Észak-Magyarország, 1961. november (17. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-05 / 262. szám

f ÉSZAKMAGYARORSZAG Vasárnap, 1961. november 5. Művelődési otthon Mezonagy mihály on ......I ■ N ovember 7-én adják át a közel egymillió forint költséggel épült mezőnagymihályi művelődési otthont. A község lakosai sokat se­gítettek társadalmi munkában az építkezésnél. Még a tanács elnö­ke, Himer István is lapátot forgatott a község többi vezetőivel együtt. A 250 személy befogadására alkalmas művelődési otthon­ban táncterem, továbbá három szakköri helyiség is található. A legkisebb borsodi faluba is eljut a könyv Megyénk földművesszövetkezetei az Sszí könyvhetek sikeréért Megyénk községeiben egyre nagyobb érdeklődés nyilvá­nul meg a könyvek iránt. Nemcsak a falusi könyvtárak olvasótábora növekszik, hanem egyre több falusi családnak van saját kis könyvtára is. Míg a felszabadulás előtt egész évben alig néhány könyvet vásárolt a falusi lakosság, addig az elmúlt esztendőben a megye tíz földművesszövetkezeti könyvesboltjában mintegy 5 millió forint értékű szépiro­dalmi és szakkönyvet vásárolt a dolgozó parasztság. Az új útra tért falvak lakossága az idén még ennél is nagyobb érdeklődést tanúsít az új könyvek iránt. Több mint fél millió forinttal több könyvet vásároltak, mint 1960 hasonló időszakában. Az „£n könyvtáram” sorozatra mintegy hét- százan, a „Milliók könyve” sorozatra nyolcszázan, az „Arany” sorozatra közel ezerkétszázan jegyeztek elő a bor­sodi falvakban. A földművesszövetkezetek a könyv iránt megnöveke­dett érdeklődés végett őszi könyvheteket rendeznek a bor­sodi falvakban. A társadalmi szervekkel karöltve számos községben rendeznek könyvismertetéseket, ankétokat, író—• olvasó találkozókat. 21 nagyobb termelőszövetkezetben könyvkiállítást és vásárt rendeznek a földművesszövetkeze­tek. A pedagógusok, a falusi KISZ-fiatalok és az úttörők bevonásával szombatonként és vasárnaponként házról házra viszik a legkisebb borsodi falvakban is a magyar könyv­kiadás legújabb termékeit. Nem emlékszem már milyen volt az a tiszadorogmai öregasszony — ala­csony, magas, pozsgásarcú, elevenszemű, régi pergamenhez hasonlított a bőre, fakó ruhához a tekintete .., De azt tudom biztosan: öreg volt már, nagyon öreg. A hangja árulta el. S ez a hang most is fülembe cseng. Csak ennyit szólt csupán: — Kezét csókolom ... Vadul és féktelenül tűzött a Nap, s mi úgy éreztük, minden forróságával fe­jünkre zuhant hirtelen... Ketten andalogtunk a poros dorogmai utcán: a tanítónő, meg én. A tanítónő 29 éves lehetett. Nem is volt olyan „igazi” tanítónő — az érettségi után önként köl­tözött ide, hogy segítsen a pedagógus­hiánnyal küzdő kis falusi iskolának. De- hát ezt nem nagyon tudták róla a do- rogmaiak. A gyerekeiket, unokáikat ok- tatgatja — hát tanítónő. S a tanítóknak és tanítónőknek tisztelet jár — ha idős, ha fiatal. Ezt így szokta meg a falu. S ezt a tiszteletet mindenki úgy adja mag, ahogyan tanulta a szüleitől, vagy más­tól. — Kezét csókolom ... Eszre sem vettük volna azt a kiskapu­ban álldogáló öregasszonyt. így is éppen hogy rápillantottunk. De azt hiszem mindkettőnk pillantásában volt valami nagy megdöbbenés, hitetlenkedés és ... szégyen. Igen. Mi ketten szégyelltük magunkat... A kis tanítónő pipacs- pirosan bólintott: — Jónapot kívánok... Az iskoláig nem volt hosszú az út. Nekünk kilométereknek tűnt... Alig beszéltünk valamit. — Nagy még a por tinálatok ... — Igen. De a járdákat már köve­zik — Kicsik az ablakok « házakon. Es még azokat is besötétítik. — Csak a régieken. Az új házak már tágas, nagy ablakokkal épülnek... Egészségese b bre. Zajosan, ricsajosan robbantak ki a délelőttös gyerekek az iskolakapun. Egy csapat kéknyakkendös szembejött velünk. — Jónapot, tanító néni... Jónapot kívánunk... Már messziről harsogták. Ránéztem a kislányra — a tanító „nénire”. Észre­vette. — Csodálkozol? — mosolygott. — A nénin? Megráztam a fejemet. — A jónapoton ... — Szebb, ha így köszönnek.'.', mi mondtuk nekik. Őszintébben hangzik és ■.. — nagyon egyszerűen tette hozzá a szót: — emberibb... Egészen pici gyerek voltam, de még most is úgy emlékszem arra a napra, mint amikor „tüzes tűvel” először be­oltott az orvos. Falun voltam. A nagyanyámnál. A hó azon a télen nagyon esett. Kristályos volt és „nagyszemű” — jól tapadt hó­golyónak. Hóembert meg akkorát épí­tettünk belőle az udvaron, amekkorát azóta sem láttam... Igaz, rá is ment az egész délutánunk, pedig odasereglett se­gíteni a fél falu gyerkőce. r-Hűim* DCezét ej&kol&m...-ItffillltÉ — Nagymamám! Nagymamám .. Nézzen csak ki — toppantam be a me­leg kiskonyhába, de meg is álltam nyomban az ajtónál. Mert amit lát­tam ... Soha nem felejtem el. Az én fehérhajú nagyanyám egy szi­kár asszony kezére görnyedt és jól hal­lottam. amint ezt rebegte: — Kezét csókolom ... Aztán felállt és mosolyogva felém fordult: — Nagy vendég érkezett hozzánk kis- unokám. A főispán úr felesége... Csó­kolj szépen kezet a néninek ... S a szikár asszony magasba nézett és unottan nyújtotta hosszú teher kezét. Néztem. Nagyanyámnak szélfútta a bőre és széles kék erek lüktetnek q. keze- fején. Hányszor megcsodáltam őket! De csókot — soha nem kért rá. Megfogtam a főispánná kezeit. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan nyugta­lanság fogott el. Hirtelen minden erőm­mel kegyetlenül megráztam a kezeket, aztán eldobtam és szó nélkül kirohan­tam az ajtón. Odakünn már táncoltak a gyerekek a hóember körül. Minden olyan fehér volt. Nagy és fehér. Es én úgy szerettem volna akkora lenni, mint az a hóember, hogy engem is körültáncoljanak. * A minap a villamosmegállónál topog­tunk vagy húszán. Este volt — és hűvös szél nyargalászott végig az utcán. Háttal nekem egy zömök, prémgalléros ember állt. Többször karórájára pislogott. Ilyenkor gömbölyű és fényes profilt vi­lágított meg a mögöttünk vakító kira- katlámpa. — Kezét csókolom ... Kezét csókolom tisztelendő úr. A prémgalléros hálrakapta fejéi. Riadlság, vagy bosszúság villódzott-c tekintetében — nem volt időm megálla­pítani, mert a következő pillanatban már két vonallá húzódott a szeme és harmadikká a szája. Mosolygott. Aztán megfordult. Egy középkorú asszony, meg egy 8— 10 év körüli fiúcska állt mellettem. Az asszony harmadszor is rákezdte: — Kezét csókolom tisz ... — Jóestét, jóestét, hová, hová... —■ suttogva hajolt az ember az asszonyhoz. Az meg csak a gyerek kezét rángatta: — Köszönj szépen a tisz... — Hagyja csak kedves, hagyja ... A fiúcska szinte, kabátgallérjába húzta fejet és az asszony mögé bújt. Az újra rákezdte: — Piszok kölyke... — és vállvono- gatva a paphoz: — nem lehet ezekkel bírni, amióta ... A prémgalléros legyintett és nagyot szusszantott: — Hja, az iskolában... Csörögve, csattogva zúgott elénk a vil­lamos. A tolongásban még annyit hal­lottam: — No, sietek, sietek, várnak a bará­taim ... a televíziónál. — Kezét csókolom... Mégse kö­szönsz? Komisz kölyök!... Jó is, hogy indult már a kocsi. Ha sokáig várunk még, nagyon áthidegített volna az a késő esti szél.., * *— Csodaszép ez az új tavasz! A Tisza-parton nagykalapos, harmatos gombát szedtek az asszonyok és azt mondták rá: — Gyönyörű pereszke ... Májusi pe- reszke... Egy kisfiú letörte az egyik szárát fo a hatalmas tányért a fejére helyezte. Az­tán úgy emelte meg, mint a sapkáját. — Jónapot kívánok ... S feldobta, elkapta a gombakalapb*, pördült vele néhányat maga körül. — Jónapot kívánok! — csendült újra a tiszta gyerekhang. A folyó messzire vitte el. Jónapot kívánok! — zúgták az évtize­des füzek a Tisza-parton és összedugták boglyas fejüket. Talán azon csodálkoz­tak: miért nem mondja még játékból sem, az a kisember, hogy kezét cső­KOlOTtl • • • Ruttkay Akü*. átélése, néha groteszkbe hajló, de mindég drámai ábrázolás, változatok bősége jellemzi ezt a politikai mondanivalójában is figyelemreméltó * kísérletet, míg Blake verseinek illusztrá­cióit a már-már blakiesen misztikumba hajló, de tárgyias •jellegében nem elvont átérzés, Egy-egy jelentéktele- nebb helyen len villanásra szeretnénk meg felhívni a figyelmet. Meg­figyeltük a főiskolás Lenkey Zoltán Akt-fának biztos rajz­kultúráját, Izsák „16 év után”- jának az enyészeten diadalt vett égbe égő fáját, Lehoczki András álomszerű Támaszko­dó lány-át, Gácsy Mihály kis- grafikáinak groteszk humorát, Stettner Béla Galambos — Bolgár — Kocsis-exlibrisét? A csaknem háromszáz lapnyi kiállítás minden jelensége külön elemzést kíván, de be­széljünk még arról, ami a Iá-' togatónak bizonyosan feltűnt. Országos tárlatainkon feltűnő, hogy milyen mély nyomott hagyott Szőnyi, Bernáth, Do- manovszky a fiatalabb nem­zedéken. Itt alig találunk egy- egy homályos Barcsay-nyomra, s Szőnyit legfeljebb a tőle rossz irányba való eltévelye­dés jelzi. Nagy grafikusaink, egy Nemes Lampérth, Czóbel, Aba Novák, Márffy, Uitz, Varga Nándor Lajos nem te­remtettek iskolát. Ha nincse­nek is szélsőségek, van bőség, s ahány alkotó, annyi változat. Nincsenek léha handabandá- zások, de annál komolyabb felelősség a. művészetért, az alkotás őszinteségéért, a má­ért. Hincz Gyula, Feledy Gyula, Seres János, Kunt Ernő, Rasz- ler Károly, Csohány Kálmán, Kondor Béla, Makrisz Zizi, Lukovszky László jutalmazá­sával egyetértünk. Bizonyosan külön figyelmet érdemet még Cs. Nagy András, Vati József, Ficzere László, Kerti Károly, Kolozsvári Bálint, Huszár Ist­ván, Gácsi Mihály, Gacs Gá­bor is. Jutalmazza őket a miskolci művészetszeretők pá­ratlan érdeklődése. Koczogh Ákos Az első Miskolci Országos Sralikai Biennálérol náth T él-f ének kőra.izos válto­zatát, Farkasházy Strand-ját, vagy a meglepő megújulást mutató Koreai Anyát, Éktől. Seres János alig két hónapja nyúlt vésőhöz, s máris remek­be formált arcképsorozatot mutat be Egryről, Nagy Ist­vánról, Nagy Baloghról, Der- kovitsról, Dési Huberről, a két háború közti magyar piktura nagyjairól. S bármennyire egy-egy önportré hangulatára építette őket, ott van vala­mennyiben ő maga is, a sze­mélyes átélés hitelével. De az intimebb sarkok, meghittebb falrészletek is ott­hont adnának kisebb méretű grafikáinknak. Gondolunk most elsősorban Kerti Károly nemesen egyszerű Pár- jóra, Vati József meleg emberies­séggel telített, érzésben gazdag rézkarcaira, különösen a Lány Galambbal és Halárus cí- műekre, de biztos kézzel fo­galmazott Lányportréjára is, gondolunk aztán az oldottabb formájú Bokros-rézkarcra, a Teliholdra, Csohány világos konstrukciójú Vak Lány-ára, s a Hazafeié-re, Feledy drámai erejű Macska és Galamb-fára s a poétikusan szép Galamb­ra, Makrisz Zizi rendkívül ar- tisztikus és tartalmukban is mély lapjaira (Földmunkások, Börtönben), Palicz József filo­zofikus Vágyódok-jára, s a nem egyszer könnyebb meg­oldást választó, de ezen a lapján kevéssel is sokat mon­dó Raszter Károly Fák-jára is, Töreky fájdalmas, szecessziós pátosz nélküli, mai átérzésű Ady-illusztrációira., Barczi csupa fény Táj-ára. Külön fejezet illethetné a Borsod megye négyezer forin­tos díját nyert Hincz Gyula Ébredő Város-át és Űtijegyze- tei-1, bravúros vonalvezetését, mindég meglepetést hozó ötle­teit, dekoratív látványosságá­ban is mély tartalmát, mely az Útijegyzetek keleti karakterei­nek megfigyelésében s az Éb­redő Város-ban a nagyváros vonzó aktualitásában mutat­kozik meg. Kondor Béla ugyan­csak díjat nyert néger költők­höz készült illusztráció-so­ráról is itt kell megemlékez­nünk. A gyarmati sors feszült i Nem véletlen, hogy fiatal mis- , kolci művészek műterménél ■ falán Bartók, Juhász Gyulé ■ vagy Hemingway portréját ta­■ láljuk. Az sem véletlen, hogj • éppen vidéki fiataljaink mű- . termében forr ki az új magyai ■ művészet. Egy valóban alul­ról felnövő művészet var most bontakozóban, mely mái nem bajszos magyarkodással búsuló fenegyerekeskedéssei nézi napjainkat, s nem is az elnyomottság komorságával, de művelten, bölcsen, helye­sen művészi tájékozódással, népünkkel való teljes egybe- forrottságban. A múlt század művésze szinte a társadal­mon kívül élt, s a polgári tár­sadalom elleni tiltakozását kü­löncségével, tehetségének túl­hajtott külsőségeivel fejezte Id, ösztönösségre hivatko­zott s a polgári társadal­mat megvetette. És gon­doljunk a századforduló alko­holos bódulatára, amikor ép­pen az volt az új, a modern és haladó, aki a szembenézést, de legalábbis a menekülést választotta. És gondoljunk a naponta születő művészi irá­nyokra, az egyénieskedés kö­telező próbáira. Ennek a most beérő művészetnek (végered­ményben mégis csak fiatalok vannak többségben a kiállítá­son) nem a mámor, nem az egyénieskedés, nem a bi­zonytalan keresés a jellemző­je. Üljünk le fiataljaink közé: mögöttük nagyszerű könyvtá­raik jelzik tájékozódásuk szín­vonalát, szavukban az ítélet biztonsága, művészetükben egyre inkább korunk igénye. Ismét egy kérdés: mi hát a kor igénye, ha egyik véglet­ben fényképes hűséget látunk, máshol tárgyiatlan, alaktalan absztrakciót? Er o kiállítás ben megfelel rá, sőt, világos határt is húz. A legridegebb határt a tucatművek, a művé­szi megalkuvás, az úgyneve­zett kommersz-grafika, vagy mondjuk egyszerűen: a giccs után. Szirupos csendéletek, ál- romantikus tájak, egy század óta agyonismételt gémeskút jelzi ezt a csak teljes művészi megalkuvással járható utat, melyről olyan jó lenne a kü­lönben tehetséges Iván Szilár­don a nemrég induló Kiss Te- rézzel együtt visszahívni, s] amelyre Blahos Rudolf épp. úgy rátévedt, mint Aszódi* Weil Erzsébet, Kórusz, F. An­tal, s még „ipari témáiban” is Gross Bettelheim. Ne té­vesszen meg bennünket: ezek a képügynökök mappáiból jól ismert lapok gyakran em­lékeztetnek Szőnyire, Rudnay- ra, vagy a konzervatívabb Komjáti Gyula rézkarcaira. Igen, de itt meggyőződés nél­küli, felületes, sokszor egészen hibás rajzú, ma már idősze­rűtlen romantikával találko­zunk, szélfútta fákkal, vagy akár romantikus népieskedés- sel kukoricatörők (és nem „szedők”! — ahogy a címe jel­zi) alakjában, gurnyasztó gé- meskútban, esetleg külföldiek utánérzéseivel, Léger vagy Delaunay banális másaival. Az olcsóbb sokszorosítás nem lehet ürügy a giccsre. A művészi grafika épp úgy sok­szorosítható, mint a giccs. Nem is olyan régen Derkovits Dózsa-sorozata sok ezer pél­dányban került ki falainkra, és soha sem volt unalmas, nem lett megszokott. Mért ne le­hetne Cs. Nagy András Tán- coló-it, ezt a csodálatos dalla­mossággal, ritmussal átszőtt, a legegyszerűbb fehér-fekete kontrasztokra építő sorozatot — melyhez még a drága klisé sem kell, hiszen lehúzható a fadúcról — több száz, vagy ezer példányban szétárasztani? Miért ne lehetne Kunt Ernő nagyméretű többszínű linó- leummetszeteit nehezebben megvásárolható olajok helyett falunkra tenni? És vajon Ficzere László Krampácsolói- nak tökéletes kom pozíciós ér­zékű kék, zöld, vörös, fehér, fekete, okker levonatú linó­metszete talán nem hirdethet­né művészi fokon bármely táblaképpel egyenrangúan a nehéz testi munka igazát? S még mindég a formára nagyobbak: Feledy Gyula lí­rai finom Anya és Gyermeke, Mazsaroff Miklós: Virágzó kaktusz-a, Cs. Nagy Csendéle­te téli tájjal, Kolozsváry Bá­lint Halászbárkák- ja vajon nem tölthetnék be akár a haj­dani táblakép szerepét is? S ide vehetnénk még Bartonielc Anna Dante Poklához készült metszeteit épp úgy, mint Ber­Móricz Zsigmond élm fáradhatatlan lelkesedéssel hoz ná napról napra a hírt az or szagból: mennyi okos fő, hasz nos kísérlet, mennyi jó szán dék! S ha csak a művészetro is van szó: tegnap a szolnokia kát kísérte ritka érdeklődés aztán tatabányai grafikus lé' pett elő magányából, debre­ceni festő vette át Kossuth- díját, ma Hódmezővásárhely fiataljaira figyelünk fel, mii Pápán az akvarell mestere je­lentkezik, és íme, most Mis­kolc indult el bátorsággal, nerr Ids példák, egy Velence, Tokió Krakkó nyomán, s megrendez­te az első grafikai kiállítást hosszú évek óta az első orszá­gosat, hogy a biennálé eredeti értelmében folytassa majd és megismételje. Igen, szinte önnön erején túl vállalta ma­gára egy ország grafikájának ügyét, megye és város egy­mással versenyezve bőkezű­ségben. A kiállítás terve mar egy eve felvetődött, s egy év kemény kitartása kellett hozzá, hogy ne csak felvonulhassanak, az ország jelentős grafikusai, de ez a mai grafikai helyzetün­ket példásan mutató kiállítás méltó és veleérző rendezésben közönség elé is jusson. Mis­kolc elöl jár abban, hogy ho­vatovább, tizenöt művészét juttatta műtermes lakáshoz, elől abban, hogy rendelettel biztosított az épülő lakások két ezreléke mellé műtermet, s rendezett már számos kiállí­tást alkotóinak komoly anyagi támogatásával, de mindmá­ig nincs megfelelő kiállító helyisége. Hiába kitűnő ebben a mostani esetben a Nemzeti Színház szívesen felajánlott társalgója, arra kell gondol­nunk, hogy Miskolcon párat­lan érdeklődés van a képző­művészet iránt, egy-egy kiállí­tást 15.000-en is meglátogat­nak, egyéni tárlatok anyaga az utolsó darabig elkél, ideje hát, hogy legalább a tervezett új képcsarnoki helyiség, a Szőnyi István Galéria miha­marabb megnyíljon. . r-i _ már régen A grafika nerncsak mű­helytitok őrzője, nagy táblaké­pekhez készült vázlatok, kávé­házi pillanatok, gyorsan válto­zó jelenségek rögzítője, s mé'g nem is csak illusztrációké. A mai grafikának jelentős sze­repe van életünkben. És is­mét nem csak mint leltá­ros dokumentumoknak, nem csak úgy, hogy fordulatos életünket tükrözi, hanem: mindennaposon szerves része kultúránknak. A múlt századi lakás be akarta fogni egy-egy történelmi pillanat emlékét, be akarta hozni a természetet tájképekben vagy csendéle­tekben a városi lakásba, hi­szen más eszköze nem volt a képi emlékeztetésre, és jöttek a nagy szekrények s kiszorul­tak a képek, s jött a fénykép, film, rádió, televízió, az emlé­keztető idézés számtalan for­mája, s jött a modem lakás, alacsony bútorokkal, nagy. vi­lágos falfelületekkel, melyek­re a szem ismét színt, formát kíván, legyen az batokolt se­lyem, kerámia, áttört ötvös­munka, vagy éppen: a sokszo­rosítható grafikának ma már számtalan változata: famet­szet, színes linóleummetszet, litográfia, rézkarc. Elmosód­nak a határok: emitt egy kép, mely akár függöny részlete is lehetne (emlékezzünk csak Kunt Ernő szép, színes famet­szetére, a Rügyező Éáic-ra!), másutt szembenéző arc, mely nem hasonlít senkire, csak kel ki a sötétből a világosságba, akár egy oldalról ügyesen megvilágított rézdömborítás (Hincz Gyula rézkarca: az Ébredő Város), s ha, mondjuk, Feledy Gyula Beszélgetök-feit idézzük, akkor sem a bányá­szok hétköznapjainak valósá­gos gondjai merülnek fel ben­nünk, hanem a kép eleven, mozgalmas élménye, amely fa­lon bizonyosan inkább deko­ratív szépségével hat, sem­mint a bányászatra mozgósító hatással. Nem jelenti ez azt, hogy az öncélúság felé tolódott el az érdeklődés, hogy a tartalmi mondanivaló immár semmis­sé vált, s alkotóink csak a kép dekoratív hatására helyeznek hangsúlyt. Éppen az a nagy erénye ennek a gyűjteményes kiállításnak, hogy mentes az öncélú esapongástól, s hagyo­mánynak és jelennek olyan szintézisét teremtette meg, melyből valamikor Szőnyi és Bartók művészete merített.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents