Észak-Magyarország, 1962. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-24 / 301. szám
12 ESZAKMAGTARORSZÄG Hétfő, 1962. december 24. frútnás (/Mam Dce&dá&ate A DOLOG úgy kezdődött, hogy a drezdai pártlap a nyáron szokásos évi sajtóünnepsé- gére meghívott egy magyar cigányzenekart. Hogy-hogy nem, drezdai barátaim a laptól engem kértek jel a zenekar poliKritika után ELSŐ NAP Letaglóztak, mint a vágómarhát, Az üvöltés a torkomon akadt. Egy hónap is kell, míg felépülök. Es folytathatom, mi abbamaradt. MÁSODIK NAP Kibírtam, élek. nem haltam bele. Nem kell egy hónap, elég a fele. De ha torkát kezembe kaphatom, Csúf lelkének isten irgalmazzon. HARMADIK NAP Mért bántanám a Pista gyereket? Bakancsot is együtt fűztünk vele S ahogy mostan látom az esetet, Egyben-másban igaza lehetett Néhány aforizma Aki rosszat mond a szerelemről, azt so’''■sem szerették. Ha a szerelmesek bezárják az ajtót, a szemérem kiszökik az ablakon. Távolból úgy érzem, nem tudok nélküled élni; ha veled vagyok, úgy érzem, tudok. © Minden lángésznek van humora, de nincs minden humoristának lánges-.e. e Minél nagyobb jelvényt viselsz, annál kisebb a meggyőződésed. Főpróbán Hagyjuk itt szivem: túlsók a rokon Ez érződik a zúgó tapsokon. Egy versmondóra Hatvanéves vagy: nevess, megérte! Hímmel köszőntlek, ne vess meg érte! Voltaire epigrammája Tudjátok, hogy Jeremiás Mér* sírt annyit, mint senki más? Prófétaként előre látta, Hogy lefordítják franciára. E. Kovács Kálmán A modern Gioconda sejtelmes mosolya Itt a gépesített titkárnő — Látod, szivem, így sokkal nyugodtabban főzöm otthon a vacsorádat!... (Toncz Tibor rajza) (Ahogy es caro, a Liberation karikaturistája látja.) HÁZIFELADAT Az volt a házifeladat az iskolában, hogy a gyerekek rajzoljanak otthon plakát-tervet, amely a takarékosságra int. A terv legyen ötletes, új stb. A hetedikes kislány hosszas töprengés, ceruzarágás, radírozgatás után szülei elé telte az elkészült rajzot, amelyen valami kosárból, vagy egyéb edény■ féleségből mindenféle gyűrött papírok cs egyéb lim-lomok kandikáltak elő, a kép másik oldalán néhány könyv ábrázolata volt látható és a kellőt egyenlőségjellel kötötte össze a plakát ifjú tervezőnője. A szülők hümmögve nézték a műalkotást, aztán közölték gyermekükkel azon aggályukat, hogy ez a plakát nem. a takarékosságra, hanem a hulladékgyűjtésre hívja fel a figyelmet, ami fontos népgazdasági érdek, de most nem arról van szó. Sírás, szipogás, családi tanácskozás, hogy miként lehetne a hulladékgyűjtési propagandából takarékossági plakátot csiálni. Végül megszületett az ötlet. A rajz maradt változatlanul, de egy versike is került mellé. Imigyen: „Azt, mi nem kell műr a népnek, Gyülsd össze s add a M£ll-nek, A pénzt pedig, mit kapsz majd érte, Tegyed be az OTéPé-be!** így már egészen más lett: benne van a talcarélcosság is. Nagy kár, hogy a versike és a rajz egy szót sem szól az általános háztartási biztosítás nagyszerűségéről, valamint a szerződéses szarvasmarha-tenyésztés előnyéiről. (benedek) ■Történetünk hősét, akit az egysze- ' rűség kedvéért Harács Benőné néven emlegetünk a továbbiakban, igen széles körben ismerik a városban. Foglalkozását tekintve, kisipari engedély mögött kis- és nagykereskedelmi tevékenységet folytató egyszerű — mondhatnánk: szimpla — emberke, akibe hihetetlenül nagy akaraterő, némi erőszakosság, gátlástalanság és a vagyonszerzésnek leküzdhetetlen vágya szorult. Elsősorban ez utóbbi sarkallta arra. hogy az 1956-os ellenforradalmat követő, meglehetősen sok izgalmat hozó napokban már megjelent a piacon és a kon- kurrencia azidőtájt igen vékony lévén, a félrevezetett tömegek pedig nagymértékű költekezésbe kezdtek, minden fellelhető áruját, elsősorban az évek óta nyakán maradi, normális körülmények között eladhatatlan vackokat, a sok bóvlit, ahogyan ezt szakkörökben mondani szokás, remekül, többszörös haszonnal tetézve kiárusította, újakat vásárolt, forgatta a pénzét, néhány hét alatt megduplázta amúgy is tekintélyes pénzkészletét. Nem disszidált, mert mint mondta, ilyen remek piacot sehol nem találna a világon. Aztán a konszolidáció idején mindenfelé elbüszkélkedte. hogy „még dörögtek a fegyverek, amikor én már dolgoztam, hogy segítsek a kereskedelmi élet újraindításában”. Sőt, erről valamiféle hatósági igazolást is szerzett. Nos, ez a Harács Benőné kért meg a közelmúltban, hogy keressem fel szerény otthonában, ugyanis egy nagyon fontos művészeti kérdésben szeretné a tanácsomat kérni, meg valamiről a véleményemet hallani és egyébként is szíveJlelefifezéj sen fecserész velem ilyesféle problémákról, mert „ugyebár jólesik magunkfajta emberekkel egy kicsit kibeszélgetnie magát az embernek”, hiszen az élet csak csupa munka és különben is rendszeresen olvassa az írásaimat, de legalábbis vasárnaponként. A szokványos és meglehetősen híg feketekávé és a meghatározhatatlan ízű és korú aprósütemény után Harácsné sokat sejttetően invitált a másik szobába. A falon nagyméretű olajfestmény lógott. A mintegy másfél négyzetméteres alkotást széles, dúsan aranyozott, sok faragvánnyal ékített keret fogta körbe. Kétségtelen, a kép megközelítően Iía- rácsnét ábrázolta. Igen, az arcvonásait lel lehetett fedezni, de az alakja!... A tömzsi, százhúsz centi derék-' és százötven centi mellbőségű Harácsné helyett a képen csinos, nyúlánk nőalak feszített. Alakját bármely maneken megirigyelhetné. Kezei, ujjai hosszúkásak, finoman kidolgozottak. Az angol királynők ülhetnek így a Buckingham-palota festményein. Az arca is kissé meghosszabbodott és a valóságban a hörcsögöt idéző kapzsi vonásai valami intellektuális jelleggel keveredtek. nercekig álltam a kép előtt. Nem az * áhítattól. Tagadhatatlan, az Alkotmány biztosítja Harácsnénak a jogát a portréfestetésre is, ha már féktelen nagyravágyásában nem tud mit kezdeni a pénzével, de ez a szörnyű mázolmány, ez a tömény giccsl... — Először is szeretném a véleményét hallani — térített vissza a szomorúan reális valósághoz vendéglátóm. — Mit szól a képhez? Kétezer forintot fizettem érte a művésznek (és itt megnevezte egy ismert giccsgyártó nevét), egy fényképet is adtam, meg egyszer-kétszer ültem is neki. Szeretném, örülnék pelei, ha maga is jónak találná. Aztán tanácsot szeretnék kárai, hogyan rendezzem a kép ava tó-ünnepségét Huszonöt-harminc vendégnél több nem lesz, néhány jóbarát, aztán természetesen a művész, egykét ember a szakmából (hadd pukkadjanak). meg egy pár „hivatalos” ember, akikkel nem árt jóba lenni. Egy fehér lepellel letakarom a képet, aztán majd valaki beszél, köszöntik a művészt, esetleg néhány szóval engem is ... És itt megáll a tudomány! Nem tudom, miként , folytassuk tovább a leleplezést. Esetleg köszöntsünk egy pohár pezsgőt a képre és miközben összecsendülnek a poharak, lassan lehullna a lepel. Mit szólna ehhez az elgondoláshoz? Nem tudtam első percben, hogy komolyan kell-e vennem ezt a sok butaságot, de Harácsné megismételte a terveit. Ilyen is ritkán adódik, gondoltam magamban, hogy egy maszek saját jószántából leleplezze önmagát és ehhez még közönséget is hívjon. Végül azt tanácsoltam, hogy legjobb lesz, mint a hajóknál szokás, egy pezsgős üveget belevágni a kép közepébe. Kjem is kaptam aztán meghívást az 1 * ’ avató ünnepségre, amely talán tikai vezetőjének és egyben tolmácsának. Magyarán mondva, nem volt szó másról, minthogy én legyek a zenekar impresszáriója. Megtisztelő, de elég szokatlan feladat egy jámbor, tollforgató számára, és első pillanatban azt sem tudtam, hogyan exportáljak egy zenekart Drezdába. A.ztán rájöttem, hogy az út a zenész szövetségen és a Nemzetközi Koncertirodán át vezet, az egykori szász főváros felé. Meg is kezdtem a tárgyalásokat, ami nem csekély nehézséggel járt, mert cigány barátaim cserben hagytak és egyedül kellett tárgyalnom. Tessék elképzelni, milyen érzés volt, amikor olyan kérdésre kellett például válaszolnom, hogy milyen a brácsa hangfoka. — Azt hiszem, huszonöt — válaszoltam szemrebbenés nélkül. — Miért pont huszonöt? — Mit tudom én, de ez a szám tetszik nekem. Ilyen és ehhez hasonló megbeszélések után, végül mégiscsak elérkeztem oda, hogy a Budapesti Nemzetközi Koncertirodán keresztül már a berlinivel is érintkezésbe léptem, aláírtam, hogy ilyen százalékot ide, olyan százalékot oda kell befizetni (fogalmam sincs róla, hogy ezt a végén megtei- tük-e), és június vége felé, Jókai regényhöse, Kárpáti János magyar úr óta azt hiszem először, én utaztam úgy külföldrej hogy saját zenekarom kisért. CSÁBÍTOTT az ötlet, hogy igazi „magyar úrkéntV Drezdáig húzatok a fülembe valami jó talpalávalót, elvégre, ha már egyszer ■ saját zenelcarom van, miért ne? Aztán elálltam, ettől, mert derék zenészeim olthatatlan vágyat éreztek a zsugázásra. A jó drezdaiak igen szívélyesen fogadtak, arról azonban nem volt szó, hogy az első este örömére egy német módra elkészített .,gulasch’’-t is meg kell majd ennünk. Ennek ugyanis semmi köze nem volt a magyar gulyáshoz, de legalább nem is volt jó. Ez azonban még semmi! , Következett a nehezebb dolog. Le kellett ülnöm és megtárgyalnom a gázsit. Sohasem hittem volna, hogy sikerül, pedig — csodák-csodája — kitűnő tárgyalófélnek bizonyultam — a zenészek zsebének nagy örömére. KÉT NAP MÚLVA, ahogy a kellemesen világított Altmark- bárban szopogattam kedvenc cinzanomat, hallom, hogy a másik asztalnál valaki rám mutatva a következőkig, mondja egy másiknak: — Látod, ez az a híres cigányprímás, aki itt vendégszerepel most a zenekarával. Én már Pesten is hallottam, remekül vezényelte ezeket a magyar zenészeket. Máté Iván KETF E LE éppen ezért — remekül zajlott le. (bm) Az ifjú színészt, akit filmszerepei alapján az egész ország ismer és az egyszerűség kedvéért most Nagy Péternek nevezünk, igen gyakran keresik fel — elsősorban a serdülő korú női nemből adódó hódolói és azok sok áldozatra kész mamái — és kémek tőle dedikált fényképet. Nagy Péter barátunk nem győzi fényképekkel, már nyomdai úton sok- szorosíttatja a képeit, de még így is nehezen lehet tőle egy- egy képet szerezni. Ebben persze van egy kis önmaga-meg- játszás is — gondolván, ha első kérésre adja a képet, nem olyan értékes, .mintha sokáig hagyja kéretni magát. Ezt kellett tudni bevezetésként, az alábbi kis történethez. Egy mama is megkérte Nagy Pétert, hogy adjon a kislánya részére dedikált fényképet. Nagy Péter mindig halogatta, különböző kifogásokkal tolta mindig későbbre a kép átadásának időpontját. Egy alkalommal a mama a zsúfolt cukrászdában szólította meg: — Kedves művész úr, ne fárassza magát. Meg lehet a maga képét szerezni a gyűjtőknél is... — Igazán? *— lelkesedett Nagy Péter. — Hogyne — folytatta gonoszul a mama. — Kiss István művész úrnak egy képéért bármelyik általános iskolában hármat adnak a kislányok a maga dedikált képéből. Nagy Péter belesápadt ebbe a közlésbe. Barátai alig tudták megvigasztalni, hogy a mama gonoszkodásában van némi túlzás. Mindenesetre másnap reggel személyesen vitte el a mamának a munkahelyére a kért fényképet. * Régen cl akartam már mondani, hogy nem vagyok kedves, cs nem engedem meg, de nincsen rá módom, hogy ezt közöljem, mert a technika jelenlegi fejlettsége mellett, én csak nézhetem és hallhatom, amit a televízió hangban és képben nyújt, de a készülék előtt ülve nincsen módom visz- szafelesclni. Ugyanis azt szerettein volna elmondani, tisztelettel szólván unalmas már esténként huszonnégyszer hallat ni, hogy kedvesek vagyunk, mert ezt ifjú szerelmes korunkban is úntuk már ilyen gyakori ismétlésben. Különösen unalmas és felesleges akkor, mikor nem Is igaz, üresen kongó udvariassági formula az egész. Ugyanis nem egyszer meglehetősen durcásan ülök a készülék elé. Durcás vagyok, mert rossz a műsor, mert nincsen semmi öllctcsscg a bemondókban és a bemondó-szövegekben, mert a sötétben vacsorázva, a szőnyegre szórtam a sajtos makarónit, s emiatt a feleségem piirölt, és főleg durcás vagyok azért, mert a „Kedves közönségünk!” bevezetés után igen gyakran hangzik el az: „engedjék meg, hogy ...” és én egyszer sem tudom azt mondani, hogy nem engedjük, cs így az cngedelem kérés is olyan üres, semmitmondó fordulat, mint az, hogy a TV „Kedves közönség!”-nek mondja a nézőit. (b) Ünnepi bevásárlás után Felháborító! Téged is ki fosztottak? (Fülöp György rajza) UUIIIIMUIII .................................................................................................................................................................................................................................................... M INT FENTEBB JELEZTÜK, SZÁNDÉKUNK TISZTESSÉGES VOLT. AZ OLDAL ÍGY SIKERÜLT. NE VEGYÉK ZOKON...
