Észak-Magyarország, 1962. május (18. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-27 / 122. szám
Vasárnap, 1962. május 27. BSZAKMAGYARORSZAG 5 ÜMEPI KÖNYVHÉT, 1962 ! U tcáinkon, tereinken újra sátrak emelkednek, Könyv-2 sátrak. Szerte, a megye íöldművesszovetkezeteioen^ külön. asztalok sonasodnak. Konyvasztalok. A könyvesboltok- 2 ban bosszú, tömött porcok roskadoznak. Könyvespolcok. A* boltokban, az utcán, a satrak előtt mindenütt böngésző embe>-J rek. Fiatalok, idősebbek, űrhajózást kereső gyerekek, verseké között válogató lányok, megfontoltan érdeklődő diákok, me-1 séskönyvet kérő nagymamák, nagy összegekért vásároló mun-* kások. Itt is, ott is, kisebb-nagyobb csoportosulás: dedikálást * kémek az írótól. * Könyvek, írók, emberek. Üjra a könyvet ünnepeljük. ♦ A könyvet, aminek a kiadását, olvasottságát, keresletét évről-^ évre növekvő számokkal tudjuk kifejezni, olyan számokkal,* amilyenekkel csak kevés ország büszkélkedhet. Már megszólt- tűk, hogy évről-évre nagyszerű eredmények születéséről«!, adunk hírt Mintha az „éhe a jónak, éhe a szépnek” soha nem || csillapulna, pedig soha nem látott bőséggel terített asztaloké tárultak a hajdan éhezők elé. Ehhez az asztalhoz — amit tár-J* vadalmunk szinte pazar nagyvonalúsággal rak újra és újra <? tele — parasztkendős nénik, vetést vigyázó férfiak, kémé- * r.yek között dolgozó munkások, házakat emelő kőművesek ül-2 nek a csillagokról magyarázó tanítókkal, a gépeket szerkesztőt mérnökökkel, a sok-sok „kiművelt emberfővel” együtt £s J a bőség, az ismeretek tárházának bősége nem fogy ki, állan- * dóan gyarapodik, mint ahogyan nem fogy ki az emberek J tudás utáni szomja sem, amit csak a mi társadalmunk bizt,o-<8> sította lehetőségek tudnak kielégíteni. A falu népművelésig . ügyvezetői, a városi művelődési otthonok igazgatói a kultu-* ralis életről beszélve, soha nem feledkeznek meg a könyvtár- j ról. És erről mindig sok a mondanivaló. Vagy bővíteni, na-J gyobbítani kell, mert már nem felel meg az igényeknek, £ vagy — már a legkisebb faluban is — építeni kell egyet, mert J az emberek olvasni akarnak. Van abban valami nagyszerű,* ahogyan például a községekben megteremtik az olvasás, a 2 művelődés lehetőségét. Mogyoróskán, ahol nincs művelődésié, otthon, az egyik parasztasszony adott helyet a könyvtárnak^ saját lakásában. Van abban valami nagyszerű, hogy például* a diósgyőri Ady Endre Művelődési Otthon könyvtárában Y a kölcsönzés néhány órája alatt száznál is több ember fordulj meg. De bármely könyvtárba, falusiba-városiba nyit is be* az ember, mindenütt az olvasók létszámának emelkedéséről f hallunk. És hallunk arról is, hogy a tanács, az állam hányj száz, hány ezer, hány tízezer forinttal gyarapította, vagy gyarapítja ebben az évben a kötetek számát. Es látjuk, tapasztaljuk azt is, hogy a könyvesboltok polcain új könyvek sokasága sorakozik, amik között nemcsak most, az ünnep ideje alatt, hanem más alkalmakkor is gyakran válogatnak az olvasni szerető emberek. Sok számadattal, a foi'galom forintértékével is lehetne illusztrálni ezeknek az embereknek a nagy számát, de erre nincs szükség, hiszen ma már természetes dolgot bizonyítanánk. Nálunk „Aranykönyv- í ár” sorozatot, „Milliók könyve” sorozatot'bocsátottak az olvasóik rendelkezésére kedvezményesen, az Olcsó Könyvtár kötetei mindenütt megtalálhatók és számos olyan vásárlási mód kínálkozik, melynek keretében bárki részletre vehet műveket Az irodalmi esték, író-olvasó találkozók szinte mindennapiak. Iggp, az „éhe a szépnek” mindenütt kielégülhet, tudásszomját mindenki csillapíthatja. Most újra megrendezzük a könyv ünnepét, mint már annyiszor az évek hosszú sora óta. Könyvsátrak, könyvboltók, könyvasztalok várják az embereket, akik már nem kuporgatott fillérekből, nem a szájuktól*, elvont falatok árából vásárolnak, hanem komoly összegeket" „ruháznak be” házi könyvtáraikba. Amit tesznek, nem áldozati! a művészetért, hanem saját szellemi igényük kielégítése,* amire természetesen nem korlátlanul, de mégis mindenkinek!! jut a jövedelméből. Talán szükségtelen is megemlíteni, hogy., a tömött ak áskákban lapuló regényekre, versekre, a köny-" vesboltok cégjelzését viselő csomagokra költött összegek nemi! pusztán kulturális életünk fejlett igényeit bizonyítják. < > A z utcákon, tereken, sátrak között parasztkendős nénik,'« vetést vigyázó férfiak, gyárak munkásai ünnepük|! hát újra a «könyvet. A könyvet, ami értük van... I! * Priska Tibor !! ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦0 <í ü# Oö t**»**»***«****»*»« Galambos Lajos: J JRPA KOK (Részlet) S.n»->y ISTVJtW: Dióhéjban JL3 élst Sitién túl vagyak atercbar! szímltls ararict, ds as jobb, ae rosszabb raáeolcn*! os= vagyok, s Sa Sitted, ae Sidd. Talís csak zártabb, bonyolultabb, mint maga is e nemzedék; sebét hordja egy háborúnak és mindent még, amit megáit. S ha syúByiü * seb már keményebb 3 hegedte, mi rajta van. S mit hogyan formál a természet, ex sose tehet céltalan Kérd csak, az együk ft gyúmSlese alig ád tennivalót, de két kell ahhoz, hogy feltörte a páncéljába bújt diót. Megért, hogy titkomén felnyiss, ott a négy sértetlen rekesz, vagy hajíts el, ha velem nem bírsz kínlódva Inkább ne szercsa. (Az „Aimafak" című kötetből. Baranyi Ferenc: /. Öűő kérelem Sötétbe búvó nagy kövek ne álljatok élébe, még megbotolhat bennetek öreges már a lépte. Szemébe ne csapódjatok lehajtó fűzfa-ágak, vigyázzatok szemeire, úgyis nehezen látnak. Há zőrző, morc komondorok, szövetségestek ő is, ne ugassátok meg, aki veletek együtt őriz. Űtjából, jános-bogarak, űzzétek el az árnyat, kis fények, fogjátok körül éjjeliőr apámat. (A „Villámok balladája" című kötetből.) CSER Lászlót hajnalban agy teherautó vitte be a kórházba. Külön szobába fektették. Mikor az orvos megnézte a kórlapját, s megvizsgálta őt, azt mondta a nővérnek: — Meg fog halni. Cser kinyitotta a szemét. — Tegyenek belém műanyag-gyomrot — mondta csendesen. — Amíg egy csepp vérem van, élni fogok. Az orvos a nővérhez fordult: — Félrebeszél. Cser meghallotta, és azt válaszolta: — Nem beszélek félre. Tegyenek belém műanyag-gyomrot, saját felelősségemre. Az orvos fáradt volt, egész éjjel nem hunyta le a szemét, hátat fordított a betegnek, s elindult kifelé. Az ajtó előtt a nővér megkérdezte: . — Mit csinálunk vele? — Valamit persze csinálunk vele — mondta az orvos —, de hát tizenkét szúrás van a gyomrán. — Műanyagból — mondta Cser László halkan. — Félrebeszél — mondta megint az orvos —, készítsen elő csillapítót. Cser László legyintett: érezte, hogy öntudata teljes a tiszta^, de ez a követelőzés semmi más már csele kétségbeesett élniakarás. Ö jót akart égisz eleiében, mért kell neki még most is csak szenvedni? Vagy dolgokat akart csinálni égisz é’etóVn. mért nem sikerült neki semmi? E.eitségin egy Erdélyi nevezetű biztos két tantárgyból megbuktatta. Erdélyi a háború alatt meggyűlő',.te az emberi fajt. Cser Lászlóval együ tt tizeit négy érettségizőt buktatott meg. Tóié azt kérdezte: — Ma-, ínak n . ..'számos ez apja? Igén. — Csak beszél if nekem — mondta Erdélyi, — Hegy bírta taníttatni a fiát egy napszámos'' Tu«'v e-r: felelni? Nem tudott, mert a gond nem az 6 vállár, vol* eddig soha. S az igazságtalanság most oly mélyen c'te bele magát a leikébe, hogy néha má~, h.a úgy jött a sorja, maga is igazságtalan volt. A jka ki cserepeseiett a fehér ágyon fekve, de nem érzett semmi fájdalmat. Az orvos vis - f és a pulzusát kereste a. csuklóién. S rr •'!■ 'ez z érett.fgin nem volt elég — gor.áoLe Cser László —, m.ie hazamentem az eredmény kihirdetéséről, meghalt az édesapám. Akkor kaszát vett a vállára, s lement lucernát vágni a várdűlöbe. Vágta a rendet, s a kasza ütemes ritmusához nem volt más gondolata, csak hogy: meghalt, megbuktam. S tekintete izzadt gödrökből nézett a világba. Alkonytájt a várdűlő gyalogútján arra jött Rabina Margit, az unokatestvére. Üres zsák volt a lány vállán. Cser odakiáltott neki: — Hová mégy? — Füvet szedek a disznóknak. — Vigyél lucernát. Megtómtc a lány zsákját, s Margit ott ült addig a renden. Leült melléje később 6 is. ó akkor tizennyolc éves volt, Margif meg húsz. Átölelte a lány vállát, s lehúzta magához. Margit ellenkezett, és azt mondta: — Mit képzelsz te? — Délben meghalt az apám — mondta Cser. Mást nem mondott, az érettségiről egy szót se, soha senkinek. No és persze, Margit férj- ' hez ment karácsonykor Kíszel Menyushoz, akit jo molnárnak tartottak a malomban, Cser Lászlóból pedig nem lett semmi, nem ment el Írnoknak a községházára, pedig elmehetett volna; nem ment javítóvizsgára se, önként állt be katonának, s azután rendőr lett, de onnan is elbocsátották. Volt ő aztán segédmunkás, egy darabig tehersofór is, és csak ötvenhat után tetszett úgy, hogy mégis lesz belőle valaki. — Telefonáltak a rendőrségről — mondta a nővér az orvosnak —, ki akarják hallgatni. Igen, mert ő ötvenhatban is tudta, hol a helye, 6 meg nem ingott, 6 tudta, mi a jó, és akkor úgy tetszett, lesz belőle valaki. Mondta is édesanyjának: — Meglátja, lesz belőlem txilaki. Az orvos erre azt mondta a nővérnek: — Félrabeszél. Cser László már rájuk sem nézett, belülről hallgatott ahol élete elromlásának ókait kereste. — Most majd idejön'Lek a rendőrök — gondolta —, mit mondjak én nekik? Hol kezdjem, hogy valamennyire •'« érthető legyen? A vén tirpák talán a végső oka mindennek. S azért, amit tett, a vén tirpák a börtönben fog megrohadni. Az orvos azt mondta a nővérnek: — Készíttesse elő a műtőt. Agonizál, nem agonizált csak befelé hallgatott. (A .Visszhang” című antológiából). elín pelln ; mai mi mellett UGBÍN APÓ. az öreg molnár, meg egyszer figyelmes«! végig vizsga, ta tekintetével a vízimalom kór liánt és béka- nyalas vízgyűjtőjét és mellette a tönkrement építményt, aztan mankójavai az ajtóhoz sántikalt, és fáradtan leült pihenni. Törött lába a mozgástól élesen sajgott. Nehéz sóhaj tört fel melléből. Levette sapkáját, és nekidőlt a falnak. — Jaj, öregségemre még nyomorék leszek —sóhajtotta. Nyugaton, a távoli kék hegyek mögött lebukott a nap. Utolsó vérvörös sugarai is ellobbantak a mély azúrkék és végtelen alkodyi szürkületben. Kialudt a forró nyári nap. és szerteáradt a föld felett az enyhe, esti hűvösség. Valahol a. földeken, távol, búsan fel- zendült az utolsó aratódal, aztán az Is elhalt. Lassan és eszrevétlenül mind sötétebbé vált az esti homály. Az égen egymás után tűntek fel a fényes, reszkető csillagok. A közeli patak medrében rázendítettek a békák esti hangversenyükre: a csodálatos estj csöndben megnyugtatóan és álmodozva rezdűlt kuruty- tyolásuk. A malom felett, a faluhoz vezető úton, az aratók nevetésének utolsó foszlányát hozta az esti szél. A folyó mellett kanyargó csapáson ütemesen szólt egy kis kolomp. És a növekvő csendben s malom zúgása mintha megnőtt volna. Ugrin apó tüzet csiholt a kován és rágyújtott pipájára. Megpróbált felállni, fájós lába azonban nem engedte. — Miléna ..; Miléna ... Hol csellengsz? — kiáltozott kissé nyugtalanul az öreg, és fürkésző tekintetét belefúrta a sötétségbe. — Rt vagyok, na — felelt egy tiszta női hang a malom mögötti kis kertből. — Ihol-e, itt vagyok, ni. — Gyere már be, késő van már, besötétedett — zsörtölődött az öreg. — Hadd öntözzem meg a kfertet..: a forróság mindent felperzselt — szólt Milena. A kolomp hangja közeledett, lassan és kimértem s közvetlenül a kert mellett elhallgatott. Cigarettatűz parázslóit fel a sötétben. Miléna kiegyenesedett és félénken nézett a fény felé. A sövény mellett, a cserjés sötét hátteréből egy férfi alakja bontakozott ki, mellette jól megrakott szamár harapdálta békésen a bokrok zöldjét. Fiatal férfihang csendült meg halkan, és kissé bizonytalanul a sötétben: . ' — Jó estét. Miléna. Miléna testén enyhe borzongás futott keresztül.. Ingujjban. mezítláb, dús szőke haját fehér féjkendővel lekötve, mint egy erdei tündér állt a kert közepén. — Adjisten, Szviten! — felelte zavartan, s arra gondolt, hogy el kellene szaladnia. — Na svon későn locsolsz — vélte a férfi. Miléna abbahagyta a locsolást. — Titenem, Istenem! — sóhajtotta — Ho! jársz? Mit csinálsz’ T^ren i ittalak — kezdett rá bátran a férfi. — Jaj. tudod, most sok a munka — szégyenkezett Miléna. __ Amtóta férjhez mentet. » lbűjsz az e-oherek elől . . . _ Mondd, hová mennék? Minek mutatkoznék? _ Ki tudja? ... És miért r.e mutatkozhatnál? De úgy látszik. otthon. Ézt.oián mellett lobban é-zed magad! — gú- «■> vol Adott Szviten. M’TÍVA ecm kis érát tört V a köreti fdzférAl, ét; pnélküt. Hory yáleerott volna, lehattott foltot tépdesni kezdte a tévétekét. __ No. umre. megszok''» az o mber..'. Változik az emberi «▼ív« — vét eked o+t Szviten. . A sövénynek dőlve fóita a füstöt Békésen és jámborul •süt meBette a szamár. Miléna nem tudott válaszolni Idegesen téndes+e a leveleket az ámtól. Érozte a sértést ftzvilen sz.aa«niban. Szerette volna megmondani. hoev nincs ivaza. hozv téved- a szíve erősön * vert szokatlan iz- ealom rerreetette keblét, el- foltotta szavait. Körnvek szök+ek a szemébe, és minden r'"--atban elered a vs-r-,—« árja. — Persze, mit tehetünk, ilyen az élet! Ilyen az élei: szívtelen ... Lehet, hogy jobb is így — gondolkodott el Színien. — Szeresd ezt, és vedd el amazt... és «fi j!... Bocsásd áruba magad, és élj!... Semmi sem fontos, csak az, hogy jól érezd magad. — Szviten, hogy beszélhetsz így, hiszen tudod, ki.; j — kérlelte elfúlva Miléna. — Mit mondasz? Nem értettem .., — Te aztán igazán tudhatod, miért történt így, hát ne engem okolj! — ismételte remegő hangon Miléna. — Mit mondasz? Nem hallom ... gyere közelebb. No, nézd csak, milyen félénk tettél! — Be kell mennem, beteg az apám ... Ma egyedül hagytam az anyósomat, s. eljöttem az apámhoz. — rebegte félénken,. s közelebb ment. — És nem morog rád? — Nekem nvír mindegy . . Miattuk nem hagyhatom így a2 apámat..; Szviten hallgatott. — És te, Szviten, hogy' vágj'? Hogy élsz? — Én? Én? Jól, vagyok. Élek, dolgozom és iszom... Az a indám és bolondos Színien, akit te ismertél, meghalt. Az a Szviten, akit most látsz magad előtt, egészen más: komor, gonosz és részeges — felelte és elővette cigarettáját. A cigareta fellobbanó fénye megvilágította kerek, szőke arcát s kék szemét — Miléna újra olyan szépnek látta, mint évekkel ezelőtt, amikor még olyan eszeveszettül szerették egymást. Utolsó szavaiban kevés volt az őszinteség. — Milyen is vagy te! — fenyegette meg az ujjával. — Cseppet sem változtál... Azt beszélik, hogy Kunka PopováVűl.;; — Hiszen még nem mondtam te rólad egészen — mondta némj Aalígatás után Színien —, emiheted. én nem felettiek el olyan könnyen, mint te engem.;-., Ö, ti asszonyok! Egy lyukas garast nem ér a hűségetek. Hangja remegett. — Hogyan beszélhetsz így, Színien .., ha tudnád, én téged mennyire.:. még most is mennyire szerettek! Szavai csendes zokogásba fúltak. Arcát két kezébe temette SZVTLEN átnyúlt a sövényen és levette az asszony egyik kezét az arcá^L — Pszt.:: Nem akarok köny- nyeket! — mondta gyöngéden. — Nem akarok könnyeket! Még. mindig szeretsz, azt mondod. Csak gyötrelem .:. az ilyen buta szeretem... Rejtett, titokzatos. Eh! ... Semmiség! Na. ne sírj már! Egyszer találkozunk, és akkor is sírsz! — Színien, Szviten. El tudod képzelni, milyen nehéz a sórsom? Nem tudod, nem tudhatod — pit.yergett tovább Miléna. — Te semmit, semmit sem tudsz. — Én? Hallgass, hallgass! — Még kSzeleb húzódott Milánéhoz, és két erős karjával magához ötette as asszony hajlékony testét. Az a mellére borult, és mint cégen, csókban forrt össze ajkuk. Ezalatt csendesen és nyugodtan susogtak a füzek. A malom egyhangúan zakatolt. A kék égen pedig kihúnytak, klgyultsk. szüntelenül reszkettek a csillagok. Megint megszólalt a malom felől az öreg erőtlen hangja: — Miléna . . . Miléna . .. Miléna ... Hol mászkálsz? kiáltotta hangosan, é* halkan mondta a férfinak: — Ah. Szviten, Szviten, hányszor gondoltam: „Istenként, miért nem találkoztam valód valahol. hogy legalább elhejvaél- gessünk...” — Csak beszélgessünk? — Hát... hát .. — Akkor beszélj, no, hadd hallgassalak! — Eh, Szviten, milyen vagy! Miért nem nősülsz meg? Talán akkor nekem is könnyebb lenne, nem gondolnék annyit rád.. . Beletörődnék a sorsomba,. összeszoknék azokkal... 6. mennyire gyűlölöm őket! így jár az ember, ha nem hallgat a szívére — beszélt Miléna, miközben a szelíd szamár fejét simogatta. — Clarké, Markó ^— szólt a szamárhoz, és az állat kedvesen és nyugodtan nézte — Te szép kis szürke csacsi, te! Ne szólj senkinek. Kis együgyű állat vágj« csalt, de hányszór voltál már a tanúnk ... hallgass ... hallgass ... kis szürke Mirkó! Szviten elmosolyodott. Miléna megfeledkezett önmagáról is. apjáról is. . Az öreg erőtlen hangja azonban megintcsak felhangzott: — Miléna! Gyere már! — Eh, jövök már! — felelte hangosan Miléna, és halkan hozzátette: — Miért is hív most? Várjon egy kicsit... Ah, Szinten!... Nem tudom szeretsz-e, de én ... Sztoján jó ember, még a légynek sem árt... hidd el, ha megverném is, csak sírna, mint egy gyerek, és nem szólna semmit, de semmit.. Mégis gyűlölöm ... Lehet, hogy éppen azért gyűlölöm, bőgj« ilyen jó ... Te milyen haszontalan és bolondos vagy, de... — Nem volt szerencsénk, hogy összekerüljünk, és ez a baj — sóhajtott fel Szviten. — Te vágj« a hibás, te vagy az oka, Szvilen. — A nyomor az oka! ügye mondtam? ... Más házában élek, apám adósságait törleszteni ... béreskedem, örökké béreskedem ... mások szolgája vagyok. Mellettem még többlet szenvedtél volna, mint így ... Miért árnyékoltam volna be ifjúságodat? Minek mérgeztem volna meg az életedet?... Töprengtem, egyre csak töprengtem ... sokáig töprengtem, és nem tudtam dönteni... — Ha jobban szeretsz, akkor másképpen dontöttél volna. — Te folyton csak ezt hajtogatod! ... Régebben is így korholtál .,. Az öreg megint rákezdett: — Miléna! És száraz köhögése a füzek mögül hallatszott. — Jövök!... Jövöoök! — Várj! — mondta Szviten. — Engedj. Szviten, kérlek, engedj, késő van! — Nem! Várj! Es inig” . a «•" AZ EGEN tovább reszketett a számtalan sok csillag. Csendesen susogtak a füzek komor árnyai, szüntelenül és tompán zúgott a malom. — Miléna! Miléna, hol maradsz hát? — indulatoskodott most már az öreg, de szavaira se’' senki sem válaszolt. Nem sokkal később a falu felé vezető úton felhangzott a kis rézkolomp ütemes muzsikája. S az éji csendben váratlanul felcsendült egy halk férfidal, furcsa visszhangja kelt az éjben: ... elszálltak az ifjú évek, Hej, de könnyen elrepültek!... Aztán elmélyült a hang, búsan, magányosan rezgeti egy ideig és eiha’t. (Elbeszélés A vad leány című kötetből. Fordította: Juhász Péter.) Miléna összerezzent. — Jövök ..Jövök' — Orpheus Egy dalt dalolt oly halkan, hogy a csöndben sóhajnak vélték csak az emberek, s érezték, elszántsága egyre nő benn, hogy átváltozzon s kapjon életet, « átváltozott új létet, amilyet csak álmok teremtenek és legendák, hol bevégzik a merész nagy müvet, megalkotják az ember birodalmát __ A z alvilágban nem félt semmit, ment hát, hogy kiszabadítsa majd kedvesét — a halál istenei elrabolták. A kedves árnya szólt: „Maradjak én otthontalan vágy, ne feledj, s ha hozzád csak árnyként jövök, legyek költemény.’' (Simon István fordítása Johannes R. Becher Szelek vándorai c. kötetébólX —
