Észak-Magyarország, 1962. július (18. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-24 / 171. szám
42 BSZÄSWAGYAÄORSZA0 Kedd, 1962. július 24. Víziországutak vándora Á TOKAJI kikötőben rakodásra várt a nyolcas uszály. S amíg a lisztbe-paprikába mártott keszeg olajban pirosodott a tűzön, hajósmesterségre oktatott az öreg kormányos. — Azt kérdi, hogy’ lehet valaki hajós? — ismételte előbbi szavaimat Almási Miklós. Szürke szeme rámosolygott a folyó ra, majd miként a mester barackot nyom a tanuló fejebúb- jára, élcelődve mondta: — Fejébe csapja a matrózsapkát és csinálja a dolgát... De a következő pillanatban komolyra fogta a szót. — No, csak mondtam. Mert nem olyan egyszerű az. Víziembernek születni kell. Az volt a nagyapám, az apám, magam is negyvenhat éve járom a folyót és a négy fiamat is erre neveltem. Örökség ez a mi családunkban ... — Hát olyan varázsa van a folyónak? — Akár az asszonynak. Rabja az ember szépségének, eltűri szeszélyeit, mert nem élhet nélküle. Még hatvanon felül sem ... Hozzánöttem, mint a kurtujás ló. — Az milyen? — Csak példának mondtam. Kurtujás ló már nincs. Valaha a vontató-hajót helyettesítette. Az uszály tatján hét-nyolc méteres őrfa hajolt a víz fölé, ezt csarnáztuk össze a vízhez közelebb húzó ló szügyellőjével. Ha ügyetlen volt a kormányos, nagy volt a folyó sodra, bizony megesett, hogy a kurtujás ló belehuppant a vízbe. Emlékszem, a szegedi kikötőben volt egy kurtujás ló, egy szürke, a iCfatyi. Jobban úszott, mint trappolt. Ez a Matyi annyira értette dolgát, hogy a végén már nem is tudtuk, mikor esik a vízbe kedvtelésből és mikor véletlenül. Csendes hullám csapdosta a partot, a víz gallyat sodort magával, nekiszorította az uszály vasfalának, majd tovább lódította. — Sok emléke lehet, Miklós bácsi? — A szél felkapta a szavakat és szétmorzsolta a folyó felett. Az öreg bólintott. — Mi a legnagyobb élménye a tiszai hajósnak? Egy pillanatig gondolkozott, miközben a sercegő olajban illatozó halakra pillantott, majd így szólt: — A napkelte a folyón. Amikor olyan a nap a füzesek mögött, mint a darabokra repedt piros üveg... Meg az, ha embert visz a víz ... — Sok embert kihalászott? — Sokat. Vagy százötvenet holtan, s talán százat félholtan. Egyszer Tiszalök fölött, Rá- zompusztánál úsztattunk lefelé a folyón. Sikoltozást hallottunk. Láttuk, hogy egy lány elmerül, a másik utána nyúl, az is elmerül, végül tizenhatan összekapaszkodtak, s együtt fuldokoltak. A vízbe ugrottunk, csak a kormányos maradt a helyén. Szerencsére sikerült mind a tizenhat summáslányt kiszedni. A folyó olyan, hogy a meder fenekére viszi áldozatát és csak akkor adja vissza, amikor már nincs benne élet... A víz nagyon kegyetlen is tud lenni, ha nem óvatos vele valaki. Ezért van az, hogy a hajós mindig gyászol, fekete szalagot visel a sapkáján ... A Tisza most szelídnek tűnt. Surranó fecskék csiklandozták hátát, ami bizonyára jól eshetett az öreg folyónak, mert csendes elégedetten csobogott az uszály körül, csak néha fröccsent fel egy-egy kíváncsi hullám az uszályhoz vezető hídpallóra, hogy ott meghal jón, s páraleikét felszívja a Nap. —' Gondolom, ez a sok élmény azzal jár, hogy a hajós Mint a nyugati diplomáciában Szóval megegyeztünk! (Szűr-Szabó József rajza) legalább életének felét vízen tölti? ... — A felénél is többet. Évente talán két hónapot vagyok itthon. — És a család? — A család már elröppent. A fiúk járják a folyókat, a két lány férjhez ment. Az anyju- kom meg, ha olykor elúnja magát, vagy veszekedhetnékje van egy kicsit, megkérdi, merre talál, s utánam jön. — Vonattal? __ — Nem. Felkéredzkedik valamelyik uszályra és sorra kérdezi a kikötőbeli kollégákat, merre mentem. Valamerre aztán mindig megtalál... Néhány napig együtt maradunk, s amikor elűnja magát, azt mondja: most már hazamegyek. És vár, amíg én is visszaérkezem. — Nagyon egyedül élhet a hajós ... Nevetett. — Ne higgye. Csak a buta ember únja a maga társaságát. A hajós meg mind okos, mert érti a természet nyelvét és beszélget vele. És a szép tájakban, a parti füzesekben, bármennyire ismeri is, mindig újat fedez fel. •— Miklós bácsi minden folyót bejárt az országban, mely tájakat szereti leginkább? — Mindegyik szép — nézett maga elé az öreg kormányos. Szép az Alföld a csongrádi kanyarban, a dombvidék a Körösök felett. De legszebb itt, a Bodrog és Tisza szöge, ahol apám is halászott. Akármerre járok, legszebb mindig a hazai táj, és mindannyiszor izgalom fog el, amikor hazafelé tartok. Ha meg egy hétig itthon lődörgők, a folyóra vágyom ... Ilyen a hajós. Nyughatatlan. A szárazon mindig imbolyog — azt mondják rá, azért, mert iszik —, a vízen érzi magát igazán jól... A SERPENYŐBEN pirosra sültek a keszegek. A kormányos tányérba csúsztatta őket. — Lásson hozzá. Ilyen jót, mint a tiszai hal, sehol a világon nem eszik — mondta, s beleszúrt villájával az egyik darabba. Csend és nyugalom volt körülöttünk, alattunk szelíden folytatta útját a folyó. Csala László Mózeurn e Bíikkben Miskolc környékének egyik nevezetessége a Bükk festői szépségű részén, a Garadna patak mentén lévő újmassai öskohó. A korabeli hírneves vasműves dinasztia, a Fazola- család által több mint másfélszázada létesített vasolvasztót a Lenin Kohászati Művek dolgozói 1952-ben eredeti állapotának megfelelően helyreállították. Azóta az ipartörténeti szempontból európai viszonylatban is ritkaságnak számító emlék valósággal idegenforgalmi látványosság lett. Évről évre ezerszámra keresik fel a hazai és a külföldi érdeklődők. Az őskohó most újabb érdekességgel gazdagodott. A mellette lévő épületben — a Diósgyőri Központi Kohászati Múzeum részlegeként — kis múzeumot rendeztek be, amelyben ott olvasztott vasból készült gyártmányokat, eszközöket — mozsarakat, lábasokat, vas- és salakmaradványokat — mutatnak be. Ezenkívül falitáblákon, műszaki rajzokon leírásokban ismertetik a hajdani vastelepnek — a mai diósgyőri vasgyár elődjének — munkáját, működését. Itt állítják majd fel a korabeli vashámorok — az akkori feldolgozó üzemek — egyik fontos gépi berendezését, a vizikerékkel mozgatott kovácskalapácsot is, eredeti nagyságában. A bükki múzeumot, amelynek anyagát egyébként folyamatosan gyarapítják, máris sokan tekintették meg. Hőérzékeny festékek Nehezen hozzáférhető helyék vagy működésben lévő gépek mozgó alkatrészeinek a hőmérsékletét vizuális úton olyan hőmérsékletérzékeny festékekkel szokták meghatározni, amelyek színűket a hőmérséklet hatására reverzibilis módon változtatják. Az újabban kifejlesztett foszforvegyületek lumineszcenciája a hőmérséklettől függően rendkívül érzékenyen változik. E feszíorvegyü- letek egy csoportja ezüsttel aktivált cinkszulfidot tartalmaz, ezek lumineszcenciája a növekvő hőmérséklettel csökken. További kutatások folynak a különböző szennyezések hatásának a tisztázására. Több mint hétszáz borsodi pedagógus vett részt nyári továbbképző tanfolyamon Az irányitó, nevelő és szakmai munka javítására több mint tíz nyári továbbképző tanfolyamot rendeztek. A három—tizenkét napos tanfolyamokon, amelyeken többek között a politechnikai oktatás tökéletesítésének kérdéseivel, az iskolareformmal kapcsolatos teendőkkel foglalkoztak, több mint hétszáz Borsod megyei általános és középiskolai pedagógus vett részt, mintegy kétszázzal többen a tavalyinál. Séta a múzeumban A kinek mostanában a Herman Ottó Múzeumban akad dolga, forduljon bizalommal az ott dolgozó munkásokhoz, az építőkhöz, a betonozókhoz, a festőkhöz, ökeé ugyanis könnyű megtalálni, mindenütt jelen vannak, aa udvaron, a bejáratnál, lépcsőkön, az emeleten, és könnye-: dén, gyakorlottan igazítják el a látogatót. Ők mondják meg, melyik állvány, melyik létra, melyik kötél alatt kell elmenni, amíg talál egy vasajtót; belép, elhalad egy XIX. század végéről származó bölcső alatt — mert azt most feli-akták á magasba —, aztán jobbra még egy ajtót talál, ezen már kopogtatni kell, mert mögötte „terül el” az iroda, és ha szerencséje van, ott találja Komáromy József igazgatót. Nem is olyan nehéz eljutni a megjelölt helyiségig. Minden stimmel, minden pontos. — Az igazgató elvtárs? — Az udvaron van. Telefonál. — Igen. Köszönöm ... Hol kérem? És mit csinál? — Az udvaron telefonál. Valóban. Az ember átbújik egy gumicső alatt, ügyesen elmegy Jákob létrája mellett — ott hallottam ezt az elnevezést — máris feltűnik Komáromy igazgató, amint telefonál. A készüléket az ablakban helyezték el, és az udvarról lehet megközelíteni. Egészen kényelmesen telefonálhat bárki, mint ahogyan most az igazgató is teszi. Csak ügyesen kell egyensúlyozni a jókora vasdarabon. Később, miután befejezi a beszélgetést, határozottan lép át néhány elfekvő bádog- csatornát, a billenős deszkákat már szintén ismeri, és — Hát így volnánk! — mondja. De ne gondolja senki, hogy bosszúsan, elégedetlenkedve mondja. Nem! Vidáman, jókedvűen. Igaz ugyan, hogy ez a nagyméretű átépítés, amelyet a Herman Ottó Múzeumban végeznek, nem népünnepély, de ha elkészülnek a munkálatokkal, az nemcsak nekik, hanem mindannyiunknak örömére szolgál. Bizony, ráfért már kedves múzeumunkra ez a „generálozás”, öreg, kopott és egyáltalán nem biztonságos épület volt már. Most azonban széppé, megbízhatóvá teszik. Mondhatnánk így is: megfiatalítják. A XV. században épült iskolára a XX. század is elhelyezi kézjegyét. Vasbetonelemeket helyeznek el a födémben, fénycsővilágítást kapnak a termek, parkettával cserélik ki a széles padlódeszkákat, üde, könnyed színűre festik a falakat. Mindezek elkészültével ízléses, szép helyiségekben tudják elrendezni az anyagot« elhelyezni a kiállításokat Amint arról már hírt adtunk, a munkálatokat október 3-ig befejezik. Ez hát az egyik nagy átalakítás a múzeumban, ami miatt érdemes vállalni a most tani nehéz munkakörülményeket. De a múzeumban más átalakítás is történt: július elsejei óta a megyei tanács irányítása alá tartozik. Létrejön a megyei múzeumok szervezete, mely a miskolcin kívül a mezőkövesdi Matyó Múzeumot, a tokaji Helytörténeti Műt zeumot és a széphalmi Kazinczy Ferenc Múzeumot foglalja magába. Igen fontos feladatnak tartják a népművelési munka elmélyítését, ezért messzemenő támogatást nyújtanak a honismereti szakköröknek. Néhány vándorkiállítást is rendeznek, melyeket a vidéki művelődési otthonok is bemutathatnak. Ezeken kívül természetesen sok más feladat áll még a' múzeum munkatársai előtt. Most a közeljövőben megjelenő tanulmányok, tudományos munkák egynéhányáról szólunk: Most készül — már a nyomdában van — a Herman Ottó Múzeum Évkönyvének III. kötete. Ebben a régészeti tanul-: mányokon, a diósgyőri vár ásatásairól szóló beszámolón1 kívül megtalálhatjuk az 1944-es bükki és miskolci ellenJ állási mozgalom, a Mokan-komité teljes dokumentumát Készül a miskolci csata dokumentációjának kiadása is, mely a Csehszlovák Tanácsköztársaságra vonatkozó, eddig isme-: rétién adatokat is tartalmaz. Hamarosan nyomdába kerül Bozena Nemcovának, a cseh írónőnek borsodi vonatkozású levélgyűjteménye, mely hiteles képet ad Borsod megye éle-: téről a 48-as szabadságharc bukását követően. Részletes tanulmányt olvashatunk majd arról is, hogy milyen volt az 1905-ös orosz forradalom kisugárzó hatása megyénk nagyobb városainak mozgalmi életére. Kiadás előtt áll a bükki üveghuták történetéről írt tanulmány is. S ok a munka hát a megújuló, fiatalodó múzeumban." Az átalakító munkálatok azonban nyilván nemcsak az épület küllemét teszik széppé, hanem a múzeum munkásainak is nyugodtabb környezetet teremtenek sokrétű, értékes feladataik sikeres elvégzéséhez. Priska Tibor 26. Aki az örvénybe néz... A lelkem a régi? Azt tetszett mondani? Fenét. Külsőm, hangom más. A lelkemet is kicserélték. Mit, kicserélték? Eldobták. Azt teszek most már, amit akarok: kívül vagyok önmagámon, fütyülök a világra, az emberiségre. Mi köze a néhai Ilyés Zoltánnak Katona Sándor gondolataihoz, tetteihez? Az ég egy világon semmi. Katona Sándor nem a félegyházi könyvelő fia, nem Gitta kedvese. Nem, Nem! Nem is volt soha. Az a Zoltán nem is létezett, eloszlott, mint a pára, vagy a fojtó gáz, felszívódott, mint a méreg. Katona Sándor, a Special Warfare Division önkéntese, a Fort Bruckner nevű rezervátumban, ismeri az előírásokat. Fegyelmezett, engedelmes katona. A főnök parancsára Sopron szerelmese. Leküzdhetetlen vágyat érez Sopron iránt. Már-már valóságos lokálpatrióta. A facsádi Kajetánok iva- ffeka, álmában is Sopron utcáin sétál-. „Gratia tibi Domine?” Hajnali harang kondul a Domonkosok templomában. A Hunyadi utca kis térbe fut, közepén kőhattyú, fej nélkül. Ott van-e vajon a kőhattyú? „No, ott van-e, vagy nincs? Ha soproni vagy — mondja az ávós tiszt —, tudnod kell. Felelj: egy, kettő, három... Nem tudod?” Szakad rólam a verejték. Ennyi bonyodalom egy letört fejű hattyú-szobor miatt. Persze ilyenkor nappal, kellemes napsütésben, amikor a tenger felől friss fuvallatok nyargalásznak, könnyű tréfálkozni, de az ilyen álom olyan, mintha háznagyságú kőkockát eresztenének rád lassan a magasból, rafinált kiszámítottság- gal. Úgy ereszkedik, mint a lift, de lassabban, centiről centire, s te a párnádon hánykolódsz; várod, hogy rétestésztává lapítson. Hiányosak az ismereteim, főnök! Nem lesz baj ebből? Ha lesz is, csak nekem lesz, nem igaz? Nekem? Nem nekem, hanem Katona Sándornak. De ha Katona Sándort szorítják, én szorulok. „Egyességet ajánlok — mondom a kihallgatónak. — Azt ugyan nem tudom, hogy pillanatnyilag helyén van-e a kőhattyú, mert szórakozottan já- rok-kelek a hazában, de egyet- mást azért tudok róla. Maguk pestiek értik, szeretik a tréfát. Tudom például, hogy egyszer egy soproni professzor azt mondta a diákjának: akkor engedem át magát, majd ha odakint az a hattyú kitollasodik. Másnapra aztán kitollasodott. Éjszaka csínytévő diákok bekenték kulimajsszal, s rátapasztottak egy vánkosnyi liba- tollat... Hogy ne kedélyeskedjek? Hogy ez nem segít rajtam? Miért kellene, hogy segítsen? Tiltakozom! Nem vagyok hazaáruló! Én kém? Senki se küldött. Ilyés Zoltán nincs, nem ismerem, Sose hallottam róla...’’ „Ne okoskodjon velünk — mondja a nyomozó. — Magát odaátról küldték... az amerikaiak. .. feladattal... nem szé- gyelli magát? ...” „Idevaló vagyok. Katona Sándornak hívnak...” Micsoda színjáték! Köszönöm, ionok, köszönöm. A jöyőm, hogy eljussak oda. Onnan pedig tovább. Ez a jő- vőm. Múltam nincs, miért legyen jövőm? Eladtam maguknak: áll az alku. Sámuel Beckettnek, a drámaírónak van igaza. Ő mondja: A szülők becsapják fiaikat, szemétládába a szülőkkel! Addig, míg nem csapják be végleg a világot. Maholnap kiszabadul börtönéből az atom, s akkor úgyis minden a szemétbe kerül. Hazugság az öregek intelme a fiatalokhoz: készítsétek a jövőt! Nincs jövő. Csak a semmi van, a Semmi, a halálnál is unalmasabb üresség ... Beckett hősei bénák, parali- tikusak. Egyikük szemétládába záratja az anyját. Megkéri társát, a másik bénát: — Nézd meg, él-e még? — Él. — Honnan tudod? — Sír. „Sírok, tehát vagyok.” Sírunk, élünk. Elő halottak vagyunk. Halottjelöltek, mint Beckett hősei. „Táncolunk, táncolunk, s ablakunk a temetőre néz.” Tőlünk távol van a temető. A sírkert nyugalmas. A támaszpont nem a legnyugalmasabb. Nietzsche mondta: Aki az örvénybe néz, arra az örvény visszanéz. Ha örvény felett lebegünk, örvénybe nézünk. Az örvény visszanéz ránk. Az lesz, amit a parancsnok mond. Nem félek. Megvetem ezeket a riadt vitézeket, akik itt élnek velem ebben a szűk kalitkában és az emlékeikkel, a honvágyukkal, a lelkiismeretükkel és más efféle kacatok- kal bíbelődnek. Élhetetlenek* Gyávák, félnek az élettől és a haláltól. Nem tudják, amit én tudok, hogy az ember nem cél, hanem híd. Híd az élet és a halál között... Sírok, tehát vagyok. Nem sírok. Egyszerűen vagyok. S a rendeltetésem: „Anything, anytime, anywhere, anyhow.” Bármit, bármikor, bárhol, bárhogyan. * A bennszülöttek megint tüntettek. Feliratokkal vonultak. „Go home! Donkey, monkey & Yankee!” Szamarak, majmok, yenkik menjetek haza! Nyugalmas hely ez a Ryukyu támaszpont. Néha úgy érzem magam, mintha bombazáporban, esernyő alatt ülnék. Az oroszok űrrakétái — azt írják az újságok — most tudományos céllal a kozmikus térséget kutatják — valahol alig elképzelhető magasban átívelnek a fejünk fölött. Porszem vagyunk a Csendesóceánon. Messzebb, Óceániában,, talán a Karolin, a Marshall és a Gilbert szigeteken is túl a szovjet flotta figyeli a tizenkétezer kilométernyiről cél- bataláló rakétáit a tenger tükrén. Néhány napja Nahában jártunk. Láttam a tengert. Akkoriban, amikor elképzelni is nehezen tudtam, a szabadsággal azonosítottam. Végtelen, beláthatatlan, parttalan, mint a szabadság. így emlegetik a költők. Nahában a diákok zengaku- renisták. A japán diákszervezet neve a Zengakuren. Forradalom, szabadság — ezek a jel-; szavaik. Lehet, hogy nem ia tudják, mit akarnak. A mieink se tudták. Tüntetnek Okinawá- ért, követelik, hogy csatolják) vissza Japánhoz. Olvastam a második világháborúról szóló tankönyvünkben, hogy a Naha körüli magaslatok negyvenöt tavaszán tizenegyszer cseréltek gazdát. A Szűri erőd volt közülük a legerősebb. Nyolcvankét napi ostrom után valamikor júniusban foglalták el az amerikaiak a szigetet. A japánok százezer halottat hagytak itt. Tavaly a diákok ötezer rendőrrel szembeszálltak Tokióban. Megrohanták a parlamentet, de a kapuk zárva voltak. A tüntetők körülállták a császár gőgös parlamentjét és lepisálták a falát. Egy japán fiú azt magyarázta nekem Nahában, hogy Ryukyuról száműzték a szabadságot. A bennszülöttek közül húszezer malarias és tuberkulotikus. A szigeten négyszáz ágy van a kórházakban. Tulajdonképpen gyorsasági verseny volt. Rajtam múlt* hogy otthon maradok-e, vagy világgá megyek. Odakint kiabáltak: „Hol a zöld ávós?” Nem várhattam meg, amíg a' nyakamra hágnak ... Bár Erzsire hallgattam volna ... D* ki tudta, mi lesz. Gondoltam« jobb, ha megelőzöm őket. Én akartam előbb kijutni. Mindegy, hová. Messzire, oda, ahol nem ismernek. Országok, tengerek válasszanak el tőlük.. (Következik: A határőr-eskü.) .
