Észak-Magyarország, 1963. augusztus (19. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-11 / 187. szám

Vasárnap, 1963, angnsztas Ti. „ ........Várom a jövőtől az aratást” — Móricz Zsigmond, „Levelei“ tükrében — ii..I A váratlan Tavaszoknak apja” Egyes alkotásainak külön­böző újabb és újabb kiadásai után, „összegyűjtött” és „ösz- szes” művelnek olcsóbb és drá­gább sorozataival a hátunk mögött, egy vaskos könyvnyi hagyatékából történt válogatós nyomában nemrégiben 742 nyilvánosságra bocsátható le­velének két kötetét hozta nap­fényre irodalmunk dokumen­tumainak Üj Magyar Múzeum című sorozatában az Akadé- miai Kiadó. Lényegében új, eddig tel­jesen ismeretlen vonósokat e levelek nem rajzolnak Móricz Zsigmond emberi-írói portré­jára. Am megerősítik, élesebb fénybe vonják, a gazdagabb és finomabb árnyalatok sokaságá­val hitelesítik. Ady híres és kedves jellemzésének — „Mó­ricz a váratlan Tavaszoknak apja” — érvényességét bizo­nyítják e levelek. Bizonyítják a személyes hang őszinteségé­vel és lírai hitelével; a stílus­nak szinte márványba-véshe­tvén művészi tömörségével és színvonalával; a bölcs gondo­latoknak mélységével és „rügy- fakadásával”: születésük pil­lanatában tetten-érhctű fris­sességével .;. A „vallató ember” önvallomásai Egyik levelében így jellemzi önmagát: „Én rendkívül zárkó­zott vagyok ...........nem szoktam, n em tudok, s nem bírok ma­gamról beszélni... vallató em­ber vagyok, nem valló”. Leve­leiben viszont kitárulkozik — a levél — műfaj törvényeinek fót hajtva — ez a „vallató em­ber.” Beszél például arról, hogy ellensége minden szemé­lyi kultusznak (ezt a kifejezést három levelében is megtalál-1 tam!); hogy „a gondolat az ember igazi lénye, a gondolato­kat kell megismerni, ha vala­kivel barátkozni akar az em­ber”. Elárulja, hogy vidámító életeleme: a harc. Hogy érzé­keny: hangulatai nincsenek, csak szenvedései. (Máshol vi­szont: „A szenvedő lélek pász- szívitása bennem hiányzik".’) Büszkén hirdeti: „nem szok­tam kitérni a problémák elől", de: „azt nem tudtam, hogy a más gondolatainak legyek az eszköze.” Gyakran szomorko- dik — kivált élete utolsó évei­ben — magányossága miatt, a megértés hiánya miatt. (Tud­juk: családi, társadalmi, poli­tikai és irodalompolitikái okok együttes hatása játszott köz­re ebben.) Megrendülve olvas­suk e megrendítő vallomását: „Ha összeszámolom, kb. negy­ven embert tartok el evmel az egy kis írógéppel s elszántsá­gommal, és ötvenezer pengő adósságom van, és nem tudok leépíteni, mert nem tudom megszegni adott szavamat, s nem. tudok megvonni semmit azoktól, akiket szeretek, s akiknek sorsát vállaltam"! .... Képtelen vagyok meglenni munka nélkül” Az építőír mnnkavágya élt e nagy íróban, ebben a drága emberben! Cselekvés, munka: ezek gyakori, kedves szávai; mondhatnánk Wagner-i „ve­zérmotívumok” a leveleiben. Nyílván életszemlélete egyik sarkalatos — felénk, a mi vi­lágnézetünk irányába mutató — alappillérével van tehát dolgunk: „Nincs egyebem, csak a munka”. — „Én egész élétemben nagyon sokat dol­goztam”. — „Még mióta élek. nem pihentem. Gyermekkoro­mat a kietlen szegénység, fia talkoromal a féktelen ambíció, férfikoromat a kegyetlen mun­kaláz töltötte ki... S most egyedül állok a vénség küszc bén..." ............ *............Komolyságra, o kosságra, munkára nevelni.............” i 1; .£s ez volt a mércéje má­sok számára is. Egy egész nemzetet, egész népét kívánta — írásaival is, élete példájával is — a szebb, boldogabb, mert tartalmasabb életre: komoly­ságra, okosságra, munkára ne­velni! Igazában csak egy örö­met ismert: azt, amely „abból ered, hogy valaki meg tudja látni azt, ami szép és jó az életben". Mint szerkesztő, a „jó, nyugodt, exakt” cikkeket becsülte; ilyeneket kért író-ba­rátaitól: „Arra valót, hogy az álomból felébresszük az embe­reket”! .. .S itt idézném humaniz­musának e szép blzonyítékál: ... legkevésbbé bírom a nyugodt, boldog életei, s egyet­len célnak ezt tudom feltűntet­ni az emberek élőit”. — Mi minden van itt egyetlen mon­datban: szigorúság önmagához, jóindulat mások iránt; harc valami ellen és valamiért; el- fordulás és életigenlés, síi).’... ..............Így kell élnie a legjobb magyarságnak” Nemcsak fiatal népköltési gyűjtőként kóborolt faluról falura: egész életében az or­szágot járta. Az öreg Móricz Zsigmond is azt hirdette — és tanácsolta —: „gyalogolni — jó”. S barangolván a hazában, nemcsak a népköltészet kin­cseit leltározta fel, nemcsak a népi filozófia megnyilatkozá­sait raktározta el, hanem ko­mor megfigyeléseket, töprengő gondolatokat is. Mert mindo- nekíelett a népet szerette, neki szánt békességet és boldogsá­got. És közel is állt a nép igazi életéhez, a hétköznapok való­ságához. Kifacsarodott a szíve a dolgozók sorsa miatt. „Hogy lehet az — kérdi még ez az ed­zett ember” is szinte megbor­zadva a „kultúrfölényes” Horthy-korszak szörnyű való­ságának látványától — hogy emberek, magyar emberek ilyen állatinál szerényebb vi­szonyok között élni tudnak?... .. .Irtöziató ezt elgondolni — kiált égre emberi-írói lelkiis- merete —, hogy így kell élnie a legjobb magyarságnak!” Népen persze nem csupán a parasztságot értette. 1918—19- ben, majd élete utolsó éveiben (s hogy ekkor főként egy szép és vadócan-okos kislány, Csibe közvetítésével: ez mellékes, de emberileg hiteles és hitelesítő körülmény!) eljutott, vagy leg­alább kereste az utat — a lum- penproletárló tuson át is — a munkásosztályhoz. „Én nem politizálok — írja az önma­gunkról alkotott hamis tudat törvényei szerint rácáfolva ön­magára —, engem nem a poli­tika sodor egyre jobban a pro- letáriátus felé, de itt van körü­löttem, s nem tudok menekülni előle. A szívem hasad meg, mintha vérrokonom lenne, ha igazi szegénységgel találkozom. Ennek az érzésnek akartam hódolni ebben a munkában (t. i. a Csibét és környezetét meg­rajzoló — a hagyatékából elő is került — drámában): lehetet­len hangot adni neki ............Az é n világom igazán nem ez a vi­lág, amelyben élünk. Az én vi­lágom az a világ, ahol első és legfontosabb szempont, hogy minden vállalat elsősorban az alkalmazottaiért álljon és él­jen”. Örökségül ránk-hagyott nagy álma volt a népművelés is: ol csó, hírlapárusítás útján for­galomba kerülő „népkiadvá nyak” a legnemesebb iroda lomból. Valamit meg is va­lósított! belőle híres — és csakugyan népszerűvé vált — antológiájával, a Magvető-ve 1. így ír róla: ..............a Magvető . .. életem egy szakasza: olyan müveknek gyűjteménye, ami­ket a hivatalos iskolai szellem kitörölni törekszik az iroda­lomból, mert szabadság, maga­sabb gondolkodás, vagy egy­szerűbb s így nemesebb ízlés van bennük, tehát a legna­gyobb csoda, hogy még mindig nem kellett vesszőfutást szen­vednem érte.. kel állni az utolsó pillanatig, azért vagyunk emberek”. „Én folyton a jövőben élek ............” M óricz Zsigmond kora gyer­meke volt, — de a kortársi át­lagnál „egy vonalnyival" előbbre lépett: „annyival, hogy a konzervatív és megfélemlí­tett gyermekek előtt félelmes és kerülni való” lett. Mert fel­ismerte: „Magyarország alszik, most kell felébreszteni”. Éb­resztette is, a magyar költészet tintájával, népi-forradalmár klasszikusával, Adyi'al együtt, akinek — nyílt levélben, hír­lapi melléálíással — ezt írta: „Mi nem azért jöttünk, hogy éljünk, hanem, hogy hallassuk az Élet hangjait”! Nem tett engedményt a ma ga örömeinek, nem tudott „kétkulacsos” lenni, a közönyt és a gyávaságot ostromolta. Nem volt otthon a „napos ol­dalon”: ,,a másik oldal embe­re vagyok” — vallotta. Meg­sejtette. hogy „a kor, melyet élünk, a nagy fordítás kora; mint a társadalmi állomány­ban. mint a gazdálkodási rend­szerben gyökeres újjáváiás sziilcségc éreztetik, s a nagy... .. .elrendeződés szinte új pla­nétává kívánná életünket ten­ni.” Bízott ebben: „Fel fogják egyszer fedezni, hogy mégls- csak az ember a legértékesebb anyag”, s akkor játszva old­ják meg az ember problémáit... .Az író ennek él ■— s ezért él, és másért nem is érdemes élni". A második világháború ide­jén a „hivatalos” irodalom, a tobzódó fasizmus könyörtele­nül és végleg kiközösíti, anya­gi bajok, betegség, öregség is kínozzák. Leveleinek számve­tése ekkor néha-néha cstigge- teg: „Nem hiszek többet erőim győzhetetlenségében, sőt való­sággal félek az emberektől, s nem kívánkozom utazni; itt érzem legjobban magam, eb­ben a kertben, ebben a házban és ebben a szobában, az író­gépnél. .. Csak közben szorul a szívem, hogy ezt is, azt is el kell intézni. De én már nem­igen intézek el semmit.” • Életműve egésze viszont, melynek hűséges kísérői és magyarázói a levelei, másról tanúskodik. (S e vázlatos, csu­pán néhány fő vonást, gondo­latkört kiragadó méltatásnak is sikerült talán érzékeltetnie az olvasóval ezt a mást!...) Erről: „Én folyton a jövőben élek; nekem a Múlt arra van, mint a földnek a tavaszi magvetés, — várom a jövőtől az aratást”. Személyében már nem ér­hette meg az aratást, melynek előkészítésében — levelei is tükrözik — maga sem csekély részt vállalt, és amelynek kö- zeliségét érezte, hitte és hir­dette. Halála uián két—két és fél évvel aratásra érett a Törté nelem „tavaszi magvetése”. Móricz Zsigmond a jövőtől várta az aratást. — Nem várta hiába! ... E. KOVÁCS KÁLMÁN: Szakítok a szivárványból Bújj, bújj. zöld ág, Zöld levelecske, Itt szalad egy nyulacska, Ott röpül egy fecske. Fölverem a gyémántpatkót Táltos paripámra, Szélsebesen vágtatok Rózsám falujába. Kertek alján farkas kerül, Nem félek én tőle, Kertek ölén szőlő érik. Viszek én belőle. Szedek néked mosdóvizet Szekfű harmatából, Fonok néked törülközőt Csillagsugarából. Szakítok a szivárványból Pántlikát hajadba, Nem mer a hold rádnézni, Inkább néz a napba. Add a kezed, gyere velem, Fussunk ki a rétre, Hosszét hajunk libegjen a, Lobogjon a szélbe. Bú jócskában nem érjük be Hat falu határral. Órák hosszat feleselünk A rigómadárral. Virágmézzel megetetlek, Madárfejjel megitatlak. Két karomban elringatlak. Csókjaimmal betakarlak. Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske, Ott szalad egy nyulacska, Itt röpül egy fecske. ERNYEY GYULA: cÁz&tl az ZLtCJL Azon az estén, mikor dagadó hold alatt búcsúztunk a várostól, hol éltünk és szerettünk, hol a torz röhejekre szakadt világ képét Összevonta ujjaink játéka, mint kijavított gobelint, s az újra látható bíbor békében úsztunk egymásra csodálkozó halakként, — azon az estén, ezüstszirmú, vad- napraforgósárga csillagos ég alatt, bokrok közül, kanyarokban többször elsuhant égj' fehér kutya, akkor még csak ismerősként, titok- szőrűként, csillagpillantásúként — A margaréta-szemű járt akkor újra eszemben, a margaréta­szemű, aki fiatal éveim madarát megfojtotta, és mégis bennem maradt együtt töltött évek ízével, aki újra szellemes és friss sorokat írt, aki megcsalt s visszajött soványabban s gazdagabb hangjaival a megkeresésnek. Szelleme szesze hiányzott. S bíbor békébe szőtt, iszapba hulló, buborékszemű halként fuldokoltam. Azon az estén, mikor dagadó hold alatt búcsúztunk a várostól, a szerelem kármin és sziéna cseréptetős városától, negyven fokos percek fakó homokjától, gyökértekergésű, kis utcák halk árnyékaitól, ablakoktól s az agykéreg apró örömeitől. — azon az estén, fekete szelek réseiben felvillant vakító fényrobbanásként, és nőtt, mint holtak jósága, a fehér kutya. Múltam. REGGELI TORNA Gyárfás Imre C okát hallottam manapság, “ hogy civilizációban, kof­feinben és nikotinban gyötört lestünk egyetlen mentsége a rendszeres reggeli torna, amely megpezsdíti a vért, megmoz­gatja az eltunyult izmainkat, felfrissíti szellemünket. Végig­gondoltam az egész dolgot, ala­posan meghány tam-vetettem magamban ezt a reggeli tornát és úgy döntöttem, nekem sem árt, ha pezseg a vérem, nem tunyulnak tovább izmaim és felfrissül a szellemem, mert ugyan a szellemekben általá­ban nem hiszek, de a magamé­ban feltétlenül. Izgatottan vár­tam tehát a reggelt, amikor majd párnámról felpattanok és délceg testemet lenge magyar­ban és atlétatrikóban alaposan megdolgoztatom a vér, a szel­lem jegyében, a harcban a tu­nyaság ellen, Az óra felcsörgött, negyed­órával előbb az illendőségnél és ezért az órát bevágtam az ágy alá, hogy illemet tanuljon, fejemet pedig vissza a paplan alá, hogy ne halljam, mint or­dít a nagypofájú óra az ágy alatt... Aztán megvilágosodott elmém, nem az óra a hibás, ha. nem én akartam reggeli tornát végezni, hogy pezsegjen a vé­rem, megszűnjön a tunyaságom és felfrissüljön szellemem. A: más — bocsátottam meg a„ órának, és átfordultam a má­sik oldalamra, hogy alaposan végiggondoljam, voltaképpen miért akarok én tornázni, mi­ért; éppen ma, s miért éppen reggel, s miért éppen negyed­órával előbb, mint ahogy fel­kelni szoktam. Igen: én azért akartam tor­názni. hogy megpezsdüljön a tunyaságom, megmozogjon a szellemem, s felfrissüljenek az izmaim... Lehet, hogy nem egészen így van a dolog, a sor­rendben, mintha valami sántí­tana, de most igazán nem ez a fontos, hanem a kérdés lénye­ge: kell-e nekem egyáltalán tornázni, s ha kell, kell-e ne­kem pont ma és pont reggel tornáznom ... Vegyük sorba a dolgot, s kezdjük az egysze­rűbbnél — fészkeltem magam még mélyebbre a meleg ágyba, mert nyugodt szellemi munká­hoz kényelem kell. C lőször is: miért kellene reg­*— gél tornázni? Elvégre, az a vér pezseghet este is, $ jobb is, ha egy vér este pezseg, amikor Malvinkával randevúm van, mint reggel, amikor a kopasz Tarjányival kell megbeszélést, folytatnom a leltár ügyében Nem beszélve arról, hogy az egész napi fáradtságot éppen este helyes levezetni egy kis reggeli tornával, s különben is, helytelen dolog reggelre korlá­tozni a harcot a tunyaság el­len. Az ember harcoljon min­den időben, de legfőképpen este. Ami a szellem frisseségét illeti, akkor is helyesebb az es­teli torna, mert felfrissült szel­lemmel térek nyoszolyámra, mély és egészséges lesz az álom, boldog az ébredésem, és ezáltal már eleve elesik a reg­geli torna szükségessége. Azazhogy: tornázzunk-e egy­általán? Utóvégre, én nem a gyepszőnyegen és nem is mint rakodómunkás keresem a ke­nyerem. hanem mint kontírozó könyvelő és azért annyira nyamvadt izmaim még nincse­nek, hogy a tollat ne bírnám felemelni. De, ha rakodómun­kás lennék, akkor meg éppen­séggel semmi bajom nem lenne zz izmaimmal, sőt... A leg­utóbbi szűrővizsgálatok sze­rint nekem a véremmel sincs semmi, bajom, ami bajom pe­dig van, az onnan van, hogy azon csak rontana egy vérpezs­dítő torna ... És utóvégre, buta ember se vagyok, igaz, hogy fi­lozófus se, de minek legyen egy kontírozó könyvelő filozófus, amikor legjobb tudásom szerint még egyetlen filozófus se volt kontírozó könyvelő... Tartsuk tiszteletben egymás szakmá­ját ... C zépen felkeltem az ágy- bél, kivettem az órát as ágy alól, és elhatároztam: nem tornázom sem reggel, sem este. Tornázzon az. akinek baja van a vérével, akinek izmai eltu- nyultak, szelleme megtompult és aki hajlandó emiatt egy ne­gyedórával előbb felkelni... Jaj. hová is tettem a kálit-' porti? Tessék, rnindent elfelej­tek újabban... Gyurkó Géza BORSODI GYULA: í. ...... Az, ami van, tarthatatlan” Irodalomtörténeti közhely immár, hogy Móricz Zsigmond a korával, kora „úri” társadal­mi rendjével kapcsolatos pá­lyakezdő káros illúzióitól sor- ra-rendre mind megszabadult hogy tisztánlátása, leleplező ereje egyre fokozódott. Regé­nyeinek, novelláinak bizonyí­tékait lírai dokumentumok­kal egészítik ki a levelei: „rét lenetes idők vannak” — „vai hajsza az, amiben élünk" — „az, ami van, tarthatatlan, nem élet” — olvassuk bennüi lépten-nyomon. De azt is, hogy senki sem nézheti „a partról.. a többiek végső veszedelmét” „És mégis élni kell és hely Könyvjegyzet Édes Anna Az olvasó.asztalára új. szép tuácíókkal jelzett változása- kiadásban tette le a kiadó kát belső izzással telítse, s a Kosztolányi Dezső regényét, maga szűkszavú, csak a lé­méig 1927-ben látott először nyögésre törő pontosságával napvilágot s azóta ott a helye •— Édes Annát máig élettel a legjobb magyar kisregények telítő — lélekrajzot adjon. A között. balladákból csak sorsokat is­A faluról Pestre szakadt, s merünk meg. Kosztolánxji rc- a mohón életélvező, kímélet- gényéböl e lehetséges sorsok len és cinikus cselédtartók egyik szenvedő hősét, embe- között imbolygó, tisztaságú- rét. sáaot J fni«,•velünk marad: ismerősünk, nta falust cselédlány, barátunk, védencünk. Kö­tel* , összetör- zünk van ho.sá' felelősséget tek, aki végül is a tragikum- érzünk érette, ban tisztul eszményivé — a nép követe. Sorsa a népé, s S bár tudjuk, hogy az a kor, tanulságát is a nép értette amely összetörte őt, már ré- meg. Emlékét a nép őrzi. gén a múlté, történetének ol- A prózaíró Kosztolányi tu- vasfűkor fájdalma ma is meg- lajdonképpen azoknak a bal- indít, figyelmeztet a minden- ládáknak regényformájú vál- féle embertelenségre, amely, tözatát irta meg, amelyek ha megbújva is, titkon még amúgyis kedvesek nekünk, sokakban ott él, s Édes An- De a műfaj lehetővé tette, vákra leselkedik, hogy a szaggatott-, drámai szi- Kováit Fénytelen sétány Fekete lombók borulnak mélyen az útra, sűrű fekete sátrak. Az ódon vár hallgatag őrzi elmúlt századok titkát, s a követ hiába faggatják megszállott lelkű tudásra-vágyók, örökre néma. A rejtekajtót repkény takarja melyen az úrnő suhant az éjbe kedveséhez, ki átölelte és szótlan vonta ajkára ajkát, ahogy itt most én valakit látok az árnyék mélyén egy lányt ölelni. Nehéz sötétség, szinte már vakság. — az alagútban jár így az ember — Nincs egy szabad pad, de Isten őrizz, hogy itt leüljél, — ez a betegség ragadjon másra, ki még gyanútlan mer itt időzni, — csak menj, ne sajnáld? Tovább, tovább csak! A szeretőket hagyd békén, úgysem ügyelnek rád ők. Nézd, itt pihent meg élete végén Déryné asszony ebben a házban s a babért, melyet sok könnyel szerzett a hollós alá rakta tavasszal... Szép esti sétány, egy kis nyugalmat kívánok én csak tőled, ha néha királynők útját koptatom, erre. Rejtsd el a párt, mely mámorba huUva észre sem veszi lépteim, hisz már nem félti tőlem nőjét a férfi.

Next

/
Thumbnails
Contents