Észak-Magyarország, 1964. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-02 / 282. szám
Szerda, 1964. december ESZAKMAGTAROKSZAG 3 A Vili. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás anvaaából Kalló László: Gyülekezés felvonuláshoz. Hetven liiiiii lóriit - iiaszisos iBÜaiéfcbil Még ma is akadnak, akik fejüket csóválják, amikor bekukkantanak valamelyik MÉH-telep kerítésén. Vajon mire jó összegyűjteni ezt a sok lim-lomot? Bizonyára megváltozik a véleményük, ha megtudjálc, hogy csupán a Borsod megyei MÉ'H Vállalat mintegy 70 millió forint értékű, hasznos alapanyagot ad át az iparnak. És újra feldolgozva, ennél a hetven milliónál is sokkal többet jelent népgazdaságunk számára ez a sok lim-lonii A vas vesd 'Mennyiségben továbbra is a vas vezet a MÉH ez évi terveiben. Az esztendő végéig csupán megyénkből 1700 vagon ócskavasat várnak a martinkemencék. Igen jelentős értéket képvisel az évi, mintegy 70 vagon színesfém is. Gondoljunk csak arra, hogy egy vagon vörösréz csaknem félmillió forintot jelent a népgazdaságnak. Papírból 245 vagon az idei terv. Ezt mintegy 270 vagonra szeretnének túlteljesíteni. És még ez is kevés. Még többet várnak a papírgyárak. Sajnos, igen sok papír kerül feleslegesen a tűzbe, a szemétbe. Nem is beszélve a textilhulladékról, ami igen sok háztartásban elkallódik, pedig forintot jelenthetne. Új telepeit és gépesítés X falvakban veszett el, ment kárba eddig a legtöbb hasznos hulladék és mellék- termék. Az elmúlt esztendőkben azonban falun is népszerűvé vált a hasznos hulladékok gyűjtése. Az úttörők érdemé ez elsősorban. Az új „vadászmezők” természetesen új telepeket, raktárakat is igényelnek. Az idén Mezőkövesden létesített modern telepet a MÉH Vállalat. Jövőre a mező- csáti és a szerencsi telep korszerűsítésére kerül sor. Az & Imrpnya-pránlat is veszélyezteti a pocák-iává» A még mindig rendkívül erős pocok-invázió ellen az őszi vetésekben az évelő pillangósok tábláin és az utak mentén, árokparton, országszerte nagyarányú irtóhadjáratot kezdtek. A veszedelmes rágcsáló most, a táblák szélén, a szérüskertekben prizmákba rakott burgonyába fészkeli be magát, ahol — kellő intézkedés hiányában — tavaszig óriási károkat okozhat. Az országos növényvédelmi szolgálat szakemberei ezért felhívják a termelő üzemek figyelmét a prizmák gondos átvizsgálására és az újabb pocok-gócok felszámolására. A következő módszert ajánlják: a prizmák körülárkolása után az árkokban 5—10 méterenként gyeptéglákat helyezzenek el, s ezekre szórjanak ki ar- valinos csalétket. Az elpusztuló pockok eltávolításával egyidejűleg gondoskodjanak az arvalinos csalétek állandó pótlásáról. A prizmák körül és a környékbeli kazlak alatt úgy helyezzék el a csalétket, hogy a vadfélék, vagy a. házi állatok ne férhessenek hozzá a méreghez. utóbbi már csak a helykijelölésen múlik. Az évről évre hatalmasabb mennyiségű, hasznos hulladék szállítását, osztályozását sem győzik már a régi módszerekkel. Hiszen a papírt például hét minőségre kell szétválogatni. Textilhulladék 10—15 féle, vas 15—20 fajtájú akad, s a MÉII-liez kerülő bőrök között 30 különböző is előfordul. A válogatást, rakodást egyre több gép segíti. Elektromos bálázógépek, emelővillás targoncák, forgózsámolyos dömperek, modern papírválogató szalag könnyíti az eddigi nehéz fizikai munkát. Újfajta hasxnos hulladékait A hasznos hulladékok és melléktermékek cikklistája is évről évre bővül. Vajon ki hinné, hogy a fotólaboratóriumok fixirvizéből országosan több mázsa ezüstöt tudnak évente visszanyerni? Azt is kevesen tudják, hogy a juhbélt azért vásárolják fel, mert ebbe töltik a virslit. A műanyagok nagy része is „visszagyűjthe- tő”, kár a szemétre dobni, mert újra feldolgozható. A műanyagok térhódításával ismét növekszik majd a MÉH Vállalat munkaköre. Ex nem herdálás ! Széljegyzetek egy levél margójára halnak, emberek születnek, generációk váltják egymást — de tettük, alkotásaik, művészetük nem egyetlen koré. Mit érnénk azzal, ha kultúránkat csak papíron, másként viszont nem tudnánk prezentálni? Vagy legyünk passzív „bismarcki szemlélők”, hogy bár magunk nem rombolunk, de az idő rombolásának sem állunk ellent? Jól tudjuk, sokan még csakugyan nem élnek emberhez méltó lakásban. Ny. Z., aki lakásügyi előadó, különösen tudja. A műemlékek védelme miatt azonban nem érhet senkit szemrehányás, hiszen — bár az effajta összehasonlítás nem lehet mérvadó! — a lakásokra sokkal-sokkal többet költünk, mint műemlékekre.' uhogy még többet nanem, köUhessünk mindkettőre, azért kellene útját állnunk a herdálóknak! Azoknak, akik valóban pocsékolják a nép pénzét. „Uton-útfé- Icn látja az ember — írja olvasónk —, hogy egész Télen ott rozsdásodik valamelyik gép a földeken. Sátoraljaújhelyeni, a Vöröshadsereg utca 7. szám alatt két éve hever egy kidöntött, jó állapotban lévő vasbetonoszlop. Az áramszolgáltató akkor vezeti a földeken a vezetéket., amikor zöldéit a vetés ... Némelyek han- curoznak az állami kocsival, mások esztelenül reprezentálnak. Miből?” Nos, igen. ezek a lierdálók! Ezek a nép vagyonának igazi vámszedői! Ha rajtuk múlna, bizonyára átkoznának bennünket unokáink, hogy a „nagystílű” életmódra éppúgy futotta, mint valaha az uraknak, de mit hagytak ránk elődeink a művészetből, a kor építészetéből?! Mint ahogy már ma is átkozzák az erejüket „masze- kolni” tartogató „illetékeseket”, akilf olyat „alkotnak”, ami talán egy emberöltőt sem szolgál végig; azokat, akik ellopják az anyagot, elkorrup- tálják a rávaló egy részét, felelőtlenül élnek, mert nem sokat hederítenek rá. hogy nemcsak . műemlékeket: akarunk mi az utókorra haffvni, hanem egy egészen új társadalmat. Ny. Z. levelének olvasása után — akivel egyébként személyesen is beszéltünk —, ilyen gondolatok fakadnak bennünk. S meg kellett írnunk, mert nem Ny. Z. az egyedüli, aki bár jóindulatból, felelősségből vétózik, de ösz- szekeveri a fogalmakat, s mindent herdálásnak vél, ami közvetlenül nem térít hasznot. Nemes dologért áldozni sohasem bűn, sohasem herdálás! Csala László Megrongálódott as újmassai ösSsohó Xz ország egyetlen ipari műemléke, az újmassai őskohó megrongálódott. A ritka ipartörténeti emlék egyes építményei megrepedeztek, a leomlás veszélyével fenyegetnek. A közvetlen közelében való tartózkodás balesetveszéllyel járhat, ezért további megtekintésére óvórendszabályokat vezettek be. amelyekre hirdetőtáblák hívják fel a kirándulók figyelmét. Az idegenforgalmi nevezetességnek számító őskohót, amelyet az elmúlt tizenkét év alatt, több mint százezer hazai és külföldi kiránduló keresett fel, a jövő év elején hozzák rendbe. Bodrogköz-? közelről nyi másodállás? (Érzésem szerint ez esetben nem a „haszonszerzés” a fő dolog, hanem inkább az, ’hogy kevés a szakember!) Lehet vitatkozni arról is, hogy a „maszekolásnak” is van határa. De olvasónk levelével kapcsolatosan most nemesebb ügyről van szó. Többek között ezt írja: „Egyes szervek felelőtlenül költik a dolgozók pénzét. A műemlék-kultuszt félre kellene tenni addig, amíg a népgazdaság ereje azt lehetővé nem teszi. Milliókat és milliár- dokat költenek a vallás, az egyház konzerválására. Középkori állapotokat hozunk létre akkor, amikor családok nyomorúságosán laknak.” Ny. Z.. sátoraljaújhelyi . olvasónk kissé elrugaszkodott a valóságtól, érzéseinek gyeplőjét kissé megeresztette. Miért konzerválnék a vallást, hogyan teremtenénk „középkori állapotokat” azzal, hogy feltárjuk. illetve restauráljuk például a több száz éves sárospataki yártemplomot? Miért olyan ellenszenvesek számára a műemlék-jellegű kastélyok, az omladozó várfalak, amelyek népünk ereklyéi, történelmünk megmaradt kincsei, múltunk hagyatékai, nemzetünk tehetségének mércéi; esetleg a nemesi pompa, a megholt tőke jegyeinek őrzői, amelyek hasonlító viszonyokat engednek a ma emberének. hogy: lásd, így éltek a „nagyok” akkor, amikor a nép vért és verejtéket izzadott. KuHurnemzet vSSi kulturált nép félti, óvja műemlékeit, áldoz reá, hogy átmentse az utókornak; őrzi történelmének „kegytárgyait”, mint ahogy a család ivadékai megőrzik az apák és a nagyapák emlékeztető hagvatékát. Ha ötször ennyit költenénk műemlékeinkre, mint ameny- nyit az utóbbi — és csak az utóbbi — években költöttünk, akkor is kevésnek bizonyulna. Hiszen, kié a műemlék? A népé. Kinek a munkája hozta létre valaha? A népé. Nem a feudális, vagy a tőkés rendszer emlékét őrizzük mi azokban és azok által, hanem eleink dolgos kezének eredményét, okos eszének termékéi; nem a vallást konzerváljuk, hanem az architektúra megmaradt kincseit. S mindezen túlmenően, e műemlékek feltárása által a mi történelmünket ismerhetjük meg teljesebben, a restaurációk révén pedig megmentjük azt. amivel nemcsak a mi korunk rendelkezik, hanem a következő generációk is. Emberek A mi munkánk ha az olvasókban érzéseket ébreszt az, amiről írunk. A reagálás újabb és újabb gondolatokat fakaszt, újabb és újabb dolgot láttat meg velünk. így történt ez a nemrégiben megjelent Elherdált milliók című cikkünk esetében is. A téma „fajsúlyúnál” fogva is visszhangra talált. Az olvasók szóban és levélben is kifejezték véleményüket. Ezúttal csak egyetlen levélre reflektálunk: Ny. Z. írta Sátoraljaújhelyről. Megjegyzéseivel egyetértünk, de nem mindenben! Olvasónk szenvedélyesen ostorozza életünk visszásságait. „Az anyagi ösztönzés jelszavait mondogatjuk, s közben az emberek egy részében csupán az anyagiak utáni hajsza tartja a lelket. A műszaki értelmiség másodállás után kajtat, és semmibe veszi a fö foglalkozását ... A borbély, a pincér, a tv- és a rádiójavító, az ápoló borravalót vár és kap ... A szakmunkás a munkahelyén kíméli magát, mert különben nem futja erejéből maszekolásra” — írja többek között. Az anyagi ösztönzés tisztességes dolog — tisztességes körülmények között. Az effajta ösztönzésre ma még szükség ! van. Az anyagi érdekeltség 1 természetes: aki többet nyújt az átlagnál, a kialakult követelménynél, joggal tarthat ( igényt némi pluszra. Olyan . gazdasági tényező ez, amely | nemcsak az ember létére, hanem azzal összefüggően t.uda- [ tára is hatással van. A premizálás, a többletmunka honorá- I lása ma nemcsak szokás, hanem szabály. Félreértés ne es- ‘ sék; a borravaló más kérdés! Az nem állami rendelet. Aki , borravalót ad — a „maga sza- . káliára” adja, önelliatározásá- ’ ból „ösztönöz”, divattá nö- . vesztve ilyként az „alamizsna- . várást”. De, ha már így van ’ — legyünk igazságosai! —, olykor bizony elkél a borravaló. Elsősorban olyanoknál, akiknek fizetése nem elég magas ahhoz, hogy az a jó állag szerinti megélhetést biztosítsa. Amikor borravalót adunk, magunk mérlegeljük és ítéljük ' meg; borravaló-e az, vagy megérdemelt jutalom? Nyil- ' vánvaló, hogy a pincér, aki kihozza ebédünket, nem szol- | gál úgy rá, mint az az ápoló- ' nő, aki szaktudása mellé szí- ' vét-lelkét, kedvességét, áldo- ■ zatkészségét, emberszeretetét is adja azért, hogy mielőbb ’ egészségesek legyünk. Inon a i.borrayaló-kérdé,Sen» sen” lehet vitázni. Azon is, hogy miért van anyui. Riese vagy Cigánd? Alig egy órája állhatott **■ el az aprószemű, sűrű őszi eső, s bizony Cigándon, a Bodrogköz legnagyobb községében csak nagy-nagy figyelem, nehézség, „művészi” sasz- szézás árán jut el gépkocsink a tanácsházáig. Pedig nem az út, Cigánd fő utcája rossz. Príma, nemrég újjáépített út az. A mellék-, s a határban, a tsz-majorok körüli utak rosszak. Ezek sarát hordják a járművek a jó útra. Ellenben kétoldalt a gyalogjáró tiszta, betonos. S szépek, gondozottak a cigándi lakóházak is. I-Ianem nagyobb épület, üzletház nem akad a községben. A tiszta, jól bútorozott tanácsházán Csirip elvtárs, a tanácsakadémiáról nemrég hazatért vb-elnök, a helyettese és a tanács vb-titkára örömmel szánnak rá, mint mondják, akár néhány órát is, hogy a községről és általában Bodrogköz életéről, gondjairól beszélgessünk. S mert nem is lehetne ez másként, természetesen a közvetlen környezeten kezdik. — Megmondjuk kereken, kissé elégedetlenek vagyunk Cigánd kulturáltságával. Már ami elsősorban az új énítkezé- seket, a beruházásokat illeti. A tréfás megjegyzésre, hogyj — Található-e a megyében; az országban olyan község, amely elégedett — mindjárt hozzáteszik: Természetes, hogy nem, * azonban Cigánd az utóbbi években valahogy kimaradt az ilyesfajta „fejlesztésből”. Ezt a járás vezetői is elismerik. Bár — fűzi hozzá az elnök, most először mosolygósán — most már valami készül. — S néhány perc alatt kiderül, hogy bizony, a való igazat mondják. Nem a sürgetés-ízűt, a mindent akarót, hanem a természeteset, a meg- lcívánhatót... Cigánd jóval több, mint ötezer lakosú, három termelőszövetkezeti gazdasággal rendelkező, nem szűkölködő, jómódú község. Azonban nagyobb anyagi támogatást építkezéshez csak két esetben kaplak az elmúlt húsz esztendő során. Az első a járásnak, akkor ricsei járás volt, sőt, megyének is hírnevet hozott, hiszen 1949-ben itt, Cigándon épült a környéken az első „kultúrház”. Terjedelmes, nagy épület. Azonban sietve készítették, nem elég meggondoltan, s napjainkban rogyadozik. Nem szívesen töltik benne idejüket a cigándi- ak, mert ott-tartózkodni idestova életveszélyes. Másodízben nemrégiben, az iskola bővítéséhez kaptak támogatást. ~~ Ennyi — tárják szét kezüket a tanács vezetői. ~ Ennyit kaptunk. Persze^ a magunk erejéből sokat tettünk. Több millió forint az utaknak, a gyalogjáróknak, a nemrégiben létrehozott „öregek napközi otthonának” értéke. Ezeket községfejlesztési alapból és jelentős társadalmi munkával építettük. — Becsülendő, igazán elismerésre méltó dolog! — Köszönjük — mondja az elnök. — S a támogatást megköszöntük a lakosságnak is. Azonban sokan úgy mondják nálunk: „úgy látszik, messze van Cigánd”. S ezt arra értik; nincs egy megfelelő művelődési otthonunk, nincs egy cukrászdánk, nincs éttermünk, pedig naponként ötvenen-hat- vanan igényt tartanánál! az ebédre. S különösen hiányzik ez utóbbi ma, amikor végre megkezdte munkáját két első osztállyal a gimnázium, s évről évre hatványozódik majd a tanulók és a pedagógusok szama is... Ez persze öröm, hogy van és lesz! Igen. Cigándon munkához látott a régen igényelt középiskola, a gimnázium. Nagy- nagy készülődések és viták után. S ennek örülnek Csirip elvlársék, a cigándi fiatalok, s a környező községek fiataljai és szüleik is. Bár — mint mondják —, ez azt jelenti, hogy még több. Cigándon már korábban próbált munkára, odaadásra lesz szükség. Hacsak nem kapnak majd más helyről az eddiginél nagyobb támogatást, A község lakossága és a tanács vezetői Cigán- tíon valóban mindent elkövettek és elkövetnek, hogy ne topogjanak egy helyben. Egy azonban bizonyos. A fiatalok elvándorlása, amely munkaerőproblémát jelent a tsz-ek számára, összefügg azzal, hogy elenyésző a szórakozási lehetőség. S valóban: Cigánd nem rendelkezik olyan szórakozási, kulturálódási lehetőségekkel, mint az általában már jóval kisebb községek is. IV emrégiben Ricsén olva_ sóankétot tartottunk. Számos kérdés között elhangzott olyan is: melyik község fejlődik majd gyorsabban, Riese, vagy Cigánd, mezővárossá fejlődik-e Riese, s lesz-e gimnáziuma? Valamennyi kérdés egészséges lokálpatriotizmusból. a közvetlen környezet, a község iránt érzett sze- retetből, ragaszkodásból fakadt. Azonban Riese napjainkban sokkal előbb, magasabb ellátottsági fokon áll, mint Cigánd üzlethálózat, étterem, középületek, tantermek szempontjából egyaránt. Többet fejlődött, igaz egy időben járási központ is volt, több segítséget kapott, mint Cigánd. Bár igaz. Ricsén sincs még olyan művelődési otthon, amilyenre szükség lenne. Csirip elvtársék Cigándon ismerik ezt az úgynevezett „versenyhangulatot”. Nem is beszélnek róla elítélően. — Riese szerencsés volt — mondják Cigándon —, s valamikor, évtizedekkel ezelőtti járási központ lett Akkoriban ide tervezték, de a mi bírónk mindent elkövetett, hogy ne legyen. Természetesen tekintélyféltésből tette... Ez az idő azonban régen elmúlt Ma más szemmel nézünk, más fejjel gondolkodunk, s ez azt diktálja: mindenütt legyen meg a szükséges, a túlzás, feszítés nélküli, a meglévő erőre, anyagi lehetőségekre építhető fejlődés. Igaz mondás, tiszta, reális szemlélet. S talán ezt lehetne válaszolni arra a kérdésre is, „melyik lesz hát Bodrogköz központi, nagy községe, mezővárosa”: mindenütt az adottságoknak, a lehetőségeknek kell megszabniuk a fejlődés útját, irányát. De elsősorban azt kell létrehozni, amire feltétlenül szükség van. A' sátoraljaújhelyi járás ebben az évben is nyolcvan millió forintot fordított különböző építkezésekre, beruházásokra. Ennek jelentős részét Bodrogköz községei kapták. ___ I egyen igazságos, a sür- *■* gető igényeknek, szükségleteknek megfelelő az anyagiak elosztása egész Bodrogközben, s mindenütt másutt — mondják a cigándiak, és helyesen. Nem kérnek sokat. Egy azonban bizonyos, hogy Cigándon is, éppen mert nagy község, szükség lenne legalább egy állandó bölcsődére, napközi otthonra, étteremre. S ehhez, mert az elmúlt években saját erejükből igen sokat tettek, megérdemlik a járás, a megye az eddiginél valamivel nagyobb támogatását. Barcsa Sándor (PolyiatjukJ
