Észak-Magyarország, 1962. február (18. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-04 / 29. szám
▼asárnap, 1962. február 1. ESZAKMAGTARORSZAG 3 7őei\ GlkPiö miunuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiriuiMimiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiijiiiiiiiiiiiiiiijijp' Egy nappal na világ vége” előtt Sokan joggal mondhatják: sajtónk „ráharapott” a világ végére. Annyit kerülgeti, emelgeti, forgatja, boncolgatja ezt a témát, míg végül azok is elhiszik a február 5-re szóló rémmesét, akik pontosan tudják, hogy ezen a napon ritka csillagászati jelenségnek leszünk tanúi: a hajnali szürkület után egy órán belül a látóhatár fölé emelkednek a nagybolygók: a Szaturnusz, a Mars, a Merkur, majd a Nap, s a Jupiter, végül pedig a Vénusz. Egyik olvasónk levelében értésünkre adta, hogy ő mostanában igazán nem gondolt semmi rosszra, és csupán a lapokiból értesült arról, hogy bizonyos körökben kellő program hiányában, ismét napirendre tűzték a világ végét. Ha erről a dologról nem írnak ■— úgymond — nem is szerez tudomást a készülődésről, és nem kell bosszankodnia azon, hogy megint ki akarják hagyni valami fontos dologból. Egyik barátom találkozásunkkor szemrehányással illetett: — Igazán nem vártam tőled ezt a titkolózást. Lehet, hogy az éberség erre kötelez, de tudhatod, hogy nálam minden hír el van temetve — szóval nyugodtan megmondhattad volna, és nem az újságokból kellett volna értesülnöm arról, hogy ebben az esztendőben, éppen télvíz idején szakad ránk a világ vége. Akadt ismerősöm, aki a mozi előcsarnokában félrehúzott és fülembe súgta: — Tudom, hogy a napokban hivatalosan Budapesten járt. Mit mondanak a hivatalos körökben? Nincs valami mégis ebben a dologban? Nézze, én mostanában szeretnék megnősülni, és zavarban vagyok, hogy mit is tegyek. Várjam meg a világ végét és aztán nősüljek meg, vagy előbb házasodjam meg, aztán már úgyis minden mindegy. Persze ékelődhetünk, tréfálkozhatunk ezen a jelenségen, ezen a február 5-i histórián — humoristáink ki is köszörülték rajta tollúkat. —, de néhány tanulságot is érdemes és szükséges rögzítenünk. Kétségtelen, hogy az ilyen tömény ostobaságokat bizonyos „agytrösztökben” gondolják ki, olyan körökben, amelyek zavart, félelmet, riadíÖmat akarnak kelteni, hogy a misztikum, a babona, a szellemi restség és a megátalkodott bigottság malmára hajtsák a vizet. Erre építenek: a még fellelhető „sötét denevértanyákra”, az áporodott levegőre, a szellő- zetlen agyvelőkre, a vallási fanatizmusra és a mindezek segítségével keltett f élelmi neurózisra. Emberek, főleg idősebbek a legyőzött múlt visszajáró kísérleteként még magukban hordják az erre való készséget. Tiszta érzéseik még primitív hittel párosulnak, amit a régi nevelés és hatások oltottak beléjük. Még nem tudják felfogni, hogy az ember, aki áttörte a Föld gravitációs határait és soha nem álmodott, hihetetlen magasságokban száguldott űrhajóján, nem találkozott az ö hitükben élő lénnyel, akit az ember — Feuerbach szellemes megjegyzése szerint — a saját képmására teremt magának. Gagarin és Tyitov nem a vég valamiféle kezdetét, hanem a világegyetem gyönyörű rendjét és értelmét tapasztalták. A világ végének beharangozása nem újkeletű. Nem különösebben eredeti ötlet. Éppen az ó- és újtestamentum olvasói tudhatják legjobban, hogy nem egy jövendölés hangzott már el, olykor még pontos évszám megjelölésével is, de a megszabott határidőkre „az illetékesek” nem teljesítették feladatukat. Emlékezetem szerint hangyaszorgalmú, kiváló tudósunk, Ráth Végh István, aki lebilincselő modorban tálalta sok évszázad ostobaságait, az emberi butaság kultúrtörténetében erről a témáról is összehordott egy testes fejezetre valót. Most hozzáírhatná 1962. február 5-ét is. De azt is megjegyezhetné: a világ végének újabb határideje néhány embernek valóban gondot okozott, de a túlnyomó többségben inkább mosolyt és bosszúságot keltett. Uyen badarságokkal nem lehet túl nagy sikert elérni. Nekünk viszont gondot okoz — gondot kell okoznia! — ez a néhány ember is. Annál is inkább, mivel hisztériájuk ragadós lehet és szélesebb körökben is előcsalhat olyan hibás képzeteket, torz nézeteket, amelyeket a tiszta szó ereje, az igazság betűi, a felvilágosító könyvek és előadások már háttérbe szorítottak. S ha ezt figyelembe vesszük, márpedig nem szabad szem elől tévesztenünk, akkor jobban értjük kötelességünket is: még hatékonyabbá, szélesebbkörűvé és okosabbá kell tennünk az ismeretek terjesztésének szép munkáját. El lehet képzelni, hogy mondjuk a termelőszövetkezeti zárszámadó közgyűléseken — igen, a beszámolókban — szólnak a február 5- höz kapcsolt misztikumról. Szóljunk csak róla február 10-én is, amikor mór „túl leszünk a világ végén.” Mi köze ennek a dolognak — kérdezhetné valaki — a zárszámadáshoz. Annyi mindenesetre, hogy termelőszövetkezeteink fejlesztése, erősítése, megszilárdítása — elsődlegesen politikai kérdés, s a repülő csészealjak, meg a pusztuló világról összeeszkábált mesék — ha szánalmas, gyászos módon is — politikai munkánkat szeretnék gyöngíteni. És bátran beszélhetünk róla az első félévi bizonyítványosztást követő szülői értekezleteken is. Még február 15-én is, amikorra „kiheverjük” az izgalmakat. Igen, ott, mert tudunk róla, hogy a gyermekeket is ijesztgették ezzel az ostoba jóslattal. S minden más eszközzel is „fülön kell most csípni” a babonát, a tudatlanságot, a vakbuzgóságot. Az egyik abauji községben hallottam, hogy néhány család a február 5-i „világ végére" készülve, összevásárolta a faluban fellelhető gyertyákat. (Az már törvényszerű, hogy valamit ilyenkor össze kell vásárolni.) Tudom, hogy logikátlan, értelmetlen dolog ez. De, hátha mégsem az? Hátha nagyon is megnyugtató, megható jelkép rejtőzik benne?! A világ végének ostobasága ellen, a sötétség terjesztőivel szemben fénnyel, a tudomány igazságainak, emberi világunk szépségeinek fényévéi kell védekezni. ' S azt hiszem, ez számunkra a legfőbb tanulság! Hogy is mondta az élettől búcsúzó Goethe? Mehr Licht! Igen, — még több világosságot! Unatkozni?... Madame Bovaryfól kezdve megannyi regényben, drámában és novellában mutatták be már a polgári világ sajátos képződményét, az unatkozó szépasszonyt. Ebben az atmoszférában úgy terjed a semmitevés, a közöny unalma, mint valami nyúlós, ragadós miazma. Egy bizonyos idő múltán sikknek, divatnak számít az érzéketlenség és érdektelenség, az érzelmek és gondolatok száműzése, az „impas- sibilité.” Az idősebbek emlékezhetnek arra, hogy annakidején nálunk is megtalálhatók voltak a halálosan unatkozó emberek. Egy életen át unatkoztak. Mindenekelőtt azért tehették, mert meg voltak hozzá az anyagi eszközeik. Rengeteg sok pénzzel rendelkeztek az unatkozáshoz. Pengő- és időmilliomosok voltak. Viszont koldusok az emberségben. Alig-alig pislákolt bennük az igazi, tartalmas élet szeretetének lángja, érért aztán hamarosan elteltek mindazzal, amit a szórakoztató iparok nyújthattak számukra, aztán pedig beállt a csömör. És elkezdtek unatkozni. Unalmukat úgy hordozták körös-körül mindenfelé, mint hajdanában a véres kardot. Az unalom las- san-lassan — az ő fogalmaik szerint — az úriember fogalmává vált. Gentlemannak lenni többek között azt is jelentette: védekezni mindenfajta emocionális megrendüléssel szemben, a lélek még oly halk, finom megrezdülésével szemben is, távolmaradni minden^ Csergő János elrtárs látogatása megyénkben nemű emberi megnyilatkozástól és szolidaritástól. Nem akarunk túlságosan sokat időzni a múlt e jelenségénél, amely olyannyira idegen a mi világunktól, és fiataljainkban, akik már velünk együtt vesznek részt az idővel folytatott versenyben, az idő minél teljesebb értékű kihasználásáért, alighanem csak derűt fakaszthat a „spleenes” ember, aki unalomra panaszkodik. Lehet-e unatkozni egy olyan országban, ahol az emberek mindinkább érzik az alkotás örömét, egy új világ formálásában való részvétel szépségét?! Lehet-e unatkozni egy olyan országban, ahol a szaporodó feladatok ellátásához mindenkinek egyre több tudást, ismeretet kell elsajátítania, hogy lépést tudjon tartani a fejlődés egyre gyorsuló ritmusával. Lehet-e unatkozni egy olyan országban, ahol nap-nap után szebbnél-szebb, érdekesebbnél érdekesebb, izgalmasabbnál izgalmasabb könyvek jelennek meg, virágzanak a művészetek, milliók látogatják a filmszínházakat, az otthonok százezreiben szól a rádió, pereg a film a televíziók képernyőjén, esténként hasznos eszmecserékre verődnek össze társaságok a művelődési otthonokban és klubokban, s a legeldugottabb falvakba is eljut immár az ismeretterjesztés szava. Nem! Nem lehet! Nem is ez a mi problémánk. Sokkal inkább a szabadidő, a kultúrált szórakozás, a tervszerű tanulás, az okos műveltséggyarapí- tás megszerzése. Nálunk az emberek egyre inkább időhiányra panaszkodnak. Az élet gazdagon terített asztalánál ülünk és az okoz gondot, hogy le ne maradjunk és mindig méltóak lehessünk korunk igényeihez, a szocializmus építésének követelményeihez. Jó gondok, szép gondok ezek. Hű tükrözői napról napra gazdagodó társadalmunknak. S aki figyelmesen elolvasta az SZKP XXII. kongresszusáról szóló beszámolókat, láthatja, hogy a fejlődés a szabadidő növekedésének irányában halad. Az idő tényezője, az idő helyes felhasználásának gondja méginkább bevonul életünkbe. Nálunk is akadnak még unatkozó emberek, savanyú ábrázaták, spleenes nők s az élettel haragszomrádot játszó férfiak. Sajnáljuk őket, mert hasztalan töltik napjaikat. És vannak, akik még. félreértik a helyes követelményt és a „carpe diem" üres filozófiáját vallják magukénak, amikor az élvezetek dőre halmozásával, egyéniségük túltengő érvényesítésével, az élet ajándékainak habzsolásával akarják meghosszabbítani éveiket Holott megrövidítik. Tartalmasán kell élni, és ez többek között emberi méltóságot, az alkotás nemes szenvedélyét, a kultúra varázslatos szépségeit, a közösségi munkálkodásban való részvételt foglalja magában, emberi szót és megértő szívet, kérlelhetetlenséget mindazzal szemben, ami visszahúz, fékez, a múlt béklyójába ver. Külső körülményekkel és önmagunkkal kell megbirkóznunk azért, hogy mind tartalmasabbá váljék életünk. Hogy ha gyorsan futnák is tova a napók, az elégedettség érzésével gondolhassunk vissza rájuk. Ennek többek közt az is feltétele, hogy tiszteljük és becsüljük egymás idejét, feladatait és munkálkodását, mert egymás nélkül mit sem érünk. A kapitalista rendszerben, amelyben a farkastörvény, a létért vívott harc, az egymás ellen folytatott kíméletlen torzsalkodás érvényesül — elhullnak, elperegnek, srétfutnak a napok, és amikor az ember élete (telelőjére ér és számvetést készít, ölébe roskadt kezekkel és Téveteg tekintettel nézhet a semmibe. Az unatkozó ember nálunk többé nem társadalmi jelenség. A mi társadalmunk jelenségei egy felé mutatnak: mélyreható átalakulás felé, a szocializmus felé, amely a kiművelt emberfők társadalma. Magasabb szinten, teljesebben, korszerűbben megvalósítva, mint ahogy valaha a nemzeti megújulás harcosa, Széchenyi István álmodhatta. Sárközi Andor egy munkaegység értéke, plusz a prémium. A hétiek a jövőről sem feledkeztek meg. Több mint kétszázezer forintot tartalékoltak az 1962. évi ÜzemCsergő János elvtárs, kohó- és gépipari miniszter, ürömmel hallgatja Diencs Györgynek, a héfi Egyetértés Tsz elnökének szavait: A jó kollektiv munka eredményeként 51 forintot fizetünk munkaegységenként. A prémiummal együtt csaknem 100 forintot fizetünk egy munkaegységre. nél több zöldségfélét termeljenek az ózdi kohászati dolgozók friss zöldáruellátásának biztosítására. A baráti légkörben eltöltött beszélgetés után délben Csergő elvtárs továbbutazott a hejőkeresztúri termelőszövetkezeti község zárszámadó közgyűlésére. Itt nem értek el olyan eredményeket, mint Hétben, s ezt Csergő elvtárs meg is mondotta hozzászólásában, pedig sokkal jobb a talaj- és éghajlati viszonyuk, mint a hétieknek. Csergő elvtárs úgy látja, hogy a tsz-tagság szakmai és politikai fejlesztésére nem fektetnek kellő súlyt. Annak a reményének adott kifejezést, hogy a zárszámadás gazdasági és pénzügyi beszámolójából kellő tanulságot szűrnek le a tsz gazdái és 1962-ben jobb hozzáállással, jobb eredményeket érnek majd el. Csergő elvtárs a zárszámadás után a késő esti órákig együtt volt és közvetlen, baráti beszélgetést folytatott a tsz tagságéval, a vezetőkkel. Csergő elvtársat mindkét tsz-községbe elkísérte Németh Imre országgyűlési képviselő, a megyei tanács mezőgazdasági állandó bizottságának elnöke. Félévi értesítő-osztás után Az iskolákban a legizgalmasabb, a legszebb napok közé tartozik a félévi értesítő kiosztásának napja. A diákok egy félév munkájáról kapnak értékelést a kis könyvecske lapján felsorakozó érdemjegyekkel: kinek-kinek munkája, szorgalma szerint. Öröm, bánat, nevetés, szomorúság. Ilyen vegyes érzelmeket szült az elmúlt hét az iskolákban. Az öröm, a nevetés azonban több; s f Az els6 „bizonyítvány“ Az általános iskolákban tegnap, szombaton osztották ki Földes Ferenc Gimnáziumban is. Kicsengettek az ötödik óráról, a diákok azonban nem sietnek haza. A hatodik óra, pontosabban félóra sok fiatalnak nehezebb és izgalmasabb lesz most a legizzasztóbb számtandolgozatnál is. A IV/b-sek hangulatára is a várakozás nyomja rá bélyegét. Némelyek egykedvűen ülnek a padban, nyugalmat erőltetve magukra, mások reménykedve tekinthetnek az ajtó felé. Belép a tanár, Kilián István osztályfőnök. A diákok vi- gyázzba merevednek, majd helyet foglalnak. Most már minden szem a katedra felé Gratulálok Béla: kitűnői a félévi értesítőket. A Szabó Lajos utcai általános iskola I/a osztályának diákjai is csillogó szemmel hallgatták Rejtő Rezsőné osztályfőnök szavait, aki arról beszélt, hogy milyen nagy dolog az „első bizonyítvány". A szülők kíváncsian várják otthon: vajon milyen jegyeket hoz a gyerek? Akik jó bizonyítványt visznek magukkal, azok otthon is biztosan megkapják érte a jutalmat. A gyengébb bizonyítvány tulajdonosainak pedig jobban kell tanulni a következő félévben. — Ugye, így lesz gyerekek? — Igen! — válaszolják kórusban. Aztán névsor szerint járulnak a tanítónénihez, aki megdicséri a jókat, biztatja a gyengéket, amikor átnyújtja nekik a könyvecskét: Szép számmal akad kitűnő rendű tanuló is. Völgyi Béla is az. — örülsz neki, Béla? — Igen. — Mit kapsz érte otthon? — Kerékpárt, De rendes, kétkerekűt ám! Már ezért is megért«: Az utolsó előtti .Vége a tanítási napnak a irányul: óra, a osztása; Elkezdődik a hatodik félévi értesítők kiEgymás után derülnek fel az arcok. Minél több könyvecske kerül a gazdájához, annál inkább szűnik a feszültség. Már egymásét is nézegetik, összehasonlítanak, gratulálnak, biztatnak. Mert pcsze, olyan is akad, akit biztatni kell: ne keseredj el, öregem! Majd év végére kijavítod! De azért a többséggel nincs baj. Nem is lehet, hiszen ez az osztály, a IV/b a legjobb eredményt érte el a gimnázium osztályai között: 3,54- es átlagával mindenkit megelőzött. Annál értékesebb ez az eredmény, mivel az osztály igen nagylétszámú: 42 tanuló ül a padokban. Öra végén néhány diákkal beszélgettünk. Tóth István jelesen zárta a félévet. Érthetően elégedett. — Tanulnunk kell. Nem szabad kihagynunk semmit, hiszen ez az utolsó évünk — mondja. Innen is, onnan is hallatszanak az észrevételek: — Most már különösen vigyáznunk kell! — Év közben nem szabad „becsúszni” egy rossz jegynek sem, mert azt igen nehéz kijavítani. Egyikük hátratolja diáksapkáját, s úgy mondja: — Már megszokhattuk volna a bizonyítványosztást, mégis mindig ilyen izgalmas. Ebben mindenki egyetért- * A többi gimnáziumban is kiosztották már a félévi értesítőket. A Herman, a Zrínyi és a Kossuth Gimnáziumban csütörtökön, a Kiliánban pedig szombaton. Ami jellemző és magától értetődő; a negyedikesek osztályátlaga mindenütt jobb, mint az egész iskola átlaga: Priska Tibor Foto: Szabados György De » jele» bizonyítvány sem rossz. Csergő János elvtárs, kohó- és gépipari miniszter, megyénk országgyűlési képviselője pénteken délelőtt ellátogatott a héti Egyetértés Termelővitelhez, s így minden hónapban tudnak előleget fizetni. Csergő elvtárs beszélgetett a tagokkal, kérte őket, hogy miszövetkezetbe. Érdeklődött a zárszámadás felől és örömmel vette tudomásul a tsz rendkívül jó eredményeit. 51 forint
