Észak-Magyarország, 1968. február (24. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-04 / 29. szám

i. T9#S. február fL ESZAKMAGTARORSZAO Hozzászólás: Le kell fújni a ködöt a tokajiról Londonban Hegyi Agnes szerény, ked­ves cikke mellett („Tokaji Londonban”, Északmagyar- ország, 1967. december 24.) nem szabad szó nélkül el­menni. A közlemény mellett látott szaggatott vonalból vastag felkiáltójelet kell csi­nálni, elsősorban a népgazda­sági érdeket hivatalból mun­káló szakembereknek! Miért? Tekinthető ez a hír­adás százezer fontsterlinges ügynek is! Elfoglaltságom miatt ez a cikk elkerülte figyelmemet. Valaki kérdezte, olvastam-e? Így került most elém. Le kell fújni a ködöt Lon­donban a tokajiról! Hegyi Ágnes cikke meg­győzi erről nemcsak a szak­embert, a valamelyest hozzá­értőt, horribile dictu: még a laikust is! sen és hiányosan tisztelet­Havas szerelem lenségnek számított róla ír- j ni, ma is! Mezőgazdasági ügy csak? Nem csupán! És itt nem sza­bad sajnálni a fáradságot, a stúdiumot, a tudományos ku­tató mun Ica eredményeit. A kényelmes hallgatás és a nem precíz tudás miatti vá­lasz-elmaradás nagy gazdar sági kárrá dagadhat! Egy olyan hiányos és nem helytálló Ismeretanyag jelent meg Tolcaj-Hegyalja folyé­kony aranyáról az angolok Ismert hetilapjában, az Ob- serverben, amelyről azonnal le kell fújni a ködöt. A lap „borszakértője”, Cyril Ray írta. Még friss a hír. Helyre kell ezt rakni minden áron és körülmények között! A* illetékes szakemberek fogjanak össze, fújják le a tudománytalanság porát a to­kajiról és bocsássák rendel­kezésre a tudomány Igazolta valóságot egy angol nyelvű, rövid és velős stúdiumban! Nagyon megérné! Kedvesen veszi el a „téve­dés” erejét cikke végén He­gyi Agnes ezzel a megálla­pításával: „no de messze van Tokajhoz London, megbocsát­ható ...” Itt közügyről van sző! Igen zsebbe vágó, népgazdasági pénztárba vágó, fontsterling- özönlés elmaradásáról... Ha én, o tárgy műkedvelője ezt megéreztem... a szakembe­rek mennyire jobban láthat­ják! No, meg aztán az új gazdasági mechanizmusra!: ilyesmire is éberen kell fi­gyelnie. Néhány gondolatot adnék az angoloknak, s kérném, hozzák le ismert hetilapjuk­ban, hogy bővüljön tudásuk és ismeretük. 1. Becsüljék meg az aszút, még ha csak két puttonyos is! Minél több puttonyos, annál inkább. Az öt putto­nyos poharát már meg is csókolhatják, mert az már annyi sok aszúszemből ké­szült hogy no! Egy napon ál­számlálhatná angolunk a sze­meket. amennyi belefér öt puttonyba, s ezt egyetlen hektoliter óborban áztatták, keverték favillával régen, úgy. hogy elóbb aszútésztát készítetlek belőle, s aztán ér­lelték' Ara „egy Antal (87 U- ce): jó aszúborért 50—70 ara­nyat fizettek!” — írja Fénves Elek. a Magvar Tüdős Tár­saság levelező tagja 1842-ben! Ez nayvon sok forit'terlinc vala!: Vagy Szűcs Sámuel (1811): „Az aszúnak nutto- nvait vették 90 s 100 rfr- okon” (Rénlusi forintokon). Ez ts teen mk nénz volt ak kor. Truth 1,1 Tokai-Wegyn]ja utóbbi a Bükk tejéiként adom! Meebeesü’tebb volt az aszú akkor, mint CVril Ray úr gondolja, s ilyen Felülete­2. Még jobban is megbe­csülheti az idő! Nem „összeaszalódott” sző­lőből készül az aszú. mint Ray úr írja, ezt tudni illik. Nem helytálló az a megálla­pítása a neves angol szakér­tőnek, hogy a szőlő túlérett lesz, „összeaszalódik”. Ezek szerint a melegebb éghajlatú bortermő országokban több aszút készíthetnének, mint- nálunk! És miért nem ké­szíthetnek? És miért nem készítenek! Egyszerű a vá­lasz: sehol nem él és telepe­dne rá az érett szemekre az aszúsodást előidéző és egye­düli alapját megteremtő ne­mes penész, a Bothrytis ci­nerea ! Ezért nincs sehol a világon aszúsodás, csak nálunk, To- kaj-Hegyalján, a Bükk tör­ténelmi promontóriumain bőven és elvétve a Mátra és j a Balaton vidékén! Senki nem tudja még pontosan, hány természeti adottság- ' nak és tényezőnek kell össze­konzultálnia az aszúért! Megdöbbentő hírt kezd ismerni a világ tudós-tarsa- sága! Az aszúsodást okozó Bothrytis cinereábaa, ne­mes penészgombában keresik a tudósok a Leukémia gyógy­szerét. A leukémia lymfoid és myeloid-kisérleteiről majd beszámol az idő! Ez világbe­tegség, magyarul vérrák. Ha a tudomány ebben találja meg gyógyszerét, úgy ez még álomnak is megdöbbentő! Lehetséges? Gyógyulásért életüket áldozó tudósok, ku­tatók majd elmondják észre­vételeiket. Egyszerű és ter­mészetes logika csak azt kö­vetkeztetheti: ha a penicil­lin, mint penészgomba, gyógy sze r h ord ozója lehet e tt a tüdőbetegség gyógyításá­nak. ez a másik penészgoro- ba is lehet gyógyszerhordo­zó! Még megtanulhatja neves angol barátunk az aszú ter­mesztés csínját-bínját.., 3. „Rejtélyes” az aszúké- szílés? Ö ilyennek írja.. i' Nem! Nem az. Egyszerű em­berek százait ismerem, akik ismerik és tudják! Például Borsodgeszt népe! Egy falu idős serege! Mindenütt isme­rik még az öregek a kipusz­tult szölőkultúra helyen, ha­zánkban! De csak hazánk­ban, mert nálunk készült az első is: Sepsy Lackó Máté tokaji ref. pap készítette el­sőként 1650-ben. (Lórántffy Zsuzsanna udvari papja volt.) Viszont arról nem tud a történelem, hogy azóta is sikerült volna aszúi; készíte­ni más országban. Arról tud, hogy próbálkoztak több he­lyen. de ricni sikerült. Vala­melyes eredményt mutatott fel a Rajna-vidék az 1772-es esztendőben, de olyan nagy volt a távolság a két aszú kö­zött, mint Makó és Jeruzsá­lem között! Akkor! Rnnnn] CSÚnyán ÖSSZ0- S koccant feleségé­vel, Berkenye Lajosnéval. Nel­li a vita hevében kijelentette: Lajos „könyörtelen vadállat”, ezért visszaköltözik a írtamé­hoz. És maradt! De Lajos érez­te, lesz még folytatása, és a na­pot azzal töltötte, hogy alapo­san felkészült az esti „második félidőre”. Lassította a lépteit, és azon fantáziáit, hogy milyen szép volna ebben a ragyogó hóesés­ben sétálni valakivel a Duna- parton. Fogni a kezét és be­szélni mindenféle csacsiságról. Ügy mini 5 évvel ezelőtt, ami­kor éppen ilyen idő volt, és Nellikének megvallotta, hogy halálosan szereti, megkéri a kezét és ami vele jár... A meglepetés csilingelő le­ányhang formájában jelentke­zett. — Nicsak, a Lajos ... — Nicsak. Rózsika ... Hó zsili.il e®\ éríekez^t unalmában is­merte meg, és jobb híján ran­devúra hívül. Az csak Lajos sajnálatos feledek enységével magyarázható, hogy a megbe­szélt randevúra nem ment el. ■—■ Hát maga még él? —- tele fel a bölcs kérdést á-lány. Felelet, helyett Lajos beval­lotta, hogy a múltkori rande­vún azért nem jelent meg, meri meghalt a nagynéniké­je, különben is, vidékre kel­lett utaznia, egyébként pedig a kórházban feküdt 40 fokos lázzal. — De most, ha volna kedve, sétálhatnánk egyet — mondta. — Ilyen időben? — szólt a lány, de belekarolt a fiúba. — Most a legszebb. Nézze, mi­lyen szépen esik a hó. Figyelje azt a lámpát, mintha fehér kucsma lenne rajta. Verset tudnék írni róla ... Elindultak. A Duna-parton leültek egy kőre, és Lajos to­vább ecsetelte a tél szépségeit, a lány pedig egyre jobban ki­tűzésedéit. — Igaza van, Lajos ... tény­leg milyen szép egy ilyen téli este — és közelebb húzódott a fiúhoz. Lajos füle rettenetesen fá­zott. Egyik kezével átölelte a lányt, a másikkal vadul dör­zsölte a fülcimpáit. Aztán a lá­ba hűlt ki, de menekülni már nem lehetett, mert Rózsika olyan jól érezte magát, mint egy fűtött szobában. Csóko- lóztak, de Lajosnak ez sem esett jól, mert a hő nyakába esett, és a jeges lé a hátán csordogált. A lányhoz bújt egy kis melegért, de haszta­lan, fázott és vacogott, mint a jégre zavart macska. — Reszket a vágytól: .. kis csacsi... Hiába, tudtam, bog)7 maga igazi férfi... I pedig hallani vélte az éles hangú, kis csengés csilingelősét, amely tudvalevőleg a fagyhalál meg­előzője. Mikor Rózsika végre úgy vélte, ideje lenne hazamenni, Lajos, a Mirelité Rómeó, ösz- szefagyott tagokkal kísérte ha­za a lányt a város másik vé­gére. — Gyönyörű este volt. Re­mélem. holnap újra sétálunk — mondta Rózsi. Lajos fürge léptekkel indult hazafelé, mert rájött, hogy végeredményben mégis jobb egy meleg szobában veszeked­ni. Nellike. a felesége sugárzó arccal fogadta. — Szervusz, kicsi szívem, ne j szólj égj7 szót sem! Gondolkoz­tam a dolgon és rájöttem, hogy í reggel igazságtalan voltam. Ki­néztem az ablakon, és ezt a gyönyörű hóesést látva, eszem­be jutott, hogy öt évvel ezelőtt ugyanilyen idő volt, amikor a Duna-partcvn sétáltunk ... Em­lékszel, drágám? — Mintha ma történt vol- , na:.! — Tudom, szeretsz ilyen időben sétálni, és elhatároz- I tam, elmegyek veled. i— Nellikém, olyan jó vagy hozzám, megérdemlőn én ! ezt? . ; i 0f!:ií.íni mintha hide­uuahini gebb lett volTia_ Nelli vígan csevegett: Emlékszem, öt éve azt mondtad egy lámpáról, hogy olyan, mintha egy fehér kucs­ma lenne rajta, és még verset is akartál erről írni. Lajos hallgatott és vacogott. — Üljünk le erre a kőre, mint a fiatal szerelmesek — javasolta Nelli és már le is ült *— Lajos!.:: Hiszen te sírsz. Nem is tudtam, hogy így sze- |retsz — kiáltotta elragadot- ! tan Nelli, és havas haját Lajos | arcához dörzsölte. ősz Ferenc rntpui hlirftt&C’ Egy skót ka vei láz pincére a bíróság elé került, mert ez egyik vendéget leütötte. A pincér így védekezett: „A vendég már négy órája ült a kávéházban, kiolvasta az összes lapokat, kitűnően szóra­kozott. élénken beszélgetett a többi vendéggel, de i'alahány- szor odamentem hozzá, csak annyit mondott: „Később!” Végül szólított: „Pincér!” Odarohantam. „Kérem, tartsa szabadon a székemet — mondta —. haza­szaladok és megiszom egy ká­vét.” Erre leütöttem. Pepinek könyvelőt hivatja a ' főnök. „Mondja, Pepinek vr: hisz I ön a túlvilági ciciben?” „Igen. igazgató űr, egy per- i eig sem kételkedtem abban. | hogy van túlvilág.” „Ennek igazán örülök, mert önnek most valóban alkalma nyílik erről személyesen is mcggyözödésl szerezni. Ugyan­is a nagymamája, akinek a temetésére tegnapelőtt, elkérte magát, épp az imént telefo­nált: szeretne önnel beszélni.” PouvvarPíiénv Kép szöveg nélkül. (Zsoldos Sándor rajza) Tudom, nem illik egy rö­vid cikkhez ilyen hosszan hozzászólnom, de tartozzék a bocsánatos bűnök közé. hogy nem tudtam jobban össze­fogni, s tálán még így is ke­veset írtain róla, de a tudó­sok majd pótolhatják. •Tó, hogy megjelent Hegyi Ágnes ki® kedves, értelmes cikke! Nem tudom, lesz-é olyarí ló e lédús hozzászólásom? Dózsa Molnár Dániel / Alkatrészhiány Megint a bisztrókocsi A z elmúlt év végén, pontosan december 17-én egy jegy­zetben szóvá tettük, hogy az expresszvonatokon beve­zetett bisztrókocsi, véleményünk szerint, semmiképpen sem jelenthet előrelépést az utasok jobb kiszolgálásában még akkor sem, ha az előzetes híradások szerint az Utasellátó Vállalat forgalma ez újfajta étkeztetési alkalmatosság be­vezetésével megkétszereződik. Nem jelenthet előrelépést az, ami az utasoknak kényelmetlenebb, mondtuk december 17-én, mert bár az állva falatozás sokfelé teret hódit, sok korszerű városban nyitnak bisztrókat, a kulturáltabb étke­zés továbbra is az éttermekben történik. Javasoltuk, hogy bisztrókocsi és étkezőkocsi is legyen, így módja nyílik az utasnak választani a kulturáltabb, kényelmes és egyébként sem olcsó étkezőkocsi, meg az állva fálatozást es italozást nyújtó, ennélfogva alacsonyabb kulturáltsági kategóriába tartozó bisztrókocsi között. Azóta a Tokaj és a Borsod expressz szerelvényein volt alkalmunk megismerni a nagy hírrel beharangozott bisztró­kocsit. Volt alkalmunk megismerni sok utas véleményét,- az italozó utasokkal bajlódó vasúti dolgozók álláspontját Né­hány vasúti irányító ember nézetét is megismertük. Rövi­den úgy lehetne, finoman fogalmazva summázni ezeket a véleményeket, hogy szükségtelen a guruló étterem helyett, guruló kocsmát közlekedtetni. Eddig is sok gondot okozott a vas iát dolgozóinak a sok-sok ittas utas, szükségtelen a moagó vonaton, drága pénzen készített bisztróköcsikbar> gondoskodni az ittas utasok utánpótlásáról. Az Utasellátó érvelése, amely szerint Budapest és Miskolc között viszonv- lag rövid idő alatt fut végig az expressz, helytálló. És azonban nem indokolja, hogy a kulturált étkezés helyett: a robogó vonaton, állva próbáljon mindenki griltételeket fogyasztani. Egyébként is a Tokaj expressz Nyíregyházáig jár, odáig pedig hosszú az út. A bisztrókocslróí eddig csak az Utasellátótól hallottunk jói, az utasok ét> a vasutasok étkezőkocsi-páxtiak. A minap a Magyar Hirdető Sajtófigyelőtől kaptunk le­velet. A MÁV Utasellátó Üzemi Vállalat ugyanis sa­játos módon nem nekünk, hanem ennek a szervnek vála­szolta meg december 17-1 jegyzetünket. E level arra hivat­kozik, hogy hasonló kocsikat alkalmaznak több országban, ez nagyon jó és az utasok érdekeit szolgálja. Ennek elle­nére megismételjük javaslatunkat: ha már mindenáron bisztrókocsit akar az Utasellátó üzemeltetni, csak az étkező­kocsikkal párhuzamosan legye, maradjon meg az uta giak az igény és pénztárcája közötti választási lehetőség, s ne szaporítsa a kevésbé kulturált gyorskiszolgáló kocsit az ét­termi kiszolgálás rovására. 0M# » sem olyan fából faragták, aki j egykönnyen megadja magát. ' A demizsont hirtelen felém \ nyújtotta: — Kóstolja meg ön, uram, jó bor... — Köszönöm, én sem kérek — feleltem elvörösödve. Többen most már hangosan, határozottan nevettek.. — Hát akkor kóstolják meg maguk — kínálta a távolabb állókat az öreg. — Mondom, hogy jó bor. Nem kell senki­nek? A válasz némaság, csend. Csak elöl, a kocsi másik végé­ben szólt valaki. A társához beszélt egy tányérsapkás ipari tanuló: — Csinálja az arénát az öreg... Meghallottuk. Mindenki meghallotta. A bácsika is. Le­tette a demizsont, szomorúan maga elé nézett, mintha azt kérdezte volna a tekintete: „mi bajuk van ezeknek?...” — Dehogy csinálom én az arénát — felelte halkan, hirte­len józanadva. — Csak... jó­kedvem van. Unokám szüle­tett ... Kimnokám... Hát azért... lehet/ hogy egy kicsit többet ittam. FEL IS ÁLLT, mert közben a Béke térhez értünk. Be­szállni készülődött. S ekkor, mikor jókedve okát megma­gyarázta. hirtelen, egy pillanat alatt száznyolcvan fokos for­dulatot vett az utasok hangu­lata. Mosolyogva, szeretettel, udvariasan utat engedtek. Ket­ten segítették leszállni, nehogy megcsússzon a síkos lépcsőn és míg a villamos cl nem in­dult, sokáig néztünk utána. Magunkénak éreztük az ara­nyos kisörrg örömét, osztoz­tunk benne és talán még saj­nálkoztunk is, hogy nem nyel­tünk a borból. Az unoka egész­ségére ... Önöd vári Miklós HATVAN év körüli, jól öl­tözött, ám kissé kapatos bá­csika szállt fel tegnap estefelé a Tanácsház téri megállóban a villamosra. Éppen azon a vé­gén, ahol a csinos, de eré­lyes kalauznő állt. — Tessenek a kocsi belse­jébe fáradni! — ismételgette fennhangon, mert odalent még tucatnyi ember várta, hogy a meglehetősen zsúfolt villamos­ra felférjen. De a mi bácsink, kezében egy háromliteres korsóval el­állta. az utat. Két pillanatra csupán, mart a kalauznő ud­variasan bár, de határozott cselekvéssel a kocsi belsejébe segítette, s ott még ülőhelyet is kerített számára. Az öreg csak akkor jött rá a helycse­rére, amikor az Állami Aruház előtt elhaladtunk. A vezető felkapcsolta a villanyt, a fény szétáradt a szerelvényen. A bácsika körbehordozta tekin­tetét, alaposan szemügyre véve mindenkit. A demizsont addig az ülés alatt a lábával támo­gatva őrizte, de a felszólításra, mikor a bérletét kérték tőle, hirtelen lenyúlt, előrántotta: — Kalauz néni, tessék ezt a borocskát megkóstolni! Ez nem várt fordulat volt, A körülállók egymásra pillantot­tak. Ki lenézően, gúnyosan. Id megértőén, mosolyogva. A ma­gam részéről őszintén szólva drukkoltam: mit fog most erre szólni a lenénizett, húsz év körüli kalauznő? — Köszönöm — felelte maga is meglepetten — nem kérek. — De jó bor! — erősködött az öreg. — De én mégsem kérek! — ismételte erélyesebben a ka­lauznő, aki igyekezett ura ma­radni a helyzetnek. AZ UTASOK körében mer- corgás támadt. Némelyek kun­cogtak, mások megjegyzéseket tettek, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Csakhogy a bácsikát Derű

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents