Észak-Magyarország, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-17 / 168. szám
Vasárnap, 1966. Július 17. északm agyarország 3 Meffc^ííií E redményeinké t, terveinket, gondjainkat immár egy évtizede nagy nyilvánosság előtt vi- 1 tatjuk meg. Véka alá nem rejtünk semmit, még azt sem, ha bizonyos fogyasztási cikkek árai kedvezőtlenül alakulnak, őszinte magyarázatát kapják dolgozóink az őket kellemetlenül érintő kérdéseknek is. Ha országos méretű gondolat kerül a horizontra: szavát hallathatja mindenki, aki közösséget vállal ügyeinkkel. Jól érzékelhettük: legutóbb a gazdaság- irányítás reformját milyen széles körben vitatták meg. A párt és a kormány intézkedéseivel — ez már gyakorlat — a nagy tömegek mindig megismerkedhetnek. Ennélfogva véleménynyilvánításra és vitára gyakran adódik alkalom. Ma már 'szinte elvitathatatlan tény: a vélemények megszületésének senki nem szab gátat. A netán adódó kevés kivételről jól tudjuk, hogy nincsenek olyan túl sokan, és szub.iektívista magatartásuk nem államrendünk gyakorlatához vezethető vissza, hanem egyedi torzulásokról van szó. Ma már a bizalom légköre oly mértékben hatja át közéletünket, hogy azzal vissza is lehet élni. A minap névtelen levelet kaptunk. A levél írója Vélemény és vita az arénában című cikkünkhöz szólt hozzá, de nem érdemben, vagyis nem a kétfajta állásponthoz fűzött gondolatokat, hanem egy harmadik, rokonszenvesnek egyáltalán nem mondható álláspont kifejtéséhez ragadta meg az alkalmat. Minden különösebb bevezető nélkül, a vitatémától függetlenül azt írja a levél szerzője: „Balekok mindig voltak, és lesznek. ma is vannak. De a gondolkodó többség, amely megpróbál a kulisszák mögé nézni, már örökké passzív. Nem érdekli társadalom, közösség, ■ állam, haza, emberség, szocializmus. csak annyira, amennyire sajat jóléte pillanatnyilag függ tőle. A húsz év majdnem minden eszményt, majdnem minden hitet megölt mindenkiben, s nem hozott mást. csak anyagiasságot. önzést.” A továbbiakban ezt olvashatjuk: „A szocialista embertípusról beszélnek, de találkozni vele még nem találkozott senki. Különben is felesleges ilyen címkézgetés. Nincs szocialista ember, nincs kapitalista ember, mint ahogy nem volt feudalists embertípus, meg ősközösségi embertípus. Csak emberek vannak, akik. ilyen, vagy olyan körülmények között megpróbálnak emberi módon élni.” Az idézett rész tartalma világos. Szerzője nem köntör- falaz, hanem ellenséges indulatoktól vezérelt gondolatait kereken kimondja. Itt mindjárt meg kell jegyeznünk: ennek a levélnek már semmi köze a gondjaink sűrűjében tallózó munkások, parasztok, értelmiségiek segítő szándékéi felvetéseihez. Ez a levél önmagát alaposan elkülönítette a bíráló hangú megjegyzésektől. Érthető, hogy a levél rosszindulatú. támadó hangú gondolatsora minket is véleményformálásra késztetett. A z pillanatnyilag nem érdekel bennünket, hogy a levél írója még a polgári demokrácia ideológiájának fokán sem ío* fiadja el a társadalmi formációkról szóló tanokat. Számunkra az sem túságosan érdekes, hogy a levél szerzője nem tanult Csák Mátéról, Széchenyiről. Kossuth Lajosnál, Deák Ferencről. Az sem Perdöntő, hogy „vitapartnerünk” mit sem hallott Marxnál, Engelsről, Leninről, vagy a mi Latinka Sándorunkról, kinek nevét a nép dal formájába is megőrizte. A felsorolás pusztán emlékeztető: az említettek eszméket képviseljek. az eszmék hatottak hordozóikra, hatottak a környezetre. A jobbágy „emberi” minőségben nem volt azonos a földesúrral, akinek ábrázolta hasonlított a jobbágyéhoz. A munkás emberi ml- ^Olti-t messze elmaradt: a Va- Pitalistáé mögött. A különböző társadalmi formák születése és elhalása, a rabszolga fámád alomtól kezdődően a «SPitalizmußig bezárólag. egymással szembenálló osztályok icirlénete. Ezt már Marx előtt is kimondták jó- néhányan, elsősorban a polgári haladásért küzdő franciák. Az „ilyen, vagy olyan körülmények”, amelyek között megpróbáltál:, vagy megpróbálnál: az emberek „emberi módon élni”, léteznek. S ezek a körülmények” végső soron nem mások, mint a különböző társadalmi formák. Ezt ugyan nem mondja ki a levél Írója, csak egyszerűen körülményekről beszél. Ezeket a „körülmények” végső soron ítéli meg immár évszázadok óta a világ, hogy a körülmények kiknek kedveztek jobban. A feudalizmusban nyilván a földesuraknak, a kapitalizmusban magától értetődően a tőkésnél:. A szocializmusban — ezt már a kisiskolás Is tudja —, a munkások, parasztok és értelmiségiek osztoznak a már említett „körülményeken”, mindig aszerint, ahogy dolgozunk, ahogy az ipar, a mezőgazdaság produktuma ehhez hozzásegít bennünket. A levélíró egy másik gondolat-felvetése haragot szított, elvu- kultsága és mélységes igazságtalansága köveU:eztében. Aki egyértelműen tagadja a szocializmus eszményeit, húsz év eredményeit, azt az ellenséges indulatokon kívül más is fűtheti. Ma már a nagyvilágban, Nyugaton is, elismerik Magyarország eredményeit, közöttük azok is, akik semmiféle érzelmi közösségben nem állnak hazánkkal. Akik garmadával rágalmaznak, akik egy egész népet vádolnak önzéssel, anyagiassággal és passzivitással, azok sok millió becsületes emberrel találják magukat szemben. Aki azt állítja, hogy a szocializmus emberét „nem érdekli társadalom, közösség, állam, haza, emberség, szocializmus, csak a saját jóléte”, — az megsérti a tettre kész emberek milliós táborát A magyar nép története bővelkedik bizonyításban: a szocializmus eszméje mélyen gyökerezik. Hősei, mártírját seregestől voltok; olyanok is, akik példaképül magasodhattak. Az már másik kérdés, hogy helytelen pedagógiai elvei: alapján nem mindig magasodtak példaképpé. A hétköznapi tettek milliói szintén azt bizonyítják, hogy a tömegek naponként teszik le garasaikat a szocializmus ügye mellett. Olyan rövid távú gondok, mint bizonyos gazdasági nehézségek, árrendezések csak átmeneti eszközként egyengetik, vagv fékezik ezt a célt, amiért küzdünk. A napi gondok nem fedhetik be célkitűzéseinket. Annak ellenére sem, hogy ellenségein’: e gondok jelentkezésekor intenzivebben lépnek a tettek mezejére. íme, ez a levél is ékes bizonyíték. De vannak más bizonyítékaink is. Villamosban, munkahelyeken, presszókban beszélgető kis közösségekben gyakran hangzik el hasonló vélemény. Érzékenységünk higanyszála sokszor meg sem moccan. Hallgatunk. vagy hümmögünk. Néha maguk a párttagok is csendben hallgatnak, vita nélkül tűrik a szitkozódást, rendünk gyalázását. Hányszor van az. hogy az ellenséges demagógia apró részlet- igazsága leállítja figyelmünk ingáját. Népgazdaságunk útkeresése, áraink alakulása, a villamos- és autóbuszjegyek filléres drágulása jó fogódzó rosszindulatú támadásokhoz. Megfigyelhettük: szaporodó tendenciát mutatnák a sunyi megnyilvánulások, s mi sokszor meg sem kíséreljük felvenni a harcot környezetűn!: hangadóival. A jószán- dékú bíráló hangok arzenáljaiba belevegyülnek, belemosódnak a jószándéktól távol sodródott megnyilvánulások is. S a választóvíznek nyomát alig leljük. Shakespeare egyik csodálatos tragédiájának, az Otellónak a megcsalt bizalom a fő témája. Mostanában gyakran gondolunk azokra a Jágókra, akik visszaélnek a társadalom biztosította „Otelló-i” bizalommal, akik a kritika szabadságának ürügyén fondorlatoskodnak. E sorok buzdításul születtek azok számára, akik nap mint nap vitatkozók gyűrűjébe kerülhetnek. Mint ahogy most mi is megkíséreltük a vitát levélírónkkal. Ez kötelessége minden hazánkfiának, minden „sértettnek”. Mert úgy hisszük, akit önzéssel, hazafiad ansag- gal, eszménytelenséggel, ba- leksággal és anyagiassággal vádolnak, az nagyon is sértett félnek tekinthető, különösen, ha a vád nem igaz. S mi meg vagvunk győződve róla, sok millió ember él ebben az országban, aki kötelességének érzi az ilyenfajta vádak visz- szau fásítását. Akik megsértik játékszabályainkat, akik erőszakot vesznek a jószándékon, azok fekete jelet érdemelnek homlokukra. S e jelet a mi éberségünknek kell a homlokokra felvésni. Párkány László Rögek, füvek barátsága AZ EMBER MEGHATÓDIK, hiszen az egykori szülőföld, gyermek- és ifjúkorunk tanúja, része emlékezésre kényszeríti a visszatérőt. Az ismerős rögdarabok, füvesek, rétek, erdők mind, mind barátként köszönténél:, sőt elfeledtetik az idő cs a tér fogalmát: visszavarázsolnak oda, ahonnan a legtöbb s legmélyebb emlékeket viszed magaddal halálodig, s — mondják — az élet utolsó perceiben is ezt a tájat látod viszont. Minden embernek volt gyermekkora. Hogy szép-e, vagy keservesen nehéz? Az most oly mindegy. Az idő megszépíti a legrosszabbat is, ha csupán annyira, hogy a szülőfölddel való találkozás meghatónak, kedvesnek tűnik. Hiszen csecsemőkorunkat elhagyva, valamennyi eszmélési korszakunkra ők vigyáztak, ezek a füvek, rögek. Költőket legszebb versük megírására ihletett a visszatérés. Államférfiakat szerénységre intett az a vidék, ahol anyjuk él vagy meghalt. Világhírességek el- érzékenyülnek s kicsit gyámoltalanná válnak szülőföldjük láttán. A diákot büszkeségre serkentette. A katonát pedig bátorrá, halált meg- vetövé ötvözte ... Igen, a katonában mindenkor az élt, ha szülőföldjére lépett, hogy minden talpalatáért vérével felelős. Lehet, hogy szentimentálisnak tűnik ez a fogalmazás — ám tanú rá az emberiség történelmének ezer és ezer háborúja, hogy mennyire így van. És itt szükséges ennek a két fogalomnak az összekapcsolása. A szülőföld és a háború akkor, s oly módon hatottak egymásra, ameny- nyire feltételezték, kiegészítették egymást.. Ha a táj igazán a háborút vivő harcos hazája volt — gondos, szerető hazája —, akkor az öntudat elvezette a fegyvert viselő férfit, nőt a halállal megbékélés gondolatáig. ... Szülőföldemen jártam. Minálunk béke van. Természetes, egyszerű béke. Legközvetlenebb háborúságunk millió apró, hétköznapi gond. Hogy jó időt kapjunk a termések be- érésére, betakarításához, kedvező spo.tered- ményekért szurkolunk, nyaraló gyermekeinkért aggódunk, tennivalóink, munkánk nehe- ze-szépe leköti figyelmünket, — egyszóval, éljük a mindennapi életet, békében, szerényen. Ám minden béke viszonylagos. Mint ahogv csak viszonylagos az egykori mezők nyugalma is. Ismerősök a rögek, a füvek, a vízmosások, a zsombékok, melyek tövében bíbictojást kerestünk. A FÉSZEKRABLÓ gyermekhad éppen ú'v ellenség a madár szemében, mint a bombát szóró repülőgép az ember tudatában. A mi szülőföldünkre már két évtizede nem szórtak repülőgépek bombát. Ha hazalátogatunk, nyugodtan szedhetünk kedveseinknek egy csokor mezei virágot. Válogatunk, elrévedezünk, emlékezünk — jó a magány, mely nyugalmat teremt ahhoz, hogy felismerjük gyermekkorunk millió tanúját: a kőporost, ahol játékosan megbújtunk, s rókalyukra lestünk, az akácost, ahol elszundítottunk illatözönben egy-egy . félórára, a rétet, ahol futballoztunk. Eszünkbe jut ez-az, apróság, de kinagyítva boldoggá teszi a felnőttet. S talán arra is gondolunk ilyenkor, egy ismerősnek tűnő rögdarabot felemelve, hogy íme, a Földünk lassan egyetemességében jelenti az ember számára a szülőföldet, hiszen a tudomány kiröpíti már az embert a világűrbe, és hogy idő, türelem és áldozat kérdése, mikor Veti meg lábát, rakétáját az első ember a Holdon, a Marson és más, idegen galaktikákon. A rögdarab — a világegyetemmel összevetve — hasonló glóbuszunkhoz. S lám, mire kúpos egy porhanyós, összetapadt földdarab — népeivel egyetemben. A gondolkodó emberben ez a tudat nem pusztán örömet okoz, de dantei elégtételt Is az emberi élet értelmének kutatásában. Mert minden ember kutatja életének értelmét, lényegét. Az ács abban, hogy szépmíves tetőket, rejtelmes zsaluzatokat ácsol. Az anya, hogy gyermekeket szül és nevel a világnál: S zeneszerző addig ismeretlen akkordokba sűríti az élet színeit, árnyait. A katona pedig, hogy eljut küldetésének megértéséhez: védenie kell azt a főidet, melyet hazájának tud. A béke ennek ellenére, még a XX. század második felében is viszonylagos. Ha mint katona járnánk azon a réten, mezőn. erdőségben, másként gondolkoznánk. Az ács a fába tetőgerendát álmodik bele. az anya az árnyékra gondol, ahol gyermekét elaltathatja. A katona fedezéknek tudja, ahonnan kileshet az orvul támadóra. Ezt látja a kőporos. gödreiben, a vízmosásokban. S ha ő nőtt fel ezen a tájon, ő ismeri a mezők, erdők. dzsunge’ek, nádasok rejteket, nem lehet a haditudományt olyan szintre emelni, mely megverje a katonát szülőföldjén, ahol minden rögdarab, tenyérnyi füves, nádas az ő barátja. ismerőse. És az a katona, aki igazságtalanul rátör a mások szülőföldjére? Az nem gondol a gyermekkorát tanúsító tájra? Az talán nem tudja, hogy galambok vércsét űznek el, ha fészkükben növő kicsinyükre készül lecsapni? Tudnia kell, hiszen ő is tud hasonló csatát, talán éppen gyermekkori emlékeiből... És az az államférfi, aki katonáit, bombázóit elküldi más népek földjére, annak nem volt gyermekkora? Az ember elindul szülőföldjén, hogy egy csokor virággal lepje meg hozzátartozóit. Elindul s békébe érzi magát. Ám. ha sokáig gondolkozik, akkor rádöbben- békében sétálhat Európa közepén, de nem nyugalomban. Nem is a veszély rémíti, hisz a felnőtt és a gyermek egvaránt erőt és bátorságot merít szülőföldjétől. A ténv háborítja fel. A puszta tény. Hiszen nem nehéz beleképzelni a tájba a fekete vércsecsapatokat, melyek bombát tartogatnak szárnyuk alatt. És egv idegen, auto- mata-pisztolyos katonát ott. túl azon a zsom- békon. ahol egykor bibictojást talált. Most is ott köröz, ijedten az. anvabíbic. Nemrég kelthette ki kicsinveit. panaszosan óvja-félti. Belegondolsz s elborzadsz: rádtámad az idegen katona, és ha van időd megkérdezni, hogy miért teszi, azt feleli: ..A szülőföldemet féltem tőled, azért öllek meg!” S akkor azt mondanád: „Te a tengeren túlról jöttél, ahol én életemben egyszer sem jártam, lehet, hogy nem is fogok — mitől félsz hát?” ... Ám a háború kegyetlen dolog. Ott a disputát a fegyverek nyelvelik ki. Nincs időd kedéseket feltenni, azokra válaszolni. Ott felelned kell, mielőtt kérdeznének. Fegyverrel kell felelned a kérdés előtt. A KÖZELMÚLTBAN emlékeztünk vissza negyedszázadra: Hitler ordasai betörtek a Szovjetunióba. A végét mindenki tudja... Vagy vegyünk régebbi példát? 1812. Napóleont. Nem csupán a végső kimenetelét illik tudni, de Tolsztoj Háború és hekéje azt is elmondja: hogyan védte meg hazáját az orosz ember. Vietnamban egy nagyhatalom már vereséget szenvedett. A másik sem járhat nagyobb szerencsével. ... A béke napjainkban is viszonylagos. Segítő kezet kellett nyújtanunk annak, akit megtámadtak. — annak a népnek, amelyiknek a fia hazatérőben néni emlékezhet harc nélkül gyermekkorára. Akinek a rögek. füvek, őserdők világa most fegyverbarátságot is jelent. Baráth Lajos Új típusú magnó A Kalypso magnócsalád új tagját készítették el a Budapesti Rádiótechnikai Gyár kecskeméti gyáregységében» Két ember, egyfajta példamutatás Kommunista IieSvtáilássál a kongresszusi versenyben A vezetéknevük azonos, de még csak távoli rokonságban sincsenek egymással. Mindketten a BVK szintézis üzemében dolgoznak. Lakatosok. Amolyan „vándorok” ők. Bejárják az egész üzemet. Oda mennek mindig, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, nem riadnak vissza semmiféle feladattól, még akkor sem, ha túlmunkában kell annak végére járni. Az üzem párttitkára, Tóth Gyula elvtárs így vélekedik róluk • — Fix emberek. Ha éjjel, ha nappal, nem számít, mindig építeni lehet rájuk. Ha mindenki így dolgozna.... Igv vélekedik Sántha Jánosról és Sántha Dúnesről a műszaki vezetőség is. S e véleménynek nem akármilyen az alapja. Nemrégiben történt, hogy az egyik ammónia gáztartályhoz sürgősen be kellett kötni egy csővezetéket. Fontos munka volt. hiszen egy ilven természetű megbízatásnak tűző napon, nagy melegben szinte emberfeletti nehézségek árán lehet csak eleget tenni. Az ammónia párolgása miatt a cumiruha és a gázálarc szinte kibírhatatlan. Amellett any- nyira precíz, pontos munkát, nagy szakértelmet követel, hogy nem is lehet, akárkire rábízni. Az üzem vezetői Sántha Dé- nesre és Jánosra gondoltak, akiknek nem kenyerük a sok beszéd. Azt mondták: — Bejövünk hajnalban három órakor és bekötjük a vezetéket. Reggelre, amikor a délelőttös műszak munkához látott, s mire a nap is hetedmagával kezdte ontani a meleget, az utolsó simításokon is túl voltak. Brigádjuk már megszerezte a szocialista címet. Ilyenfajta tettekkel a Sántha „testvérek” nemcsak önmaguknak szereznek elismerést és megbecsülést, hanem a brigádnak is. Azok a felajánlások, amelyeket a kollektíva együttesen tett a kongresszus tiszteletére, napról napra szép tettekkel gazdagodnak. Egyikük, Sántha Dénes mun- kásőr. Ott is igyekszik becsülettel helytállni, ugyanúgy, mint a munkahelyén. Sántha Jánosnak más megbízatása van. Pártbizalmi, akihez szívesen fordulnak panasszal, vagy tanácsért, segítségért párttagok és párton kívüliek egyaránt. E kél ember, egyfajta példamutatással, kommunistához méltóan tevékenykedik.
