Észak-Magyarország, 1962. április (18. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-04 / 79. szám

8

ESZAKMAGYARORSZAG

Szerda, 1962. április 4.

1«

Újjáépült a bódvai vasútvonal ♦ edelényi szakasza

1892-bon épült a bódvai<

vasútvonal. Az altkor! igénye- j két teljesen kielégítette a kistengely nyom ásíra épített, vici-í nális jellegű vasúti felépít-] mény.

A felszabadulás után ezen a]

vonalrészen bányaüzemek J nyíltak, mezőgazdasági nagy-j üzemek létesüllek. A forgalom ] megsokszorozódott.

A Miskolci Máv Igazgatósági rendelkezése folytán 1960-bam< megkezdődött a bódvai von alj átépítése. A Miskolci MÁV] Építési Főnökség és az Űjmis-4 koüci Pályafenntartási Főnök-J ség dolgozói munkaversenyben * fiatalítják a vasútvonalat. AJ felszabadulás 17. évfordulójára* vállalták, hogy az átépítést? Edalény járási székhelyig be-J fejezik. Vállalásukat teljesítet-X ték. Március végére elkészült? az új vasúti pálya edelényi % szakasza. <

Ezen az útvonalon 30 ki!o-] méteres sebesség helyett órán-« ként- 60 kilométeres sebésség-J gél közlekedhetnek a bányák! kincseit szállító szerelvények. <

? BIHARI SÁNDOR:

Hódítók

Ma firyerckek messzi kontinensekről

összetalálkozott rajzait nézegettem, egy világ gyöngéd tisztaságú törvényeit s a belémütő komolyságot figyeltem, s ti jutottatok eszembe, ti, formák és színek megszállottjai, barátaim, barátaim? — testvéreim, kiknek ruhája asztalos nagybátyám ruhájának festék- és terpentinszagát árasztja, kik, mint a világteremtésen rajta kapott isten, huncut tekintettel nyittok a’tót, s műtermetek rendetlenségében mindig valami rejtett' törvényű rendet ér^ck, s a gyötrődés levegőjén át sejtem mi csdckel érte'ck a vásznon, lemezen,

(ismerem ezt a tekintetet a fehér paoírróll, s .ielenlélemben sem tudtok ellenállni a hunyorított szemmel láthatóknak, a szivetek elé folyton leboruló''’ nak, akik, mint jóhusú. széptekintetű lány, láthatatlan áramlásokba rántanak, s nvomban ellen is szegülnek, de ^ csak az ő fordított, cszközű magakeíletésük, ftrv szenvedtek, s így mámorosod tok, bár fvriíátok, nem tfé'ek a végső beteljesülés, az övék. az embernek akart embereké, iminden színekre bontott hétköznapon túlnő a bányák, a port rék, a bér házak éjszakákkal fel nem osztható ragyogása, bpciői-rp*/;«; közben azt Id om svelcisapkás feletek fölött a kefetlíen, melvet. az elmúlás nem Ténbat, át. Világosság váiárai vagytok, mfz a világot fehltek ki a napfényből egv még tisztibb nanfénybe, fi, kik egy ország szé^sréft nyomorúságaiban futko«tatok mertfiáh a gverekkorből az ffb'ság felé, s egv o^s^ág birto,'tásában terelődtetek összeg s a bódítás vágyában, mert sorsotok, hogy kétc^^ngqgo keli bírfokba vennetek mindent, az életre és a halhatatlanságra.

Elkészült az otolso ítélvén méteres kémény, felszerelték a második lurbó-kompresszort Ozdon

Bár a szeszélyes, gyakran

hóviharos időjárás az utóbbi hetekben megnehezítette at ózdi acélmű rekonstrukciós munkáit, a dolgozók szívós kitartással megbirkóztak feladataikkal. Elhatározásuknak megfelelően, március végére, végeztek a kilencedik, vagyis ai utolsó, hetven méter magas vaslemezkémény szerelésével és ■ falazásával. Szovjet szakember irányításával felszerel- ték a második, óránként tizenötezer köbméter levegő előállítására allzalmas turbókompresszort is. A kemencék levegőellátását biztositó kompresszor üzemi próbáit mát meg is kezdték.

Befejező szakaszához érkezett a rekonstrukció egyik legfontosabb munkája is: a Vas- kohászati Kemenceépítő Vállalat dolgozói szerelik a nyolcadik, vagyis utolsó März-ke- mence vasszerkezetét és hozzáláttak az olvasztó alsó részének falazásához. A dolgozók úgy határoztak, hogy április 4. tiszteletére meggyorsítják a kemence építését, s az április 30-ra tervezett határidőnél. tít nappal korábban adják át üzemelésre.

/WWWl^A^WWWWWVWVWWWWWWVVWWVvi/WWWWWWWWWl AAM VVVVVVaA/VV'VV'V/V/VX/VVA/VA/VVV'X/V'K/V/'íAjA/VA/VVVjVVAA/VXjVV'VVA/X/VVjVVaA/'xAjVXjVIjVVVW'

mondanám még el, hogy a

BVK-nak és az erőműnek van a két legerősebb kultúrcsoport- ja. Mindkettő gyakran szerepel. Kár, hogy Berentén már hónapok óta nem találnak kultúrfe- lelőst, pedig a státuszt megkapták.

Dékány: — A képzőművészeti szakkörről is érdemes szólni. A szakkörbe munkás, pedagógus, s általában mindenféle ember jár. A festők évente kiállítást rendeznek. A fotósok szintén kiállításokon mutatják be munkáikat.'

Miiyenek az emberek?

Bartók: — Néhány évvel ezelőtt még megértettem azokat, akik aZon törték a fejüket: hogyan kellene innen elmenni. Mondom; néhány évvel ezelőtt Azóta azonban határozott változásokat észlelhetünk. Egyre jobban kialakul a város törzsgárdája. Nagyon érdekes jelenség ez. Aki itt maradt, az dolgozik. A városért. És megtalálja helyét. Érdekes például megfigyelni egy-egy előadás részvevőit. A mi közönségünk nagyon hálás, őszintén, szívből örül minden széjínek. Ilyenkor valósággal ünnepel Hálás közönség, de nem Igénytelen. Amilyen melegen, lelkesen ünnepli egy-egy jólsikerült előadásnak, rendezvénynek szereplőit, ugyanilyen érthető módon ad kifejezést nemtetszésének is.

Dékány: — Igen, közönségünk egységesedik, „városiaso- dik”. A színházi előadásokra most már például csak sötét ruhában mennek. Ez nálunk sgyáltalán nem magától értetődő. Két-három évvel ezelőtt még nem így volt.

Sok helyről jöttek ide emberek. Vegyes összetételű a város. Sokat kell, és sokat is fogFestmény Kazincbarcikáról

latkozunk velük. Ä szülők részére például rendszeres előadásokat tartunk, pedagógiai vitákat rendezünk. Uj emberek ezek. Uj emberek, akiknek életszemléletét kétségkívül ez az új város határozza meg. Amikor például az iskolareformról beszéltünk, a szülőknek egyáltalán nem kellett bizonygatni az iskola és az élet szoros kapcsolatának szükségességét. Sokan felszólaltak. Helyeselték, mindenki nagyon határozottan állt melléje. Hogy érettségivel dolgozik valaki? Természetesnek tartják.

Újvári: — Sokan tanulnak. Csaknem négyszáz ember tanul különféle iskolákban. Pártoktatásban körülbelül kétezer ember vesz részt. Talán érdemes elmondani azt is, hogy Kazincbarcikán nincs hittanoktatás. Ebben a tanévben megszűnt.

— A fiatalok?

Keserű; — Kazincbarcikán nincsenek vagányok. Ha néhanapján jönnek is ide ilyen fiatalok, azok vagy megváltoznak, vagy odább állnak, írével nincs talajuk. Érthető is ez, hiszen a fiatalok az üzemekben, gyárakban dolgoznak, maguk is munkások, akik munkások között élnek és ha felvesz valamelyik egy-egy kirívó ruhadarabot, hát annak az üzemben kiszekírozzák a lelkét,

Bartók: — Teljesen egyetértek. Meggyőződésem, hogy nálunk vagány-probléma, huligán-kérdés nines. Legfeljebb felületes Ítéletek vannak.

Dékány: — A gyári kiszesek rendszeresen járnak az úttörő foglalkozásokra, ahol helyettes rajvezetői .tisztséget töltenek be. A pedagógusok igen nagyra értékeik segítségüket

Talán nem is kell már más

erre a képre. Sok minden van

rajta. Nézzük azonban: mi hiányzik róla? Kérdezzük így:

— Mit szeretnének látni még ezen a festményen?

Újvári: — Mit szeretnék még látni? Szeretnék egy szép művelődési házat, egy gimnáziumot, egy sporttelepet, egy uszodát, és ha nagyon távolra nézek, egy városi színházat. Soroljam tovább?

Bartók: — Füves játszóteret üzleteket.: s

Dékány: — Iskolát, sok iskolát, mert évente 200—300 tanulóval növekszik az általános iskolások száma.: *

Igen, Kazincbarcika, ez a hirtelen növésű kamasz sokat követel gazdáitól. Gyorsan fejlődik. Fiatal város, szocialista város és kulturális életének mibenlétét is ez a tény határozza meg. Valahogyan úgy fogalmazták meg a riport hősei,1 hogy Kazincbarcika kulturális életünknek csupán új vonásait viseli. Nyoma sincs a megcson- tosodottságnak. a réginek. Nem is lehet, hiszen mindez a dolgok természetéből következik így. Lendület, pezsgés, mint ezen a rendezett, friss levegőjű, délutáni utcán, ahol min-j dent betölt a gyermekzsivaji Jelképpel, szimbólummal jf> szolgált ez az utca:

Görkorcsolyás

hada húzott el mellettünk,1 hangos csörömpöléssel. Egyikük földre huppant, és nevetve tápászkodott fel. — Nézze csak — szólt Keserű elvtárs. —- Csapágyból készítette magának a korcsolyát. Ügyes, ötletes1 gyerek.

így talán már teljes a kép Priska Tibor

lünk itt az iskolába. Együti ülünk majd, együtt jövünl haza

__

P

ár nap alatt Berti és én elválaszthatatlan jó barátok lettünk. Együtt ebédeltünk, együti jártunk a berekbe virágol szedni, madártojást lesni.

KERTINEK MAR AKKOR hivatala volt. Napjában többször kisbíróként szaladta végig a zegzugos főutcát. Sokszor még az alvégre is elkísértem hivatalos útjára. Ha dobolt, néha ideadta a kutyabőrt. Az ütemek, a taktusok sehogy- sem hasonlítottak az ő „művészi” dobszójához.

J-------------------------^

B

ERTI

\.___r

N

yáron új hivatalt kapott a fiú. általa pedig én is. A tanító úr kijelölt egy pár gyereket, hogyha légiriadó van, kongassunk a toronyban. Berti lett a toronyparancsnok, a helyettese pedig én. A templomtoronyba a harangozón kívül csak mi ketten mehettünk fel. Ha távolból: Miskolcról vagy Diósgyőrből szirénazúgás hallatszott — mi vertük félre a harangot.

Napokat töltöttünk együtt a toronyban — nyáron, aratástájt is. Mi kémleltük a határt, nem röppen-e fel valahol a vörös kakas?

Sohasem voltak unalmasak az órák. Berti mindig megtanított valamire. Sárkánykészítésre, fűzfasípfaragásra vagy kopjafavésésre.

Mesterkedés közben sokszor megállt kezében a bicska, s magyarázott:

— Ha megnövök, lakatos leszek, meg kovács. Virágos, tulipános vaskapukat csinálok majd. Először anyámnak, a lapra forgószár kerítés helyett. á.^tán mindenkinek a faluban. Neked is.

ŐSSZEL EGYRE TÖBB DŐLJÜNK akadt. Egyre többször cellett kongatni, félreverni a tarangot, mert a légiriadóból sose fogytunk ki. Mi láttuk slőször a toronyból Farasznya :elől a félelmetes sereget,- a lémet csapatokat. Parancsot sem vártunk, félrevertük a larangot...

A bíró nyomban felmentett hivatalunkból, két-két pofont is egy-egy nadrágrúgást adván /égkielégítésként... Majd mi- itán a fizetségben kimelege- lett, nagyokat szusszantva magyarázta: nem kellett volna 'élrevernünk a harangot, mert

a németek jönnek, az pedig nem jelent veszélyt...

Nekünk lett igazunk! A németek jelenléte veszélyt jelentett. Pár hét múlva fergeteges csata kerekedett a hegyekben, s a két hegy közötti kis faluban. A fritzek minden erejükkel védekeztek, de a vöröscsillagos katonák elkergették őket, S velük együtt a háborút is.

„Száműzetésünk” véget ért. Hazaindulhattunk szülővárosunkba, Diósgyőrvasgyárba. Berti s én sírtunk. Ügy, ahogy két igaz barát fájlalja a válást.

Azután már csak egyszer találkoztunk. Ismét húsvéttájt. Megismerkedésünknek ez volt az első évfordulója. Kevéske krumpliért s pár bögre lisztért mentem Varbóra, hogy legyen az ünnepre.

Berti, amikor meglátott, nyakamba ugrott. Leültünk a szénapajtába s beszélgettünk. A váx-osi élet, fölöttébb érdekelte, mert mint mondotta, ha elvégzi az iskolát, városra jön tanulni — műlakatosnak.

Búcsúzáskor emléket is adott. Nyúlfarmjának legszebb, legféltettebb példányával, egy hamuszürke belga óriással lepett meg.

Könnyek között búcsúztunk. Mennem kellett, mert öt kilométeres gyaloglás s a füstölgő kis barossaknai alagútvonat várt rám. A hegygerincen még egyszer végignéztem a falut. Bertiék házát elnyelte a látóhatár.

Egyszercsak távoli robbanási! vertek vissza az erdők.

— Valahol tüzérségi akna!

robbant — mondta szakérte-' lemmel egy katonaviselt úti-! társam. <

— A háború még mindig]

pusztít, pedig itt már béke van,! — jegyezte meg egy középkorú' asszony. !

Legközelebb, amikor Varbó-1 ra mentem, ismét csak Berti] barátomhoz vezetett az utam.<

Nem találtam a ház jókedvű] zsivalyát, csak édesanyját fe-< kete ruhában, viaszsárga arc-] cal. Sírt, sírt és sírt. Csak nagy-, sokára mondta ki mindkettőnk« nagy fájdalmát: Berti meghalt.]

Egy tüzérségi gránátból vá-< zát akart csinálni, s felrobbant] a kezében. <

* <

BERTI BARÁTOM! Nekünk 3 volt igazunk, amikor félrever-]

tűk legutoljára a harangot. ,

Most úgy érzem, halotti nek-] rológot írok halálod évfordu-] lóján. Pedig mennyivel boldo-« gabban írnék riportot rólad,] mint egy kiváló műlakatosról,« akit a szakma művészi rangra] való emeléséért a nép parla-j mentjében Budapesten, 1962.1 április 4-én kitüntettek. <

Pasztory Alajos <

Cs, Nagy András:

öreg néni

Most pedig nézzünk néhány számadatot. A városban négyszáznál több -televízió, háromezernél több rádió van és» körülbelül ötezer ember járat rendszeresen újságot. A könyvtárakban körülbelül harmincezer kötet között válogathatnak. Mindez azonban szétszórt valami. Hiányzik a kulturális élet központosítása, mivel ez ideig még nem épült fel egy szép művelődési ház. A miskolci, a debreceni és az egri színház művészei rendszeresen ellátogatnak ugyan ide, szeretik is őket, de csak a mozi helyiségében tudnak fellépni. Nagy szeretettel fogadják a Miskolci Zeneművészeti Szakiskola tanárait, növendékeit is, akik ugyancsak gyakori vendégek Kazincbarcikán. Ezek a „külső erők”;

— Melyek a legjelentősebb „belső erők”?

Bartók: — Nagyon szeretjük a városi énekkart. Valahogyan hozzátartozik már a városhoz. Igaz, hogy eddig még csak a különféle ünnepek alkalmával szerepeltek, de szeretnénk már hallani őket önálló műsorban is. Azt hiszem, erre is sor kerül.

Keserű: — Az irodalmi színpad új dolog, de máris nagy közönséget vonz. A Vegyipari Technikum diákjai igen ügyesek és nemcsak a technikumban. hanem az üzemekben is adnak műsort.

Újvári: — Az ismeretterjesztő előadásokat is sokan látogatják. Az elmúlt évadban például 5750 ember vett részt ilyen előadásokon. A munkásakadémia viszont megrekedt, Itt

Bartók Imrével, a városi tanács elnökhelyettesével, Dékány Mihállyal, a városi tanács művelődési csoportjának vezetőjével és Keserű Lászlóval, a BVK kultúrfelelősável ültünk le, hogy megrajzoljuk ezt a képet. íme;

— Szép ez a város?

Néhány pillanatig csodálkozva néznek — hiszen nékik ez a kérdés már régen nem is kérdés — aztán hirtelen, szinte egyszerre kezdenek beszélni. Bartók ezt mondja: — Becsületszavamra nem mennék sem Budapestre, sem Miskolcra. Nagyon jól érzem itt magamat.

— Keserű így válaszol: — Én Budapesten születtem. Huszonhárom évig éltem ott. Kazincbarcikán kilencedik éve dolgozom. Nem azért mondom, mert talán így jobban hangzik! de nem mennék el innen. — Dékány; — Nem akarok lírai hangon beszéni, de nagyon megszerettem ezt a várost, pedig messziről jöttem én is. Kecskeméten születtem, Szegeden, Pesten jártam iskolába. Eltelik egy kis idő és azt veszem észre; ismét több van egy házzal. Szép ez. — Újvári:

— Éh annak idején, öt-hat évvel ezelőtt ideiglenesen jöttem ide. De nem lehet elmenni. Aki itt él, az megszereti Barcikát és nagyon szépnek találja.

Hát ez lenne az alap. Erre rakjuk majd fel a színeket. Világosabbat is, sötétebbet is, mert sokféle szín van itt Bar- cikán. A négy emberről talán csak ennyit még: mindahá- nyan fiatalok, akik sokat tesznek és még sokat szeretnének tenni a városért.

Kazincbarcika fS

gazdag, izgalmas témák között válogathatnak. Egy nemrég született, fiatal város életének lüktetését, munkájának rezdülését, a' mindennapok történetét, lakóinak szinte tapintható átalakulását, fejlődését, „városiasodását” vihetik vászonra, érzékeny lemezre. És természetesen a nagyüzemek életét. Kazincbarcika, a Város és az üzemek — elválaszthatatlanok, összetartoznak. Sok téma kívánkozik ecsetre, vagy lencsére. Csak győzzék tempóval. Mert Kazincbarcika, ez a hirtelen , növésű kamasz, gyorsan fejlődik. Minden évben valami új kell neki, mindig valami új „holmit” akar. Hol néhány lakást, hol egy játszóteret, hol egy óvodát, hol egy üzletet. Most megint „szorít a cipő”: egy új iskola és sgy szép kul- túrkombinát kellene. Az iskolát a jövő évben megkapja. Tizenkét tantermeset A kultúrkom- bináttal várni kell. Nem megy minden egyszerre. Ezenkívül persze, még sok minden elkelne itt. hiszen a város él, mozog, fejlődik, növekszik. És mintha a hegyek félkoszorúja vigyázná növekedését. A hegyek félkoszorúja, ahonnan leláthatunk a sokasodó televíziós antennákra, a hosszú utcasorokra, a csillogó ablakszemekre, az épülő lakásokra. Ez is egy kép. Távlati.

Ennek az írásnak azonban egy másik kép festése a célja: a város kulturális életéről. Néhány kazincbarcikai emberrel,

, Újvári Istvánnal, a városi pártbizottság munkatársával,

UNALOMŰZŐNEK az is

megfelelt, hogy egyik lábamról a másikra álltam. Hus- vét volt. A falubeli fiúk lo- csolkodni jártak. Tréfából még egymást is meglocsolták a házikészítésű szappanos vízzel. A hímestojásokat hivalkodva mutogatták egymásnak,

— De jó lenne velük menni — sóhajtottam, de a vihán- colás utáni vágyat elnyomta egy másik, egy gyötrő gondolat: hogyan mehetnék én velük? Hiszen menekült vagyok. Minket, menekülteket még annyira sem ismertek, mint a falubeli cigányokat. A köszönésünket sem fogadták.

Álltam a kiskapuban. Megszólítani egyik fiút sem mertem. Emlékeimmel voltam elfoglalva. Gondolataim otthon jártak, a Vasgyárban, a Szabó Jenő utcai csendes kis háznál, a játszópajtásoknál, akikkel tegnap még együtt voltunk. Most pedig itt, teljesen idegenben, ismeretlen emberek között.

Tegnap délben jött a rendelet, hogy a két gyár közötti lakásokból mindenkinek mennie kell, ki merre lát. S apám otthon maradt egyedül. Öt nem engedték hozzánk. Neki még akkor is dolgoznia kellett, ha szólt a sziréna, és ugattak a német ágyúk.

— Szervusz, téged hogy hívnak? — tette vállamra érdes kezét egy parasztfiúcska. Felocsúdva, még a nevemet is alig bírtam kiejterlí.

— Én Berti vagyok. Szabó Berti — kezdte a barátkozást. — Mikor gyüttetek?

— Tegnap este.

— No, gyere át hozzánk. Itt lakunk nem messze, a íaluvé- gen.

Anyám engedelmével, ilyen előzmények után, megszereztem első és örök jó barátomat Varbón.

Átmentem hozzájuk. Először egy kis fészerbe vezetett. Megmutatta szerszámait. Egy ócska, szétvert fejű kalapácsot, egy fogahagyott reszelőt, meg egy félig tört fűrészlapot. A szeme ragyogott, amint muto- , gáttá „kincseit”.

Azután engem faggatott. Honnan jöttünk? Miért nem járok iskolába?

Meséltem neki, hogy Miskolcon, a Szinva parton áll egy szép nagy, háromemeletes iskola. Oda adtak anyámék az ősszel, első gimnazista voltam. De égy reggel nem engedtek be az iskolába.

— Miért? Verekedtél? — kérdezte újdonsült barátom.

— Dehogy. A németek jöt- 1 tek, nekik kellett az iskola.

— Nem baj! Majd jössz ve- :