Észak-Magyarország, 1964. május (20. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

RSnfefc, 1964. májas I. B5H5 AHM AG Y ARORS* A« 9 Á harsány, ezerzaj ű Miskolc most igen csöndes. Éjszakai fényekbe és sötétségbe burko­lózva húzódik a Bükk lábához. Elhalt az utolsó villamosok csörömpölése, a garázsban pi­hennek a hosszűtestű autóbu­szok, s katonás sorrendben vár­ják a reggelt a tehergépkocsik. A sötétszemű házak között csak néha zúg el eg'y jármű, s messze hangzanak a kései járó­kelő léptei. A város alszik, és a város ébredezik. Sokan még az éjszaka közepén járnak, s talán most fordulnák másik ol­dalukra, és a koránkelők már készülődnek. Korán kelnek, hogy megindítsák a város, a megye nagy gépezetét. Negyvenezer liter tej Este 9 óra után néhány perc­cel négy fiatal nő fordul be a tejüzem udvarára. Gyorsan át­öltöznek, röpke szemlét tarta­nak a fejtőben, s kannák csör- renése, különféle zajok jelzik: a brigád munkába állt. A bri­gád vezetője, Pelles Anna, kö­zépmagas, barna lány, aki rendkívül gyorsan és ügyesen kezeli a fejtőpisztolyt. Jakab Margit, Kovács Lászlóné és Hajdú Lajosné alig győzik le­kötni, blombázni, stószólni. Minden perc egy kanna tej. És telnek, telnek a kannák. Nem sokkal később egy pót­kocsi kanyarodik a tejüzem ud­varára. Egy zömök, negyven év körüli, vígkedélyű férfi, Tóth Aladár feldóbálja a kannákat, 6 a kocsi megindul a borsodi bányák felé. Harmincöt üzletbe adnak le árut. A hajnali öt óra Rudabányán éri őket. S a négy­tagú női brigád pontosan eb­ben az időben fejezi be munká­ját. Negyvenezer liter tejet fej­tettek le. És a tej már ott van, vagy nemsokára ott lesz a mis­kolci üzletekben, az éttermek­ben, a tejivókban, a bányász otthonokban. Egy személyvonat befut Ä villamosmozdony zúgva fúrja magát az éjszakába. A mozdonyvezető, Parti István ébren figyeli a műszerek játé­kát, a közeledő és elsuhanó jelzőket. — Ugy-e, éjszaka kellemet­len a vezetés? — Nem. Éjjel jobban szelhe­tek vezetni, mint nappal. Nap­pal a rengeteg oszlop mögött „elbújnalc” a jelzések, ilyenkor meg messziről látom őket. — S nem álmos? — A vonalon ezer ember uta­zik. Minden idegszálammal ér­zem, hogy felelős vagyok ezek­ért az emberekért. És e szerint cselekszem. Parti Istvánról érdemes el­mondani, hogy Aggtelekhez 12 kilométerre lakik. Otthonából előző nap 17 óra után néhány perccel szállt vonatra, Miskol­con éjfélkor vette át a szolgá­latot, a 0 óra negyven perckor induló személyvonattal még jó pár kilométert utazott „rezsi­ben”, hogy az ezer utas időben beérjen a városba, a kohászat­ba, a gépgyárakba. Egy gépkocsivezető Hajnali két óra után néhány perccel, gyors, erőteljes léptek koppannak a Kun Béla utcá­ban. A Népkert környékén lakó Nándor Frigyes siet a garázs­ba, hogy három óra 15 perckor felszedhesse az első utasokat. — Korán kelt. — Igen. Valakinek, valakik­nek korán kell kelniük ahhoz, hogy a későbben kelők idejé­ben elérjenek munkahelyükre. — Nem kellemetlen a korán- kelés? — „Ki korán kel, aranyat lel” — mondja mosolyogva. — Maga milyen aranyat lel? — Korán kezdek, és hama­rább befejezhetem a munkát. — Hát ez nem sok. — Nem. Azonban beiratkoz­tam a közlekedési technikum­ba. Most végzem az első évfo­lyamot. És ugye, a tudás az nagy érték. Arany. 11 kisfiú nem késik el... A mama, mármint Budai Já­nosáé, az órára pillant. Fél három. Indulnia kell. Röpke ideig meleg pillantással figyeli a két alvó gyerek egyenletes lélegzését, aztán homlokukra csókot lehelve útnak indul. — Mi lesz a gyerekekkel? Nem késnek el az iskolából? — Nem. Van egy nagyon ren­des utcabizalmink. Ha hajnal­ban kell szolgálatba mennem, mindig felkelti a gyermekeket, hogy el ne késsenek az iskolá­ból. A kocsi indul, s ő mint min­dig, most is halkan, szinte bo- csánatkérően mondja: — Szabad a jegyeket? Tizenhárom éve kalauz. Négy évig volt Pesten. Itt kilenc éve dolgozik. Naponta 3 millió forint értékű áru A sápadt villanylámpák fé­nyében rakodnak. Kopcsó Pál és Nyiri József igen jól meg­értik egymást. Régóta dolgoz­nak itt, az AKÖV darabáru ki- rendeltségén. Naponta társaik­kal együtt 3 millió forint ér­tékű árut raknak a tehergép­kocsikra, s szállítják a megye különböző részébe. Bizonyos árukat könnyen feldobálnak. De itt van például az ÜVEG­ÉRT áruja: 250 kiló. Nappal is nehéz a munka, hát még ilyen­kor, éjszaka, amikor az álmos­ság rátelepszik az emberre. A percek suhannak. S telnek, tel­nek a kocsik. A napfény kezd csillogni a város felett. Az udvaron egy 55 év körüli, izmos férfi lépked befelé. Bixel Zoltán, az egyik gépkocsivezető. Három és fél évtizede űzi ezt a munkát. • — Hogy álltok? — Készen vagyunk — mond­ja Kopcsó. A motor felzúg, a két ember — Kopcsó és Nyíri — fáradtan huppan az ülésre. És a pótko­csis Csepel nekiindul a megyé­nek. Zemplénagárd az utolsó község. * A város lassan felébred. Az emberek sietnek a gyárakba, hivatalokba, az üzletek kinyit­nak. És megindul az élet. Csorba Barnabás Öregek napja — A MENNYEZET GEREN- lósné, a járási tanács egészség- DAS, a padló kissé süppedős, ügyi csoportjának munka- a feketetábla is megszürkült társa is velük volt, készséggel már. öreg a dorkói iskola, ép- segített a szervezésben. De he- Pen hatvan éve, hogy építet- tele óta készültek erre a ked- fék. De elrepült bizony az idő vés alkalomra a szövetkezetiek azok felett is, akik hat évtized- is, hogy ünnepelhessék szüléi­déi ezelőtt első diákjai vol- két, nagyszüleiket, akik nyug­ik. díjasai ugyan a közös gazda­Ma ismét eljöttek a hajdani súgnak, de azért a maguk mód­diákok, dérszórta fejjel, élet- ján még részt vesznek-a műn­kén, munkában eltörődött kában. Tapasztalataikra, szor- festtel, s beültek az iskola- galmukra bizton számíthat Padba. Talán éppoly szorongó a szövetkezet. Mind a 45-en érzéssel, mint 60 évvel ezelőtt, eljöttek, a messzebb lakókat. Most az Aranykalász Termelő- fáradtabbakat kocsin hozták következet hívta őket, s me- el a tsz gazdái. Mgség járta át a szívüket, ami- Az ünneplés igen szép és kor Matisz Antal elnök így változatos műsorral kezdődött, üdvözölte őket: „Szeretettel amelyet az úttörők és a ter- köszöntöm az Aranykalász melőszövetkezeti KlSZ-szerve- családja nevében kedves zet fiataljai adtak elő Nagy or®S szüleinket!” László igazgató előkészítésé­Élőször tartottak öregek ben. A szövetkezet nevében naPját Dorkón. Kőműves Mik- Bartha Imre párttitkár mon­Pénz — üvegcserépből Pénz lesz a törött üvegekből, zervgyáraktól, a MÉH össze. megpedig nem is kevés. Ez év- gyűjti a törött, vagy kicsorbult en több mint 150 000 dollár, üvegekét, s áz üvegcserepet ? üvegcserepek átalakulása külföldön értékesítik. Tonnán- természetesen a keres- kint több mint 15 dollárt kap- kö:> rn*~ ^.s a begyűjtő szervei! nak érte a tőkés piacokon, ahol Ü. ^/-működésévei történik, szinte korlátlan mennyiségben Rabban ugyanis a rengeteg átveszik, hogy teljesen porrá- eget felhasználó üzemektől, zúzva ismét felhasználják az eJipari vállalatoktól, kon- üveggyártásnál. Ez évben 10 000 ■— . ....Ionná üvegcserép összegyűjté­sét vállalta a MÉH. Nyilván sok háziasszony is szívesen odaadná a MÉH-nek a törött üvegeket, akár még ingyen is. Az ilyen széleskörű gyűjtés azonban költségesebb lenne, mint amennyit a törme­lékért fizetnek, ezért csak on­nan gyűjtik össze, ahol nagy mennyiségben van üveg, illet­ve sok törik el belőle. Biztos bestseller! •At*Ians Habe, akit már 25 ., er*ka egyik legjobb ism jenek tekintenek, kiadta H exasban című könyvét, ar a ntrek szerint izgalmas ri . gyesült Államok polil es szellemi életéről. tanyán dott üdvözlő beszédet, hangoz­tatva, hogy a szövetkezet soha­sem hagyja magukra az öre­geket. Ne aggódjanak. Íriszen a mi társadalmunkban a szí­vünk szeretetén kívül törvény is biztosítja az emberről való gondoskodást, A járási nő­tanács köszöntését Szabó Jó­zsef né, a dorkói nőtanácsét pedig Bartha Imréné tolmá­csolta kedves szavakkal, s kí­vántak az ünnepeiteknek bol­dogságban, elégedettségben el­töltendő hosszú, derűs életet Vachter György, a tsz népsze­rű krónikása maga költötte verssel melengette meg a hall­gatóság szívét, míg az öregek nevében Zsoldos György bácsi mondott köszönetét megillető- dötten a bensőséges hangulatú ünneplésért. EZUTÁN a termelőszövet­kezet finom vacsorán látta vendégül a nyugdíjas tsz-gaz­dákat, akik között a legidő­sebb Koromházi János bácsi volt a maga 81 évével, majd a 79 éves Molnár György, a 78 éves Sütő Ferenc bácsi követ­kezett, Igen jól érezték magu­kat valamennyien, ami nem is csoda, hiszen a. háziasszonyi tisztet ellátó tsz-lányok és asszonyok finomabbnál fino­mabb enni-innivalóval kedves­kedtek nekik. Amikor pedig a tsz saját zenekara nótára zen- dített. az öregek közül többen táncra perdültek életük párjá­val, még hozzá olyan frissen, fiatalosan, mintha a kellemes hangulat 30—40 évet is leemelt volna vállukról. A kedves em­lékeket hagyó öregek napja a késő éjszakai órákban ért vé­get. Ekkor ismét előálltak a tsz gépkocsijai, fogatai, és az ünnepeiteket figyelmesen haza­szállították a bo drogközi tanya­világba, családjuk körébe. (h. j.) KÉSZÜLNI AZ ÉLETRE Három ipari tanulóval „kerekasztal konfe­renciára” ültünk össze. Véleményük — csepp a tengerből. De, mint ahogy a tenger vizéből vett minta tartalmazza az egész tömeg molekuláit; magában hordja az egész­re jellemző vegyületeket, ez a három fiatal­ember is — úgy éreztem — valamennyiük nevében beszélt. Álláspontjuk azonos mind az ezerhétszáz fiatal álláspontjával, akik a MŰM 100. sz. Pataki István Iparitanuló In­tézetben sajátítják el a vasas mesterséget. Szép mesterség. Nemes hagyományai, tör­ténelmi tradíciói vannak. De vajon gondol­nak-e erre a fiúk: látják-e a különbséget a múlt és a jelen között; gondolnak-e arra, hogy az őket oktató mesterek annak idején milyen körülmények között sajátították el a szakmát és sok-sok egyéb kérdés mellett mi­lyennek látják saját' jövőjüket, hogyan ké­szülnek az életre? Találomra választottunk ki három fiatalt, a feltétlen őszinteség, a még nagyobb hite­lesség kedvéért. A három fiú — három egyé­niség. Az egyik Csak véletlenül lett kovács. A história önmagában is érdekes: „Eszter­gályosnak jelentkeztem, s úgy jött ki, hogy azo­kat hatodik hó hetedikére hívták. A nekem küldött papíron nem jól fogott az admi­nisztrátor töltőtolla. Erősebben húzta meg a római hatost. Hetesnek néztem, s egy hónap­pal később jöttem. így lett belőlem esztergá­lyos helyett — kovácsipari tanuló. Nem bá­nom, cseppet se bánom: ezt a szalunál köny- nyebb megtanulni.”­Busi János II. éves kovácstanuló Lám: egy dátum, egy vonás. Egy életpálya dőlt el rajta... S ha már így történt, hogy egy adminisztrá­tor rossz töltőtolla miatt Busi Jánosnak más­képpen kell berendeznie az életét, milyen lesz az? — Hát nem olyan, mintha esztergályos let­tem volna. Mert akkor üzemben maradnék. De így is szép lesz és jó. Falusi gyerek va­gyok. Tiszadada mellett lakunk. Oda me­gyek, haza, a tsz-be, Kell ott a kovács. Kö­zel leszek szüléimhez és én úgy látom, hogy a- gépesített mezőgazdaságban megtalá­lom számításomat. Csendes, szerény fiú. Lassan és minden mondatot alaposan megfontoltan kiejtve be­szél. A falu hamva, amely küldte, még az arcán van. ő az egyik világ. Milyen akkor a másik világ? A húsz éves Biederman Attila már harmadéves esztergá­lyos tanuló. Korban és nézeteiben is kiválik közülük. Nagyobb egy fejjel, és gazdagabb sok-sok tapasztalattal. Öt már próbára tette az élet. Intézeti gyérek, neki a gyámhatóság az „apja”. Szülő nélkül felnőni, nélkülözni mindazt, amit az édes otthon nyújt, s meg­állni, mindvégig megmaradni az egyenes úton — erős akarat, határozott, tiszta jel­lem kell hozzá. Hármuk között a legérdekesebb egyéni­ség. Karakter. Kiforrott, önálló véleménye van, s látom, hogy valami nyomja lelkét: lá­zadozik, kitörni készül. A megértő szó, az őszinte beszéd megnyitja szívét: — Hogy látom-e a jövőt? Igen. S biztosítva érzem benne a magam helyét is. De az em­berek önzésén, egoizmusán még sokat kell változtatni. Nem jó az, ha a fiatal ipari ta­nulók látják, hogy a végzett segédek mára kodnak, veszekednek egymás közt. Nálunk van ilyen. Sajnos. Átgázolnak egymáson — a minél több pénzért. Ha ezt látom, meg­torpanok. Komolyan mondom: azt érzem, nem érdemes tanulni, hanem marakodni és veszekedni kell. Mint némely segéd... Csú­nya, de többet keres. — Ügy! Tehát, ha megszerezted a segédle­velet, magad is olyanná válsz?. Biederman Attila III. éves csztergályostanulá Hosszú szünet következik. Arcvonásai el­árulják, hogy mélyen gondolkodik. Nem tu­dom, mi suhan át lelkén, pedig azt volna jó látni, ha azt le tudnánk fényképezni,...! Majd azt mondja, s nevet hozzá győzelme­sen, magabiztosan: — Én a magam lábán fogok állni! Vissza­megyek Pestre és elvégzem a gépipari techni­kumot A tehetségemmel akarok érvénye­sülni. Mit mond a harmadik világ, a tizenöt éves Bartus János? Érdemes feljegyezni az ő sza­vait is. — Amikor tanítómestereink fiatalok vol­tak, más volt az élet. A mi jelenlegi hely­zetünk s jövőnk összehasonlíthatatlan azzal. Ez az otthon, ahol lakunk, szintén egy nagy iskola. Mestereink szakmát tanultak, de leg­többjük „csak” szakmát Arra később jöttek rá, hogy általános ismeret is kell hozzá. Ne­künk ezt a kettőt együtt kell elsajátítanunk. Az én véleményem, hogy a szakma mellett igen fontos az általános alapműveltség. Az új társadalomnak sok és sokoldalúan kép­zett szakemberre van szüksége. A magam jövőjét úgy képzelem el, hogy többet dolgoz­zak a fejemmel, mint a kezemmel... — Terved tehát? Bartus János I. éves kovácsianulö — Diósgyőrben maradok. De a szakma mel­lett beiratkozom a középiskolába. Vagy a tech­nikumba. A kettő között még nem döntöttem. Három fiatalember, akiket .— mint mond­tam — találomra választottunk ki. Szándé­kosan nem kértünk róluk előzetes tájékoz­tatást nevelőiktől, oktatóiktól: ma sem tud- ;uk. milyen érdemjegyek állnak nevük után z osztálykönyvben. Mert ez esetben arra a tantárgyra” voltunk kiváncsiak, amelyet így ehetne nevezni: „készülni az életre”. Ezerhétszáz fiatal tanul az intézet falai kö­zött. Az a három fiú, akikkel egy cigaretta- szívásnyi idő alatt beszélgettünk — róluk fes­tett képet. Mint a tükör, amelyet magunk elé tartunk: íme, ezek vagyunk. Onodvári Miklós Foto: Szabados Gy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents