Észak-Magyarország, 1965. május (21. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

Szambát, 1965. május X. fíSZAKM AG YÁnORSZA A Milánóban, a Piazza Trico- llore sarkán, egy alkalmi be­szélgetés során azt mondta nekem egy ötven év körüli, cserzett arcú olasz taxisolőr: _-..az utóbbi időben sok jót hullottam, olvastam Magyar- országról ... Tényleg igaz, hogy maguknál nincsenek gyárosok, bankárok, földes­urak ... és a parlamenti kép­viselők, polgármesterek (ta­nácselnökök), gyárigazgatók többsége eredetileg munkás vagy paraszt volt?...” Majdnem hasonló kérdések­kel „ostromolt” Torinóban, a Lancia autógyárban két mun­kásasszony és Rómában egy tisztviselő. Néhány évvel ezelőtt a Ma­gyar Újságírók Országos Szö­vetségének vendégeként ha­zánkban járt, s egy hétig Jós- vaíőn üdült egy algériai kol­légánk. Miután megismerke­dett azokkal a történelmi vál­tozásokkal, amelyek nálunk az elmúlt két évtized során végbementek, azt kérdezte tő­lünk: „ ... és mondják, ho­gyan csinálták?...” Altkoriban járt megyénk­ben egy német s egy osztrák pártmunkásküldöttség is. Meg­látogattuk Miskolcon a Lenin Kohászati Műveket, a Diósgyőri Gépgyárat, a Kilián-déli építkezéseket, Lil­lafüredet, Tapolcát, aztán Kazincbarcikát és Tokaj- Hegyalját is. A búcsúzkodáskor mind a két delegáció tagjai így vélekedtek: „...Szinte hihetetlen, hogy maguk mit műveltek tizenöt év alatt...” Nem titkolták, hogy sokat ol­vastak és hallottak hazánk­ról, de amit láttak, a legna­gyobb várakozásukat is felül­múlta. — Sokukban Magyar- ország fogalma korábban egyet jelentett a délibábos, csikó- bőrkulacsos Hortobággyal, a szegedi édes-nemes és csípős paprikával, a „guljással” és legfeljebb a tokaji aszúval... A berlini Die Weltbühne (A világszínpad) szerkesztője és egyik munkatársa kulturális életünk fejlődése és problé­mái felől érdeklődött rész­letesebben, amikor nálunk járlak. Tapasztalataikat így összegezték: sok ország megirigyelhetné az önök kul­turális helyzetét, fejlődését...”- 9 Másfél éve egy újságíró­küldöttség tagjaként két hetet töltöttem a Szovjetunióban. Kijev, Harkov, Rosztov, Vol­gograd és Moszkva néhány szerkesztőségében jártunk. Őszintén tájékoztattuk szov­jet kollégáinkat hazánk hely­zetéről, népünk örömeiről, gondjairól, terveiről, fejlő­ket. A búcsúzkodáskor azt mondta: „Drága barátaim, semmilyen áldozat se volt drága, hogy a mi népünk, a szovjet nép helytállása nyo­mán emberek, népek, a ti szép' kis országotok népe is rálép­hetett a boldogság útjára.. © Ide kívánkozna még tucat­nyi más epizód, élmény is, kol­légáimé, másoké, sok tízezer magyar turistáé, akik az elmúlt hét-nyolc esztendő során meg­fordultak szinte a világ minden táján, s akiktől bizonyára ér­deklődtek hazánkról, vagy vé­leményt mondtak róla. Mint ahogyan ide kívánkoznak kül­földi lapok véleményei is, amelyek közül nem egy kife­jezetten ellenséges érzelmeket táplált irántunk, s amelyek az utóbbi évek során „kalapot emeltek” népünk elölt, s ma nem fukarkodnak olykor a dicsérő, vagy csodálkozásu­kat kifejező jelzőkkel sem a Magyar Népköztársaság iránt! Sőt, ide kívánkozik néhány „hivatalos” tény is. Az pél­dául, hogy a Magyar Népköz­társaság ma 65 országgal áll diplomáciai kapcsolatban, köz­tük a tőkés országok közül is 41 országgal nagyköveti szin­ten; hazánk ma 450 külön­böző nemzetközi szervezet, köztük 1955 óta az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja; képviselőink több nemzetközi szervezetben vezető tisztséget is betöltenek; mintegy száz országgal állunk kereskedelmi és kulturális kapcsolatban; jelenleg 83 ország békemoz­galmához fűznek bennünket szoros szálak; két évvel ez­előtt a világ 303 neves szemé­lyisége — köztük több világ­hírű tudós, művész és politi­kus — járt nálunk a Béke­tanács vendégeként, tavaly Budapesten ülésezett a Béke­világtanács elnöksége. Mindezek kétségtelenül mu­tatják előkelő helyünket és jó hírünket a világ népeinek sorában. Jelzik, hogy hazánk­nak ezeréves történelme so­rán még sohasem, vagy csak nagyon rövid időre volt ilyen jó híre és nemzetközi te­kintélye, mint ma, felszaba­dulásunk után húsz esztendő­vel. Érthetőek hát az elismerő szavak, s a kérdések is, ame­lyek kimondva vagy kimon­datlanul a nagyvilágban el­foglalt helyünk, s hazánk, né­pünk jó hírének forrásai felől érdeklődnek. A konkrét kérdések kap­csán talán sikerült is rámu­tatni helyünk és hírünk leg­főbb forrásaira: 1945. április 4., felszabadulásunk a félfeu- t dális-kapitalista-imperialista elnyomás igája alól; pártunk marxista—leninista politikája, a munkásosztály és népünk szorgalmas munkája, harca az ország újjáépítéséért, a mun­kás-paraszt hatalom megszer­vezéséért és megvédéséért, két évtizedes szocialista fejlődé­sünk nagy vívmányaiért (ame­lyekre joggal vagyunk büszkék mi magunk is) és amitől az előbbiek elválaszthatatlanok: a proletár nemzetköziség nagy eszméje: a Szovjetunió, a test­véri szocialista országok, a nemzetközi munkásosztály ro- konszenve és segítsége. Igen, a proletár internacio­nalizmus magasztos eszméje volt és marad az a közös, ki­apadhatatlan forrás, amely minden nép szabadságának, függetlenségének és felemelke­désének biztosítéka és záloga. A proletár nemzetköziség esz­méje, amelyet 1890 óta minden év május 1-én vörös és nem­zetiszínű zászlókkal, virágos vagy vörös transzporán sekkel és harci jelszavakkal köszönt a hullámzó, öntudatos ember- áradat, szerte a világon. A má­jus elsejei seregszemlékből mi, magyarok éppúgy friss erőt merítünk az imperializmus el­len, a békéért és a szocializ­musért — jóhírünk és nemzet­közi tekintélyünk gyarapításá­ért, népünk boldogságáért folytatott küzdelmeinkhez, mint Európa, Ázsia, Afrika, vagy Amerika minden népe. & f Akárhány külföldi emberrel beszéltem az elmúlt évek so­rán, itthon, vagy túl az ország határain; akárhány május el­sejei tüntetésen, vagy virágos felvonuláson vettem is részt, mindig tapasztalhattam, hogy a becsületes emberek érzés- és gondolatvilága, egy pontban találkozik: gyűlölködés és féle­lem nélkül, békében, bizton­ságban és boldogságban szeret­nének élni. A becsületes em­bereknek ezt az óriási vágyát, törekvését, harcát, nagy-nagy akaratát május elseje, a pro­letár internacionalizmus gyö­nyörű eszméje évről évre szo­rosabb egységbe tömöríti. És még valamit: rajtunk, a mi né­pünk munkáján, harcán, helyt­állásán is múlik, hogy a prole­tár nemzetköziség kiapadha­tatlan forrása bőven, egyre bő­vebben buzogjon. Nemzetközi tekintélyünk és jó hírünk hívja fel figyelmün­ket arra is, ami itthonról ne­hezebben észrevehető, hogy sok ország népe előtt vonzó példa lettünk az elmúlt két évtized során. Ez pedig mindannyiunkat még többre kötelez! Csépányi Lajos Akik életűnk miniéi! adatát összesítik Érdeklődik a miniszter és a- Mókus őrs — Megváltozott a statisztikáról aikötött vélemény munkánk eredmé­nye, lakásunk méretei, min­den elszívott cigarettánk, na­pidíjunk összege is ott sze­repel számadataikban. Minden­ről tudnak, mindent összesite- nek, ami számokban kifejezhe­tő. Életünk, szocialista terv- gazdálkodásunk -el sem kép­zelhető munkájuk nélkül. Milliónyi számadattal dolgoz­nak, s az élet minden terüle­téről pontos statisztikákat ké­szítenek. A Zsolcai-kapui ház harmadik emeletén, a Köz­ponti Statisztikai Hivatal Borsod megyei igazgatóságán egy perc alatt összehasonlít­ható az elmúlt negyedév min­den eredménye, az előző, vagy mondjuk a tíz öve elmúlt, már történelemmé vált ne­gyedév számadataival. Csak fel kell ütni az „illetékes” dossziét, s már megtudhatom, hogy Miskolcra például több mint 9500 dolgozó jár be, s az ..ingázók” 305 különböző bor­vő helységből érkeznek a vá­rosba. A KSH megyei igazgatósá­gának vezetője, Csépes János, akit eredményes munkája el­ismeréséül felszabadulásunk 20. évfordulóján a Munka Ér­demrend arany fokozatával tüntettek ki és helyettese. Eg­ri Béláné „kalauzol” a sta­tisztikák birodalmában. Érdekes, hogy kezdetben sokam idegenkedtek munká­juktól, legyintettek, amikor azt hallották: statisztikai adatszolgáltatás. Uj volt ez, nem tartották fontosnak. S ma az az igazgató, aki né­hány esztendeje dühöngött, amikor adatokat kértek tőle a statisztikákhoz, gyakori ven­dég itt, a harmadik emeleten. Barátként jön, hiszen disszer­tációját el sem tudta volna készíteni a KSH adatai nél­kül. 1952. óta (akkor létesültek a megyei igazgatóságok) sok­sok millió statisztikai adatot szolgáltattak szocialista nép­gazdaságunknak az országos „mérlegek”, a tervek elkészí­téséhez. De kér tőlük adatot a miniszter, a tervező mér­nök, a diploma munkáját ké­szítő egyetemista, a kereske­delem. mert igéidéül innen tudhatja meg legkorábban és legpontosabban, hogy hány el­ső osztályosnak való háti tás­kára lesz szükség szeptember­ben. Ide látogatott el a Mó­kus őrs is, amikor felszaba­dulásunk 20. évfordulójára fejlődésünk adatait akarta be­mutatni kis kiállítása egyik tablóján. Borsodra jellem­ző adat kell? Tessék válogatni: áz ország ez év január 1-én 362 810 rá­dió előfizetője, 1958-ban 59, ez év küszöbén 43 863 tv-elö- fizetője volt a megyének. S egy érdekes adat: az állami iparban foglalkoztatott bor­sodi dolgozók havonta 247 forinttal keresnek többet az országos átlagnál, A megye üzleteinek száma 2347. A legfrissebb statisztikák az 1965-ös esztendő első ne­gyedének változásairól, ered­ményeiről szólnak. Megyénk ipara 1,2 százalékkal teljesí­tette túl tervét. Az egy üze­mi munkásra jutó acél-, nyersvas- és hengerelt áru termelés 10—20 százalék kö­zött növekedett az elmúlt év hasonló időszakához viszo­nyítva. Igen, jól láttuk, zsúfoltak voltak a gyógyszertárak. Az első negyedévben 22,2 száza­lékkal „fogyasztottunk” több gyógyszert, mint 1964. első három hónapjában. (Az influ­enza járvány „dagasztotta” bizonyára ezt a statisztikát, s talán kissé a „divat” is.) — Hogy milyen volt a tél? A meteorológia csak a hő­mérsékleti adatokat és a. le­hullott hó mennyiségét tudja szolgáltatni, de itt azt is meg­mondják, hogy 200 hold őszi árpát ért fagykár a megyé­ben. És íme, a statisztika bizo­nyítja, hogy kezdünk megta­nulni takarékoskodni. Az elő­ző évnél alacsonyabbra terve­zett napidíjak összegéből az előirányzatnál 4 százalékkal kevesebbet fizettek ki. (Bi­zony, nyolc órás kiszálláson, fél napidíjért is sok mindent el lehet intézni.) A közületek is „megjavultak”. Az első ne­gyedévben 8 százalékkal vá­sároltak kevesebbet, mint az előző év hasonló időszaká­ban. Iroda-bútorok vásárlásá­ra pedig csak az elmúlt évi bázisidőszak összegének 2,2 százalékát költötték. (Nehogy év végén „hozzák be” ezt a 97,8 százalékos rekord meg­takarítást!) — Hogy hány különböző adatból állították össze az 1952. óta készített statisztikát? ez az egy, amire nem kaphattam pontos statisztikát. Ennek ki­számításába még az elektro­mos számológép, a robot sta­tisztikus is belefáradna. Ezt csak „saccolni”; lehet: sok-sok millióból. (pozsonyi) Életkorunk, sodi és 171 más megyeben le­acéltermelésének 66,1, a vas­érc 100, a műtrágya 71,5 szá­zalékát adjuk. 1952-ben 50 580. Héhány Talán I népfront a vízgazöáikedáo fejlesztéséért Egy esztendővel ezelőtt fog­lalkozott a Hazafias Népfront megyei elnöksége Borsod víz­gazdálkodási helyzetével és azzal, hogyan segítheti annak jabbá tételét. Javaslatokat jut­tatott el a megyei tanács vég­rehajtó bizottságához, ezek határozattá is váltak. Ezután létrehozták a megyed tanács mezőgazdasági állandó bizott­ságával együtt Tiszapalkonyán a határozatban előírt akcióbi­zottságot. Az alakuló ülésen részt vett a Minisztertanács képviselője is. A Vízügyi Igazgatóság téli felméréseinek feldolgozása után készíti el az akcióbizott­ság a maga komplex tervét. Maguk a járási népfrontbizott­ságok eredményesen vették ki részüket az egy évvel ezelőtt meghozott határozatok alapján a munkából. Különösen ki­emelkedett az encsi járás, ahol a népfrontbizottság javaslatot is terjesztett a járási tanács vb elé. A községi népfrontbi­zottságok is segédkeztek a já- I rásiaknak. Kiváló ifjú mérnökök és technikusok ez LKM-ben A Lenin Kohászati Művek­ben a közelmúltban osztották ki a tavalyi év Kiváló ifjú mérnök és technikus mozgal­mának díjait. A Fiatal Mű­szakiak és Közgazdászok Ta­nácsának vezetője értékelte az elmúlt év eredményeit, majd Oudla József, a nagyüzemi KISZ-bizottság titkára adta át a fiataloknak a jutalmakat, ok­leveleket. Beadott dolgozatáért össze­sen negyvenegy kiváló ifjú mérnök és technikus kapott díjat: külföldi utat, Kiváló dol­gozó címet, pénzjutalmat, ok­levelet. désünk távlatairól. Nem mu- e lasztottuk el megköszönni azt % a segítséget, amit két évtizede ® a szovjet néptől kaptunk, bár ® a hálálkodást ők többnyire el- © hárították, s azt mondták: ® „örülünk sikereiteknek, ősz- “ f osunk gondjaitokban, a segít- ® ség, az pedig természetes, Le- a nin tanításait követjük, jól- £ lehet nekünk is vannak olykor ® nehézségeink, s a segítség ne- ® künk is jólesik .. o © • Tavaly lengyel és csehszlo- 2 váll turistákkal hozott össze a® véletlen. Barátságunk köz- 2 ismerten hagyományos. Meg-o kérdeztem tőlük: hogy érzik“ magukat nálunk? © — Mint otthon — válaszol-® ták —, de ha lehet, egy kicsit % még jobban... © © » Talán két hónapja sincs, ® hogy nagyon kedves vendége J volt szerkesztőségünknek. ® Testvérlapunk, a leningrádi0 Szmena c. lap munkatársa, 2 Edvard Telkinyen elvtárs, alá a tizenkét éves korában(!) a “ világ első munkás-paraszt ál- « lama, közelebbről Leningrad,0 a j,Hős Város” védelme során 2 fél lábát, fél kezét, fél szemét is elveszítette, s akinek húszon- ® két évvel ezelőtt egy fasiszta © géppisztolysorozat szántott ® végig a mellkasán. (Csodával % határos, hogy él!) Megyénkén a kívül alkalma nyílt megismer- “ kedni hazánk fővárosával, a Budapesttel, továbbá Debre- ® cermel, s Egerrel is. Vázoltuk , neki két évtizedes fejlődésíin-« Jó tucatnyi jegyzetfüzet hever előttem az asztalon. Egy kis rend­csinálás végett borítottam ki az egyik fiókból. Néhány lap után egy rövid bejegy­zés tűnik fel „Bencsik Károly, Pa- rasznya.” Bencsik, Bencsik ... De mit akartam ezzel a bejegyzéssel? Feldolgoztam valamelyik cikkben? Nem emlékszem rá. Gondolatban megpróbálom visszapörgetni az időt. Megvan! Egy parasznyai szép lakás Idcsi konyhájában vagyunk. Bencsik, a házigazda belemélyedve beszél a falu örömeiről, gondjairól. Váratlanul órájára pillant. Szinte pillanat alatt kizökken gondolatmenetéből. — Valami baj van, vagy mennie kell valahová? — Még nem — zökken vissza a beszélgetés hangulatába. — A Lenin Kohászati Művekben vagyok műve­zető. Magam se tudom megmagya­rázni, miért, de a műszak előtt két órával én már megszűnők parasz­nyai, megszűnők családapa lenni. Testem még itt van, de gondolatban már ott vagyok a gyárban, s töpren­gek, hogyan is végzem, hogyan szer­vezem a munkám. „Igen. Ez szép emberi vonás — mormogom önmagámnak s forgatom tovább a lapokat, a füzeteket. És megint egy név: Eke Béla. Itt már röpke töprengés után vált a gondo­latkép. Az ózdi acélműben a Il-es kemence sarkán állunk. Csapolnak. A zuborogva ömlő, szikrázó acél engem is gyönyörködtet. De mi ez ahhoz képest, amit Eke, az olvasztár szemében látok. Az olvasztárban olyan érzés lobog, lángol, mint a művészben egy tökéletes műve lát­tán. A szem beszél „nézd, ez az én munkám is. Van értelme az életem­nek, mert alkotok”. „Ok lesznek az erő, a szelídség..,“ — Szereti szakmáját? Röpke ideig szemrehányóvá válik a pillantás, aztán megint lobog benne a tűz. — Nagyon. Negyed százada űzöm ezt a mesterséget, mégis minden csapolásnál elfog a nagy érzés, mint a színészt a premiernél. Azóta megfigyeltem ezt a pillan­tást sok ózdi, sok diósgyőri marti­násznál, kohásznál. Ezt mutatja egy ki tudja, hányadik jegyzetfüzetben ez a bejegyzés: „Ibrányi Sándor, az IjKM 1-es kohójának olvasztára”. A kohó fülsértő zajában, sípolásában beszélgetünk. Hozzám szól, de pil­lantása folyton rá-rávetődik a behe- mót kohótestre. — Hogy tudnék-e pályát változ­tatni? Nehéz és könyörtelen mester­ség a miénk, de én nem tudnék másutt dolgozni. Öt és brigádját nagyon is közelről érintő örömökről, gondokról beszél­tünk, mégis megérzem, alig várja, hogy befejezzük. Pillantása ilyesmit mondott: „ne haragudj, a kohó, a munka úgy vonz, mint a mágnes, hiszen ez a mi életünk értelme”. A jegyzetlapok suhanva pattognak. Gondolatban Alberttelepen járok. Frontfejtés. Lőporfűst és szénszag, csattog a csákány, zörögve vonszolja hosszú láncát a kaparó, dübörög vastestén a szén. — Hogyan lett bányász? A frontmester, Soltész István hangja ellágyuló. — Apám cselédember volt. Rám is ez a sors várt volna. De már gyer­mekkoromban elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, bányász leszek. Emlékszem, pajtásaimmal sokszor játékból bányászkodtunlc is. Az já­ték volt. És most itt vagyok. Ez valóság. Egy széndarabkát tesz tenyerébe.' Valahogy úgy, mintha törékeny testű kismadár lenne. — Néha elgondolom, hogy ez a szén az erőműbe megy. Áram lesz. És talán valahol éppen most gyul­lad ki az első lámpa, vagy először szólal meg az új tv, s lehet, hogy meleget lehel egy lakásba, ahol gügyögő apróság először mondja: „papa”. A gondolatképbe a DIGÉP egyik ifjú lakatosa, KISZ-szervezője, Dési László lép. Arcán rosszallásféle. Olyan emberről, emberekről beszél, akikben a „miénk” fogalmat és tar­talmat néha még kiszorítja az „enyém”. Állásfoglalását, szakmája szeretetét így fogalmazza meg. — Apám kertész volt. Minden darabka földbe, minden virágba élete egy darabkáját adta. Én ezt a gyárat úgy nézem, mint apám a saját kertjét. Pörgetem a lapokat. Az ózdi Ivacs szocialista brigádról szól. Szűkszavú feljegyzések, fukar nyilatkozatok. Még most is látom a jól megtermett brigádvezető, Ivacs Kázmér csodál­kozó pillantását. — Kevesli? Mi nem vagyunk a szavak embere. A munka beszél helyettünk. Munkánk, amely ter­mékként bejárja az egész világot. Pörögnek a lapok. Szűkszavú fel­jegyzés „téma”: Saújhelyi Építő Ksz. kőműves, technikum”. No, ebben van mulasztás. A cikk még nem született meg. ’Ä történet nagyon kedves. — A szövetkezetben — meséli a KISZÖV egyik osztályvezetője — felvettek segédmunkásként egy ci­gányembert. Egyszer elmondta, hogy ö biz’ elégedetlen. Ügy érzi, többre képes. Lehet-e belőle szakmunkás. Igen nagy kedve van hozzá. Mond­tuk, ha jól dolgozik — munkája azt mutatja, hogy rátermett — semmi akadálya. De kell a VIII. elemi. „Meglesz” — mondta rövi­den. Azt hittük, nem mer, neki­vágni. — És most:? Mi van vele? — Szakmunkás. És technikumba jár. Szereti a mesterségét. Pörögnek, pörögnek a lapok. Az élet egy-egy darabkáját villantják vissza. Ugyan, mit tegyek a teleírt jegyzetfüzetekkel? De mit is tehet­nék mást? Szépen rendbe vissza­rakom. Az életről, az emberekről mesél. József Attila verssorai pat­tognak agyamban: „Olt lesznek az erő. a szelídség, Szétszaggatják a tudás vasálarcát, Hogy az arcán meglássák a lelkét. Megcsókolják a kenyeret, a tejet. S amely kezükkel simogatják gyermekük fejét. Ugyanavval kifacsarják az crekővekböl A vasat és minden fémeket. Városokat raknak a hegyekből, Nyugodt és roppant tüdejük a vihart, A fergeteget magába szívja, S elcsendesülnek az óceánok. Mindig várnak váratlan vendégre Az ő számára is terítenek Es megterítik a szívüket, is ...” i • «Csorba- Barnabás Hírünk a világban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents