Észak-Magyarország, 1961. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-07 / 263. szám
4 ESZAKMAGYARORSZAO Kedd, 1961. november T. KÍSÉRŐ FÉNY Az Akadémiai Kiadó terveiből Az Akadémiai Kiadó az utolsó negyedévben újra gazdag terméssel örvendezteti meg a könyvbarátokat. A legszélesebb körű érdeklődésre minden bizonnyal a Művészettörténeti ABC számíthat. A mintegy 700 oldal terjedelmű kötet ezer szövegközti ábrát, és 86 képes táblát tartalmaz. A valóban hézagpótló kiadványt — amely szemléltető módon adja a képző- és iparművészet ismerettárát — a művészettörténet számottevő alakjainak legfontosabb életrajzi adatait tartalmazó névmutató zárja be. A kiadó számos, jelentős irodalmi vonatkozású művet tesz közzé. Ezek közül mutatunk be néhányat. Az Emlékezések Ady Endréről című mű a költő még élő kortársainak érdekes emlékeit, valamint számos, még nem publikált Ady-dokumentumot foglal magába. A Szocialista kultúra és irodalmi örökségben — Waldapfel József irodalomtörténész írásait találjuk. A Tanulmányok a magyar- orosz irodalmi kapcsolatok köréből című háromkötetes munka az Akadémia Irodalomtörténeti Intézet gondozásában készült. A szlovák irodalom története — Sziklay László munkája — a szomszédos nép irodalmának első, teljes magyar nyelvű .fejlődésrajzát nyújtja. Érdekesnek ígérkezik Dobossy László: Romain Rolland, az ember és az író monográfiája. Második kiadásban jelenik meg Lőrin- cze Lajos Édes anyanyelvűnk című munkája. * FÜZES LASZLÖ: A Forradalom dicsérete Lázongó tatár agyvelőkben Fogamzott meg a gondolat, és elindultak meghirdetni új és szent igazságokat. Csillagos, lázas regimentek hurráján nőtt a diadal. Lépteik nyomán élni kezdett minden sir, minden ravatal. Nem voltak hangos vádbeszédek, volt igaztevés, kétkezi, mikor az őszi napba néztek a kriptakunyhók népei. Beléremegett Európa ahogy jöttek az új hadak, szlávok, nem szlávok összefolyva kibontott vérzászlók alatt. S kínmarta, nyűgös éjszakákon a hajnal fénye átsöpört az ágyuk érces számvetése eldöntötte az ősi port ezerkilencszáztizenhétben. Matrózok! Hősök! Katonák! A pétervári paloták még őrzik a hurrák himnuszát. Azóta boldog emberöltő gazdagodik az erején. A végtelenséghez méri fényét s túlnéz a minden peremén. Riportfilmek az SZKP XXII. kongresszusáról A Moszkvai Központi Dokumentumfilm Stúdió rövidfilm sorozatot készített a pártkongresszus munkájáról. Már október 20-án műsorra tűzték a moszkvai filmszínházak a sorozat első filmjét: A történelmi kongresszus címmel. Később megjelent a mozik vásznán A kommunizmus építőinek kongresszusa című riportfilm. amely a Központi Bizottság beszámolóját követő vitát mutatja be, majd Hruscsov Í beszámolóját a párt programjáról. A sorozat további filmjének címe: A kommunizmus eszméjének győzedelmes felt)0J nulása. Bemutatja ez fa kisfilm a Kreml látképét, a Lenin Mauzóleumot, a kongresszus küldötteinek koszorúzást akin-’ sát a mauzóleum előtt és Mi■* kojan felszólalását. Ezután Bias Rocát látni az emelvényen, és a kamera megörökíti a két nép barátságának megható aktusát: a kubai küldött átnyújtja Hruscsovnak Kuba nemzeti zászlaját. A film megmutatja az SZKP vezetőinek találkozásait a küldöttekkel) majd ismét Moszkvát látjuk) az éjszakai Kreml panorámáját» Leningrádi mozaikok A nyáron — egy delegáció ■ tagjaként — néhány napot Le- s ningrádban töltöttem, ebben a- nagyon szép, történelmi emlé- . kekkel és hősi harcokkal bő- velkedő városban. Életem leg■ szebb élményei közé tartozik e- párnapos látogatás. Valóban, . nem mindennapi dolog a Nagy i Októberi Szocialista Forradalom dicső eseményeinek színhelyén járni és látni a történelemből ismert utcákat, tere; két, épületeket, a Téli Palotát, a Szmolnijt, az Aurórát. A Szmolnij Szmolnij — oroszul gyantát jelent. Az épület helyén régen gyantát készítettek a cári flotta hajói számára — innen a név. A forradalom előtt leánynevelő intézet volt, a nagybirtokos arisztokrácia leánygyermekei nevelődtek benne. Az 1917-es forradalmi napokban a Szmolnij volt a fegyveres felkelés központja, itt székelt a bolsevikok vezérkara, Szverdlov, Dzserdzsinszkij, Urickij és mások. Jártam a Szmolnij folyosóin, ahol a dicső napokban matrózok, vörösgárdisták, munkások és katonák sürögtek, forogtak forradalmi lázban égve, parancsra várva. Nem lehet meghatódás nélkül belépni a hatalmas terembe, (képről sokan ismerik) ahol Lenin bejelentette a forradalom győzelmét a szovjet kongresszus küldötteinek. Ott állt Lenin, az emelvényen és beszélt: „Elvtársak! A szocialista forradalom — amelynek szükségességét a bolsevikok mindég hangoztatták — győzelmet aratott!” A forradalom győzelme után Lenin illegális lakásáról a Szmolnijba költözött. Ez a lakás ma is megvan. A hatalmas épület egyik rnellékszárnyán található, ugyanazokkal az egyszerű bútorokkal és ugyanúgy berendezve, mint 44 évvel ezelőtt. A dolgozószoba egyúttal hálószoba is volt — csupán egy papírfal választja ketté. Rendkívül egyszerű és szerény körülmények között élt , és dolgozott a Szmolnij vastag falai között a forradalom lánglelkű vezére — Lenin. 1918 márciusában a szovjet kormány áttette székhelyét Moszkvába. A Szmolnij falai azonban továbbra is méltó < utódra találtak, mind a mai napig itt székel a párt leningrádi városi és területi bizottságának apparátusa. A Téli Palota Gyönyörű, barokk stílusú épülettömb a Néva partján. A Téli Palota, amely előbb a cárnak, majd az orosz burzsoá kormánynak adott helyet — ma a világ egyik leggazdagabb képtára, múzeuma. Naponta több ezer szovjet és külföldi látogató keresi fel, hogy gyönyörködjön az itt látható — világhírű művészek által alkotott — festményekben, szobrokban és egyéb művészi alkotásokban. A hatalmas épület vasrácsos kapuját ma turisták, látogatók, amatőr fényképészek és filmesek tömegei rohamozzák. A Néva felőli szárny első emeletén van az úgynevezett malachit terem. Itt tartotta üléseit az Ideiglenes Kormány. Az „Auróra” ágyúinak tüze elől innen „vonultak át” a szomszéd terembe, ahol a Palota bevétele után — a matrózok és vörösgárdisták élén — Szverdlov elvtárs a szovjethatalom nevében letartóztatta őket. A tanácskozó asztal és a miniszteri székek most is ugyanúgy helyezkednek el, mint 1917 november 7-én — 44 évvel ezelőtt. Az Ermitázs — a régi Téli Palota a cári zsarnokság, embertelenség jelképe volt, — ma arról tanúskodik, hogy a szovjet hatalom milyen nagy gondot fordít a művészi értékek, a forradalmi hagyományok ápolására, hogy a nép széles tömegeit ezáltal gyönyörködtesse és nevelje. A mai Leningrád Leningrád a Szovjetunió második legnagyobb városa. Fiatal város, alig 250 éves. Rendezett, tiszta utcáival, szép parkjaival, Impozáns középületeivel és intézményeivel Európa egyik legszebb nagyvárosai közé tartozik. Leningrád a tudományos intézetek, egyetemek és múzeumok városa — mintegy 700 különböző múzeum található itt. De Leningrád igazi szépségét és értékét várostörténeti és építészeti érdekességei mellett elsősorban az adja, hogy itt ringott a forradalom bölcsője* itt kezdte forradalmi tevékenységét a proletáriátus nagy vezére, Lenin és az ő lángeszű vezetése alatt itt győzelmeske- dett 44 évvel ezelőtt a Nagy. Októberi Szocialista Forradalom. A városban úgyszólván minden utca, tér, középület a forradalmi idők emlékeit őrzi* idézi. Több mint 200 olyan hely van itt, ami közvetlenül Leninnel kapcsolatos. A Péter-Pál erőd, ahová a cár záratta, a viborgi pályaudvar, ahol az emigrációból való hazatérése után első beszédet) tartotta, egy páncélkocsi tetei jén, 1917 áprilisában. A pán- célkocsi ma is megvan a Le- nin-múzeumban. A ház ahol illegalitásban élt, és gyárak* üzemek, ahol gyűléseket tartott a forradalom győzelme után. Emléktáblák sokasága jelzi* hogy milyen mélyen él a szeretet és emlékezés a leningrá- diakban a forradalom nagy vezére iránt. A hős város lakói különös gonddal ápolják, védik ■ mindazokat az emlékeket, amelyek az októberi forradalom napjaira emlékeztetik őket. Az Aurora, amely megadta a jelt a Téli Palota elleni vörösgárdista rohamra, most is ott áll a Né- ván, s árbócán büszkén leng 3 forradalom vörös lobogója. A város lakói iszonyatos szenvedéseket éltek át a második világháború alatt. A 700 napos fasiszta blokád következtében több százezren haltak éhen. A hitleri bandák barbár bombázásai úgyszólván egyetlen középületet sem hagytak érintetlenül. A város lakóházainak kétharmada elpusztult, vagy súlyosan megrongálódott. De ma már nem látni egyetlen háborús nyomot sem a városban. Leningrád szebb, mint valaha. Az emberek vidámak, jólöltözöttek és megelégedcf/- tek. a színházakban, mozikba! és más szórakozóhelyeken állandóan telt ház van. Az automatizált üzemek egész sora, a bámulatosan gyors tempóban épülő új városrészek, s az emberek lelkesedése tükrözi, hogy a szovjet emberek nagy családjában a leningrádiak is gyors ütemben haladnak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom útján, a kommunista társadalom felé. Szemes István 1 Klara szolgálata háromig tartott. Az ablakból utánuk integettem, de Klara haragosan rámszólt, hogy megfázom, Moszkvában hűvöseik a szeptemberi esték. Az eső sűrű. fekete ködöt telepített a kerti fákra, a szél néha megkavarta az ázott lombokat, s ablakomhoz terelt olykor egy-egy esőpásztát. Átkopogtam Konsztyantin Nyikolajevicsékhez, mert nagyon egyedül éreztem magam. Az orvosokról beszélgettünk, meg általában a betegségekről. — Mi a véleménye Kláráról? — kérdezte hirtelen Konsztyantin Nyikolajevics kicsit bele is pirult, mert maga is érezte az átmenet hiányát. Hogy rejtse zavarát, vázlatfüzete után kutatott. — Én így látom! Ilyennek! Iskolás lánynak rajzolta meg először, copfokkal és hajában hatalmas masnival. Ártatlan, szinte áttetsző tekintet, félig nyitott, csodálkozó — kérdezni és felelni mindenkor kész száj, kicsit keményen szögletes arcéi és diákosan domborodó, magas homlok. — És így látná, lehet, Picasso! — nevetve mutatta. Két egymásba fonódó háromszög: az egyikben egy szem — kerek, de tágabbnak tűnő, mint az augusztusi tiszta égbolt és mégis a titkok milliói rejtőztek benne, melyeket a fölötte árnyékoló hosszú pilla őrzött. A száj plasztikusan egyszerű, kívánatos, annyira a nő volt, — talán a vonalak görbülete adta ezt! —, hogy lehetetlen volt nem varázslatába esni. — Öt nem Picasso látja így — jegyeztem meg csöndesen, talán tréfának szánva. Konsztyantin Nyikolajevics elszomorodott. Kitépte a lapokat és felém nyújtotta. — Szüksége lehet még rá egy nagyobb portréhoz, — tiltakoztam. — Azért csak fogadja el. Talán szép emléke lesz. A „picassói” művet a búcsú- vacsorán megmutattam Kiarának. A lány — 23 éves volt! — abban a percben nem mutatott érzéket hozzá, nevetett i és ivott egy korty vodkát. Az orvosnő is elfogadta Nyl- . na Nyikolajevna meghívását, s i a „malinki-bankett” tiszteleté- . re fekete kosztümöt öltött. . Klárán magasnyakú, fehér pulóver volt és kicsit szűk zsor- ’ zsett szoknya, dús barna haját a legújabb moszkvai divat szerint, kontyba fogta. Rövid ' tósztokat mondtunk a barátságra és az egészségre, Klara csak annyit mondott: — A viszontlátásra — és láttam, hisz abban, amire koccintottunk. A repülőgép, amellyel utaztam, este pár perccel tíz előtt indult Bőröndöm rendezgettem, amikor telefonon szóltak, hogy valaki vár a hallban. Klara volt. Ballonja teljesen átázva, arca fáradtnak látszott és örökösen hunyorgott a fényben. Két szál kardvirágot adott és egy kis csomagot. — Az ukrán-fasirozott — mondta. — Anya és én csináltam. De otthon egye meg, — kért. Nyina Nyikolajevnával kikísértek a repülőtérre. Megígértem, hogy majd integetek nekik a gépből. Ezen mindannyian nevettünk. — Ahol fényt lát, én ott állok, hogy lásson — nevetett Klara is. Hatalma» város Moszkva! Éjszaka a magasból látni a fénypatakban úszva: a Kremlt, a Lomonoszovot, a Külügyi palotát és az Ukrán Szállodát, a Komszomolok útját és a hatalmas sugárutakat. Tekintetemmel minden fénypontot felkerestem; úgy véltem, Klara valóban ott áll és integet. És nem is hiszem el, hogy ne álljon ő ott, ahol fény és szeretet, barátság és szerelem: az élet meghatványozója terem és létezik. De egy fény végigkísérte utamat, jól láttam, pedig már hétezer méter magasra emelkedett gépünlc. Ott kísérte repülőnk törzsét, a fény átszökött az ablak üvegfalán, szinte megfogható közelségben volt. És én egyre integettem, integettem. A stewardéss — orosz szokás szerint teával kínálta az utasokat. Tőlem is megkérdezte, hogy kérek-e és hogy hány cukorral parancsolom. — Kettővel — mondtam — így az Igazi, így zamatos. — Valóban — mosolygott rám a stewardess. Baráth Lajos töltötte. Konsztyantin Nyik< lajevics segített neki. Egyedi ■ vasárnap délelőtt tartottak p ■ henést, s ha Pása szorgalmi 1 volt, Konsztyantin Nyikolaj« • vies mesét olvasott fel. Kons; . tyantin Nyikolajevics ugyan ■ színésznek készült, aztán m< ■ gis festőművész lett. De azé) szépen olvasott fel. Én a ke) tét nézegettem és hallgattan Az ablakom alatti orgonabofo rokra verébcsapatok gyűl eke) tek és nagy lármát csapta csivitelésükkel. Fölöttem, a emeleten, egy lányka bús oros dalokat énekelt, míg meg ner jött nyurga, szőkehajú udvar lója, aki tilos látogatásokr a kerítésen szökött be. Az ú mentén öreg hársak sorakoz tak, méltóságos bölcsesség su gárzott a terebélyes lomboa rezgésében. Azokon túl pedi szökés nyírjek hajladoztak Nagy csöndesség volt odakinj a kertben, csak nagyritkái szökött ide egy partnak fut autó zúgása, s valahol eg: templomban harangoztak, később idehallatszott a nyújtott hangú szláv vallási ének. Ezen a vasárnapon Klári szolgálatban volt. Behozt; ebédem és biztatott, hogy fo gyasszam el jó étvággyal. — Ennie kell! — parancsol rám kedvesen. — Meg kel erősödnie. Nem kívántam az ételt, úgj hiszem, ez látszott is közönyöí arcomon. Ott álltam az ablak előtt, elábrándozva. — Az ember hétköznap szívesebben van távol otthonától — mondta Klara és ő is kibá- múlt az ablakon. — De ugye vasárnap legjobb otthon. Nálunk Anya főzi az ünnepi ebé. det, borscsot és fasirozottat Talán már mondtam, mi ukránok vagyunk. Sokáig álltunk az ablak előtt, a csendesen szitáló eső! néztük, s Klara arról beszélt, hogy milyen is az igazi ukrán- borscs és az ukrán-fasirozott. — Anya még ki is cifrázza. Színes papírt köt a fapálcikára. Ha feljavul — ígérte — hozok majd magának fasirozottat. Megköszöntem. Ártatlan za. vart láttam arcán. Talán nem illik megköszönni előre? — Nem, nem! Maga meggyógyul és elmegy haza. Ml olyanok vagyunk, hogy a barátainkat nagyon szeretjük és szeretnénk gyakrabban látni. A te hazád is szép ország, hamar elfelejtel bennünket. ígéretet tettem, hogy soha nem felejtem el őket, de any- nyi sutaság volt őszintén érzett szavaimban, hogy zavaromból ő segített ki. — Én elhiszem! De az embernek elsősorban a hazáját kell szeretnie, — kicsit patetikusan hangzott Klara oktatása, de valahogyan jól állt kipirult arcához. A zon a héten az ő kedvéért ebédeltem. Kitartóan kért erre, s ha ő kért valamire, akkor ellenállhatatlannak bizonyult. Pedig minden fondorlatot mellőzött, nem nézett kitartóan dióbama szemével, száját — amely mindig nedves, finom metszésű s színes volt, mintha sárgabarackból hasították volna ki — sem biggyesztette el. — Kusaty, kusaty! — sürgetett parancsolóan, aztán hirtelen nevetett egyet, mint aki megengesztelődött; — Az én kedvemért. Behozta teáját, két cukrot tett bele és finom kortyokban ivott, közben ellenőrizte, teljesítem-e ígéretemet. Ha megpihentettem jobb kezem, bánatosan nézett rám, mint akit becsaptak. Délután meglátogatott Nyina Nyikolajevna. Klara helyettem és magáért is örült, mint egy gyerek, aki régvágyott játékát kapja ajándékul születésnapjára. A virágnak vázát kerített, megmosta az almát, amit Nyina Nyikolajevna hozott. Először jókedvem dicsérte és azt, hogy türelmes beteg vagyok. Arca halvány meggyszínűre pirosodott, hogy jót mondhatott rólam. Aztán elkomolyodott és panaszkodott, hogy keveset eszem. — Ha nem eszik, még az egészséges ember is legyengül. Hát akkor a beteg? — hajtogatta kitartóan és megígértet- te velem, hogy ezután egy harapás ételt sem hagyok a tányéron. öt óra után együtt mentek el Nyina Nyikolajevnával. Éjszaka felébredtem. A folyosó távoli részéből halvány fény botorkált be szobámba. Szomjúság és hódító fejfájás kínzott. Lassan elfordult velem az ágy, a távoli fény kísért és erősen meg kellett kapaszkodnom az ágy szélébe, mert a forgás gyorsult... A szesztrám kezének hűvös éi-intése végetvetett a ringlis- pili játéknak; lázt mért és orvosságot hozott. Sokáig ülhetett ott, ágyam szélén, csak nagy dióbarna színű szemére emlékszem és hűs, nyugtató simogatására. Reggel ő hozta be a teát és megkérdezte, hány cukorral szeretem. — Az orosz tea két cukorral a legjobb — mondta mosolyogva — úgy érezni legjobban a zamatát. Míg megittam a teát, bemutatta magát, őt Klárának hívják, Moszkvában lakik, különben ukrán; s megkérdezte, hogy melyik nevem a familie és melyik a másik. Klara apró orvosi táskát hozott be és vért vett. Amikor felszisszentem, biztatóan rám- mosolygott, s megkérdezte: — Nagyon fájt? * A szomszéd szobában ket- ten laktak. Egy szőkehajú, 8—9 év körüli fiúcska és egy nyurga. 30 év körüli ci- gánybama férfi. Délután meglátogattak. Magát Konsztyan- tin Nyikolajevicsnak, a fiúcskát Pasának mutatta be. Pasa hatalmas meséskönyvet szorongatott hóna alatt. Konsztyantin Nyikolajevics megkérdezte, melyik városból jöttem. Tíz perc után búcsút vettek tőlem. — Most pihenjen, — javasolta Konsztyantin Nyikolajevics. — Ennél a betegségnél legfontosabb a pihenés. Konsztyantin Nyikolajevics született moszkvai. A harmadik napon már csak szülővárosáról beszélt, — annyi szeretettel, amennyit én elképzelni bem tudtam eddig. — Látta a Metrónkat? — kérdezett «züntelen. — És a Botanikai-kert körüli házakat? Csodásak, ugye? Kár. hogy lebontják majd. Pedig azokat az egy-két emeletes faházakat igazi művészek építették. Ügy bizony — ismételte önmagát, s ez azt jelentette nála, már tudtam, hogy nyomatékot akar fcdni mondanivalójának — az <®smesterség művészei voltak azok a mesterek. A délelőttöt Pása tanulással K ísérőm — Nyma Nyikolajevna — halk hangon vígasztalt, aggódó arcáról lát tam, úgy hiszi, e hang illik be tegségemhez. Megpróbáltarr felmérni helyzetem: szégyell tem magam, gyengeségemet az egész szituációt. A mentő kocsi gumiágyán feküdtem, iö lőttem a kocsi fehér karosszériája, az ablakon át trolik villamosvezetékeit láttam, mej sokemeletes házakat és Nyina Nyikolajevnát, akinek szürke szemét kékesre fényesítette az aggódás. — Nyicsevo — nyugtatott, ha a rohamok visszatértek. A kórház hatalmas kert közepén feküdt, ezt már akkor tudtam, amikor az út sima betonján rohant kocsink, s az ablakba nyúló lombok fölváltották a villamoshuzalokat. Később, napok múlva is, órákon át néztem az őszülő kertet, a hársak és a gesztenyék lombjait, melyek dús zöldek voltak még, de a szunyogfák (én csak így ismerem) és a bükkök már vöröslöttek, zörgő makkfürtök sárgán galingáltak ha a szél megrebbentette a csöndet. Idősebb néni fogadott, pizsamát és hálóinget adott és fehér lepedőbe öltöztette ágyam. A szoba — ötször öt lépés. — üvegfalú volt, ráláttam a folyosóra, a szomszédoktól fejmagasságú fehér festés különböztetett el. Az orvosnő megkérdezte, zavar-e a fény, amely a szomszéd szobából átszűrődik, közben pulzusom vizsgálta és kérte, hogy sóhajtsak mélyet. Pohárkában savanykás folyadékot és két pirint küldött be, láz és hányinger ellen volt az utóbbi. Nyina Nyikolajevna aggódó tekintetét még mindig ott láttam ágyam felett, majd szólt, hogy az orvosságot hozó kislány a szesztrám, forduljak hozzá bizalommal. A bemutatás sokáig zakatolt még lázképzeletemben, s ha jól sejtem, így menekültem át az alomba.
