Észak-Magyarország, 1963. április (19. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-14 / 87. szám

Vasárnap, j9e3, áprfIJs 14:

«SZAKMAGYAROESZÄO

5

ménykedetfc-e sokáig a kominunista rendszer megdöntésében és átmenetinek tartotta-e munkáját, vagy józanul mérlegelve a helyzetet, megalkudott sorsával és becsületesen dolgozni kezdett. Akár így, akár úgy került az üzemi dolgozók sorába, dolgozott, mégpedig igen jól. Az üzem vezetőjével több alkalommal beszéltem róla. Mindig megelégedéssel szólt munkájáról. Lehet, hogy a magasabb teljesítményre is a több kereset sarkallta és nem az ügyszeretet, a szocializmus építésének hevülete, de a jó és mind jobb munkájával a szocializmus építését segítette.

Aztán teltek az évek. A férfiú már-már

M szinte nélkülözhetetlen munkása lett az üzemnek. Elmúltak azok az évek is, amikor okkal, ok nélkül állandóan a múltját hány- torgatták, megszűntek az oktalan piszkálódá- sok, oszlott a bizalmatlanság légköre. És úgy érzem, ez a férfi már kedvet is kapott munkájához. A keresetért dolgozik elsősorban most is, ez természetes, de már bizonyára másképpen látja a munkát, másképpen látja a maga helyét az üzemben és a társadalomban. A kitüntető fénykép, az évek óta elért kiváló teljesítmény azt tanúsítja, hogy van már munkájában lelkesedés is, hiszen anélkül nem lehet éveken keresztül nagyszerűen dolgozni. Elégedett-e sorsával? Nehéz lenne rá egyértelműen válaszolni. Nem tartozik a kimagasló keresetű dolgozók közé, korábbi életkörülményei ' kényelmesebbek és „előkelőbbek” voltak, de tisztes megélhetést biztosít számára is a népi állam. Ha teljesen elégedetlen lenne, akkor meg lett volna a módja, hogy oda szökjön 1956 végén, ahol még napjainkban is lehet idegen pénzeken Horthy-kato- násdit játszani. Lehet, hogy lélekben sohasem fog teljesen beilleszkedni új társadalmunkba, de nekünk és gyermekeinek dolgozik, épít. Azoknak a gyermekeinek, akik már a mi iskoláinkban szerzik tudásukat, ismereteiket, akik nem fognak nosztalgiával gondolni már a hajdani egyenruhára, a társasági élete, és ha otthon, vagy ,a rokonság körében nem kapnak homlokegyenesen ellenkező nevelési ráhatást, szivvel-lélekkel a szocialista rendszerért dolgozó emberekké, új társadalmunk megelégedett és hasznos tagjaivá válhatnak, akik előtt nyitva van a lehetőség minden munkára, tehetségük kibontakoztatására. Lehet, hogy a pénzkereseten kívül elsősorban erre gondol1 a Horthy-tisztből üzemi munkássá lett apa.

A kitüntetésben mindig elismerés és bizalom nyilvánul meg. A mi népi államunk bizalommal fogad minden jpakaratú embert, aki dolgezni akar, aki a szecjalizmus építé- sén dolgezik. A Magyar Szocialista Munkáspárt arra tanít minket, hegy aki nincs ellenünk, az velünk van. Velünk van a béke védésében, a termelő munkában, életünk snk- sek megnyilvánulásában. És ez nemcsak a kimagasló munkát végző egyetemi tanárokra, konstruktőrökre, híres művészekre vonatkozik, nem egy értelmiségiekre korlátozott „szükség-politika”, hanem a párt szocialista nemzeti egység megteremtésére törekvő politikájának sarkallalos tétele, amely az egykori katonatisztből lett betanított munkásra és minden más rendű és rangú, jószándékú emberre is érvényes. Lehet, hogy ez az üzemi kitüntetés nem annyira'díszes, mint teszem azt a Mária Terézia Rend, vagy egyéb régi, kiváltságosaknak járó ordó volt, és átadása is kevésbé szertartásos, de értékben mindenképpen felette áll azoknak: munkatársak véleménye alapján, a dolgozó nép bizalma, elismerése jeléül adják.

E

zekre gondoltam, amíg az ismerős arcot néztem a kitüntetettek között, a férfiú arcképét, aki nem csak kenyerét találta meg, hanem a megbecsülést is kiérdemelte.

Benedek Miklós

Felénk divat volt a hivatalos név meiié valami egyéni,- sajátos jelzőt ragasztani. Pistát Ficsulárxak hívták. Volt nevében egy kis csúfolkodó, de ő sohsem neheztelt érle, legfeljebb, ha a fiatalabbak szólították úgy. Nem is kérdeztem tőle miért kapta, mert akkor már úgy negyven éves lehetett, s én tizenöt évvel fiatalabb. Imponált vidám, kedélyes barátsága. Középtermetű volt, széles váltakkal, arcában valami gyerekes kerekdedség, Az evés mindig kedvenc témája volt, egy lányos háznál ki is kosarazlak emiatt. Nagy tepsi bronzvörösre sült hur- kát-kolbászt tettek eléje, amit kóstolóba hozlak a szomszédok. Nagyokat csuklót! a látványra, de tudta; hogy kezs a .szünidőben rászorítottak a iétraeipelésre. Akár suszter, házmester, vagy orvosáé volt a munkáltatója, mindenkit nagysas asszonyozoí-t. Tudtam, hogy a papírral bevont szekrények mögött grim&szo- kat vág a titulus -után, de nevetni nem lehetett.

— Szép rózsaszín falat szeretnék — adta az igényeset a csicsergő nagysas. Pisla gondterheltté vált, mint akitől azt kérik, hogy létrán másszon.a felhőkig.

Tettetés Volt az egész, hogy jelentősnek látsszék a feladat.

— Kérem, nagyon sok munka van v.ele, de lehet róla szó. S ajánlatképpen elő is húzott egy gyűrött •mintalapot. Másnap én vittem a létrát, a vödröket a munkára. A lyukas

detben illik ellenállni. A második nógatásnak azonban azonnal engedett. Jó sziwel kínálták, és ő jó szívvel az egészet megette. Ekkor viszont a lány és szülei arcán látta a bronzvörősséget, így nem csoda, ha hamar kitelt neki. Az is megtörtént vele az egyik lakáson, ahol festett, megevett egy lábos" töltött káposztát, benne vagy hat darab töltelékkel. Csak utána jutott eszébe, hogy az anyja szilvás gombócot főzött otthon, meg sem állt hazáig s abból . is megbirkózott vagy húsz darabbal. Rettenetes falánkságának elbeszélésével mindig meg tudott mulattatni.

Szerette a bort is fröccsnek, mint minden szobafestő, aki valamit ért a szakmájához. Ugyanekkor az volt a mókás, .hogyha tejet látott, még a macskák elől is elitfa volna. Többször elcsalt magával fusizni, mivel én is amolyan festő dinasztiából származom,

zsákból permetezett a Bécsifehér. ö lent várakozott az utcán vagy tíz percig, majd nagy kezitcsókolommal belendült elegánsan, ahogy egy vállalkozóhoz illik.

— Nagysas asszony — szólalt meg, miután átöltözött s a frissen hajtogatott csákót a fejébe nyomta.

— Azt hiszem olyan meleg, kellemes színre tetszik gondolni. A Slézi méltóságosék- nál tetettem hasonlót a kisasszonynak. Az asszonyság belepirult, mint a leendő fréz-fal, s tettetett affektálás- sal mondta:

— Igen, igen, valami hasonlóra gondolok én is.

— Ha eltaláltam az ízlését, kérem szíveskedjék a lánnyal» hozatni egy kis tejet'.

— Két-három decit?

— No nem, olyan négy litert ...

A lány azonnal útnak indult s rögtön tudtam, hogy Pista szomjas gigáját akarja öblöBarcelónútoan is élénk pezsgés indult meg az irodalomban és a politikában. Olyan európai hírnevű írók kezdik művelni az anyanyelvű irodalmat, mint Victor Cntalán, Na re is OUor, Josep Carner, Carles Riba Bracons és még sokan másók. Ezek a művészek a katalán nyelv egyenjogúságát hirdetik a spanyollal és a radikálisabbak autonómiát, vagy éppen függetlenséget követelnek Spanyolországtól. Legutóbb éppen Rómában, az Európai Írószövetség kongresszusán, a COMES- en panaszolták a katalánok, hogy a spanyolok milyen soviniszta módon nyomják el nyelvüket, kultúrájukat.

A nemzeti öntudatra ébredés azonban Európa többi országában is , folyik. Kevesen tudják, hogy Svájcnak négy hivatalos nyelve van: a német, a francia, az olasz és végül a harmincas évek óta a retoromán vagy ladin nyelv. Hosszas politikai harc és egy világirodalomba ■ is betört költő, Pjeri Zorut révén szerzett jogokat ez a kis nép, mely Svájc Friul nevű kantonjában, Engadinban, Graubündenben él. Az olasszal rokon nyelvet beszélő retorománok száma ma már kevés, de néhány századdal ezelőtt még Tirol lejtőit is ők népesítették be. Ma azonban már egyre kisebb területre szorítja őket a német befolyás

Es még hány ilyen magáról keveset hallatott nép van, amely lassan már anyanyelvét felejti el az idegen hatások miatt. Gondoljunk csak a spanyol Galicia tartományban élő nagymúltú és kilátástalan jövőjű 3 millió gallegóra, akiknek a spanyoltól teljesen különböző, bár szintén újlatin nyelvét hivatalosan el sem ismerik.

Vagy a Pireneusok lejtőin élő baszkok, vágj» Eszak- Franciaország lakói, a bretonok, akiknek nemzeti jellegük már megszűnőben van.

A rideg tényeket nézve azonban kissé kétkedve hallgatja az ember azoknak az optimista költőknek szavát, akik most várják népeik történelmének legfényesebb lapjait.

Nem kell túlzottan pesszimistának lenni ahhoz, hogy hitetlenkedve hallgassuk a re- toromán Simeon Ca ratsch bizakodó sorait:

Ott, hol a Languard, Piz [Ot s a Bernina

Büszkén emeli hófedett (fejét;

Hol az öen zug s kristálytiszta habja

Megöntözi a Vall dús

[mezejét:

Áz ősök nyelve légyen

(szent vagyon,

Romaunsch szó zengjen

[minden ajkon.

Major László

getni, mert amint elfordult az

asszony, félreérthetetlenül kacsintott. A nagy dunsztosüveg tejet letetette a letakart varrógépre. Én a dolgomat végeztem, a plafont szappanoztam, mert Pista ,nem bírta a magaslati levegőt, mert, 'hogy felszorult a meleg, s nagyon tartott a megfázástól. Mikor tűzoltó volt, leforrázta a tu- dej-ét s meg is .o.perá&feák. fgy aztán sokszor még nyáron is sálat viselt, ami egy isis «äo- kelőségei is kölcsönzött nem. Hirtelen szóváltása» lettem figyelmes, s megállt kezemben a isorongecsei.

—■ Megissza a fejet! — hat ezért hozattam? Pista nagy .csodálkozással nézett a. torta- jen, módtól kényes asszonyra.

— De kérem, akármilyen tejet nem használhatunk. Azt

meg kell ízlelni • • - ..

Amikor mintáztunk, tavasokat hozatott, meg cukrot. Mondanom sem kell. hogy alig hasznait az egészből valamit, hiszen a rendes telő enyvvel dolgozik, meg vizuveggel. Bort nem kért, munka közben nem fogyasztott. . ,,

Szóval az evessel mindig támadtak afférjei.

Egyszer egy módos paraszt- gazdánál dolgoztunk falun. Volt ott minden. Négy te, hat tehén szénázott az istállóban, aprólék meg egy íaikára való. A szobában plafonig dagadozó ágyak. Ilyen helyeken aztan sokszor kellett tapasztalni, hogy ahol megszűnik a szegénység, ott kezdődik a fösvénység. Krumplifőzelék, tésztaleves, meg ilyen silány ennivalók járták. Ugyanis, a kosztot is kialkudtuk.

— Főnök úr — így nevezett — őzt a tejes festéket, méltóságod kiönti a ház elé!

— Aztán mit szólnak a háziak — kaptam fel ijedten a fejemet. Csúnyán nézett^ rám, s cselekednem kellett, sőt egy hatos létrát is odatámassíalott az üvegezett veranda elé. Jöttek ám a sárga meg kendermagos csirkék. Februárt ül- tetésűek lehettek, már megütötték a 60—70 dekát Tetszett nekik a tejes festék. Olyan tülekedés támadt, hogy öröm volt nézni. Én aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy csattan a nagy léte, s ■ Pista a törött ablakon hirtelen berántja a vonalzóléniát. Három csirke maradt a hadszíntéren, Pista pedig indulattal szólt: Zavard el azokat a malacokat, még összetörik ezt az új létrát... Volt nagy siránkozás. Az asszony mellett még a gazda is kiszaladt. Délben azonban finom paprikáscsirkét ebédeltünk. íjedezve nézték, miként tüntetjük el a combokat egymás után. Minket azonban ez nem zavart

— Később aztán elmaradtunk egymástól. Mikor találkoztam vele, bánatos volt. A tréfáinak feneketlen kútja is, mintha elapadt volna. Csak akkor értettem meg, amikor bevezetett a szobájába, ami csaknem üres volt. Bútorzata egy rossz sezlon, s néllány falbavert szögből állott, ahol ruhái lógtak- Mégsem tűnt tátongónak szobája. Latos- korabeli függönyt festett a falra, a sezlon fölé, a roitoldat kicsiny angyalok tartottak. Az ablakok közé székeket, asztalt pingált, rajta sokfele harapnivalókkal, Pista kedvenceivel. Az ággyal szemben pedig feleségét mintázta meg duzzadó pirosán, ahogy ismertem is. ,

— Kirepült — mondta fátyolos hangon. Egy katonatiszttel szűrte össze a levet... Fekete karikás szemében szenvedést láttam, jobb keze megrándult. Aztán nem beszelt róla többet. Nagy szívélyességgel „asztalhoz” licitált falatozni. Az ablakból kivett egy félliteres üveg tejet, stet húzott belőle. Elvette a szálától s közben rámkacsintott

— Emlékszel?

_ Nemrégen tudtsm. meg»

hog

y Pista ügyei rendbe jöttek,’ kapott egy szobakonyhas házmester! lakást, ntecl ügyeskezű ember hírében állt. Erre fel visszatért hozzá az asszony is. A lakásszentelSre engem is várt, állítólag ötven szilvásgombócot főzetett< i

Meditáció egy fénykép előtt

Bl napokban az egyik miskolci középüzemben jártam. A folyosó falain szí- ties plakatok, gondosan rajzolt eredménytáb- iaK tanúskodnak a' versenyszellem ápolásáig' Hosszan nyúlik el egy íényképsor. Egy- “!f, nagyságú fényképek, egyforma, egy- iu keretekben. A képek alatt rövid ismerlesek, amelyekből kitűnik, hogy a fénymivel sz°leált rá az ilyen, vagy ~an ^tüntetésre, miként dolgozott az elmúlt -,.an' Az üzem büszkeségei, a legjobb i-a„80Z0i sorakoznak fel az üzemi fotószak- i-aÍ'-*(e-7lekle?®ken készült alkotásokon. Sok v .ottuk az ismerős arc, sokszor voltam már en, az üzemben. Nézegetem a képeket, ol- sgatom az aláírásokat. Mennyi találékony- •,hf,’^-me.nnyi megfeszített munka kellett , 1,°ZA “ogy a képaláírásokban jelentkezett roné* mf”yek megszülessenek. Hány apró i-ái„aS’ ■ hany megtakarított kézmozdulat,

. ,nyi gyakorlati és papíron történt számít- amn! fyan, o^y-cgy kiváló dolgozó mögött,

, & fényképé ide jut a legjobbak közé. Energia, csontos, nagy bajusszal ékes . Ia*e vnn az egyik keretben. Ismerős ez is, - a biztonság kedvéért többször is elolvasom epalaírást. Semmi kétség: azonos! Az vZo”' vTn üdódó legnehezebb íizikai munkát 1 . °,sszii. óvek óta kifogástalanul, sőt, igen Ma. ■ a k®p aláírása is. bizonyítja, jj ívm 1S 'í'd^arn sokszor, munka közben. Kr.tra£ szetnólyesen nem ismerjük egymást, takK5^111 beszéltünk, ismeretségünk mégis több évtizedes.

Laza ez aj ismeretség, az igaz. Talán telje- oen egyoldalú. Csak én ismerem. Igen, ismerem régóta. Régóta, amikor meg nem volt kerges a tenyere a becsületes, de kemény munkától és munkaidő után nem panyókára etett kabátban, oldalán kenyérzsákféle al- Mmatdssággai tért haza nap mint nap csa- aüjahoz. Emlékszem erre a férfire, amikor meg Horthy tisztjeinek elegáns uniformisa eszult daliás (ma is délceg!) termetén, gal- magas rangot jelzett és baljával nem az lák °^ók csapódó kenyérzsákot szorította olda- i ékr i.n™ kardját emelte, hogy ne ütőd- i:, JU™nyes csizmájának szárához. Meg- xt n V°R valami, ami emlékezetessé L. + ■■ Naponta láttam annak idején az utcán csa!áHTff*^etesnek tartottam, hogy a dzsentri- .„j,. .“?> a Ludovika Akadémián szerzi meg rí®' 6j> életét „legfőbb Hadurának” áldoz- hniiíf e da az az áldozat nem is volt a há- megelőzóen olyan nagy áldozat.

Régen volt. Nem tudom, milyen katona volt, toiben tüntette M magát, miként viselkedett, hiszen a háború forgataga engem is elsodort a kornyékről. Lehet, hogy a Hort.hy-tisztek legtöbbjének példáját követve szembenállt a néppel, és minden ésszerű, józan törekvésből vJZ Utobsó Percig, de lehet, hogy a legjobba vhoz hasonlóan, az utolsó időkben ő is fel- srnerte. tévúton járt. Nem tudom milyen íor- üulatok jöttek életében. Már csak úgy tallóztam vele az mcán újra, amint kenyérzsák- ufanyükára vetett kabátban, hosszú munkábólPiabÓ1 fÜStülve> hazafelé tartott a

járó Lallan'^,..Hadúrat” és sok egyéb, vele- ténelom n gJat szemétdombjára dobta a tör- Ludovika főhS«ntrivilágnak; is bealkonyuit, a

akadénte>„ cegnÖ1'01 elnevezett katonai csökkent tudomány ugyancsak

rangú tis^H^0 lett- Horthy egykori magas- biiszkecW6,nia szocialista iparunk egyik crtRÄ* kitüntetett, magasan megbe- dolgozoja, mondhatni: büszkesége.

Lem tudom miként került ez a férfi az s •C' Nem tudom, hogy csak a kenyérszük- tkkolai 01la'e’ merfc ä csaladnak etini kell ni r 1S’ 111 br nincs diszes uniformis és

csenek úri kiváltságok. Nem tudom, re-.

Kis népek, nagy irodalmak

sonlít a franciára, hogy a olaszok vagy spanyolok- sokka könnyebben megértik.

Provence-tól csak a Pirene usok választják el Kalalóniá- a rokon katalán népet. Kata lónia egykor, ha nem is nag; kiterjedésű, de igen nagy je lentőségű királyság volt, he Kalalóriia, hol Aragónia né ven. Hajói az akkori ismer egész világot behajózták és íg: méltán mondhatták: „Nincs a a hal, amely ne hordaná pik kelyein az Aragon-ház címe rét.”

A katalán királyság mindé nüvé eljutott; hódított Görög országban, Itáliában, Szardí nia szigetén pedig nyelvé hagyta hátra emlékként.

Irodalma egyike a legré gebbi európai irodalmaknak A középkor legelején itt is ; trubadúrköltészet dívott, me lyet az akkor még egy nyelve beszélő provanszál és katalár énekesek műveltek.

A katalán és a kasztiliai ki rályi családok összeházasodó savai azonban az ország füg getlenségét elvesztette és egy re inkább előtérbe került £ napjainkig tartó spanyol be folyás. A nép között azonbar a nyelv tovább élt.

A századfordulón az 5 milliónyi katalánság két nagy fel- légvárában Valenciában é

ő történelmükben is új fejezet kezdődött. Ugyanis a műit század közepétől kezdve, szinte világszerte, mindenütt a nemzetiségek és nyelveik, kultúrájuk felé fordult az érdeklődés. Ezzel kezdődik az ö renaissance-uk.

Provence-ban fiatal írók, költők összefogtak, hogy a nép nyelvéből egységes irodalmi nyelvet kovácsoljanak, és a nép kezébe saját nyelvén írt irodalmi értékű műveket juttassanak, Az írók szövetsége a Felibrige nevet vette fel. Vezetőik között olyan nagy alakokat találunk, mint Frederic Mistral, Jouse Roumaniho; Teoddr Aubanel és még sok olyan tehetséges tollforgató, akiknek nevei a francia irodalomtörténetben is helyet kaptak.

közülük legkiemelkedőbb Frederic Mistral (1830—1916), akinek Mireio című, provan- szálul írt népi témájú eposza a múlt század irodalmának egyik legszebb műve, melyért íróját Nobel-díjjal tüntették ki.

Sok kiváló alkotás született és születik ma is a falíberek tollából, bár nyelvüket elnyomják és hivatalosan nem ismerik el létezését. Pedig a provanszál önálló, új-latin nyelv, amely annyira nem hai

Valljuk be őszintén, kevesen vagyunk, akik gondolkozás nélkül válaszolni- tudnánk arra, hogy hol beszélik a katalán, a provanszál, a gallege vagy a retoromán nyelvel? Pedig a földrajzi távolság néhány ezer kilométerben lemérhető Dél-Franeiaország vagy

Spanyolország és hazánk között.

Az erről a témakörről szóló

ismereteink azonban hiányosak.

Pedig nem táj nyelvekről és ismeretlen, gyerekcipőben járó irodalmakról van szó, hanem olyanokról, amelyek szerves

■ részei az emberiség kultúrájának.

Mert ki ne hallott volna a trubadúrokról, a középkor merészhangú szerelmi dalnokairól, akik „Provence dal-telt mezőin” énekeltek. Dalaik a legszebb emberi érzelmek megszólaltatói, a világirodalom egyik legszebb fejezetébe tartoznak.

A trubadúrok késői unokái ma is ott élnek Dél-Francia- országban és Spanyolországban, Katalónia tartományban. Az unokák sem hazudtolják meg az ősöket.

■ttár nyelveiket évszázadokon keresztül elnyomta a francia és a spanyol államnyelv, de századunk elején az