kaptak. — Azt a telket is perelte a bácsi. Miért, amikor az állami lett már? — A telket nem pereltem. Csakhogy az anyám része túlnyúlik a portán. Le, egészen a folyóig. Van ott még vagy kétszáz négyszögöl a megváltott telken túl... abban részem van... ha ő úgy, én is úgy... meg is nyertem a pert. — Nem számították ki, mennyibe került a pereskedés? — Gondolom én, mit akar ebből kihozni. Jól gondolja. A tízéves pereskedés a költségekkel, utazás, ügyvéd, miegymás, csak nekem többe van, mint a szóban forgó föld értéke. — Akkor mégis, miért csinálják ezt? És meddig tart még ? Az öreg ember arca meg- vonaglik a keserűségtől, majd indulatos mozdulattal beletúr ősz hajába: — Hát nekem kell ez? Én akartam? Megőszültem, de bíróságot nem jártam, csak a testvérem miatt. Az édes testvérem miatt... az juttatott oda a harácsolásával, a min- | dent akarásával ... már szégyellem az emberek- előtt, a falu előtt. . de mit tehetek... Az IDŐS EMBER sírva fakad az indulattól. Várom, hogy a pedagógus fiú csillapítja. Vártam, hogy közbe valami olyat szól, ami engesztelné az öreg haragját. Most tényleg bekapcsolódik. de meglepően: — Igen, én is haragszom, gyűlölöm a nagynénémet! Miatta voltam szegény diák. Amikor a városba mentem iskolába, akkor jött az első idémegmarad a hatalmas nagy juss — a harag. A két család gyermekei elkerülik egymást. Még egy nemzedékre kell várni, amelyik megmosolyogja az atyák és nagyszülők gyűlölködését, amely már teljesen ment lesz a földéhségtől. Majd az unokák. Adamovics Ilona Korszerű, emeletes hollóstetői erdészház képén akad meg a szemem az Északmagyaror- szág olvasása közben. A földszinti háromszobás, összkomfortos lakásba most költözött be Borsodi József erdész családja, az emeleti két szoba pedig más erdészeti dolgozók pihenőjéül szolgál. Az illusztrált színes riport eszembe juttatta, hogy a közelmúltban másik riportot olvastam egy ünnepségről, amelyen többek közt az erdész himnusz is elhangzott. Miként akkor, ügy most is ifjúkorom selmeci emlékei elevenedtek elém... „Erdész himnusz”, „Bányász himnusz”. .. Az utóbbi általánosabban ismert: Szerencse fel, szerencse le, Ilyen a bányász élete ... De hogyan is hangzik az erdész himnusz szövege? Platán őszi fényben Erdész vagyok, csendes tanyám Erdők mélyében áll, Hová csak szarvas és madár S szelid kis őz talál. Feledve rég a külvilág, Csendes az életem. Es mégis megsebzé szivein Az égő szerelem. Az utolsó két sor ismétlődik. Ezek a „szakmai himnu- szok” idestova évszázados hagyományok, s ma is mindenütt felhangzanak, ahol bányászok vagy erdészek tartanak ünnepséget, bányásznapot, erdész összejövetelt, de tartozékai a szakmai gyásszertartásoknak is. Nem tudnék hirtelenében elősorolni más foglalkozási ágakat, amelyeknek ilyen szakmai himnikus hagyományaik vannak, mert a munkásmozgalmi dalokat tartalmilag sem, formailag sem sorolhatjuk ide. Azok harci indulók. Ellenben sok foglalkozási ágnak voltak és vannak meg a maguk hagyományos bálnyitó csárdásai, amelyek — egyre titkábban bár — ma is felcsendülnek vigasságok behangolóiként. Ilyen nyitó csárdás az erdész-csárdás is: Az erdésznél? nem szabad eltévedni,mert az isten furkós bottal megveri. Nem zörög a zöld erdőben a bükkfalevél, tölgyfáiévá!, ha nem fúj a márciusi hideg szél. A felszabadulás után, 1946 őszén a miskolci napilapok dolgozói — három napilapról van szó. a Szabad Magyarország, a Felvidéki Népszava és a Miskolci Hírlap — újságírók, nyomdászok rendeztek nagy mulatságot a Kossuth- szalló termeiben a megyei és városi vezető funkcionáriusok részvételével. Hordószámra fogyott a bor, pompás hangulat volt, ment abban az időben tombolt mindenütt a jókedv, a fasiszta fenevad lete- rítése, majd az infláció megállítása, a ió forint megteremtése nyomán érzett megkőny- nyebbülés öröme. A táncvigalom megnyitó csárdása akkor ez voltElment az én rózsám Pestre, . . . Üjsághordó lett belőle . . . Másnak hordja az újságot. Nékem a szomorúságot. . A pontozott részek egy-egy beiktatott refrén-sort jeleznek, amelynek szövege már elmosódott emlékezetemben. 1911 nyarán, mint erdőmér- nök-Hallgató, nyári gyakornokként Trenesén megyében töltöttem az augusztus-szeptemberi szünidőt. Sok erdőt mértem, térképeztem ez idő alatt, Egyik községben jegyzőbált tartottak, s meghívtak engem is. A balt ezzel a csárdással nyitották meg: A faluban nincs több kislány, csak kettő, csak kettő. Az egyiket elszerette a jegyző, a jegyző. A másik meg csak magában neveti, neveti, mert őt meg a segédjegyző szereti, szereti. Ez a csárdás igen megragadt bennem, mert a szöveg ritmusa szinte meghatározza a daliam lejtőit, hullámvonalait és érzékelteti a táncoló párok ösztönösen idomuló mozgását, tartását. Legalább ilyen régi hagyomány a jogászbálok nyitója is: Nem ütik a jogászt agyon. Sárgarigó, rozmaringos galambom, Mert kiugrik az ablakon Sárgarigó, rozmaringos galambom, A vasutasok meg ezzel kezdtek: Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára. Kanizsáról, állomásról állomásra. Elől ül a masiniszta, ló a gőzöst, ki a gőzöst igazítja. A postások dalát ki ne ismerné? ...Rá van csavarintva az a kutya derót. Akármilyen magas, leadja a szót... Talán a pékekét sem felejtették még el: Süt a mama, süt a pék, süt a mama egy kemence süteményt. Alá aztat megeszi, a leányát elveszi. Süt a mama, süt a pék. süt a mama egy kemence süteményt. A vendéglátóipari dolgozók csárdása meg halkan kezdve, akkor bomlik talpaiévá, amikorra ők maguk alakulnak vendéglátókból vendégekké: Hej de magas, bej de magas ez a vendégfogadó! Van-e benne, van-e benne barna kislány eladó? Ha nincs benne barna kislány eladó; Dőljön össze ez a vendégfogadó. Évszázados lassú csárdás csiklandozta bokája összeveré- sére a mulatságra gyűlt juhászt és sorstársait: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra. Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Bű nélkül éli világát'. És: „ha megunja furulyáját, előveszi bőrdudáját, belefüj.ia búját a birka bőrébe, s szélnek ereszti belőle.” Ennyi „szakmai” szív- és vérmelegítő jutott hirtelenében eszembe Toldin meg kiki a maga dalos ismereteivel. Én meg visszatérek oda. ahonnan kiindultam, hadd emelem le vállaimról legalább tíz- húsz percre jó fél évszázad terhét, s dúdoljam az Élet csodáit várva: „Az erdésznek nem szabad eltévedni. ” Hajdú Béla „Sxakmai §simmmsstííkéí - vigasságnyitók
