Észak-Magyarország, 1962. június (18. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-05 / 129. szám
4 RSRATtWAGYÁRORSZAG Kedd, 1962. június 3. A klasszikus zene ügyében Viíaimlííó gondolatok — A zeneművészek helyzete Crr6t is beszélnünk kell: he lyl zeneművészünk, a klasszikus zene helyi íáklyavivőinek, tolmácsaiéinak helyzetéről! Közülük viszonylag csak ke v#«en Jutßflk pódiumhoz, hftíigversenydobogóhoz. S akik odajutnak, azok is ritkán, meglehetősen gyér számú, néha az „illetékesek” foghíjával is „ékeskedő” közönségnek muzaikíjjtfrátnak csupán. Bpiíhúk, művészetük minő- féáeben, emberi magatartá' sukban, a szervező és irányító munka elégtelenségében, vagy bennünk — lehetséges és csak elvétve valóságos — közönségükben, hallgatóságukban van-e a hiba? — Mert „valami van”! Lemondhatunk-e meghallgatásukról? ök pedig élhetnek-e, fejlődhetnek-e, ha nemigen tudnak meggyőződni arról, vajon tapsolnánk-e nekik vagy i,kifütyülnénk” őket? — És itt nemcsak helyi művészeink „első vonalára”, az úgyahogy már „beérkezettekre” gondolok! A fiatal művészek, akik még kifejlődni sem tudtak, s azok is nyilvánosságot igényelnek és érdemelnének is! (A művészetekben ugyanis az óriás, a titán — kevés, és kevés is volt minden időben. A lángelmék: a jó művészek népesebb sorából emelkedtek, s emelkedhetnek ki ezután is!) Mi lesz velük? — Félbemaradnak! Ha elég erősek, önérzetes néma tűréssel megrendezik „vágyaik temetését”, beletörődnek abba, hogy a kincsekre, amelyeket ők adhatnának nekünk ajándékul, nem vagyunk kíváncsiak, s leélik csendes, szerény, eredményes, hasznos oktató-nevelő munkában többre és másra is képes életüket... Ha pedig a „köny- nyebb ellenállás” sodrását kivédeni gyöngék: cserbenhagyják a klasszikus zene tépett lobogóját, s felcsapnak — művészi megalkuvással — a mulatóhelyek jól kereső, szórakoztató „zenei iparosainak” sokába... De akár így, akár úgy maradnak félbe, megen- beti-e magának ezt a fényűzést, a tehetségek elkallódá- sát szocializmust építő társadalmunk, magas általános kultúrájúvá váló népünk?! — Lehetne, persze, azt az ellenvetést tenni, hogy „az igazi tehetség előbb vagy utóbb, de végül is „kitör’” minden akadályt legyőz és diadalmaskodik” ... Ez általánosságban csakugyan igaz tétel. — S mégis megkérdem; jól, tárgyilagosan döntötték-e el az illetékesek, kik boldoguljanak és kik ne?! A tehetség és az el- mélyültség, az átérzett, hű tolmácsolás kapja-e meg mindig a hangversenydobogó éltető magasát, vagy a sürgő-forgó ügyeskedés, a tetszetős kirakat-munka, a szubjektív eszközök latbavetésétől sem visz- szariadó törtetés is felküzd- heti magát oda?! Nem játszanak-e itt szerepet érdekharc, klikk, féltékenység és más „melléktekintetek” ?!... — Mindez viszont már nem helyi, hanem országos tünet, az egészségesebb fejlődés országos gondja is! m Neveljünk közönséget is! 1915 óta, az új Magyarországon, megújhodott zenei nevelésünk is. E megújhodás egyik mutatója: zeneoktatási hálózatunk bővülése (zenei óvodák, zenei általános iskolák, zeneiskolák, zeneművészeti szakiskolák) s az a sok zenetanár, 1o- vábbá kottaismerő, hangszereken játszani tudó, zeneértö fiatal férfi és nő, akiket ezek az intézmények (és természetesen a Zeneművészeti Főiskola és a pedagógiai főiskolák) neveltek. (Talán többet is, mint amennyire magában a zenei életben ezidőszerint szükségünk van!) Neem neveltünk azonban — véleményem szerint — közönséget, hallgatóságot! — Sok embert részesítettünk zenei szakműveltségben, de nem adtunk a tömegeknek zenei alapvagy általános műveltséget. Kern neveltünk olyanokat, akik művelni, játszani nem, csak hallgatni és érezni akarják a zenét, akiknek nélkülözhetetlen életszükségletévé, igényévé válnék a nemes, a klasz- szikus zene, akik tehát ennek művelőit, a ,(komoly zenészeket” mintegy „eltartanák”! Ha ezt megtettük volna, e cikk is aligha íródik meg. Néhány szomorú tapasztalat arról is tanúskodik, hogy még a zenélni tanultak egy részéből sem vált jó közönség!... (Akadnak szakiskolai és tanárképzős hallgatók, akik saját oktatónevelő mesterük koncertjéről is távolmaradnak!) no Mit lehetne tenni? ... Valamit ugyanis bizonyára tennünk kell! Saját, nem „szakértői” javaslatomat így tenném meg: Merítsünk a múlt és a közelmúlt haladó hagyományaiból, jó kezdeményezéseiből, amelyek nem voltak sikertelenek, s felelevenítve, sikert hoznának ismét, A most elhunyt kiváló zenekritikusnak, Péter- fi Istvánnak nagyszerű könyvében, válogatott zenekritikáinak gyűjteményében olvasom: Nem ártana, ha alaposan tanulmányoznánk a Tanácsköztársaság minden zenei elképzelését, mert sok minden vár belőlük még ezután is megvalósításra.” Úgy vélem, ha ezt a tanulmányozást a diósgyőri és nagymiskolci — gyakran gén virágzó — munkás-zenekultúra módszereire is kiterjesztenénk, nem lenne haszon nélkül való! A felszabadulás utáni első évek lelkes kezdeményezéseinek mai fejlettségi fokon történő életre-keltése (staggione-operatársulatok, klasszikus hangversenyek „a város peremének” kultúrhá- zaiban, termeiben) megérné a fáradságot! — Egyáltalán: nem szorul-e. „átértékelésre” az a szemlélet, hogy hivatásos művészek fellépésének helye csupán a színház, vagy a Zene- művészeti Szakiskola lehet?! — Talán rosszabb a zongora, kedvezőtlenebbek az akusztikai viszonyok a „külvárosokban”, — de forróbb a lelkesedés, őszintébbek a nehézkes tapsok, tisztábban csillognak az öröm és Szépség tüzei a munkások tekintetében, ha azt érzik: helyükbe megy, értük jön a Zene, ők adhatnak szállást neki saját termeikben és szíveikben, amelyeket — „valahányszor a Nap-posta Tavaszt hoz” — felemelnek annak, akik az ő szívükkel van teli! Vizsgáljuk felül, jó-e, célravezető-e jelenlegi tanítási és felvételi rendszerünk! Valóban azokat és csak azokat juttatjuk-e zeneoktatási intézményeink férőhelyeihez, akik leginkább arravalók? Van-e kezünkben mérce, amellyel eldönthetjük a kezdet kezdetén a tehetséget is és az elhivatottságot is? Ha ezt megtaláljuk és sikerrel alkalmazzuk, a tehetségesek speciális általános és középiskoláit szervezzük át úgy, hogy növendékeik a speciális . nevelés minden jó feltételéhez hozzájussanak, gondok és túlterhelés nélkül végezhessék, eredményesen, zened tanulmányaikat, s velük egy- időben megszerezhessék a szükséges korszerű általános műveltséget is. (Ne legyenek se „zenei soviniszták”, se az élet más területeinek (.szakbarbárai”!) — így elejét vehetnénk annak is, hogy „zsákutcává” váljék például a zenei gimnázium annak, akinek időközben mégis ki kell maradnia onnan. Azon is gondolkodnunk, sőt: eredményesen cselekednünk kellene, hogy miként fejlődhetnének ki álldndó és kölcsönös jó kapcsolatok a klasszikus zene hivatott tolmácsolói és az üzemek, termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, ■ intézmények, hivatalok között. Járható út. lehetne ugyanis jóidéig, hogy ne a hangverseny- termekbe várják a zenészek a közönséget, hanem a munkahelyek váljanak a koncertek színhelyévé! — Ahol fcgyanis közvetlen, egyszerű szavakkal felhívják a dolgozók figyelmét arra, mi lesz a bemutatandó zenemű mondanivalója, hogyan kell azt hallgatni, mit kell benne észrevenni: ott az ér- • deklődés, a siker, a taps sem marad el, és „Viszontlátásra!” búcsúznak! Mily ígéretes vállalkozás lenne az ilyen hangversenyeket sorozatszerű en, egymásra építve, jól átgondolt program raerint rendezni — úgy, hogy kikerekedjék belőlük mindaz, ami a zenei általános műveltség minimumaként föltétlenül meghallgatandó muzsika. (Egyelőre csakis „minimális programmal” — természetesen a mennyiség és nem a minőség tekintetében „minimális programmal!” — kellene elindulni, a történeti láncszemek teljességére sem törekedve! Hasonlóan ahhoz, ahogyan például a középiskolai irodalomtörténettanítás anyagából is „kirostáltunk”. merészen, bizonyos csak a szakember-képzés szempontjából szükséges szakaszokat, kicsiny népszerűségű, mérsékelt utóhatású, csupán korjellemző kisebb alkotókat!. ..) — Még a színházban sorrakerülő .Filharmónia” hangversenyeknél is, legalább részben — el tudnám képzelni ezt a nevelési program szolgálatában álló rendszerességet az üzleti szempontoknak alárendelt jelenlegi rendszertelenség helyén! Egyik hétfőn a Leningrádi Filharmonikus Zenekar, a következő héten a „tánczenei gimnázium”, vagy ehhez hasonló, — nem jó ez így!... — Azt, hogy jelentősebb hangversenyeinknek mégiscsak meglévő jelenlegi törzsközönségét bővítsükfrissítsük, kissé „exkluzív” jellegét, mindig csak ugyanazokból álló összetételét módosítsuk: azt nem műfaji engedményekkel kell megkísérelni! Végül azt sem tartanám lehetetlennek, ha valamiféle „közönségnevelő tagosatokat” létesítenének vagy szabad tanfolyamokat rendeznének mindenütt, ahol ehhez igények és személyi feltételek szerencsésen összetalálkoznak! „Tananyagként” azonban csakis muzsikát, muzsikát, nemes, klasszikus élő zenét gondolnék, korántsem a kottaolvasás, a szolmizálás stb. — akár „elemi” fokú — „megtanítását” (ez: a szakemberképzés feladata, legalábbis felnőtt-korban!), nem „ismeretterjesztést”! Az imént említett néhány közvetlen, egyszerű fígye- lém-felhívó szó és utána maga a zene: többet mond és ékesebben beszél, mint a mégoly jó és „kimerítő” tudománynépszerűsítő előadás! — Utalhatnék Miskolc és a megye képzőművészeire. Tekintélyüket, országos hírüket, a szűkebb táj közérdeklődését nem művészettörténeti, képzőművészeti ismeretterjesztő előadásokkal érték el, hanem alkotásaikkal, kiállításaikkal — megfelelő, bármikor rendelkezésre álló tárlat-helyiség hiányában is! — Az olvasóknak nyilván más javaslatai lesznek. Kérem, hogy akiket e fejtegetés „megfogott”, fűzzék tovább gondolatait, akik egyetértenek vele. „húzzák alá” érveléseit, akiket pedig ellentmondásra ingerel, vitázzanak bátran, jószándékkal a jő ügyért!... •«uumiuuiiiiu.iillliuuiilllllUU)UIIUUIlllUlUUlIlilIIMl«|Ul!llUillllllllllHilimill!lllll!lllllllllllililIS^ Virágot vettem a minap a Miskolci Kertészeti Vállalat egyik árudájában. A virággal együtt egy apróka, mintegy nyolc négyzetcentiméteres blankettát is kezembe adtak, amelynek fél négyzetcentiméteres rubrikájából kiderült, hogy mennyit fizettem a virágért, a további papírfelületen pedig — a vállalat nevén és címén, valamint a jegyzék számán kívül ez volt olvasható: „Virággal az országépítésért! MNB jelzőszám 307. Telefon 35-203”, majd a szelvény hosz- szában még egy felirat: „Utólagos felszólamlásokat nem vehetünk figyelembe”. — A virággal és az árával kapcsolatban nincsen reklamációm, mégis kérem, vegyék figyelembe „utólagos felszólalásomat”: a kicsit erőszakolt jelmondatnak a többi szövegrészek közé történt művi beültetése disszonáns és a kedves virágok nyújtotta esztétikai élmény mellé mosolyt fakaszt, de ez a mosoly nem pozitív előjellel jelentkezik... * Filmekről, meg a filmek korhatáráról beszélgettünk barátommal. Megállapodtunk; teljesen illuzórikus annak megszabása, hogy melyik film milyen korosztálynak való, illetve melyik filmhez nem engedhetnek be az üzemvezetők csak 18 éven felülieket, mert az egy héttel korábban vetített előzetes reklám-összeállítás úgyis bemutatja az illetéktelen korosztálynak is azokat a részeket, amelyek a legnagyobb vonzerőt gyakorolják — leginkább a serdületlenebb néző-rétegre. Újabban még a televízió hirdető-műsora is sugározza ezeket a rövid előzeteseket. Általában a filmek igen nagy hányadánál nem is érdemes megnézni többet az előzetesnél. Azt pedig minden korosztály láthatja — akár a mesefilmek előtti vetítésben is. és közeledés egyik leghatékonyabb eszköze, a béke ellenállhatatlan „nagykövete”. Nem mondhatunk és nem is mondunk le róla! Nem engedhetjük meg, hogy felnőjön egy olyan nemzedék, amely az „Eroica”- vagy a „Sors”-szim- fónián, az Appassionata-szcná- tán, Chopin zongoraművein, Liszt, Csajkovszkij alkotásain, az igazi népi zenén, Erkel, Bartók, Kodály szerzeményein nem tud lelkesedni, s nem tudja belőlük átérezni, hogy ő: ember, vagyis: „nyomorúságos, hatalmas, végzetes, forradalmas, halálban is diadalmas utód az isten örökén”!... — Abban a meggyőződésben emeltük fel vitaindító szavunkat a klasszikus zene ügvében. hogy szocialista művelődési forradalmunk e területe több figyelmet érdemel, mint amennyit szentelünk neki, hogy e területen is kell tennünk néhány valódi előrelépést, és egy kissé határozót- i tabban, ügyesebben, gyorsab-1 ban is megtehetjük a szüksé- j ges és helyes lépéseket...!; Mert ezáltal is a fejlett szocia- / lista társadalmat építjük. * A Szovjetunió Kommunista i Pártja XXII. kongresszusának í jelszavai: vezércsillag számunkra is. „Mindent az ember nevében, az ember javára!” „Legyen szép mindaz, ami az embert körülveszi!” — Váltsuk valóra e jeisza- wvwvww'mmwwwwwwwwwmwww/iwi, vakat, a nemes zene, a komoly zene. a klasszikus zene terjesztésével és ápolásával, hallgatásával és megismerésével is? Gyárfás Imre Szépek a legújabb típusú miskolci autóbuszok, továdbá igen sajátos módon oktatják az utasokat arra, hogy előbb egyik lábukkal, majd utána a másikkal lépjenek le a busz hágcsójáról az úttestre. Bizonyára ezért írták a leszállásra szolgáló ajtó fölé, a csengőhöz, következetesen egy „1” betűvel a „leszállás” szót, nehogy a két „1” látása valakit az egyszerre két lábbal történő leszállás megkísérlésére indítson. (b) író—olvasó találkozó Külföldi úisánírócsof’Qrt a Lenin atomjégtürön A szovjet külügyminisztérium sajtóosztályának,, valamint a Kulturális Kapcsolatok Szovjet Állami Bizottságának meghívására 30 külföldi tudósító látogatott el Murmanszk- ba, ahol egy napot töltöttek a Lenin atomjégtörön. A vendégek között voltak a Reuter, az AFP, a New York Times, a Daily Telegraph, a Daily Worker, az Unité, a L’Humanité, az ABC amerikai rádió- és televíziótársaság, a Die Welt, a Neues Detschland, az Üj-Kína hírügynökség, a Trybuna Ludu állandó moszkvai tudósítói. A csoport tagja volt Vajda Péter, a Népszabadság moszkvai tudósítója is. Ez volt az első külföldi újságírócsoport, amely a Lenin atomjégtörőre ellátogatott. A tudósítók megtekintették a hajó berendezését, így a három atomreaktort is, elbeszélgettek a hajó személyzetével. Gyakorta adunk hírt, közlünk beszámolókat: író—olvasó találkozót rendeznek vagy rendeztek hol ebben a faluban, hol abban a városban, A találkozók rendszerint sok embert érdekelnek, és ha mód van az élénk vita kialakulására, azok igen hasznosakká válhatnak mind az írók, mind a közönség számára. A most zárult könyvhét idején ugyancsak sok író—olvasó találkozóra került sor. A legutóbbi találkozót szombaton rendezték a miskolci Értelmiségi Klubban, ahol Bóka László: Karfiol Tamás című könyvéről alakult ki igen érdekes, tanulságos vita. Hogy mennyi mondanivaló gyűlik össze, mennyi vélemény alakul ki egy-egy könyvről az emberekben, annak illusztrálására — korántsem a teljesség képének igényével — hadd álljon itt egy adat: a vita körülbelül este nyolc órától tizenegyig tartott. Még sok ember szerette volna ugyan elmondani véleményét, de az idő már a „távirati stílust” sem engedte meg. Ennek az írásnak nem célja ugyan a vita összegezése, egy azonban biztos: vitázni csak jó könyvről lehet. Olyan műről. amely' társadalmi : problémákkal foglalkozik, amely az élet sűrűjébe talál, amely hű tükre annak a valóságnak, amit az író bemutatni szándékozott. Bóka László könyve talált. Gondolkodásra, szólásra késztette az embereket. Az szinte mellékes, hányán szóltak mellette, és hányán ellene. A lényeg: maga a vita ténye, hangja, amiből nagyon köny- nyen megállapíthatta bárki, hogy az ilyen őszinte hangú találkozókat igénylik az emberek, és valószínűleg hasznára válik az íróknak is. Kitüntetett népművelő 9| „Mindent az ember nevében, az ember javára!“ ... Mert jó ügyről van szó! Nem mondhatunk le a klasz- szikus zenéről, hatósugarának tágításáról, A nemes zene, a klasszikus zene ugyanis az emberek szocialista nevelésének fontos eszköze: finomítja hangulat- és érzésvilágunkat, csiszolja ízlésünket, teljessé teszi, formálja emberségünket. A nemes zene, a klasszikus zene: sajátos művészet, sajátos eszközökkel. A valóságról: az emberről, a természetről és a társadalomról olyasmit mond el és úgy, amire és ahogyan csak ennek a művészetnek van „nyelve”. A „legmegfoghatat- lanabb” érzéseket, hangulatokat, szenvedélyeket tudja számunkra vissza is tükrözni és ki is váltani belőlünk. A nemes zene, a klasszikus zene: a legúemzetközibb, a határ- és nyelvi korlátokon túlemelkedő kapocs az emberek között. Bárki bárhol megérti, ha odaadja neki szívét. Éppen ezért: a népek közötti barátság — Szocialista kultúráért kitüntetéssel jutalmazta a művelődésügyi miniszter a népművelésben végzett kiemelkedő munkásságáért Flach Antalt, a városi tanács művelődésügyi osztályának művészeti főelőadóját, — szólította az elnöki asztalhoz Fekete László vb. elnök a kitüntetett népművelési d°lß°zbt. Flach Antal a fogadás részvevőinek nagy tapsa közben vette át a kitüntetést És ahol azóta , szóba került kitüntetése, mindenütt osztatlan helyesléssel találkozott. A huszonhét éves fiatalember valójában zenész, de munkássága közel négy és fél esztendeje már elválaszthatatlan a város népművelési életének irányításától. Annak egyik legszorgalmasabb munkálója. Ütő-tanszakon végzett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolán. Hivatásos muzsikusnak készült és az is lett. A szakiskola elvégzése után a Miskolci Nemzeti Színház operazenekarának lett tagja és ott működött 1954-től az opera megszűnéséig 1957 végéig. Azóta a Miskolci Liszt Ferenc Filharmonikus Zenekar tagja és 1958 januárjától a városi tanács művelődésügyi osztályának dolgozója. Zenekari munkásságán kívül az utóbb említett tevékenységében, művészeti főelőadói munkakörében végzett az elmúlt években különösen figyelemre méltót, ! kiemelkedőt, olyan munkát, amit kormányzatunk a Szocialista kultúráért kitüntetéssel honorált. Munkaterülete igen széleskörű. A műkedvelő művészeti együttesek műsorpolitikájának irányítása, tevékenységük művészeti ellenőrzése, tanácsokkal ellátása, a város területén működő hivatásos művészeti intézmények munkájának egybehangolása, a városi, központi ünnepségek szervezése, a szórakozóhelyek ellenőrzése éppúgy hozzátartozik, mint a táncos rendezvények engedélyezése, ezer-, nyi adminisztratív teendő — s csak egyet-kettőt említettünk valójában szerteágazó feladatköréből. A zenészből az évek gyakorlatában — no meg a továbbképzés eredményeként — szinte univerzális népművelési szakember lett és hogy munkáját igen jól látja el, azt bizonyítja a XI. Pedagógusnapon kapott kitüntetése. Nem könnyű pedig ez a feladat és hogy mennyire nem könnyű, annak illusztrálására hadd emlitsük meg, hogy Flach Antalnak sokszor kellett és olykor még ma is kell vitáznia egyes műkedvelő csoportok vezetőivel a helyes művelődési irányelvek jobb, hatékonyabb érvényesítéséért, a giccs, az igénytelenség. _ a könnyű siker-vadászat háttérbe szorításáért. Természetes talán. hogy munkásságában — a hivataliban és a hivatalon kívüli, nagyrészt társadalmi , keretek között végzettben egyaránt — kiemelkedő helyet foglal el a zeneművészet ápolása, a zene közkinccsé tétele. Minden zenei rendezvényen ott van, rendszeresen tart zenei ismeretterjesztő előadásokat, szerkeszti a zenei ismeretterjesztést szolgáló műsorfüzetekéi, újabban rajongója a szép tipográfiai munkának: több tucat igen ízléses kiállítású műsorfüzet, meghívó dicsérj ez irányú munkáját. Csak példaként említsük meg az V. Országos Ifjúsági Kamarazene Fesztivál, az irodalmi színpadok tájbemutatója, vagy a most megrendezett Műkedvelő kórusok hangversenye műsorfüzetének művészi tervezését, jó szerkesztését. , Munkájáról, terveiről beszélgetünk. Nehéz azokat elválasztani a város kulturális életetői, a város népművelési életének fejlesztésétől. A zenei élet fejlesztéséről, _ a zenei nevelésről, és elsősorban a zenét élvező közönség neveléséről, az opera újjászervezésének szükségességéről, beszelünk, meg arról, hogy Miskolcon is szervezni kellene vala> mi országos érdeklődésre szá' mot tartó kulturális rendez- vényt, vagy rendezvény-soro* zatot, ami az ország másodilt városát kulturális vonatkozás' ban is országszerte, vagy é]i pen az országhatárokon túl, ismertté tenné. Van egy egyéni vágva is, Apró. jelentéktelennek látszó kívánság: szeretne mind több estét otthon tölteni a tv képernyője előtt feleségével és két kisfiával! (fess)
