Észak-Magyarország, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-22 / 120. szám

'Vasárnap, 1966. május Ti. esZAKMAGTAKOKSZÁG 9 Autókedvelők figyelmébe ajánlhatjuk: kisfogyaszlású NSU kocsik a BNV-n. Zenei krónika Nagymama és a „vágó“ Ü.t SZÍNFOLTOT jelentett Miskolc hangverseny-életében az évadot záró utolsó filharmó­niai rendezvény: Kadosa Pál Kossuth-dijas zeneszerző ön- álló/ szerzői estje. A hagyomá­nyos kamarazene és zenekari hangversenyeken szinte alkal­manként találkoztunk eddig is a XX. századi élő mesterek al­kotásaival, arra azonban még nem volt módunk, hogy egy szerző zenei portréját rajzol­juk meg művei válogatásá­ból teljes estét betöltő műsor nyomán, örömmel fogadtuk a Filharmónia május 18-i hangversenyét, mert Kadosa müveit a múlt évadban is me­leg hangon üdvözölte a közön­ség. Ezúttal a III. vonósnégyes, József Attila és Radnóti Mik­lós verseire írott dalok és a IV. zongoraszonáta képezték a műsort. — A Bartók Vonósné­gyes klasszikus kamarazene hangzással a pódiumon — csak keveseknek megadatott min­dig mindent újrateremtő, élő kifejezéssel adta elő a III. vo­nósnégyest, melynek második tétele formálásában, s hang­tasággal, klasszikus szövegmon­dással tolmácsoló előadója. A dalok közül a Radnóti versek­re Írottak ragadták meg a hall­gatót, mélyen emberi lírájuk­kal, finomságukkal. A nehéz zongoraszólam túlnő a zongo­rakíséret fogalmának határán, hisz a gondolati tartalom ugyanolyan súlyú hordozója, mint a szöveges zene. Szűcs Lóránd igényes zongorázásá­val méltó kamarazene partne­re volt az énekesnőnek. A mű­sor befejező számát: a IV. Zon­goraszonátát a szerző maga játszotta nagy sikerrel. A szer­zőt és a zongoraművészt hosz- szan ünnepelte a hallgatóság. Ráadásként a legújabb kompo­zícióból: a Nyolc kis zongora- darab-bői hallottunk néhányat, melyek koncentráltságukkal, tömörségükkel újabb kedvező oldaláról mutatták be a mai magyar zene és zenei közélet egyik legreprezentánsabb kép­viselőjét. 0 1 A BARTÓK BÉLA Zenemű­vészeti Szakiskola növendék zenekarának május lG-i, Ver­senyművek című hangverse­nyén, az intézet jelenlegi és volt növendékei voltak a köz-i reműködők. Flach Karolina, Kovács Magdolna, Nemes Fe­renc tanárok és Molnár Viola növendék Bach, Vivaldi, Mo­zart és Szőnyi műveit adták elő szép sikerrel. Külön ki­emelkedett a tanári produk­ciók közül Osvay Ágnes fuvo­la és Bakonyi Tamás oboa já­téka, C.imarosa Kettősverseny­ének szinte teljes értékű elő­adásával. A műsor befejező számát, Mozart d-moll zongo­raversenyét Paska Gábor IV. szakiskolás hallgató játszotta. Paska zongorázása az est leg­nagyobb meglepetését, egyben zenei élményét jelentette. Ha figyelembe vesszük, hogy Pas­ka mindössze 4 éve foglalko­zik komolyan zongora tanul­mányokkal Bcnkő Zoltán ta­nár irányítása mellett, meg kell állapítanunk, tehetsége a legszebb reményekre jogosít fel. A zenekarban játszó hallga­tók örömmel és lelkesedéssel kísérték szólista barátaikat. Különösen a barokk szerzők műveinek kíséretét oldották meg jól. A sikeres koncert Gombás Ferenc tanár odaadó munkájának volt az eredmé­nye. Reméljük, hogy a vezetése alatt álló intézeti zenekar to­vábbi szinvpnalas produkciói városunk zenei életébe szer­vesen fognak beépülni. Laczó Zoltán AGYMAMA 187S-ban született. Egy évszám nem mond sokat. De a milléniumi ünnepségek idején már közel húsz éves nagylány volt. Tisza Pisla négylovas hintáját — majd első autóját a megyében — sokszor látta elrobogni az Arad és Várad közti úton, ahol akkor lak­tak. Azt is tudta, hogy egy Ady nevű váradi újságíró a Viola néni szomszédainál la­kott, s a szállásadó nénik so­kat pletykáltak róla. Az a bizonyos három nemzedék, amely az első világháborúi megérte — a kettő közt nyo­morgóit, s a harmadik után is megmaradt és él —, mind megvan az 6 kisebb-nagyobb emlékeiben. Ha mai fiatalokról van szó, nagymama bölcsen legyint: a Lajos is az ablakon át szök­tette meg az Erzsit 16 éves ko­rában, 1903-ban. Akkor sem volt erkölcsösebb a világ. Csak sűrűbbek voltak a zsalu- gáterek. — Mi az a zsalugáter, Nanyó? — Hát meg azt sem . tudod, fiam? A mi házunkra lavasz- szal mindig felkerült a kül­ső ablak helyére a zsalugáter. Anekdoták Mikor Lessing ««Minns von Berth elm” című darabjai bemu­tatták, megjelent h mannheimt herceg Is, akinek nagyon tetszett az. előadás, különösen aimak a szí­nésznek a játéka, aki Telhelm őr­nagyot játszotta. Egy sikerült je­lenet után a herceg felkelt a he­lyéről és a tehetséges színészhez, fordult; — Brnvó, őrnagy. Előléptetem ezredessé. Egy újságíró egyszer megkérdezte Hemingwavt irodalmi terveiről. — Egy regényt írok. — Mi a témája? — A téma elég új számomra. Egy filmből veszem, amely egyik novellámból készült. © Valaki megkérdezte Voltairct, nem szándékozik-e királyról szín­darabot írni. — Eszein ágában sines. Nem aka­rom elveszíteni a királyi nyugdíja­mat. • Itubcnset egyszer megkérdezte egv tisztelője, hogy tanult-e vala­mit ismert mesterektől, és meg­nevezett három festőt.. — Igen, nagyon hasznos dolgot tanultam tőlük. — Éspedig? — Megtanultam, hogy nem sza­bad festeni* Ac a farácsos, napvédő tábla, amíí billegetni lehetett be­lülről. a franciák nevezték „zsaluzi" (jaloüsie)-nak: fél­tékenységnek. A féltékeny asszony, vagy a pártában ma­radt lány figyelte onnan iri­gyen a más szerelmét. De ami a. zsalugáter mögött történt — ac titok maradt. — Mint a skot balladában. .,örökké ti­tok legyen! — szólt a lány — „Titok lesz!" — mondta Find- !*V, — a huncut legény. No. ilyen titok maradt ez is. Volt miről pletykálni a kávés find- zsak felett! Nagymama — mostanában — elszaka.dva a sírokba zárt Idáktól és Lajosoktól — s a megmaradt kevés Erzsik és Olgák ritka leveleit olvas­gatva — minden este hal-, fél- hetkor odaül a XX. század középének nagy találmánya, a tv elé. Még szurkol is ' a ritkaságszámba menő magyar góloknak — élvezi a színdara­bokat. követi a híradók ese­ményéit. ~ Hát mégis csak rettene­tes fiam, ezt a szegény népet, hogy bombázzák, mérgezik égetik, füstölik. Hol is van ez, fiam? Vietnamban, nagymama. — Ázsiában, ugye? Igen. Délkelet-Ázsióban. ~ . tanultunk mi erről a relso Leányiskolában, tudod mert én csak azt jártam, de most is emlékszem a francia igék ejtegetésére. Nem ar­ról szól ez a regény... az a kis vietnami kislány, aki olt kerékpározik a fővárosban ... — Hanoiban. A Graham Green regénye az 1954-es, s azt megelőző francia—viet- na mi háborúról. ~ Azt én már elfelejtem, fiam. De az a kislány nagyon kedves, okos kis teremtés volt. Nem csaphatta be az a'fiú... — A „csendes amerikai”. — Az. Az. De a filmeket, azokat nem szeretem. — Milyen filmekéi? Hát, azokat az értelmet­len, gyorsan pergő képeket. Hidd el, mindetinek a „vágó” az oka. — Miért? r Hát oda van írva: vágó X- Y- Ác vágja ki az értelmet a filmekből. Dehogy, nagymama. A vágó gondoskodik arról, hogy a képek, események, felvéte­lek a legjobban kövessék egy­mást. A filmgyárban, vagy külső felvételeknél több ké­pet készítenek egy-egy jele­netről, tájról. A vágó éppen olyan nagy művész kell, hogy legyen, mint az operatőr és a rendező, akikkel ö állítja ősz- sze a végleges képsort. — Véglegesen rosszul! — mondja a nagymama. S ő, aki egyébként olyan szelíd, mint a bárány, olyan igény­telen, mint egy csipegető ma­dár — nem hajlandó megbé­kélni a vágóval. — Ac az oka mindennek, hidd cl. E A TÉVÉT, azt na­gyon szereti. Kap­csolatot tart vele a világgal, ahová már nem me­részkedik fájós lába mialt. Végigjárja a Földközi tengeri hajóutat, megborzad a víztől és a házaikból kiperzsell bé­kés lakosok kínzásától. Kö­veti az eper keserves útját a termelőtől a Ferihegyi repülő­térig — s onnan a ragyogó utat Svédországig vagy Kazincbar­cikáig. Ismeri a színészeket és már-már a focistákat is. A „Szülőknek — nevelésről'' adást is meghallgatja — egy kicsit kételkedve: cn még olyan embert, akinek az alap­természete megváltozott vol­na, nem láttam. Tíz óra felé még gondolko­dik: a híradó második részét is megnézze-e? Egyet azonban ó is elfelejt. Hogy a „tévé-bűvölet” alól ma­gát kivonja. Hiszen az egy-két éves tévé tulajdonosok mind ebbe a betegségbe esnek: nc- zik-nézik — akár üdít, akár fáraszt, akár jó, akár bosz- szantó. Nem zálogainak a mű­sorok között. Meg azlan ott van az a babona is: nem jó a tévét ki-bckapcsolgatni.-GY AZTÁN nagymama B is elfelejti — pedig már nagyszerűen tud­ja kezelni, jobban, mint a lá­nya — hogy ha bosszantó —, meg kell rajta nyomni, ott fe­lül, azt a kis gombot. Amelyik elzárja. Akkor acíáu nem bosszantó a. „vágó” sem. S 1alán idő marad egy kis családi beszél­getésre is. TATRAY BARNA vételében még mindig újat tu­dott teremteni a XX. század gazdag irodalmában. A harma­dik tétel világosan fogalma­zott, közérthető, s mégis egyé­ni nyelvezetét, gondolatait két­szer élvezhettük, másodszor a nagysikerű produkció ráadása­ként. Sziklay Erika volt a dalok mondanivalóját koncentráltan, rendkívüli szuggeszti vitással, csodálatraméltó intonációs tisz­iiMiiiNinmiiiiiiNiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiimiiiiiiiiniimiiiiMiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiuiiiiiiiiniiinniiiniiiiiiiiiimmin Szigorú orvos Szeretem megcsodálni a kígyózó, fé­nyes korlátokat. Aluljárókba le, via­duktokra fel, toronyházak lépcsőin fut­nak nyílegyenesen, pompázom Szinte vezetik az embereket — az utasokat és a várakozókat, a lakókat és a vendé­geket, vezetik és röpítik, mint a gon­dolat. Gyermekkorom sztanioljai csil­lognak a csíkként futó nyílegyenesben. Üjabban fényesek a korlátok, s ezüst­szalagként díszítik a peronokat, a lép­csőket. Gyermekkoromat juttatják eszembe. A Hernádvölgyet, melyet két ezüstös szalag szel ketté, a Hernád és a Bársonyos. Olykor a Szerencs pa­tak is csillog. De annak nyáron a nagv melegek idején elapad a vize, majd tel­jesen kiszárad. Pedig de szerettük vol­na, ha az apróbb-nagyobb gátjaink mö­gött fürdésnyi víz összegyülemlik ... A csillogó korlátokról jut eszembe ez. És még az is. hogy miért csillognak ezek szüntelen? Hiszen tele korommal, gázokkal, füsttel a városi levegő; néha lemossa az eső, de ott marad a fekete sara a házak tetején, fákon, hirdető­oszlopokon. Am a korlátok felett nincs hatalma. Fényét nem tompítja el soha, hiszen annyit rácsodálkozom, s mindig tisztának, fénylőnek találom. Talán külön takarítók ügyelnek e fényes ke­retekre? Egyik este a Tiszai aluljárója előtt várakoztam s meglestem a korlátok fényességének titkát. Csodával határos a természet gondoskodó rendjel Hat-nyolcéves fiúgyerek jött anyjá­val, benne a pesti gyors utasáradatá­ban. ök ketten: egy pár utas azokból, akik a fővárost látták két órával az­előtt. Nagy élmény, nagy bizony! A gyermeknek is, a fiúnak, aki fáradha­tatlanul körbeszaladgálja szülőjét. Az­tán neki a korlátnak. Tenyerét ráta­pasztja, s már csúsztatja is rajta végig. Fent megáll, diadalmasan visszanéz a fordulóra, ahol anyjának kell előbuk­kanni. S mert pár másodperc türelem *» Arra kértem, hogy szíveskedjek levetkőzni: Korlát és roller kevés ahhoz, hogy a kedves arca fel­bukkanjon, újra elindul az apró em­berke, lényeiét erősen rászorítva a kor­látra ... A lépcső végén megfogja anyja ke­zét, s mint aki egy nagyon fontos hiva­tást bevégzett, egyenletes, nyugodt léptekkel elindul a villamosmegálló felé. A lépcsőket kísérő korlát sztaniol- színben csillog... O Reggel hallottam — ki tudja hányad­szor — gyermekkorom kedves kis dalát a gólyáiéi. A vérző lábú madár a tavasz visz- szavonhatatlan megérkezését jelentette számunkra annakidején. Ma már? A meteorológiai jelentéseket figyeljük, esetleg a reumás ismerősök fájdalmai­ból következtethetünk és lassan ma­gunk is hasonló szaggatásokat figyel­hetünk meg ízületeinkben. A gyermekkórus visszalopja az em­lékekbe a legszebb kort:. Amikor ma­gunk is énekeltük: „Török gyerek meg­vágta. magyar gyerek gyógyítja...” Szerettük a gólyát és én soha nem ha­ragudtam arra a török gyerekre, aki — állítólag — megvágta a kedves madár lábát. Ebben az volt a legfontosabb, hogy mi gyógyítjuk a beteg gólyát Ez egyszerre jelentette a nemes cseleke­detet és a titokzatos madár közelségét Gólya, gólya, gilice, Mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta. Magyar gyerek, gyógyítja .'.7 ... Él a fiam közelében egy görög család. Van nekik egy kis fiuk, alig valamivel kisebb, mint Atti. Tamásnak hívják s a két gyerek csodálatosan ér­dekes egymás mellett. A fiam nyúlánk, szökés, Térni zömök, fekete. Az előbbi töprengő, az utóbbi harsányan nevető. A fekete csöppség ismeri a magyar ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦« nyelvet, s úgy köszön kis magyar ba­rátainak, hogy „Szia!” A napokban alkut kötött a két gye­rek a grundon. Atti elkerte Tamás rollerjét, cserébe odaadta a labdáját velem együtt hiszen egyedül mit ér a foci? Egy roller tehát ez esetben egyenlő volt egy pirospettyes labdá­val; én — valószínű — csak ráadásnak számítottam, amolyan felpénznek. Míg alkudtak, figyeltem őket. A tö­rök gyerek jutott eszembe, azokból egy, akik a nóta szerint megvágták a kedves gólya lábát. A török gyerek is fekete lehetett s ha történetesen nem ismeri a magyar nyelvet, vajon hogy cserélhetnének rollert labdára, plusz apukára? Valószínű, hogy a csere meg­történt volna, sőt a játék is. Nevetés­ből mindannyiunknak jutott volna bő­ven, pedig arról egy szó nem eshetett az alkuban. S honnan származik e dal? A ma­dártan sugallotta, hogy a gólyák délre szállnak, s az egyenlítő irányából tér­nek vissza, hogy jelezzék a visszavon­hatatlan tavaszt, a magyar gyermekek­nek? Vagy talán a történelmünket idé­zik? A török uralmat, a keserű másfél századéi? Gólya, gólya, gilice. Mitől véres a lábad? Nazim Hikmet, a nemrég elhunyt török író itt. a lillafüredi Palota szál­lóban kért bocsánatot, hogy őseiről nem a legjobb a vélemény Magyaror­szágon. Egy tatár gyerek halálos ko­molyan szégvellte történelmét, s ami­kor egy budapesti egyetemre került, évfolyamtársaival sorba kezetfogott, hogy a tatárjárásért vezekeljen ... ... A fekete görög gyerek és Atti ha­mar megkötötték az alkut. A szerződés értelmében én köteles voltam Tamás­sal focizni, a fiam pedig a grund szé­lén rollerezett. Tulajdonképpen mi hát a különbség? Baráth Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents