Észak-Magyarország, 1965. június (21. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-27 / 150. szám

4 ESZAKMAGTARORSZÄG Vasárnap, I960, június 21» r 9 SZEKFŰ GYULA tíz év távlatából Kevés ideológus volt, aki annyira halott vol­na vele kifejezetten ellen- szenvező osztályára. Pedig ez a-paradoxon nem is öbelőle származik, hanem osztálya kétarcúságából, történelmi sze­repéből. Mert ez valójában nem is osztály, inkább csalt nevében az: „középosztály”. Beletartozott ebbe a polgári értelmiség, a tisztviselők, köz­igazgatási apparátus, a dzsent­ri maradványai, mindazok, a fizikai munkások fe­lei érezték magukat, de nem voltak sem tőkések, sem arisz­tokraták, mégis ideológiájuk­ban és tetteikben — egy szűk réteg kivételével — ez utóbbi oldal különböző színezetű ki­szolgálói voltak. Egy — ere­detében különböző — réteg, mely az alapvető osztályok harcában létét tekintve nem elkötelezett, a feladatok, amelyeket ellát, más-más elő­jellel, nagyjából mindegyik rendszer számára szükségesek — és ezeket mindig ki is szol­gálta. Éppen ezért fejlődött ki benne az annyit ostorozott kaméleon természet. Elveit — ha volt — csak magánhaszná­latra tartotta, munkáját válo­gatós nélkül alárendelte a hatalmon levőknek. Ugyan­akkor úgy érezte, hogy a ma­gyarság sorsa az ő létével azo­nos. Szekfű Gyula pályáján en­nek a középosztálynak az út­ját kíséri végig, De ő nem az illúziókat, hanem a tényeket fogalmazza meg, minden reá­lis követelmény kiszolgálójává válik, ő látszik kaméleonnak, pedig csak világos fő, nagy te­hetségű megfigyelő, aki a kö­zéposztály alakváltozásait el­sőként veszi észre és tudato­sítja. De ez a tudatosítás (anti- fasizmusa kivételével) soha­sem kritikai jellegű a jelennel szemben. Minden új követel­ményt adottságnak fogad el, amiből nem felrázni, hanem amibe beleszoktatni kell az embereket. Éppen ezért for­dul kritikájával az előzőleg ál­tala is dicsért, de már elavult követelmény ellen, hogy az új gyakorlat tudati elfogadására is felkészítsen. Válialja a szembesítés, nevén nevezés népszerűtlen feladatát, hogy utána az új helyzet elfogadá­sának ideológiáját is megad­hassa. Eszménye az a politi­kus, „aki a tényeknek megfe­lelően, azok parancsára cse­lekedni tudott, s parancsok alól nem vonta ki magát ér­zelmeknek, vágyálmoknak, vagy vak szenvedélynek enge­delmeskedve.” Szekfűnek ez a történelmi realizmusa mégis különbözik a nagy ideológusokétól, ök min­den szembesítést, illúziórom­bolást, valóságelemzést egyút­tal egy egyértelmű, következe­tesen vállalt elvhez, elképze­léshez mértek, történelem­formáló céljaik voltak. Szekfű Gyula értékítélet nélkül veszi a követelményeket, fogad el minden realitást, a történe­lem-formálás igénye nélkül az átélést, a lét mindenáron való konzerválásának ideológusává válik. A nyílj; fasizmussal is már kezdettől ezért fordul szembe, csak a pusztulás út­ját látja benne már hatalma idején is. Kétségtelenül van eszmé­nye neki is, mértékegysége a citroyen. ahogy azt a múlt században a centralisták (Eöt­vös, Trefort, Csengery, Szalay, Lukács Móric) megfogalmazták, de egyúttal azt is tudja, hogy mindez már nemcsak megva­lósíthatatlan, hanem meg­haladott is. Mércéjét tekintve tehát meg is veti az osztályát, és ez elég ahhoz, hogy őszintén beszéljen róla, és igyekezzen irányítani. De kevés ahhoz, hogy megtagadja, és az alap­vető ellentétes osztályok va­lamelyikéhez csatlakozzon, bár figyeli ezek mozgását, és függ­vényükként fogalmazza újra és újra a középosztály szá­mára írt programjait. így ért­hető, hogy egyszer a feudál- kapitalista restauráció, a for- radalom-ellenesség oldalán áll, majd pedig a felszaba­dulással kezdődő forradalmat üdvözli, a Szovjetuniót dicsé­ri és elfogadja a proletárdik­tatúrát. Ebből következően objektív értelemben vannak tevékenységének igen káros és sokban hasznos szakaszai. Mar indulása is országos botrány volt: A száműzött Rá­kóczi. A legenda-gyalázás vád­ja csak a védekezés egyik faj­tája, mint ahogy Szekfű köny­ve is több mint történelmet írás, A milleneum korának önelégült, szólameUenzékisé- gét leplezi le akkor, amikor ez az ellenzék kormányrakerü- lésével gyakorlatilag is be­következik. Elég gyors a rea­gálás, és szükségszerű, hisz vele egy időben leplezi le Riedl Frigyes Thaiy Kálmán kuruc- vers-hamisításait. Ami realitás marad az ál-ellenzékiség alatt: függés a Habsburg-birodalom- tól, a Monarchia, a maga négy százados múltjával. De a kö­vetkeztetés már megint reak- ciósan-elfogadó: a független­ségi-párti szólamok feloszla­tásával szembeszáll a I-Iabs- burg-eiienes forradalmakkal, melyek eredménytelenek vol­tak, és példaként állítja a Habsburg hatalmat elfogadó, alatta gyarapító-átvészelő ki­rályi Magyarország barokk főurait. (A magyar állam éle­te.) Ez a kép annyira egybe­vág az általa mindig szug- gerált megoldással, hogy a Monarchia bukása után is fenntartja, ebből vezeti le a szerinte helyes magyar maga­tartás modelljét. (Magyar tör­ténet XVII. és XVIII. század). Ekkorra ez már elveszíti az ál­ellenzékiség helyes bírálatá­nak érdemét, a forradalom- ellenesség adja aktualitását, melyet 1918—19 után elég hamar megszólaltatott, 1920- ban már megjelenik a Há­rom. nemzedék, melyet később kibővít azzal, „ami utána kö­vetkezik”: a bethleni rendszer propagálásával. Ez a korszak Szekfű dicsőségének, hatásá­nak kiteljesedése. A katoli­kus, neobarokk kurzus sokban az ő modelljét veszi át, és vul­garizálja, A két háború közti időszak­ban az uralkodó osztály két csoportjának harcában ő min­dig megmarad a bethleni vo­nal képviselőjének, a konszo­lidációs, inkább nyugati ér­deklődésű politika hívének, szemben a nyílt fasizmusra törekvő irányzattal (Gömbös, Darányi, Imrédy stb.). A kor­szak reprezentatív történel­mi szintézise így kompromisz- szummal zárul. Felét Hóman Bálint, Gömbös minisztere ír­ja, és Szekfű Gyula, Bethlen kedveltje fejezi be. Amiben megegyeznek; az egyrészt Szekfű magatartásából, más­részt az uralkodó osztály Tria­non utáni külpolitikájából következik. A szellemtörté­neti módszer — melynek ná­lunk talán épp Szekfű a leg­tehetségesebb képviselője a történettudományban — egy felismerésből, és egy védelmi szükségből jött létre. Felismer­ték azt, hogy a műit századi pozitivizmus, a maga öncélú adathalmozásával képtelen a történelem folyamatának be­mutatására, az összefüggések megláttatására. Ugyanakkor a liberális történetírás hala­dás-elméletével sem tudtak mit kezdeni, a történelmi ese­mények összetettsége, bo­nyolulttá válása idején, ami­kor a polgárság válsága a liberalizmusba vetett hit megdőléséhez vezetett. (Ezt épp mércéje idejét-múltságá- val ismerte fel 'Szekfű is.) A történelmi materializmus az osztályharcos szemléletet, a forradalom vállalását kíván­ta. A konzerváló erők ezzel szemben védekezésre szorul­tak. Az osztályharc helyett a korszellem, és különböző egyéb, társadalmon-kívüli rendszerező-irányító erőt lép­tettek fel magyarázatként, egyesek pedig a különböző tipológizálásokban a fajelmé­letig is eljutottak. Szekfű, kö­zéposztályát ekkor a bethleni reakció védőszárnya alá he­lyezve, természetesen forra­dalom-ellenes. Alkalmazkodá­si elmélete pedig a hatalmi harcot figyeli, és nem a törté­nelmet irányító osztályharcot, ö nem beleszólni akar az ala­kulásba, hanem kiszolgálni azt. Tehát a külső erőnek en­gedelmeskedés számára is al­kalmas történelmi módszer. . .1 a magyar szel­Másrészt | lemi föJény, szu : • cia nacionalista gon­dola két szerző egyikétől sem i-.'fgen (a Szent István-i állameszme kialakítása). Ezek után az újabb vál­tás sokak szemében cinikus gerinctelenségnek, mások sze­rint hősi helyzetfelismerés­nek tűnt. Az történt ugyanis, hogy a második világháború idején szembefordult a nyílt fasizmussal, a háborúval, és az antifasizmus, sőt utóbb a forradalom híve lett. Mind­ennek pedig előzményei is voltak. Már 1935-ben A mai Széchenyi című munkájában rámutatott a Magyarországot fenyegető német fasiszta ve­szélyre, a Népszava híres, 1941. karácsonyi számában ő is írt, részt vett a Történelmi Emlék- bizottság munkájában, Mi a magyar? című tanulmányá­ban kiterjeszti a magyarság modelljét a Habsburg-ellenes ellenállásra is. Ismét elsők közt látta meg a fasizmus bu­kását, az imperialista háború elvesztését. És Ismét tudatosí­tott. Igaz, hogy a bethleni koncepciót folytató Kállay- kormány idején, de épp az ösz- szeomlást várva, bátorság kel­lett e nyílt színvalláshoz. Hisz tudnia kellett, hogy az ural­kodó osztályon belül létezik az ellenerő, amely a végsőkig ki­tart. Természetesen híres cikk­sorozatának (Valahol utat vesztettünk, Magyar Nemzet, 1943—44.) merészsége csak rela­tív: ideális (és épp ezért ezt is megtagadott) mércéjéhez méri a társadalmi süllyedést, külö­nösebb pozitív program nél­kül. De kimondatlanul ott van az ítélet: a polgári kor­szak eszméitől eltávolodtunk, de azok egyébként is avultan- megvalósíthatatlanok. Valami űj kell. És ennyiben a realista Szekfű nagy hatású volt az értelmiség felrázásában. Ezt követi a Forradalom után (1947) és moszkvai követ­ségének ideje. A forradalom mellé áll, de nem mint for­radalmár, hanem mint a kö­zéposztály használható része: mert ez a megmaradás egyet­len reális útja. Ismét alkal­mazkodik, és ezt meg is ma­gyarázza, formális logikával és történelmi tényekkel. Tör­ténelmileg értékelve jelentős ez a tett, egy sorsforduló el­ismerése: hazánkban megvál­tozott az uralkodó osztály. A középosztály csak úgy ment­heti meg magát, ha a mun­kásosztályhoz . alkalmazkodik. Meg is tette, de sokáig elvei­ben ellene volt. Szekfű segí­tett a meggyőzésben: a hely­zet végleges, szakítani kell az avult kötöttségekkel, ö maga ezt a szerepet vállalta is élete végéig. Tíz éve, mint a Ma­gyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja halt meg. A nekrológ a „dolgozó nép hű £ia”-ként búcsúztatta. Annak a folyamatnak a fel­gyorsulását már nem érhette meg, amikor a „középoszlály”- ból kiváló régi értelmiségünk (poszthumuszan megjelent ta­nulmányában épp e folyamat elindulásáról ir, és itt már ő is az értelmiség megjelölést használja) megszűnik külön­álló, veszélyeztetett rétegnek lenni, és már nem alkalmaz­kodnia kell a létéért, amikor a nemzeti egység új szempontból fogja össze népünket, amikor már nem megértésről, vegetá­lásról, hanem közös feladat­vállalásról van szó. Gyulát, mint törté­nészt tartjuk szá- Foglalkozása valóban Sok megfigyelése, filológiai munká­Szekfü mon. az volt. eredménye, ja (pl.: Szamosközy István tör­téneti munkáinak kritikájához, 1904, Az öreg Kossuth, 1952) maradandó érték, egy törté­netírói iskola hazai legkivá­lóbb képviselője. De jelentő­sége, közismertsége, hatása több ennél. Történelmi anya­gon át véleményét elmondó ideológus volt. Nagyhatású, aki nézeteit kiváló stílussal fogalmazza meg, nagyszerű történelmi portréit egyúttal modellnek szánja. A múltról beszél, és mindenkori jelené­hez szól. Maradandó? Az el­múlt félszázad megismerésé­hez az ő szerepének, művei­nek elemzése is hozzátartozik. Akiknek soi’sa izgatta, akiket alakítani akart, útjuk vagy a süllyedés, vagy az új világba való olvadáshoz vezetett. És, hogy ez a polarizálódás bekö­vetkezett, abban őneki is sze­repe van, a negatív és pozitív utak is hivatkozhattak rá. Ha a végszót tekintjük, nekrológnak volt igaza. Kabdebó Lóránt Wimsí szabad a véS@t!®Mr® felsál A II. Miskolci Filmfesztivál már régen elmúlt, de a kisfil- mek peregnek a mozikban, mindennapjaink kísérőivé let­tek, gondot kell rájuk fordí­tanunk a hétköznapokon is. Bár ez ideig semmiféle felmé­rési adat nem áll rendelke­zésre, kétségtelen bizonyos­sággal megállapítható, hogy a közönség mind jobban meg­szereti a rövid időtartamú filmalkotásokat, sőt igen so­kan már meg is szerették és keresik a mozik, valamint a televízió műsorában. A televí­zió műsorában viszonylag gyakran láthatunk kisfilmc- ket, sorozatokban, vagy kötet­lenül, egyedi vetítésben, de láthatunk műsor-eltolódások­nál hézagtöltőként is. A mozik műsorán is mind gyak­rabban szerepe] kísérőfilm­ként egy-egy rövidfilm. Mind­ezek ellenére a vetítésekben sok az esetlegesség, más, a kisfilmeken kívül eső ténye­zők szabják meg, hogy mikor keiül egy alkotás a vászonra, és így a nagyközönség és a kisfilm találkozása az esetek nagyon nagy hányadában a véletlenen múlik. Napjainkban még megkö­zelítőleg sem kielégítő hazai kisfiimjeink . propagandája. Igen kevés hírt kapunk előre a gyártás időszakából, csak szűk körben tudott a vetítési program, és — a két buda­pesti híradó-mozin kívül •— talán nincs is az országban egyetlen mozi sem, amely pro­pagálná a rövidfilmeket. Ke­vés szó esik róluk hétközna­pokon a műsorfüzetekben, nem keltik fel az érdeklődést, a játékfilmekhez hasonlóan, kirakatokba tett standfotók, nem vetítenek belőlük érdek­lődést keltő kockákat, és igen kevés a sajtópropaganda is. Kivéve az ünnepi alkalmakat, egyes fesztiválok időszakát, vagy az ilyen alkalmakkor nyert díjakat. A magyar kisfilm-művészet hazai és nemzetköri sikerei arra kell, hogy ösztönözzék a , magyar iilmíorgalmazás irányítóit, művelődési életünk sokféle posztján álló felelő­seit: szenteljenek nagyobb fi­gyelmet a kisfilm és a közön­ség kapcsolatának az élet dol­gos hétköznapjain Is, igyekez­zenek a lehetőség határain belül mielőbb hasznosítani az immár két alkalommal meg­rendezett filmfesztivál tapasz­talatait, levonni a megfelelő következtetéseket a rövídfilm és a közönség kapcsolatából. Nagyobb figyelmet kíván a filmosztás, azaz a kísérőfilm­ként beosztott kisfilm és a nagy játékfilm tematikai, hangulati kapcsolata. Több figyelem lenne kívánatos a kisfilmek vetítésének rend­szerezésénél. A miskolci fesz­tiválok tapasztalatai arról győznek meg, hogy a közön­ség szívesén ismerkedne* találkozna a kisfilmek alkotói­val. Erre is módot k*üorite keresni; bizonyára nem lenné­nek haszontalanok ilyen talál­kozások. Most már olyan szinten áll hazánkban a kisfilm-míivé- szet, hogy elengedhetetlen feladat a közvetítő módsze­rek jobb útjainak szisztemati­kus keresése, a közönség igé­nyeinek felmérése akár közvé­leménykutatás útján, akár más eszközökkel, és a megismert igények, valamint a rendelke­zésre álló filmanyag alapján olyan kisfilm-vetítésl prog­ram kidolgozása, amely lehe­tővé teszi a néző és az alkotás céltudatos kapcsolatát, mini­málisra csökkenti a találko­zások esetlegességét. Nem kö­zömbös az sem, hogy a je­lenlegi vetítési körülmények között a kisfilmnek nincsen semmi társadalmi rezonan­ciája, s ez az alkotóművész munkájában hovatovább gátló tényezőként jelentkezhet. A kisülni társadalmi jelen­tőségé, tudatformáló, nevelő szerepe már közismert, itt szükségtelen elismételni, pusz­tán csak újólag utalnunk kell rá, és ezzel is aláhúzni, hogy e fontos művészeti ágazat és az érdeklődő közönség talál­kozása nem múlhat a vélet­lenen, hanem az egységes magyar művelődésügy kereté­ben, népművelési munkánk részeként, tervszerű rendsze­rességgel kell folynia. Ez a kisfüm-művészet további fej­lődésének és a közönségnek közös érdeke. (bonodek) ■--------O--------­H nyugatnémet közoktatás problémáiról A nyugatnémet egyetemek rendszere ijesztően elavult, igazságtalan és nem eléggé bontakoztatja ki a fiatalok ké­pességeit. Ez nagyon sok diák és pedagógus véleménye — közli a New York Herald Tri­bune. Nyugat-Németországban pél­dául kb. 280 000-en vesznek részt a magasabbfokú oktatás­ban, de 10 diák közül 4 lemor­zsolódik, vagy megbukik és az egyetemi hallgatónöknek több mint a fele félbeszakítja ta­nulmányait, mielőtt még vég­zett volna. Az egyetemek túlzsúfoltsága olyan méreteket ért el, hogy Kölnben pl. 1963-ban a maxi­málist kétszeresen meghaladó létszámban vettek részt a fia­talok az előadásokon. Miután nem reformálták meg az koláztatást, fennmaradt az ! helyzet, hogy a munkásszülők gyermekei az egyetemi hallga­tók sorában a munkásság or­szágos arányát tekintetbevéve 1:10 arányban vesznek részt az egyetemi oktatásban. Vwe Janssen, az Országos Diákszövetség elnöke kijelen­tette: „Nemzeti jövedelmünk­höz képest kevesebbet költünk közoktatásra, mint Portugália és .Ecuador. Meg kell kezde­nünk egész oktatási rendsze­rünk felülvizsgálatát és meg kell szüntetni a kétségbeejtő pedagógushiányt.’’ AKÁC ISTVÁN: Remény Lobog a Város. Friss lángű nők suhannak. Társára talál mindenki a nyárban. Botorkálok a szívek erdejében. Valakit hívok, aki sohasem jön. A kétségbeesés határán, hozzád sikoltok az ájult délutánban, szellő mosolyú, karcsú szerelem, jaj, le segíts, hogy vert fényű szemem ne fuldokoljon zokogtató-árván trópusi titkú test-szigeteken. Igéző mitológiai domborulatok részegítik az olcsó hódolókat: táncoló mellek s intő teli holdak sápasztanak el száz csillagzatot.I Fehér nadrágok, bolond rikítóak sejtetik a test lágy vonalait, s kóbor dühök hús-éhes csapatja meztelenítő vággyal jólakik. Nomád indulatok penge-villogásában a mély sorsú zengés menedékét esengem; a szívvel elérhető magasság csúcsaira ő vezéreljen engem. Ó, hová tűntetek, ti legendás cipőjű, drága köznapi Múzsák? forrás-szavatokat szomjazom a szótlan délutánban. Miért nem szóltok?! Vajon, most merre jártok? Ö, emlékeztek-c még a szigorú hetekre, mikor szatyorral, és kezünkkel a kezetekben velünk gyalogoltatok a történések poros országútján. Ó, emlékezlek-e még ránk, hű ölű, győztesen-igaz, komoly köznapi Múzsák? A lombtalan szomorúság didergésében ti voltatok a teremtő vigasz, ti voltatok a Maradandóság. Én, aki veletek lehettem volna boldog, az űri csend kék szikláján kuporgok s Kőmíves Kelemenné-életem köré ragyás téglákat hordok. Barátaim, öröklétig bölcsebbek nálam, állítsatok meg a konok pusztulásban!... Higgyétek el, higgyétek el, nem bűnös, aki térdepel. Mint só az inget, átitat a könyörtelen áhítat: Az alvadt vérű aszfalt imaszőnyegén láttátok már az izzadt görnyedőket? Szoknyák árulása, autók ledér szökése sem csábítja főemelésre őket... Bizony, feleim, ez nem parfümös menet s nem kusza örömök függönyös vonulása. Szikkasztó órák szögezték az ő térdeiket a dacos küzdelem sík-hátú járdafalára. Az ítélő Idő így alakítja őket, verejték-csíkokat így fest a hónuk alatt, így írnak a halhatatlanságra súlyos emberi mondatokat. —» — Arcomról a magány a társas ünnepek színeit legyalulta s mégis a szerkesztett Kor derűjében remélek, mely úgy virul a lét-sodró végtelenben, mint esőben szárnyaló, sugaras, tiszta ének. uiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiHiiiiHinuiiimiiiiMMiiiiiiiiiiitiiiiniiiiiutiiii POGONY1 ANTAL: „Ki itt belépsz Nem dölyfös isten zordon alkotása, nem Dante álma új csodákra tárt aranykapunk ... Alapját munkás ásta, ki tömlöcöt túrt, látott kínhalált, ha. élte átka törte, zúgva lázadt s már röpke létén bús poklokra szállt... Nem szolgaiélek. nem fakó alázat, de büszke dac tornyolta fel fejéi, míg építette ezt a drága házat, és glóriázta fényes tetejét, hogy templomoknak kripta-odvú mélyén ne öntse ósdi hit mesék tejét... Es most, az új kor áldott meredélyén ott áll kapunk, e tágra-nyilt csoda, a csillagos ... És legfelső szegélyén lángos betűkkel írták fel oda, hogy önszemeddel lássad és lemérjed, mert ez jövendőd féltett záloga: „Ki itt belépsz, szülessen új reményed!”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents