Észak-Magyarország, 1962. április (18. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-04 / 79. szám

Szerda, 1962. április 4. 8SZAKMAGTARORS35ÄO s Zsupán tanár úr Tréfálkozva ugyan, de egy kicsit megneheztelt, amikor a minap így szólítottam: y,Ta­nár úr”, — minit ahogyan szó­lítottam kereken harminc esz­tendővel ezelőtt és attól kezd­ve nyolc éven át, amíg a szin- va-parti öreg gimnáziumban a földrajz és a történelem tudo­mányát igyekezett belém és társaimba csöpögtetnd. Nem vagyok én még olyan öreg, akit urazmi kell, szólítsál csak Laci bátyámnál-:, ha már a kor- különbséget mindenképpen hangsúlyozni akarod, — mon­dotta. Valóban, mintha a har­minc év előtti Zsupán tanár urait látnám. Apró, de szikár termet, hajában egyetlen ősz szál sincsen, pedig már túllép­te a hetedik ikszet, és abból 42 évet töltött-azzal, hogy föld­rajzra és történelemre taní­totta az egymás után követke­ző generációkat. Ezreket érett­ségiztetett. Négy' évtizednél hosszabb pedagógusi pályája, egész |6Lete Miskolchoz kap­Egy életen át... Harc — nendőrtenror — emigráció. És újra harc es újra üldöztetés...; Ezüst a haja, de szürke sze­mében még mindig valami különös, ifjúi tűz lobog. Az életéről beszél, s a könyvkötő Egy gazdag elet Béla bácsi esolja. Ma is szülőházában él a Szabó Lajos utcai kis lakás­ban. Tanári pályája az első vi­lágháborútól a közelmúlt éve­kig öleli fel az időt. Élénk figyelemmel kíséri a tna mindennapjait s bár négy éve nyufedíjas, gondolatvilágá­ban eiso helyen a tanítás áll és — ml sem természetesebb •— azorl belül is legelső he­lyen a történél em-tani tás-. A fiatalságnak meg kell ismerni a történelmet, ismernie kell a múltat, hogy érteni és becsül­ni tudja a jelent, és a törté­nelmi ismeretekből meg kell tartani az oktatásban azt, ami előremutató, — mondja töb­bek között. — A pedagógusok keressék és találják meg ' az anyagban az állandó értéket, amelynek ismerete segít a ma építésében. Ezt az elméletét a gyakorlati életben is követi. Nagyobb szabású munkán dol­gozik, az egykori Polgári Ka­szinó történetét dolgozza fel. Azt akarja bemutatni, hogy meddig volt az intézmény a haladás eszköze az elmúlt év­század polgárosodó Miskolcá- nak életében. De énnek tagla­lása már egy külön írás témá­ja lenne. így beszélnek róla: az érde­kes ember. A szakma művésze. Nagy akarat, utolérhetetlen szorgalom juttatta őt az em­beri munka Mont Everest­jére. Azt is mondják: utolérhe­tetlen a műszerek javításában, a satu igazi mestere. Utolérhetetlen? Hogyan? Nincs még egy olyan lakatos, mint Litvin József, a DIMA- VAG Kossuth-dijas lakatosa? Nincs, aki utánozná öt? Való­ban nincs. Élete, ifjúsága, szenvedései, a sok-sok pofon különösen kemény emberré formálták. Ritkán mosolyog. Bármiről van szó. Józsi bácsi arca komoly. Nagyritkán ne­vet. Beszélni sem szeret. A szakma művésze? Annál is több. Eletet önt a holtnak »látszó anyagba. Amikor életéről beszél, ak­kor is szűkszavú. Pedig lenne miről beszélnie. Arról, hogy több mint kétezer ismerőse van Miskolcon, kétszáznál is több, őszinte, igaz barátot vall­hat magáénak, s hogy több mint négy évtizedes munkája alatt több mint száz tanulót nevelt. És a pofonok. Többet ka­pott, mint bárki, aki inasko- dott. Először azért ütötte arcon a mester, mert azt hitte, hogy Litvin Jóska törte össze a tű- reszelöt. Elolvasztotta a cinező vasat a fujtatóban. Ismét po­fon. Aztán még számos pofon következett; a mestertől, az élettől egyaránt. Arról is be­szélhetne, hogy már 17 éves korában ott volt a régi mis­kolci csárda, a Vörös Rák előtt, amikor a miskolci mun­kások sztrájkot kezdtek. Aztán családja története. Nagyapja molnár volt Kievben. Apja a Diósgyőri Vasgyárban dolgo­zott harminc évig. A legjobb mintakészitő asztalosként em­legetik máig is. Újít. Szereti az erdőt. Olvas Balzaclól és ismeri az orosz népmeséket. Szereti a szépet. A szépben látja az élet és az emberi küzdelem igazi értel­mét. Nem ő mondja ezt, a keze alól kikerült remekmű­vek beszélnek helyette. És negyvenegy éven keresztül mindig szépet alkotott Litvin József. Szerényen, csendesen. Erre az emberre büszke le­het ez a város. És büszke is. Nagyon örülök, hogy megis­mertem. S úgy hiszem, nem is mondtam róla dicsérő szarva­kat, hiszen Józsi bácsi ilyen ember. Csak azt nem tudom még, hogy arcán miért olyan ritka a mosoly. Talán azért, mert nagyon kegyetlen és küz­delmes volt az élete? Lehet. Ez az arc. ez a kemény, konok­nak tűnő. érdekes ember, aki­nek a szive tele van széppel és szeretettel, egy külön tanul­Az elnokasszony Szíyyel-lélekkel munkájának él Felemelő érzés látni e város fejlődését Könyvek, jegyzetek tengere fölé hajolva találtam Marjalaki Kiss Lajost, a fehérhajú, de a hetedik X után is fiatalosan mozgó nyugdíjas tanárt, régi földrajz tankönyveink, szám­talan értékes tanulmány, sok tudományos munka szerzőjét, aki egy nagyító segítségével századok homályába tűnő nem­zedékek után kutat most is egy ■ lajstromon. Azzal a nagyítóval, amellyel valaha Magyarország első időjárási térképét készí­tették. Ügyszólván minden ré­gi itt: olyan a lakás, mint egy kis levéltár. A könyvek is ré­giek, ritkaságszámba menő Példányok, s bennük a ma embere számára érthetetlen­nek tűnő adatok sorakoznak, amelyek azonban életre kel­nek, ha Marjalaki Kiss Lajos veszi kezébe e könyveket. Amikor felüti valahol a vas­kos pápai tized lajstromot, századok tárulkoznak ki előt­tünk. Ügy ismeri városunkat, mint a tenyerét. Tudja és elsorolja, melyik ház kié volt három­négyszáz évvel ezelőtt... öt­ven éven át gyűjtött tapasz­talata, fáradhatatlan tudomá­nyos munkássága fényt derít *.van momentumokra is, ame­lyeket előtte soha nem dolgo­zott meg ki senki: Marjalaki Kiss Lajos nekünk egy élő, nyitott könyv és szívesen, de­rűsen, mosolyogva hagyja, hogy olvassunk belőle. De milyennek látja ő mai városunkat, milyennek látja a ma Miskolcát? — 1919-től vagyok állandó miskolci lakos, ez a város a szívemhez nőtt múltjával, és jelenével. Évszázadokra vissza­menőleg kutatom történelmét, s ha elfáradok a munkában, megpihenek e város jelenében. Igen nagy örömmel szemlélem az új építkezéseket. Azt mond­hatom; 1945 óta nagy fejlődé­sen megy át Miskolc. A váro­siasodás tulajdonképpen a hú­szas évek második felében kez­dődött, amikor új utcasorok keletkeztek, noha a város ak­kor még messze elmaradt Debrecen, Szeged és Pécs mö­gött. A felszabadulás utáni építkezések, méginkább a to­vábbi tervek gigantikusak. En­gem nagyon érdekel a város -jelene, éppoly érdeklődéssel forgatom a statisztikai hivatal jelentését népünk fejlődésének, sorsának alakulásáról, mint azokat a régi iratokat, ame­lyeket mar öt ven éve lapozga­tok a levéltárakban. Kis szünetet tart, aztán azt mondja: — Az az ember, aki a múl­tat vizsgálja, látja annak hul­lámzásait, a felfelé ívelést és a lehanyatlást, annak nagyon jólesik most látni városának azt a hatalmas feltörését, hogy ime: a szeme előtt játszódik le a hajdani kis csizmadia vá­rosnak az ország második vá­rosává való fejlődése. Ezt lát­ni, ennek részese lenni — fel­emelő érzés. beterveztünk egy orvosi rende­lőt. Igazán nagyon szép ered­ményeket értünk el a parko­sításban is. Ez persze majd csak tavasszal válik láthatóvá. Mi szerveztük meg először az ünnepélyes kulcsátadást a la­káshoz juttatóitoknak... Jó dolog tanácselnöknek lenni, ha adni is tud az ember. És — elmosolyodik — egyre jobb dolga lesz... Csak ezeket mondja: járda­építés, lakásátadás, parkosítás, társadalmi munka, jó szellem a tanácson, stb. Pedig mi A célnál ezzel indokolja: szeretni, tisz­telni, becsülni kell az embere­ket. Szívvel-lélekkel ebben a munkában él, de ha megkocog­tatják emlékeinek sok-ok aj­taját, bevallja, hogy nem is olyan régen még nem így ér­zett. — Eleinte nehéz és idegen volt ez a munka. Közigazga­tás, törvényesség, irányítás... Nehezen jöttem bele, nyolc évvel ezelőtt... Nagyon rossz volt annakidején a kerület vízellátása, rosszak voltak az utak, nem volt vásárcsarnok, villamos várócsarnok és még sok minden. A vásárcsarnokot körülbelül 600 ezer forint ér­tékű munkával és a vasgyá­riak segítségével megépítették maguk a lakók. Ezért kor­mánykitüntetést kaptam. Ta­valy 1 400 000 forint értékű társadalmi munkát szervez­tünk. Utakat, járdákat épí­tünk, víz- és csatornahálóza­tot bővítünk, az idén pedig Nyugodtság, derű, biztonság, fegyelmezettség. Mintha nem csak népszerű képeit, hanem Imreh Zsigmondot, az embert is ez jellemezné. És színesség, melegség. Leülünk egy félórá­nyi beszélgetés tervével és két óra múlva sem vesszük észre az idő múlását. Szavaiban nyugodtság, derű. Pedig sok olyan évet számlál maga mö­gött amelyben — szószerint — nyomorgott. De mindig töret­len akarattal harcolta tovább magát, végül tanári diplomával és festőként állhatott az em­berek elé. Azóta már sokan megismerték, megszerették. Miért? A tehetségről beszél. Fontos a tehetség, de sokkal fonto­sabb, hogy tegyünk. A tehet­ség feltétel, adottság, de tenni: fontosabb. Aztán a színek tisz­taságáról szól. A színek iga­zát keresd, hogy semmi hamis ne legyen a képen. A világné­zet tisztaságáról, szól, az elv­ről, amely szerint mindig tud­nunk keli mindezt miért tesz- szük. A színek igazát említet­te. Talán a színek igazságát kereste akkor is, amikor az egyik £rán a repülőgépek fel­ségjeleit rajzoltatta tanulóival, és felrajzolta a Szovjetunió vö­városrészben. Kényelmes, saép, mű termes lakásban. Emlék­szik, hogyne emlékezne a szűk szob ócskákra, a nehezen szer­zett tubusokra. A hosszú évek sötétsége azonban már nem kísért. A mi életünket festi. Nyuga­lom, derű sugárzik képeiről) Annak az életnek a nyugalma, derűje, amelyet a vörös szín győzelmes igazsága teremtett meg. mányt érdemelne. író és festő számára egyaránt érdekes típus. Gazdag életében benne van Miskolc múltjának és je­lenének nagyon gazdag és so­kak által még ismeretlen tör­ténete. Hajába már ezüst szálakat fontak az évek, de valahogy minderről alig vesz tudo­mást. Ahol már nyugdíjas a férj és a feleség is átlépi az ötödik X-et, csendesen, komó­tosan folyik az élet. Ádám Já- nosnét, a hejőcsabai Március 15. Tsz elnökét azönban nem így ismerik a városban, sző­kébb környezetében. Hivatala a hajnalodással kezdődik, s talpon van estig, járja a ha­tárt, emberekkel tárgyal, vi­tatkozik, hívják a városi ta­nács ülésére. Jó állása volt Miskolcon, az Üzemélelmezési Vállalatnál, amikor a tsz-be hívták. Gyenge, erőtlen, volt a tsz, s a vezetők könnyelműs- ködtek. S amikor 1957 után újjáalakult a közös gazdaság, ő lett az elnök. Sokat, nagyon sokat tesz a tsz-ért; nen. múlik el év, hogy 40 forint alatt osz­tanának munkaegységet. Még az elmúlt, száraz esztendőben is 45 forintot fizettek. S most, hogy túl van a gondokon, ő is a tsz-hez formálódott, mind több bizakodással beszél. — Most már a város is hasz­mühély csendje egyszeriben titokzatossá, ünnepélyessé vá­lik. — Tanácsköztársaság, i. röp­cédulák. i: titkos gyűlések, megbízatások..: — egy alig húsz éves fiatalembert is a kommunista mozgalomba so­dor a nagyszerű eszme: har­colni a világháború utáni Ma­gyarország felvirágoztatásáért, leleplezni a társadalom éles kontrasztjait, megszüntetni a nyomort. s 1918. decemberében Miskol­con, a Szirma utcai kávéhoz egyik hátsó, kis helyisegében megalakult a Kommunisták Magyarországi Palijának mis­kolci szervezete. A vezetésé© egyik tagjának megválasztot­ták Kiss Ferencet is, az alig húsz éves, lelkes, minden ál­dozatra kész ifjú könyvkötőt Hűséges maradt-e Kiss Fe­renc a párthoz, a legszebb eszmékhez egy életen át? Tet­tei a bizonyítékok: ő is segí­tette, hogy 1919-ben a previe- tárgyerekek a nagytőkések lil­lafüredi üdülőjében nyaral­hassanak, ő is a legveszélye­sebb frontvonalban harcolt az intervenciósok ellen, s a fehér­terror őt is emigrációba kény­szeri tette. Csehszlovákiában, Németországban, Párizsban, Londonban, Korzika szigetén — amerre csak járt, hirdette a proletáriátus igazát, s az üldöztetések ellenére is meg­maradt harcos kommunistá­nak — egy életen át u lógusát nézegetjük. A szoba falán pedig ott függnél: a leg­kedvesebb képek. Az egyik szimbolikus képen — .ugyan­csak az 1937. év terméke — munkások feszülnek kemény vállakkal egymásnak, és egy gyerekkocsit húznak: a jövőt. Kollektivisták a címe. „Akkor nem adhattam címnek a „kom­munistákat”. Keleti vomású arcába néha fáradtságot rajzolnak a rán­cok. Most hagyta maga mögött a hetvenedik évet Hozzátarto­zik Miskolchoz, mint az Avas, mint a japán cseresznyefák... rös csillagát is. Pedig ezt a negyvenes évek elején igazán nem fogadták jónéven. Most itt ól, itt dolgozik a Kilián-lakótelepen, az épüld mindent mesélhetne még! Az illegalitás éveiről, a. börtönben töltött keserű időkről, vagy akár arról a 29 évről, amit a DIMÁVAG-ban dolgozott. De hát nyolc éve tanácsel­nök Grósz Károly. S így termé­szetes is, hogy inkább erről a mai munkájáról beszélve idéz­hetjük arcát magunk elé. Mert bármennyire megszokott is már, mégis nagyszerű: az egy­kori lakatosok ragyogóan helytállnak a tanácselnöki székekben is. nat latja tsz-unknek. Az idén 15 holdra gyarapszik zöld öve­zetünk, épül egy primőrtele­pünk. Innen télen is küldhe­tünk salátát, hónapos retket a piacra. Zöldhagymát — úgy gondolom — mi küldünk a legkorábban: április vége felé már ott lesz az elárusító pul­ton. S a városról? — Itt születtem a Zsolcai- kapuban. S azóta? Üj házak nőttek ki a földből, hosszabb lett a főutca, s ezernyi jelét sorolhatnám az új színfoltok­nak. Mikor még eladó lány voltam csak két mozi volt a városban. S a főutcán vala­hogy még a sétálók is elkülö­nültek. Szeretem ezt a várost, bár az elmúlt 17 esztendő nem tudott minden hiányt felszá­molni. Szeretni azonban — azt hiszem, — úgy lehet leginkább,' ha cselekszünk is a fejlődé­séért) Fiatalos, erős ember, Grósz Károly, figyelmes pillantással tekint fel az egyszerű és dísz­telen tanácselnöki asztal fö­lött. Szívvel-lélekkel ebben a munkában él; munkatársait dicséri, a diósgyőri nagyüze­mek segítségét sorolgatja, a kerület lakosaihoz fűződő me­leg, gyümölcsöző kapcsolatát Annyira hozzátartozik Mis­kolchoz, mint az Avas, vagy mint a Szabadság téri japán cseresznyefák. Béla bácsi. így szólítjuk fiatalok, idősebbek valamennyien Hajdú Bélát, a munkában, harcban sokat fá- radozót, de soha el nem fá- radót. Mert előttünk járt min­dig, és mindig azon az úton, amelyen az ember igazáért küzdenek. Szeretjük, becsül­jük, tiszteljük őt ezért. Sokan tisztelik benne az újságírót, sokan becsülik benne a festőt, és mindahányan szeretjük ben­ne az embert, Béla bácsit. Kü­lönös érzés találkozni vele la­kásán, ahol az öreg, sajátos hangulatot árasztó bútorok kö­zött valami megtisztult, meg­nyugodott élménnyé formáló­dik minden felvillanó, régi em­lék. „Szétszórt ember vagyok” — mondta csak úgy magáinál:. Régi folyóiratokban, antoló­giában böngészgetünk, melye­ket ő szerkesztett. Az első írás? „Igen, emlékszem, a Selmecbányái Hírlapban je­lent meg.” Aforizmák voltak. Egy tárcányi aforizma. „Fia­tal korában az ember szeret bölcselkedni.” ötven éves ez az emlék. Aztán jönnek a fia­talabb emlékek. A Reggeli Üjság, az ellenzéki lapoknál töltött évek emlékei, majd a felszabadulás után az Észak- magyarország. Innen ment nyugdíjba. Formailag. Mert „az újságíró soha sem mehet nyugdíjba. Nyugdíjas újság­író nincs, csak újságíró van.” „Szétszórt ember vagyok”. Egy 1937-es képkiállítás kata-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents