Észak-Magyarország, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-22 / 120. szám

ÉSZAKMAGYAK.OKSKAG

Vasárnap. 136«. május K~

Ä béke fe®!t©f®

Johannes R. Becher születésének 75. évfordulójára

Kritikusnak ..

„Szocializmus, Németország cs a költészet — olyan egység volt számára, amelyet szeretett, s amelyért élt. Egész életművét az egységes, szocialista Németország iránti vágy hatja át. Költeményeiben egész Németország jelen van, múltjával és jövőjével, embereivel és tájaival. A háború elleni gyűlöletet énekelte meg, Németország megosztottsága feletti fájdalmát és a boldogságot afelett, hogy német földön, a mi köztársaságunkban megkezdődött a szocializmus felépítése. Életműve ezeket a gondolatokat hagyta ránk örökül.”

Nem kisebb személyiség, mint Anna Seghers írta ezeket a szavakat 1958. október

11-én, amikor a költő szíve megszűnt dobogni. Becher útja nehéz és ellentmondásos volt, mégis következetes. 1891. május 22-én született Münchenben, dr. Heinrich Becher bíró — később a legfőbb bíróság elnöke — fiaként. Az ifjú már korán vonzódott az egyszerű. emberekhez. Apjának nem tetszett ez a magatartás és ezért fiát „megjavulni” az öttin- geni nevelőintézetbe küldte. A fiatal Becher a sportmozgalomba való bekapcsolódásával próbálta ellenzéki érzelmeit levezetni. Gimnáziumi tanulmányainak befejezése után Berlinben, Münchenbcr és Jénában orvostudományi" és bölcsészetel tanult. Ebben az időben kezdődtek költői próbálkozásai is; az expresszionista irodalmi áramlatnak volt a szószólója. Az 1914-ben megjelent „összeomlás és diadal” című verskötete nemcsak a polgári világfájdal- mat tükrözte, de megjövendölte az imperialista háborút is. És amikor a háború valóban bekövetkezett, Becher azon kisszámú németek közé tartozott, akiket nem kapott el a mámor; elhatározása, hogy nem jelentkezik önként katonai szolgálatra, szakításra vezetett a szülői házzal.

Életében a döntő változást az októberi forradalom hozta. Becher tagja lett a Spartacus

Szövetségnek és a Néniét Kommunista Pártnak. Ettől kezdve politikai és költői tevékenysége eggyéforiódott. Irodalmi témái: a háború szörnyűségei, a háborús gyújtogatok leleplezése, a békemozgalom népszerűsítése. A „Hulla . a trónon” 1925-ben mpgjelent verskötetéért és az 1928-ban • megjelent „Levisite, avagy az egyedül igazságos háború”' című 'regénykísérletéért letartóztatták és hazaárulás címén vádat emeltek ellene. A nemzetközi tiltakozás, amelyben olyan személyiségek is részt vettek, mint Makszim Gorkij, Romain Rolland. Thomas Mann és Bertolt Brecht, a per beszüntetésére kényszerítette a lipcsei birodalmi bíróságot. Becher pedig tovább írta háborúellenes költeményeit, és újabb népgyilkolás előkészítésével vádolta az uralkodó osztályokat. A kényelmetlenül vádló és humanista Bechert a fasiszták a haza elhagyására kényszer ttették és megfosztották német állampolgárságától.

Becher mégis így írt:

„Német vagyok, ha bolondját járja is a polgárjog. Tudom, hogy azt azért el nem veszítem. / És ha egy jövő nemzedéktől majd egyszer megkérdik, /■ ki szerette a vénet, .. . Egy szabad német nép

dönti majd el, / ki tett többet;

a német névérf’. Ausztria, < Svájc, Csehszlovákia és Fran-! ciaország voltak emigrációjá- [ nak állomásai, míg végül is; 1935-től 1945-ig a Szovjet-;

unióban talált ideiglenes ha- < zát.

Itt, mint a „Nemzetközi irodalom” és „Német lapok” című folyóirat főszerkesztője < dolgozott. A honvágy, a hazája iránti szeretet több i versgyűjtemény megírására < ihlette, mint „A boldogságkereső és a két teher”, „A J győzelem bizonyossága és ki- j látás nagy napokra” és „Né- < metország hív”. Alkotásaiban! egyre inkább a szonett kötött i formái felé fordul.

1945-ben, a Hitler-íasizmus; szétzúzása után, Becher az el-! sők között tért vissza Német- < országba. Tevékenyen részt j vett a demokratikus és szocialista kultúra felépítésé-; ben, több hivatalt töltött be.' 1954-től művelődésügyi mi-í niszter. Tevékenységéért szá-; mos kitüntetésben részesült, j Az 1949-ben írt „Az NDK] nemzeti himnusza”, az 1952- ben megjelent „Német szó-; nettek” és a további, új, < igaz, emberi, hősi pátosszal! teli költeményei a német nép reprezentatív szocialista köl- ; tőjévé emelték.

Alice Hellmuth írása.

(Fordította: Gáti István)

JOHANNES R. BECHER:

HOLNAP

Visszapillantva ,

A megtett útra

Még látunk romokat.

Sírok végtelen sorát —

Két világháború Tanúit —

Pillantást vetve a múltra, Fölmérjük a mát Es latolgatjuk Az új borzalomra Készülő erőket,

Meg azokat, amelyek A békét akarják —

Az igazit.

Egyszer s mindenkorra.

Visszatekintve

És mérlegelve a jelent,

Szemünk

A holnapra

Nyílik,

S meglátjuk A szabad embert.

Nemes egyszerűségében, Derűs szépségében

Megtestesítve Évszázadok álmát.

(Boldog Balázs fordítása.)

K

örülbelül tíz évvel ezelőtt lángolt fel az ideológiai viták parazsából a kritikák elemi erővel feltörő kritikája. Előbb a bírált írók, művészek rohamozták meg kritikusaikat — már amennyiben nem volt hízelgő a kritikájuk — nyilatkozataikkal, nyílt sajtótámadásokkal. Aztán a kritikusok mentek ölre egymással, s magyarázták vég nélkül, milyennek kell lennie a helytálló bírálatnak. Az akkor fellángolt viták, ha lanyhultak is olykor, nem hunytak ki máig sem. A szuperkritikusok tanórái, vállveregető kioktatásai a kritika frontharcosainak okítására ma is gyakorta ismétlődnek éppenséggel nem a szerénység leplében. De megesik az is elég gyakran, hogy kritikusok egymás bíi-álati nézeteivel kerülnek éles ellentétbe, ami egy harmadik személynek szolgáltat hálás elméleti vitaanyagot.

Erre én nem mondhatok mást, mint azt, hogy úgy szép az élet, ha zajlik. Ha a bírálat edzi az alkotót, nyilván edzi a kritikust is. Nem a kritika teremti az írót, a művészt, de régi tapasztalatok, hogy a kritikátlanság légkörében — amelyet talán inkább légüres térnek nevezhetnénk — sok érték megy veszendőbe, vetélődik cl. A kritika, így értelmezvén a dolgokat, termékenyítő erő, termékenyítő hivatás.

De hát mit is jelent elhivatott kritikusnak lenni?

Elvben: a kritikusnak előbb kell járnia a bírált alkotónál.

; Előbb kell járnia minden tu- l dásban, tapasztalatban, mint (annak, akinek a művét bírál- ! ja. Másként, hogy bírálhatna 1 a kritikus olyasmit, ami kívül ; esik tudásán, ismeretkörén, 1 élettapasztalatain? A kisebb

óióscmm SZOBRÁSZOK

A Diósgyőri Vasas Bartók Béla Művelődési Ház különböző csoportjainak, szakköreinek munkájáról gyakran esik szó. de viszonylag keveset hallunk a szobrászokról. Pedig ők is épp oly édes gyermekei a vasasok művelődési intézményének, mint a többiek. Talán azért nincsenek annyira szem előtt, mert nem is a központi épületben dolgoznak, munkájukat különösebb hírverés nélkül végzik. Immár kél évtizede.

Őket kerestük fel a napokban.

„A fiam is megcsinálja...“

Megrendezni sem lehetett volna jobban a találkozást. Az egykori „lovarda”, illetve vasgyári mozi kihalt épületében, a csendes folyosón messzire hallatszott a beszélgetés.

— A fiam is megcsinálja ... — mondta egy férfi, s hevesen vitatta a modern szobrászat, s általában a modem képzőművészeti törekvések létjogosultságát

A szobrászesoport két tagja vitázott vele. Ugyanis egyikük meghívta gyári munkatársát hogy nézze meg, mit csinálnak a szakkörben, mivel foglalkoznak, k a vita ebből indult. A jóindulatú látogató képzőművészeti ízlése'bizonyos fokig konzervatív, különösképpen a csoport jelenlevő két tagjának koncepciójához, művészi felfogásához, főleg alkotásaihoz képest. Aztán együtt beszélgettünk tovább. Szóbakerültek a modem képzőművészeti alkotások, beszéltünk Borsos Miklós tárlatáról, meg a X. Magyar Országos Képzőművészeti Kiállítás szobrairól, s mikor vitapartnerünk távozott, az az érzésünk támadt, hogy egy embert sikerült néhány lépéssel közelebb hoznunk a korszerűbb képzőművészeti szemlélethez. Ez is feladata a szakkörnek,

Ö tözőbői műterem

A műterem korábban színházi öltözó volt. Amikor a színház évekig itt vendégeskedett, akkor építették. Meglehetősen nagy a zsúfoltság, hiszen a színházi öltözők általában nem nagy termek. Ezen a helyiségen kívül van még egy kis rajz-szoba. Ennyi áll a szobrászok rendelkezésére. Fejek, kisplasztikák sorakoznak polcokon, az állványokon félkész munkák állnak egymás mellett, nylonabroszokkal védve a

gyors kiszáradástól. Sok Dózsa-pprtrét látunk. Az előbbi két vitázó szobrász is megmutatja a maga Dózsáját. A fiatal Szanyi Péteré dacos, leszegett fejű, az idősebb Tóth Lajosé markáns arcélű, a távolba tekintő. Külön figyelmet érdemel Pléh Zoltán Dózsa-feje, erőteljes idomokkal, sok síkból összetevődő alak. Láttunk rézdoniborítást, amely Dózsát formázza, reliefet, és még néhány Dózsa-plasztikát. Egy alacsonyabb állványon Tóth Lajos nagyméretű ülő aktja vár öntésre.

Két évtized históriája

Időközben többen megérkeznek a szakkör tagjai köz,ül, és a két évtizedes históriát idézgetjük. Az alapító tagok közül Varga Pál, a gépgyár köszörűse már nem jár a szakkörbe. Tóth Béla elhunyt. Most Tóth lajos és az alapítás után közvetlenül bekapcsolódott Pléh Zoltán a legidősebbek. Űk ott voltak már a Marx Károly utcai fabódéban, 1946—47-től, amikor Nyíri Lilli, majd Nyilas Sámuel tanít- gatta őket. Sok nehézséggel küzdve haladtak. Aztán az ötvenes évek közepén jelentkezett Oserenyej István. Először eléggé hidegen fogadták. Különösen azok, akik a iúl konzervatív stílust képviselték. Mégis Cserenyei irányítása alaLt lendült fel a szakkör munkája. Az ő vezetésével kezdődött meg a módszeres tanítás, a sok rajzgyakorlás, apró munka. Tőle kezdték megismerni az anatómia elemeit és egyéb, a szobrászatban nélkülözhetetlen ismereteket. Évekig vezette a szakkört.

Aztán mintegy három évvel ezelőtt eljött a törés ideje. Kettévált a szakkör. Haladókra és kezdőkre. A kezdőket Cserenyei tanította, a haladókat az akkor bekapcsolódó Varga Miklós szobrászművész. Az egyébként sem nagy létszámú szakkörből így két kis csoport alakult, amely sok vitát eredményezett, de az előrehaladásnak nem vált túlságosan hasznára. A viták ugyan művészeti színt viseltek, a konzervatívabb „tiszta” művészet és az absztrahálás- ra hajlamosak ellentéteit tükrözték, de mögülük személyi torzsalkodások villantak elő, s lassan azok, akik Cserenyei híveinek vallották magukat, lemorzsolódtak. Kar, mert tehetséges emberek voltak, és nagy kár, hogy Cserenyei István is hiányzik napjainkban a diósgyőri szobrászok kollektívájából.

Akik kitartottak

Most tíz állandó tagja van a szakkörnek. A már említett Tóth Lajos és Pléh Zoltán mellett legrégibbnek számit Szanyi Péter gimnazista. A most érettségi előtt álló, s igen tehetségesnek mutatkozó fiú hat éve, általános iskolás korától dolgozik a szakkörben, számos érdekes munkájával már felhívta magára a figyelmet. Leány-portréja, Dózsa-szobra külön is említést érdemel. Most jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, a másik érdeklődési köre pedig az architektúra. Ők hárman képezik a csoport magját, a további hét tag rövidebb időt töltött a csoportban, de már erős szálakkal kötődik ide. A csoport tagjai a komoly érdeklődést szívesen fogadják. Átmenő forgalmat nem akarnak.

Dózsa- és Kossuth-szobrok

Varga Miklós szobrászművész hol egyik, hol másik tag munkájához lép oda, igazít valamit az anyagon, magyaráz, megindokolja, hogy mit miért javított. Nekünk elmondja, hogy bár hivatalosan hetente két alkalommal van csak foglalkozás, a tagolt minden szabad idejüket itt töltik, rendszeresen bejárnál-:. Jó lenne, ha a továbbképzés érdekében művészeti filmeket vetíthetnének, folyóiratokat Ismerhetnének meg; ez segítené elméleti képzésüket. Rendszeresen végeztet a tagokkal rajzfeladatokat, hogy készségüket fejlesz- sze. A test helyes arányait már ismerik, most jön az elmélyültebb anatómiai munka. Portrékat mintáznak rendszeresen, sajnos, sokszor jelent akadályt a modell hiánya. Kevés rá a pénz. Olykor kevés az öntéshez a gipsz is. Most a Dózsa-szobrokat a Lenin Kohászati Művek KISZ-bizottságának megbízásából készítik a patronált Dózsa Tsz részére. A következő nagyobb feladat Kossuth-portrék készítése lesz. hasonló céllal.

*

Két évtizede működik a szakkör. Útjukat sok siker és nem egy göröngy tarkítja. Históriájukat érdemes lenne elemző módon feldolgozni. A Bartók Béla Művelődési Ház igazgatója érdeklődve és sok segítő szándékkal figyeli munkájukat. A húsz év munkájúból ősszel kiállítást szeretnének rendezni a Megyei Művelődési Házban. A két évtizedes, csendes, de tartalmas munka számadása lesz ez n tárlat.

Benedek Miklós

tudású — és képességű — bíráló extázisba eshetik az új alkotás előtt, vagy berzenked- hetik amiatt, hogy a mű nem illeszkedik az ő tudatviiágá- hoz, ahogy azt minden köznapi olvasó, szemlélő teszi, de hiteles, holnap is érvényes bíráló elemzést aligha adhat egy értékálló új műről.

Való igaz, hogy minél többet tanulunk, olvasunk, annál világosabbá válik, menynyi mindent nem tudunk, álljunk bármilyen felelős kritikai poszton. Márpedig a kritika — ismétlem: elvben!

— mindig a legtöbb tudás, a legszélesebb szellemi, történelmi és gyakorlati tapasztalati kör birtokában teljesítheti értékmérő hivatását. Aránylag könnyű a kritikus dolga, ha a művészi alkotásban tudott dolgok artiszti- kus vagy kevésbé műigényes megformálásával találkozik. Jó szolgálatot tesz ilyenkor a már elkönyvelt ismeretkör, tudat- és élményvilág. De elbizonytalanodik, s az alkotó és kritikus szellemvilágát nagy távolsággal elválasztó elmefuttatássá válik .a kritika, ha a mű új valami, ami még nem volt. Űj és eddig ismeretlen, amiről még nem értekeztek százan, ezren, elsőként kell a kritikusnak önálló véleményt, bírálatot mondania, a szüzet, de időtállót.

Oscar Wilde „A kritikus mint művész” című művében

— az eredeti angol cím: „Intentions” — párbeszédes formában mintegy összegezi nézeteit az irodalomról, művészetről és a kritika szerinte mindenfajta alkotó tevékenységnél magasabb rendű szerepéről. A múlt század utolsó évében tragikusan elhunyt író e kötetében sok, ma is frissen ható bölcs dolgot mond, viszont sok villogó paradoxonjának végső kicsengése ellenérvekkel való asz- szózásra birizgatná a mai olvasót. A lényeg azonban, amivel ma is feltétlenül egyetérthetünk, a kötet címében bújik meg. A kritikusnak egy rangsorba kell emelkednie a művésszel, az alkotóval. Köz- bevetően megjegyzem, hogy Wilde a kritikus hivatását

. nemcsak az irodalom és a művészet fejlődése szempontjából értékelte nagyra, hanem a korszakváltó társadalmi átalakulások idején a közgondolkozás átnevelésében is a legfontosabb szerepel a kritikának tulajdonította.

H

ogyan értelmezzük a kritikussal, mint művésszel szemben támasztott követelményeket? A kritikus is írjon regényt, mielőtt regényt bírál, írjon verseket, mielőtt költőket kritizál, fessen képet, csináljon muzsikát, mielőtt festőt, muzsikust bírálni merészel? Nem! Nem merném azt propagálni, hogy a mesterségbeli tudás, a szakmai tapasztalat máris a bírálat művészévé avathat bárkit is. A mesterségbeli tudás, az alkotói tapasztalatok hasznos összetevői lehetnek a kritikusi alap- adottságoknak, mint minden más tudás és ismeret, de önmagában éppúgy, mint a széleskörű általános műveltség, nem biztosítékai a kritikusi elhivatottságnak. Sőt gyakori jelenség, hogy éppen az elkönyvelt szakmai tudnivalók és a velük járó elméleti szabályok, szokványok állítanak korlátot az új művek értékének felismerése eié.

De ha már felidéztem Wilde szellemét, hadd idézzek pár sort Ernest és Gilbert párbeszédéből a kritikus és a művészet viszonyáról:

„Ernest: Nem valószínű-e,

hogy n költő a legjobb bírája a költészetnek s a festő a festészetnek? ..

Gilbert: ... A művészet nem

fordul specialistához. Legbensőbb vágya, hogy egyetemes ós minden megnyilvánulásában egységes legyen. Valójában igen mesz- sze esik tőle az a tan, hogy a művész a művészet leghivatottabb bírája: egy igazi nagy művész egyáltalán nem is tud ítélkezni mások művei fölött s aligha tudja megbírálni a magáét... Az alkotás vágya vakon űzi őt céljai felé.

Kocsija kerekei nagy porfelhőt vernek föl körülötte. Az istenek el vannak rejtve egymás eJöl- Csak a híveiket tudják felismerni. Ez az egész.”

Mi hát az előfeltétele annak, hogy a kritikus alkotó művésszé váljék. Erre egy régi fogalom ad választ: a kongenialitás. A kritikus, aki ugyanolyan szenvedélyesen reagál a korszellem érintéseire, mint az újat teremtő művész, találkozik az alkotóval. Találkozik — ez a legfon to- 'sabb alaptétel. Ha találkoznak, beszélgethetnek egymással. Ha egymáséitól idegenek a lelki élményeik, a gondolatviláguk, suta szófe- csérlés a kritika. Volt. dolgokról sokakkal beszélgethetünk, esetleg egyértelműen. De az újról hiába beszél az. aki az eredetit meg sem tudja különböztetni a szokvány terméktől.

V

olt dolgok és az Uj bírálata — itt ütközik a kritika művészi, s egyúttal eszmei rangjának lényege. Tegnapi cs mai dolgokról könnyebb a beszéd, mint a holnapi valóról. Az alkotóművészet rangjára emelkedett kritikának azonban régiről és újról egyaránt lehetnek önálló, izgalmasan érdekes megállapításai, amelyek nem kisebb érdeklődést váltanak ki, mint egy érdemes műalkotás, vers, regény, műtárgy, zenedarab és a többi, s nem kisebb a nevelő erejük a bírált műveknél.

A kritikusnak, aki optimális körülmények között maga Is művésznek számít, nem állhat szakmai elszigeteltségben, s természetesen nem az a rendeltetése, hogy mindentudás! versenyt fusson a tudósokkal és az egyes művészeti ágak szakmai mesterembereivel, mert az ilyen versenyfutás örök hiányérzethez vezetne cs megbénítaná a kritikus alkotókedvét. Az elhivatott kritikus akkor léphet a bátor alkotó munka mezejére, amikor felemelkedik a leghaladóbb alkotók látókörének magaslatára, hogy elsősorban az ő szellemvilágukkal tudjon

együttszárnyalni. Akkor nem maradhat el mögöttük, nem téveszti szem elöl a művészetek egyetemes céljainak ösz- szefüggését. Különben a kritika mindig féllábbal sántító formális bölcselkedés maradna, aminek sem a bírált alkotó, sem közönsége nem látná hasznát.

A művészet szintjére emelkedett kritika kerüli a kitaposott utakat, viszolyogva szemléli a szakmai rutin önmagát ismételgető szokvány alkotásait, amelyek nem ébresztik fel a kritikus művészi alkotó vágyait, de nem tudnak eleven visszhangot verni a kultúrált olvasók, nézők, hallgatók érzésvilágában sem. Sokan a hideg fejű tárgyilagosság megtestesülésének képzelik a kritikust. Mi tagadás, akadnak is olyan kritikusok, akik a műtörténész szenvtelen nyugalmával boncolgatják, elemzik, forgatják jobbról balra az olyan műveket is, amelyeknek napjainkban semmi jelentőségük sincs. A kritika művészét valójában épp olyan szenvedélyesség fűti, mint a többi igaz művészt.

A kritikus is a jövőbe néző, a jövőbe érző követelményekkel szemléli a jelent. Így jut el a kritika, kullogó szerepének elkerülésével értékhite- lesítő és termékenyítő szerepéig.

M

indent egybevetve: kritikusnak lenni annyit tesz, mint felelősséget vállalni a közműveltség előre- lendítéséért a Ma és a Holnap Ítélőszéke előtt. Szép és magasrendű hivatás! Kár, hogy gyakran bizonyul egyben hálátlan áldozatnak. Kritikusnak lenni azonban annyit is tesz, mint szembenézni a dudvák irtásával együtt járó veszélyekkel.

Hajdú Bála