Észak-Magyarország, 1962. november (18. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-07 / 261. szám

RSZAKMAGYARORSZAQ Szerda, 1962. november 7, ************* I Párizstól Moszkváig, Prágától Berlinig, szo­cialista és kapitalista országban, Keleten és Nyugaton egyaránt jártak munkatársaink az elmúlt esztendők során. Számos nép hazáját, a nagyvilágnak és különösen az öreg Európá­nak sok városát, vidékét bejárták. Htjukról már beszámoltak lapunk olvasóinak, hosz- szabb-rövidebb cikkekben. Most egy csokor­ba próbáljuk kötni egy-egy kis epizódját uta­zásuknak, olyan epizódokat, amelyek érde­kesek, nem egyszer kuriózumként hatnak, de ha alaposabban megnézzük őket, lényegük­ben mind azt mutatják, hogy a világ egyre inkább egy és oszthatatlan. Valamennyien egy földgömbön lakunk, és minden, ma még fennálló mesterséges elválasztó vonal ellené­re a dolgozók problémái egyformák. Vala­mennyien egyaránt békében, nyugalomban szeretnék leélni életüket, dolgozni család­jukért, kulturálódni, vagyis tenni mindazt, ami az élet értékét adja. Ennek a közös aka­ratnak, különböző társadalmi rendszerek ke­retén belül is békében együtt élni óhajtó em­beriségnek legyen tanúbizonysága ez a két oldalnyi írás. HA RÓMÁBAN jár az em­ber, illik látni a pápát. Leg­alábbis így tartja az idegen­forgalmi szólás-mondás. Rómában járva, megismer­tük a gyönyörű vatikáni pa­lotának azt a részét, ahol a pápa lakosztályát elhelyez­ték, azt az ablakot is megmu­tatták, ahonnan vasárnapon­ként áldást szokott osztani a Szent Péter templom előtti téren gyülekező embereknek, de a pápát nem láttuk. Rómában tízezerszámra for­dulnak meg emberek a világ minden tájáról, de meg va­gyok róla győződve, hogy többségük úgy tér vissza or­szágába, hogy nem látta a pápát. De a Trevi kútját feltétle­nül! Ezt semmiképp se lehet kihagyni a programból. Ha társasutazáson vesz részt az ember, kiváltképpen nem, mert minden programban sze­Trevi kútja repel. Megtekintését nem bán­ja meg az ember. Művészi re­mek ez a hatalmas szökőkút, és a felhajtás se kicsi körülöt­te. Architektúra és szobrá­szat közös alkotása ez a meg­lehetősen szűk teret lezáró kút, amelyet az olasz barokk egyik mestere, Niccolo Salvi készített. A kifejező figurák­ból csobogó víz egy hosszan elnyúló tavacskában terül el, ennek partjain ülnek, feksze­nek, hancúroznak, diskurál- nak naphosszat az emberek. A környező keskeny utcá­kon gépkocsik, autóbuszok, meg díszes konflisok parkíroz­nak — a jó ég se tudja, hogy férnek el — és ontják min­den órában a látogatókat. De mivégre jön ide min­denki? Szökőkútat láthat az ember az Örök Város sok más helyén, szomját is olthatja friss vízzel. A Villa Borghese- ről szebb látvány fogadja. A Termini pályaudvar monumen­tálisabb. A Piazza Navonán Gyuri bácsi — Jaj, de szép ez a szőlő! Hát ez a barack! Ekkorát még soha sem láttam! És ez a pa­radicsom! Hogy nőhet meg ennyire? ■Lépésenként csaptak ki be­lőlünk ilyen felkiáltások. Mindezt nem az udvariasság mondatta velünk, hanem az őszinte álmélkodás, ami a mesterien gondozott kert lát­tán töltött ' el bennünket. A kertnek nemcsak gazdagsága, hanem finom ízlésről, nagy munkaszeretetről valló szép­sége is elragadott. A gazda, középtermetű, izmos férfi, elé­gedett mosolygással nyugtázta elismerésünket. Élénk kék ing, vászonnadrág volt rajta. Bő­rét bronz-vörösre sütötte a Nap, szeme körül állandóan huncut ráncok futkostak. Kis kosárkájával jött mellettünk, melyet lassan megrakott szép gyümölcsökkel. Közben ál­landóan magyarázott a kertről, a barack, a szőlő különböző fajtáiról. Mikor megtelt a ko­sár, elindultunk a lugas felé. Néhány lépcsőfokon haladtunk lefelé, kagylódiszítést, tűz­piros muskátlit, duzzadt leve­lű kaktuszt hagyva magunk mögött, majd helyet foglal­tunk a zölddel futtatott lugas alatt nyújtózó asztal mellett. Nem messze tőlünk, a végte­lenbe nyúlva, hatalmasodott ezernyi fényszikrát szórva a tenger. Jellegzetes, zsongí- tó zúgása tisztán hallatszott ide. , — Tessék, fogyasszák, és mondják meg, melyik a leg­jobb — biztatott szíves kíná­lással a kert kékinges gazdája, Gyuri bácsi. Magyarul be­szélt. Nyolc évig kertészkedett hazánkban. Igaz, régen volt, a harmincas években, de nem felejtette el a nyelvet, és az embereket sem, akikkel együtt küszködött a kenyérért. Nem tudtunk elsőt válasz­tani a gyümölcsből: mind a legjobb, a legfinomabb. Dicsér­tük a kertet: nagyon szép. Bi­zonyára sok munka van vele. — Van most is — felelte — munka nélkül nem lenne szép. Pedig még nincs is készen. De amíg ilyen lett! Addig kellett sokat dolgozni. Elmondta a kert születését, megteremtését. Itt csak loő volt. A követ ki kellett csákányozni és elszál­lítani. A közelben üdülők épültek. Az innen felszínre kerülő termőfölddel töltötte meg a kertet. Mindezt egye­dül. Kérkedés nélkül beszélt, csak úgy elmondotta: Igen, így volt. — Mások is így dolgoz­tak '— 'tette még hozzá. Má­sok is.'Bulgáriában sok Gyuri bácsihoz hasonló ember él; munkaszeretetük, kitartásuk szinte határtalan. Közben este lett. A közelben sorjázó mo­dern üdülők fényt árasztottak, a tengerparton lámpák gyúl- tak. — Nagyon szép — mond­tuk. Gyuri bácsi bólintott, olyan elégedetten, mint ami­kor kertjét dicsértük, majd a tengerpart, az üdülők felé te­kintve megszólalt. — Jöjje­nek el újra, néhány év múlva. Akkor még szebb lesz. Priska Tibor Bernini csodálatosan szép kút- jaiban gyönyörködhetik. Ez mind igaz, de ha valaha még vissza akar térni Rómá­ba, akkor a Trevi kútjába be kell dobni valamilyen pénz­darabot, méghozzá háttal állva a víznek. Ennek a köteles­ségnek kedvesen és évődve, szertartásosan és eltöprengve, vágyakozóan és tréfásan tesz­nek eleget az emberek. Feketéllik a víz a rengeteg pénzdarabtól. Dollár és rubel, líra és márka, őre és korona békésen simul egymáshoz. Akárcsak az ifjú szerelme­sek, akik erre is elvetődnek. Akárcsak a világ legkülön­bözőbb pontjairól az Urbsba jött emberék, akiket idevonz az antik világ, a renaissance, a barokk, és a risorgimento sok-sok gyönyörű emléke. Mindenki bedob egy pén­zecskét a Trevi kútba. MERT KI NE szeretné újra látni — békében és viruló szépségében! — az Örök Vá­rost?! Sárközi Andor Katowicéi emlék-forgács dékot vásároljon nekem, vagy Jerzy Kozik-ot, a fiatal bá­nyásztechnikust, aki jóval ko­rábban elhagyta a kórházat, mint én, de visszajött meg­látogatni, és emlékül ajándé­kokat hozott. És bele sem fér­ne ebbe a felsorolásba már a katowicei zenekonzervatórium tanárainak, diákjainak figyel­messége, kedvessége, szíves vendégszeretete, amellyel el­halmoztak, ékesszólóan bizo­nyítja ottlétem minden per­cében, hogy a lengyel—magyar barátságot ők nagyon komoly­nak tekintik, és ha erről be­szélnek a két nép fiáinak ta­lálkozásakor, az nem szólam, hanem tettekben megnyilvá­nuló valóság. Talán valami­kor sor kerül rá, hogy mind­erről bővebben is szóljak. Most csak egy aprónak tűnő, de érdekes katowicei él­ményt szeretnék megemlíteni. Első katowicei délelőttün- kön városnéző sétára indul­tunk. A sétát nem gyalogos járkálásnak kell képzelni, mert úgy Katowicével hónapokig nem boldogulnánk, hanem vendéglátónk, a katowicei konzervatórium autóbuszba ültetett, és úgy jártuk be a város, illetve a környék leg­érdekesebb pontjait. Gyárvá­rosok tucatjain mentünk kér resztül, láttuk a már feketére kormozódott, régi munkáshá­zak mellett felépülni a színes, új lakótelepeket, majd Chor­Sokat tudnék kellene beszélnem lengyel ba­rátainkról, Miskolc lengyelor­szági testvérvárosáról, Kato­wicéről, hiszen a közelmúlt­ban, saját akaratomon kívül, igen hosszúnak tűnő időt töl­töttem Katowicében és ennek döntő többségét olyan körül­mények között, ahol igazán emberközelségbe kerülhettem lengyel barátainkkal, ahol egymásrautaltságunkban ala­posan megismerhettük egy­mást: a katowicei 2-es számú városi kórház sebészeti osz­tályának egyik nagyobb kór­termében. Itt kellene szól­nom a lengyel orvosok — dr. iwanski osztályvezető főorvos, i műtétet végző dr. Przybyta, dr. Wysocki és a többiek — éjt nappá tevő áldozatos munkájáról, amellyel engem, í véletlenül odaszakadt ma­gyart az életnek megmenteni gyekeztek; szólnom kellene az ipoló-személyzet szolgálatkész­ségéről, amellyel a magyar vendég kórházi napjait igye­keztek elviselhetőbbé tenni; itt kellene megemlítenem egyik ágyszomszédomat, az öreg Wiktor Jadrysko Szo- pience-i bányászt, aki sírva búcsúzott tőlem, amikor hazaindultam, Chwalek Ry- szardot, akivel egy szót sem tudtam beszélni, de amikor már talpraállhatott, első dol­ga volt, hogy emlékül aján­Kossuth képe Meissenben — MAGA MAGYAR? A nyáron megyek a Balatonra. A sógorom már járt maguknál. Valami nagyszerű, — azt mondja. — Herrlich. — Maga magyar? Most jöttem Budapestről, jártam Pécsett, Miskolcon, Szegeden. Min­den nagyon tetszett. — Herrlich, wircklich herrlich. Ez a típusszöveg kísért végig egész NDK- beli utamon, amikor legutóbb egy magyar né­pi zenekart kísértem el Drezdába, mint poli­tikai vezető, impresszárió, tolmács és — utol­jára, de nem utolsónak — mint újságíró. Lassankint úgy megszoktam ezt a dicséretet, hogy már nem is voltam büszke magyarsá­gomra, olyan természetesnek vettem a baráti szavakat. Meissenben azonban mégis meglepődtem.. Meglepődtem, amikor a csodálatos, minden ízében a német középkort, Minnesangot, Kü- renbergi Konrád, Walther von der Vogel­weide és a festő Grünewald világát idéző dóm mellett beléptem az ódon muskétákkal dí­szített Winzenz Richter féle kocsmába. Mert a tulajdonos a már megszokott „maga ma­gyar” kezdetű szólammal lépett ugyan hoz­zám, de nem .a Balatont dicsérte, hanem va­lami másról beszélt. Nem is annyira beszélt, hanem elővette azt a korabeli fényképfelvételt Kossuth Lajosról 1849-ből, amit még a dédapja, a cégalapító Winzenz Richter, akinek ott díszeleg neve a vendéglő kapuja felett, vitt magával haza, amikor a szabadságharc alatt itt járt nálunk. ÉS A KÉSŐI UNOKA aztán leült mellém, elmondta mindazt amit Kossuthról tudott, Kossuthról, a nagy forradalmárról és szabad­ságharcosról, akinek emlékére poharat is ürí­tett velem. fgy történt. Máté Iván tcao (J-jjujMz- és ÓMig^ak Azok a lányok meg ott az ut­casarkon, magyarázza tovább kísérőnk — férfiakra vadász­nak. Legtöbbjük természetesen Festők a Montmartre-on. Paulovits Ágoston felvétele sem bizonyítja jobban mint az; se előttünk, se utánunk nincs egyetlen kocsi sem. Az autó fénycsóvája végigpásztázza az utat. Kettő, három, öt,, számol a gépkocsivezető. Hat, nyolc — számoljuk mi is velük együtt az újságpapírra ágya­zott fekhelyeket, az újságpa­pírral takaródzó embereket. — Ezek a fiatalabbjai — szakítja meg a számolást idegenveze­tőnk — az öregebbek már a Metro aknáiba húzódtak. — És álmukban nem esnek a vízbe? — kérdezzük. Arról még nem hallottam. De, hogy elkeseredésükből, úgy igen — kapjuk a magyarázatot... A Sacre-Coeur felé vezető meredek úton járunk. Kísé­rőnk beszél és beszél. El­mondja, hogy a párizsi áruhá­zakban csak addig dolgozhat­nak a nők, amíg meg nem jelenik szemük alatt a ránc, amíg kecsesen, fiatalosan tud­ják ringatni csípőjüket. Aki ebből kiöregedett, mehet a Metróba jegyet lyukasztgatni. Meg, hogy Párizsban igen magas a lakbér. Egy munkás fizetésének negyedét lakbérre fizeti, s az üzemekben sosem lehet tudni, hogy mikor, hány embernek mondanak fel. Sztrájkolni ugyan lehet, de nem valami sok az értelme. Más kéne már ... S furcsán szerzett taxisofő­rünk, mintha nagyon ha­ragudna az egész világra, gázt ad a motornak ... Fodor László zówban szálltunk ki a busz­ból, hogy megismerkedjünk a híres katowicei kultúrparkkal. Meddő kísérletezés lenne, ha ebben a rövid írásban a több száz holdnyi park szépségei­nek és érdekességeinek leírá­sával kísérleteznék (egyet azért megemlítek: érkezé­sünkkor véletlenül Lehár leg­szebb melódiáit sugározta a park rádiója), hanem kirán­dulásunk végcéljáról szólok. Végcélunk a híres pla­netárium volt, amelyet nem­A planetárium, előtérben Ko- pernikus szobra. rég építettek a kultúrpark legmagasabb pontjára. Ko- pernikus szobra vigyázza az épületet, amelyben természe­tesen helyet kapott a plane­tárium bemutató termén kívül egy obszervatórium is. Elsö­tétült a terem, körben ki- gyúltak Szilézia fényei, majd megjelentek a kupolán a csil­lagok, megkezdődött a kísérő­magyarázat. Lengyel városban* szovjet segítséggel épült, né­met műszerekkel felszerelt planetáriumban magyar nyelj, ven hallgattuk az előadást*." (Amit aztán nekünk kellett lengyel kísérőink részére tol-.,--/ mácsolni.) Ez a planetárium a népek barátságának, az össze­fogás alkotóerejének bizonyí­téka. Talán helyi jelentőségű bizonyíték csupán, de akik ott jártunk, a négy baráti nép kö­zös tetteiből, megnyilvánulá­saiból adódott élményt, soha nem feledjük el. (benedek) Esti percek Prágái) an Az arany Prágát nem lehet | elfelejteni. Aki csak egyszer 1 is látta emlékezik rá. Egy hét az ezer éves műemlékek vá­rosában végtelenül kevés, mégis élményt jelent minden óra. A gótikus tornyok, a kő- hídak, az ékszerdobozhoz ha­sonlító házak, a nagypapa korában is témát szolgáltat­nak. Mégis másról akarok ejte­ni néhány szót. Elárulom ebben közrejátszik egy kis önző újságíró önérzet is, mert izgalom, öröm az írás, de legalább ilyen öröm, amikor azt látja az ember, hogy ol­vassák is azt, amit ír. Esteledett. A Vencel tér kockaköveit koptattam. Elő­ször voltam külföldön, s ha­talmában tartott a látványos­ság iránt érzett sajátos ma­gyar szimat, a kíváncsiság. A hivatalokból áradt ki az embersereg. Többen az autó­buszok, a villamosok felé tartottak, nagyon sokan vi­szont megálltak egy újság­árus pavilon előtt. S micsoda keletje volt itt a nyomtatott betűnek! Volt, aki 3—4 lapot vásárolt, úgy hogy talán ju­tott a család minden tagjá­nak. A Hotel Európában már tálalták a vacsorát, mennem kellett volna. A kíváncsiság hínárja azonban nem enge­dett. A vásárlók között sok volt a törzsvendég, s így az előkészített „comissióhoz” könnyen hozzájuthattak. Jó volt átélni a percet, s tudni ma is, hogy az újság életszükséglete a XX. század emberének. — garami — :iiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiuiiiiuiiiiiiiiiiiiniiiiiiHifiiniiiiittiiiimiiiiiinftitnMimw nem azért, mert óránként más és más férfi ölelésére vágyna... A Pont des Arts hídjáról le­térünk a Szajna partjára. A kétmillió autóból, ami Pá­rizsban szaladgál, ide kevés téved — tudjuk meg a sofőr­től. S hogy igazat mond mi meg máris a választ is, kissé furcsán szerzett idegenveze­tőnk, aki egyben a taxi so­főrje is, mert a viharvert, kor­mos, füstös, málladozó va­kolaté, évszázados, száz sebből vérző házakat a kápráztató fény, jótékony lepellel borítja. ocsúdunk, már egy bérkocsiba ülünk. — Tudják miért'van Párizs­ban annyi fény? Azért, adja » párizs. Ä fény fővárosa* * * száz és száz alulról, rej­p telmesen megvilágított szökő- íkúttal, fénypásztákban úszó sugárutakkal, a nappali vilá­gosságban tündöklő Notre- Dame-al. Fényorgia tündökli be a Diadalívet, pompás kandeláberek öntik sugaraikat a Montmartre-on késő este is dolgozó festőkre, a neonrek­lámok vakítóbb és vakí­tóbb sokasága kápráztatta el’ a Palace Pigal-on. Az Eiffel- torony a hatalmas fényszó­rókból porzó fényfelhőkben úszik. A Moulin Rouge nevű híres mulató örökké mozgó szélmalomvitorláiban ezer és ezer vörös villanyégő. Hatos— nyolcas sorban tovasuhanó Mercédeszek, DKW-k, Junior Deluxek, Ford Taunusok, zsúfolt kávéházak, elegáns ru­hákba bújtatott nádszálvé- kony hölgyek, agyondekorált, fényárban úszó, szebbnél szebb kirakatok, az esti újságok vadabbnál vadabb címeit ri- koltozó rikkancsok ... Ilyen a párizsi éjszaka! Pá­rizs a fény fővárosa! — ma­gyarázza kísérőnk lelkesedve. — A fénnyé és árnyékké — jegyzi meg kissé lemondóan németül, hátunk mögött egy javakorabeli férfi. S ami­kor látja, hogy a csoporttól lemaradva érdeklődve nézünk rá, még hozzáteszi; én 5 frankért az árnyékot is meg­mutatom önöknek. És azzal már ugrik is a járda szélén parkírozó taxihoz, s mire fel-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents