Észak-Magyarország, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-28 / 176. szám

— Mert fáj a fogad, mond­tad. — Szeretném, ha éjszaka te is, meg apu is, tudnátok aludni... Rúzs és púder — Anyu! Miért rúzsozod a szádat és miért púderoaod be az arcodat? — Miért? Az embernek szüksége van rá, mielőtt el­megy. — Apu neon ember? — Miket beszélsz, Éviké? — Apu miért nem rúzsozza be a száját és miért nem pú- derozza be az arcát? — Megbolondultál ? Férfiak nem használnak rúzst és pú­déit. — Miért? — Férfiaknak nincs szük­ségük rá. — Csak a nőknek van szük­ségük rá? — Természetesen. — És miért? — Hát, hogy szebbek legye­nek. — És a férfiak nem akarnak szebbek lenni? — Azt hiszem, nem ... — Én is szebb lennék, ha kirúzsoznám magam? — Te így is szép vagy, mert kicsi vagy. — Te is szép voltáh amikor kicsi voltál? — Azt hiszem, persze... — És mikor lettél csúnya? — Most már élég volt! Hagyd abba! — Anyuu... te mondtad, hogy aki kicsi, az szép, és csak a nőknek kell rúzs meg púder, hogy szebbek legye­nek. — Figyelj ide, Éviké. Ént nem azt mondtam, hogy a nők csúnyák. Én csak azt mond­tam, hogy ha berúzsozzák a szájukat, és kipúderezik az arcukat, szebbek lesznek. Ér­ted? A szép nők is szebbek lesznek. — Akkor te szép vagy, ugye? És még szebb akarsz lenni... — Hát... — Mondd, anyu, Margit né^ ni szebb mint te? — Honnan veszed ezt? — Én azt hittem, hogy va­laki annál szebb, minél több rúzst tesz a szájára és minél több púdert az arcára ... — Hallatlan! Még, hogy Margit néni szebb ... Mini-ruha — 5—rvusz, anyu .. Miire- szép ruhád van ... — Igen. No, fordulj be. Jó éjszakát — Ebben mész a bálba? — Nem bál, már mondtam, Évüké. Üzemi mulatság. — Mondd, anyu, minden nő ilyen rövid és semmi ruhát vesz fel, ha bálba megy? — Nem... mindenki. D« sokan... Na... — És a nők nem fáznak az ilyen rövid és semmi ruhá­ban? — Nem. Mert táncolnak. — És akkor kimelegednek, ugye? Te is fogsz táncolni? — Igen, én is fogok. — Apuval fogsz táncolni? — Apuval. És talán mással is. — Kivel még? — Aki felkér. Na, jó éj­szakát. Most már nem aka­rok egy szót sem hallani! — Nagymama itthon marad? — Természetesen. — Ráncos a nyaka, azért marad itthon, ugye? — Nem azért, hanem, hogy vigyázzon rád. — Terád apu fog vigyázni? — Évike, köszöntem, puszit adtam ... most már tessék befordulni és aludni! — Szer ... vuhusz . ahá­ny uu . . — Miért sírsz? — Az jutott eszembe... bogy apu nem szeret. és nem is fog veled táncolni . .. és meg fogsz hülni ebben a rövid és semmi ruhában és nagymama téged fog áp< és akkor nem ér rá . .ogy engem elkísérjen az óvodá­ba... és akkor ón . .. unat­kozni fogok itthon . N, Gy. Az aszfaltbetyár , z aszfaltbetyár rosszkedvűen bandukolt az utcán. Nem szerette a borongás időt. — Az eső nem az igazi — mondogatta — esőben a nők sem igaziak. De azért nézte őket. Szőke és barna nők mentek el mellette sárral pettye- zett harisnyákban, kendő alá gyömöszölt fejjel. Mindegyik más. Mindegyiknek oda kell suttogni: — Édes ... Némelyiknek pedig a változatosság kedvéért: — Csodás vagy... Elvből tegezte őket. Isteni, amint ettől a „pertu"-tól elvörö­södnek, meglódulnak, elkapják a fejüket. Társakkal persze könnyebb és mulatságosabb a dolog, de egyedül se rossz. Már van praxisa. Evek óta sétálgat így és mindig felvil­lanyozva ér be délutánra a munkahelyére, ahol mindezt nem tudják, csak azt, hogy közepes munkaerő. — Édes... — duruzsolta kötelességtudóén, s közben azon töprengett, honnan szerezzen egy százast másodikéig. Esetleg kettőt. Jó alakú kabát suhant el mellette. Enyhe kölniillat csapta meg az orrát. — Ne siess kicsi... — búgta, mert ezt is tudta, nemcsak óvatosan sziszegni és sejtelmesen pisszenni. A kabát megtorpant. Egy pisze orr fordult feléje, csodál­kozó, kérdő szemek, — Hozzám tetszett szólni? Az aszfaltbetyár meghökkent, A lány kuncogni kezdett, — Tudja, azt hittem, valami ismerős hülyéskedik... Az aszfaltbetyámak melege lett. Ez még nem fordult elő a praxisában. Hogy egy nő megálljon. Ez egészen új. Gépiesen elindult a lány mellett, aki már úgy beszélt hoz­zá. mintha valóban ismerőse volna. A harmadik utcában lak­lak innen — mesélte —, nemrég költöztek fel vidékről, ahol neki nem volt állása, de most már van most már dolgozik egy gyárban. — Hát ez szép. . — nyögte az aszfaltbetyár és iszonyata- | san törte a fejét egy épkézláb mondaton. Nem ment. Közben : a lány megállíthatatlanul csacsogott, a férfi fél füllel hal- ' | lőtt a. hogy valami tánciskoláról fecseg, ahová beiratkozott, | mert a modern táncokat legjobb tanfolyamon megtanulni. ' nem igaz? ! — Hát igen ... — bólogatott kétségbeesetten. Es tovább semmi. Legalább két értelmes szó! De semmi. j I Csak hallgatta a mellette haladót és egyre dühösebb lett 1 ró. Micsoda lány ez. Aki az első félmondatra megáll és ekko­I in autózóiban is meghallja azt a kis odavetett suttog''"1 . . \jem bírta tovább. Sarkon fordult és otthagyta e lányt, \ Kíméletlenül. Ment. sietett, szinte vágtatott n villa­moshoz, A peronon fellélegezve törölte meg a hom­1 lokál. I B. I. Csuklós vízibuszok — Mert a tejfog helyére nő egy rendes fog A ti fogatok helyére nem nő másik fog. Csak műfog, amit a doktor bácsi csinál. Mint neked ott, oldalt. — Nagyon fél van vágva a nyelved. Nem is tudom, miért diskurálok veled. — Mert fáj a fogam. Egy anyukának ilyenkor segítenie kell a gyerekén. — És mit segíthetek rajtad? — Holnap reggel elviszel a doktor bácsihoz. És akkor én addig hiányzók az oviban. A gyerekek csodálni fognak, hogy fogorvosnál voltam. És akikor te is csúsztathatsz. — Rendben van. Holnap reggel elviszlek a fogorvos­hoz ... — Fogat is kell mosni, ha fáj? — Fogat mindenképpen kell mosni. — Anyu, adjál egy fél Kal- mopyrint. — Minek neked a Kalmo- pyrin? — Hát fáj a fogam. — Jó. Mosd meg a fogadat, vetkőzz le egyedül, ahogy egy nagylányhoz illik, s mielőtt lefekszel, megkapod a Kalmo- pyrint — Tudod, miért kell nekem a Kalmopyrin? Mit mond a garancialevél? ÉVIKÉ KÉRDEZ Nézd meg a gyerekemet — Anyuul... — Mit akarsz, Évüké? — Nézd meg a babámat! — Most nem érek rá. Lá­tod, hogy főzök. — Nézd meg... — Mondom, hogy’ nem érek rá. Tologasd csak a kocsit. — Olyan szép lófarkot csi­náltam néki ... — Majd megnézem, de most sietnem kell. — Mindjárt elalszik, és ak­kor már nem tudod megnéz­ni... — Hagyj már bókén! — Nézd meg a gyereke­met ... Szép lófarok-frizurát csináltam neki... — Most már elég legyen! Apu mindjárt itthon lesz, és még nem vagyok kosz. — Anyuuu... — Ejnye, a kutyafáját! Pusztuljon innen a gyereked. — Pusztuljon innen a te gyereked. Fogfájás — Anyu, fáj a fogam. — Mutasd, melyik. — Itt Ez itt, hátul. Tejfog. — Miért mondod, hogy tej­fog? Hiszen nincs is másfajta fogad. Mikor is volt utoljára? Feb­ruárban. Azzal a szakszerve­zeti jeggyel. Egy bolondos olasz darabot adtak. De mire hazaért kihűlt a kályha. Kati mindig kitakarózik. Kapott is egy jókora mandula gyulladást. — Azt is ki kéne vetetni mast, a nyáron. Hazamennek az anyjához. Segít neki. Mama már nem bírja a viszerek miatt a ker­tet. Neki meg jót tesz. A nap­fény, a fizikai munka. A lá­nyok is segítenék. Lesz sok gyümölcs. Ha lesz. Géza már tegnap lement. Pecázik. A fény kialudt, ölébe ejtett kezére néz. Szikár. Mire gon­dolhat? A gondjaira. AKI CSAK VAR Irma néni. Ügy hívják, öz­vegy’. Ott lakik a házban. Nyugdíjas, ö megy’ legkoráb­ban tejért. Ahogy kinyit a KÖZÉRT. Ügy hat után. Az­tán kilenc felé megint lemegy a kapuba. — Hova tetszik menni, Ir­ma néni? — A postást várom. Most szokott jönni. — Kitől vár levelet? — A fiamtól. Zalaegersze­gen van, az építkezésnél. — Sokszor ír? — Hát nem olyan sokszor. Az elmúlt hónapban kaptam egy lapot tőle. Meg a lányo- mék is szoktak. Pestről. Ott van férjnél. Nagyon jó ember a férje. És jól keres. Kará­csony’ után voltak itt. Kocsi­val. Szép, új kocsijuk van. — Mit csinál egész nap, Ir­ma néni? — Hát rendbeszedem a szo­bám. Meg aztán megnézem a postást. Azt minden nap meg­nézem. Aztán horgolok egy kicsit. — Szép térítőkét tetszik csi­nálni. — Csak már nem megy annyira, mint régen. Fárad a szemem. De délután megint lejövök. Akkor megint szokott jönni a postás. Igen. Lejön. Naponta két­szer. S úgy két hónapban egy­szer meg is csillan valami Ir­ma néni postaszekrényében. Egy lap. Néha egy levél. A fiataloktól. Akik nemigen ér­nek rá. A siker, a munka, a tó, a barátok, az unalom, a Balcsi. Az élet. Leköti őket. Le bizony. Tátray Barna — Nem én bánom meg. Min­dig eszel, aztán panaszkodol a hízásra. Pedig most lehetne egy kicsit leadni. Ny’ár van, gyümölcs is akad. Azt ehetsz, amennyit akarsz. Nagyon mini, nagyon fia­tal. Alig tűri a már csökkenő meleget. A hízásra tett meg­jegyzést ellenőrzőm. Nem is olyan indokolt. Az a bizonyos „töltött galamb”. Inkább na­gyon nyafog. Tekintete is olyan, mint akit örökké bán­tanak, untatnak. Az első száztíz kilométeren alig beszél. Unottan veti ma­gát, az alig-alig minit is szel­lőzteti. És néz, néz — fátyo­los szemmel. Egyszer-egyszer sóhajtva be. leharap a nagy tábla csokolá­déba. Fiatal férje gunyorosan pillant rá újságja mögül. Száztízeinkét kilométer. — De aztán ledobjuk ma­gunkat a Balcsira is, úgy-e Pis-ta-a? — Igen. De itt, anyádéknál megspóroljuk a Balcsi költsé­geit. „Üdítőt, mogyorót, csokit tessék!!” — kiáltja az eláru­sító. Az asszonyka nekibuzdul. — Három csomag mogyorót kérek (az gyümölcs, úgy-e, Plsta-a) — meg abból az Utas-ból is hármat. Fizesd ki, Pis-ta-a. Pis-ta-a fejcsóválva fizet. A SZIKÁR Két leánykával szállt föl. Nem nagy távolságra men­nek. Erről tanúskodik az üres szatyor. A gyerekek olvasnak. Verne: A kétévi vakáció. A kisebbik az Ország-Világot. A mama néz: Nem rám. Pe­dig szemben ül. Nem a tájra. Pedig szép. Csak úgy. Talán a gondjaiba. Erről árulkodik az arca. Szarkalábak. Lefutó rán­cok. Az évi háromszázhatvan- ötször készített reggeli. A hi­vatal. Kicsit hajlott, ölébe hulló kezén rövidek a kör­mök. Biztosan gépel. Vagy gép mellett áll. Heti negyven­négy órában. De most a rán­cokon egy-egy derű is átfut. Mint mikor szürke felhőkre fény hull. Még nyolc év. Éva elvégzi a technikumot. Kati egészségügyi szakiskolába megy. Akkor majd pihen egy kicsit többet. Színház? Hogy szeretett leánykorában színházba járni. Das ewig weibliche ziet uns hinan. Goethe Nemcsak Goethét vonzotta az „örök nőiesség”. Anatole Francé is azért tartja a Szaj- na-partot a világ legszebb he­lyének: .......mivel hogy fák a latt könyvek vauinak itt, és asszonyok is járnak erre.” De a magunkfajta egyszerű férfi­ember is felfigyel sok asszo- nyi jelenségre. Szépek vagy gondterheltek, gondoskodók vagy gondot okozók. Sokfélék. Milyenek is? A SIKER FÉNYÉBEN A Keleti nyári forgatagában szállnak fel. Nagy a pesti hő­ség, még így, kora este is. A hölgyek elegánsak, magasak. A színes spanyol körömcipő fölött széles bőröv fogja ösz- sze derékon a könnyű szok­nyát. Az ingváll szíjas táskát hordoz. Bőven omlik a szó. Egy-egy ismert színész neve keveredik a társalgásba. — Mikor Karcsi kiitta a gint. — Anthony is édes volt. Már nem hordja azt a nagy haját, amelyet a Zorbában. — Olvastad a könyvet? Ra­gyogó. Különben nem kapod meg. Az első nap elkapkod­ták. Majd én szerzek neked egyet. A filmgyár könyvtárá­ból. — Holnap jól kiússzuk ma­gunkat, evezünk egy kicsit — Dzsinnl a vadászatban van még? — Nem. Levittem anyám­hoz. Nézd csak! A bőrtasakból előkerül egy notesz. Belső oldalán, celofán keretben: Dzsinnl! A dán dog. — Rettenetesen szomjas vagyok. — Igyunk valamit. Nem tet­szik tudni, hányadik az ét­kezőkocsi? — A mozdony félé a har­madik. — Köszönöm. S csak a nagyon diszkrét, száraz-paríőm Illata marad Utánuk a kocsiban. Tehetség? Helyezkedés? Szerencse? Az élet napfénye» oldalá­nak titka marad. tJNATKOZÖ SZÉPSÉG — Csak egy csokit Igazán, Pis-ta-a! (Ilyen elhúzva nya­fogja.) KI FIGYEL ODÄ? iiiiiiiiiimiiiiiimiiiiiimiiiiiimiiiii Asszonyok...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents