Észak-Magyarország, 1961. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-10 / 214. szám
6 ESZAKMAGYARORSZÄG Vasárnap, 1961, szeptember 16. IRODALOM -MŰVÉSZET mondom, hogy jöjjön vissza ide, a Molnár-sziklára... Ügy érezte, az egész csarnok visszhangzott e szavaktól, s most mindenki meghallotta. — Nem, nem megyek vissza! — mondta ki egészen hangosan, mintha az öreg kerülővel beszélne. — Ném, nem megyek vissza! — ismételte magában és elindult az öltöző felé. Szerette volna, mennyire szerette volna, hogy bízzanak benne, egyre többen bízzanak benne és akarják, hogy tagja legyen a munkások erős családjának, hogy újra ember és rendes munkás legyen, ha már egyszer idejött, ha már visszajött abba a családba, amelyből elment és amely csalódott benne, mert visszaélt a bizalommal ... Szerette volna, ha közeledik feléje valaki, maga a brigádvezető is, és a többiek, valamennyien, a brigád minden tagja. Arra vágyott, hogy a hengerészbrigád őt is befogadja, hogy ő is ember legyen, hengerész legyen, amíg itt van, amíg itt marad, mert ha megembereli magát, lehet, hogy ismét elviszik az üzemből, mert ezt ígérték, mert tehetséges, ott a helye abban a beosztásban, ahol dolgozott hosszú évekig. ' Ezen a műszakon szokatlan vidámság uralkodott az üzemben. Pedig iszonyatos meleg volt a levegő. Mégis, érezni Jöhetett, jókedv és vidámság feszíti a nagy csarnok falait. Az emberek nagy kedvvel dolgoztak a nagy hőségben is. Éjféltájban valaki almacsutkát dobott Tótfalusi felé. Éppen a fülét találta el hátulról. Tótfalusi nem haragudott érte, hanem örült, mert érezte már, mit jelent, ha tréfál vele valaki. / Q7iinpthpn elsétált az egyik a szunewen csoport mellett, és az emberek nem hallgattak el, amikor odaért. Az egyik hengerész megállította: — Gyújts rá! — nyújtotta feléje a cigarettát. — Munkás-cigaretta. — Köszönöm! — szólt Tótfalusi, elvette a cigarettát és ottmaradt az emberek között. Hajnal felé az egyik hengerész megbújt egy oszlop mögött és amikor Tótfalusi odaért, megnyomta a szódásbállon karját. Tótfalusi csuromvizes lett, de ezért sem haragudott, érezte, tudta, mit jelent ez a tréfa. Megsejtette ezen a műszakon, hogy a brigád lassan befogadja őt. Öt, aki saját magát taszította ki a közösségből. Hajnalban már rájött: oldódni kezd a kínzó feszültség az emberek és ő közötte. S milyen jó ez az érzés. Boldoggá teszi az embert, szabadabbá, felszabadultabbá varázsolja az embert, vidámabbá teszi az életet. Műszakváltás előtt hozzálépett a brigádvezető és véleményt kért tőle az éjszakai hengerléssel kapcsolatban. — Nos, mit javasol, Tótfalusi elvtárs? — kérdezte a brigádvezető. Tisztán hallotta a brigádvezető szavait, mégis úgy tűnt, mintha a szavak mögött újra az öreg kerülő figyelmeztette volna: — A munkásokban nem csalódhat, de vigyázzon ... Ök se csalódjanak magában, mert akkor én is azt mondom, hogy jöjjön vissza ide, a Molnár-sziklára ... — Nem! Nem megyek vissza! — buggyant ki belőle a tiltakozás. A brigádvezető nem ezt a választ várta, elébe lépett és értetlenül nézett a szemébe. — Tessék? Mit beszél? — Elgondolkoztam... Bocsásson meg, brigádvezető elvtárs! Elkalandoztak a gondolataim ... — A holnapi műszakban majd megbeszéljük a feladatot — nyújtotta kesét a brigádvezető és ez az erős kézfogás most már megmutatta a boldogító valóságot, azt jelentette, Tótfalusi nem kitagadott ember többé. A nengerészbrigád befogadta. Nemcsak úvatalosan, hanem szívébe is befogadta a munkások erős, nagy családja. És nincs ennél jobb, nagyobb, fel- ímelőbb és boldogabb érzés. Nincs, aem is lehet. Csak az tudja ezt, aki naga is átélte, az ismeri igazán ezt íz érzést, aki megjárta azt a keserves utat, amelyet Tótfalusi megjárt, is még jár ma is. Mert a nagy, igazi íróbán még nem esett át. Még nem :Iég erős benne az akarat. Már dolgozik, s ez a jó út kezdete, de vi- 'yáznia kell, mert vannak rögös ösvények, mert a pálinka mámorító ha- ása még a züllés útjára taszíthatja, nég hatalmába kerítheti, és akkor nár biztosan nem lesz új visszatérés. És akkor... hogy is mondta ke- 'yetlen, de szívből jövő tanácsát a jó ireg kerülő? — Akkor jöjjön vissza ide, a Mot- tár-sziklára... — Szalonna, egyék, ha szereti, én már vacsoráztam — kínálta. — A víz egészen friss... nincs jobb a lillai víznél... A forrásból hoztam... — Elfogadom — mondta Tótfalusi, s felemelte az üveget. — Jó víz, — állapította meg. — Jó, — mind megihatja, ha kell — így az öreg. Tótfalusi evett, közben beszélt: — Újra. akarom kezdeni az életemet ... Elbuktam ... Igen nagyot buktam... Azt hittem, játék az élet... Elhagyott az asszony is ... Szakmám nincs. Mindent újból kell kezdenem, és már nem vagyok húszéves ... Harmincnál is több ... — Mennyi? — szólt közbe az öreg. — Harmincöt... — Hát akkor fiatal még, újra kezdheti az életet, még érdemes — böl- cselkedett a nagytapasztalatú kerülő. Tótfalusi folytatta: — A vasgyárban dolgozom ... a kö- zéplemezsoron. Jó hely, csak az a baj, hogy ... Nem folytatta, minek is mondja el az öregnek, hogy nem bíznak benne az emberek, nem fogadják be az üzem erős, nagy családjába, ahol jó lenni, jo élni, mert az a család mindennél erősebb, s akit befogad, annak biztos az élete, a jövője, mindene, mert ez a család őszinte és megedzi, idővel tökéletesre formálja tagjait... Az öreg mintha megsejtette volna Tótfalusi gondolatait. — Nem bíznak magában, ugye? De hogyan is került ide, miért, mit tett? — Ittam és kölcsönöket vettem fel... — vallotta be végre. — Az élet nem gyerekjáték, barátom — folytatta az öreg, mert úgy érezte, többet nem mond magáról ez a halálból visszajött gyenge ember. — És ragaszkodni kell az élethez, mert... nézze csak fiam, még egy haszontalan pondró is ragaszkodik az élethez.. t Hát kezdje újról, megéri, aztán talál még egy másik asszonyt is magának, hiszen van belőlük bőven ... Nem igaz? — mosolyodott el. — Meg aztán, másokkal is előfordult már az ilyesmi. Nem szabad mindjárt idejönni, erre a sziklára. Nagyon bűnös, nagyon gyáva és nagyon gyenge ember az, aki a halált választja. Én már öreg vagyok, a vénség felé tartok, de most is azt mondom, érdemes leélni az életet, bármilyen nehéz 'is. De ma, a mai világban már jobb az élet, jobban lehet élni "és maga még fiatal... No, igyon még abból a forrásvízből, ne maradjon az alján az a kevés ... Inttpl/ \pfp\p a Molnár-szikla joueK. lejeie lráriyából_ A kis ösvény mellett, ahol az út a gyümölcsös felé ágazik, az öreg kerülő kezet nyújtott, s azt mondta útravalóul: — Egy a fontos, fiatalember. Bízzon az emberekben... a munkásokban nem csalódhat! De vigyázzon, ők se csalódjanak magában, mert akkor ón is azt mondom, hogy jöjjön vissza ide, a Molnár-sziklára... Egy fillér sem volt a zsebében. Gyalog indult el Miskolc felé. Még nem kapott fizetést, amióta az üzemben dolgozik. Kölcsönt meg nem kér többé, hiszen még most is van tartozása. Hátrafordult. Az öreg kerülő is éppen akkor nézett vissza. Levette kalapját és integetett Tótfalusinak. Q meg a fejével biccentett vissza, s indult tovább. Felnézett az égre. Már ragyogtak az első csillagok a Csa- nyik-völgy felett. Megint visszanézett. Látta még a Molnár-szikla csúcsát, lassan beleveszett az est hirtelen lehulló sötétjébe. Nem nézett vissza többé. Gépkocsik haladtak el mellette. Megszaporázta lépteit. Ügy érezte, felfrissült a vére, vidámabban lüktet a vére, mintha azt dobbantaná a szíve különös zenével: — Élned kell! Élned kell! Élned kell! Később meg úgy hallotta, ez lüktet az agyában: — Ne légy gyáva! Ne légy gyáva! Ne légy gyáva! — Nem leszek gyáva! — válaszolta önmagának, és azon vette magát észre, hogy fütyörészik, vidáman fütyö- részik, miközben gondolatban ott jár a gyárban, ott ül a kormánypadon és ' irányítja a tüzes lemezek útját a görgősorra. — No, nézd már, mi történt velem? 1 — tette fel magának a kérdést, és tovább fütyörészett. Még akkor is fütyörészett, amikor , este fél tízkor átlépett a gyárkapu ( küszöbén, amikor éjszakai műszakra j indult. Fütyörészett s egészen elfelejtette 1 a gyilkos sziklát, de amikor belépett 1 a nagy csarnok ajtaján, úgy tűnt, 1 mintha utána szólt volna az öreg kerülő: ! — A munkásokban nem csalód- * hat... De vigyázzon, ök se csalódjanak magában, mert akkor én is azt i — Ki maga tulajdonképpen? — szegezte ismét a kérdést Tótfalusinak. — Miért kíváncsi rá? Senki vagyok! Egy senki. Aki valamikor ember volt. És senki lett, és soha nerr lesz semmi... — Nevetséges álláspont — állapította meg az öreg, Tótfalusi mef megismételte: — Nevetséges ... — Messziről figyeltem magát — folytatta az öreg kerülő. — Miért? — Mert tudja, itt nem szabad járni a gyümölcsösön keresztül... . — Nem szabad? — Meg aztán gyanús is nekem, ha valaki a Molnár-szikla felé veszi az útját... De mondja már, miért akart leugrani? — Hosszú történet... — Idevalósi Miskolcra? — Ide... — Olyan nagy baja van? — Nagy.... — Üljünk le ide, a fa alá... — Üljünk __ — Rágyújt? — kérdezte az öreg. — Most nem ... — Maga egészen jóképű fiatalember ... — Szamárság ... — Csak nagyon csúnyán néz... — Nem tudok nevetni... — No, üljünk le már és beszélje el, miért jött ide... Az öregből áradt a szó, szinte fojtogatta a kíváncsiság. — Kíváncsi és érdekes ember — állapította meg Tótfalusi, és leült az öreg mellé, egy öreg tölgy alá, s cipője félretaposott sarkával piszkálni kezdte a földet. Mit mondjon ennek az embernek? Beszélje el az életét? Az egész .kegyetlen drámát, amely már majdnem a halálba kergette, most már másodszor, mert először a rotyogó acélba, a tüzes üstbe akarta beleölni magát, de az utolsó pillanatban elkergették onnét, mert idegen volt abban az üzemben. Minek mondja el? Kinek lenne haszna belőle? Esetleg egy emberrel több lenne, aki azt mondaná róla: — íme egy ember, aki nem tud ember lenni, akinek nincs akarata, cél nélkül él, aki talán nem is érdemli meg, hogy éljen. Mert ismerősei, barátai ezt mondják róla, és már nem bíznak benne. Pedig már dolgozik a gyárban, erős, roppant erős emberek között, olyan munkásokkal, akik a tűznél, a vasnál is erősebbek, mert játszanak a tűzzel, s csodálatos dolgokat művelnek a középlemezsoron, olyan munkások között, akiktől tanulhat, akik segíthetnek neki, hogy még egyszer ta^i- raálljon... De nem segítenek, únfm tenek és nem bíznak benne, összesúgnak a háta mögött, fürkésző, kétkedő szemekkel tekintenek rá, s ha elhalad a csoportban beszélgető, pihenő munkások között, akkor azok elhallgatnak, s ha melléjük telepszik, arrébb mennek. Nem szólnak hozzá, csak ami éppen szükséges a munkával kapcsolatban, nem kérdeznek tőle semmit, olyan, mintha gyűlölnék őt, amiért idejött közéjük, amiért ide kellett jönnie. Éfeynéhány ember tudja róla, hogy ivott mértéktelenül, egészen lezüllött, nem bírtak vele a vezetői, a munkatársai, barátai, akik éveken át figyelmeztették, őszinte baráti szóval intették, bírálták, segíteni akarták, de neki nem kellett a segítség, csak a kocsma, az éjszakai kaland, a pálinka mámora. Kizárták a pártból is, nem tehettek mást, és hosszas próbálkozás, bukdácsolás után itt kötött ki a gyárban, idejött segédmunkásnak. A brigádvezető azt is tudja róla, hogy képzett, iskolázott ember, de hát mit ér mindez, ha nincs akaratereje, ha nincs életcélja, ambíciója, hogy úgy éljen, mint mások, egyszerűen, józanul és becsületesen. — Lebukott a Nap... — törte meg a csendet az öreg. — Le... — hagyta helyben Tótfalusi, és zsebébe nyúlt. Talált még egy cigarettát, elővette, hosszan nézegette, megpuhította és a szájába tette nagykényélmésen. Nézett a távolba, s azt is elfelejtette, hogy nincs egyedül, ott ül mellette egy idegen ember, aki visszahívta az életbe... — Nincs gyufája? — szólt az öreg, 3 már kattintottá is a rézöngyújtót. Nagyot szippantott, hosszan fújta a füstöt, s azt mondta hirtelen az öreg Eelé fordulva: — Jó, hogy erre jött... — Gyakran jövök erre — nézett rá íz öreg, miközben kibontotta bőr- árisznyáját. Kiszedte a szalonnát, a tenyeret, hagymát, meg egy Üveg vígét. • letette a fűre. : — Leugrok! — határozott, és arcán : ismét megjelent az a furcsa, 'mindent : lenéző, lekicsinylő, közömbös mosoly. Előrelépett. Egészen a szikla szélére állt. Innét már talán nincs is visz- szatérés. Nem lehet visszalépni, mert a szélétől hirtelen fölfelé ível a sziklatömb, megcsúszik az erdőben fényesre csiszolódott cipőtalp. Biztosan megcsúszik és ... — Gondolkodnom kell — tartotta vissza magát egy pillanatra, s ez nagy erőfeszítésébe került, hiszen már úgy érezte, ég és föld között lebeg a sziklapárkányon. Gondolkodott. — Miért ne éljek? Az élet nem volt rossz hozzám, én voltam rossz az élethez és magamhoz. Most már dolgozom is, jobbra fordulhat a sorom. Minden csak rajtam múlik ... Hirtelen a másik véglet kerítette a hatalmába: — Minek is élek? Kinek hiányoznék, ha most... Keresne valaki? Egy pillanat rémesen picinyke idő, mégis, sokszor életet szül vagy halált jelent, mennyi esemény, mi minden befér egy pillanatba, amikor számvetést készít, gondolkodik az ember. S annak, akinek választania kell az élet és a halál között, az élet, egy egész élet belefér egyetlen gondolatába. Gyorsan pergett előtte élete. Még jobban megborzongott. Lenézett a mélybe. Szinte megmerevedett, úgy állt ott, mint egy kőszobor, mintha összenőtt volna a sziklával, talán senki sem tudta volna utánozni ezt a halálos mozdulatlanságot. Csak véletlen, hogy még nem szédült le a mélybe. S ezt ő is észrevette, úgy érezte, valami visszatartja, visszahúzza, s azt súgja neki: — Ember! Ne légy gyáva! Az életet csak egyszer élheted ... — Ember! — kiáltott valaki a háta mögött. Megborzongott. Jól hallotta? Valóban kiáltott valaki? Most mit tegyen. Megforduljon? Ez már lehetetlen. Csak úgy tudna visszalépni, ha megfogná valaki, ha segítene neki valaki, különben egyetlen rossz mozdulat és lezuhan. Mert csúszik itt a szikla, olyan, mirvt a jég, évszázadokon át tükörsimára koptatták a szelek és viharok. — Minek is álltam ide a szélére... — mondta ki hangosan, aztán ismét kesernyés, önmagát is megalázó mosoly, mindenről lemondó mosoly jelent meg a szája szegletében. — Na, most meg mán sajnálom magamat — állapította meg filozofikusan, és megpróbált oldalra tekinteni, mert arról jött a hang, a kiáltás. Senkit se látott. S ebben a pillanatban ismét kiáltott valaki, hangja most már egészen közelről hallatszott: — Ember! Az isten szerelmére! Jöjjön onnét! Az éles, parancsoló hang agyvelejéig hasított. Hirtelen hátradőlt Sikerült. Aztán még egyet lépett és ott állt előtte egy ember, egy alacsony, őszhajú, görbehátú öregember, a kerülő. — Minek ment oda?! — fogta meg a vállát az öreg és szemében iszonyatos rémület tükröződött. JTótfalusi csak állt kábultan, nézte az öreget és nem szólt. — Kicsoda maga? — kérdezte az öreg, de mert erre sem kapott feleletet, méregbe gurult. — Beszéljen már! Az istenit magának! Vagy megnémult?! Minek ment oda?! — Minek... minek ... — szólalt meg Tótfalusi alig hallhatóan és ismét mosolygott, és ettől a furcsa mosolytól még jobban megrémült az öreg. — Minek?! — faggatta tovább. Tótfalusi hazudott: — Hogy... lenézzek, milyen mély... Az öreg mindjárt észrevette a hazugságot. Csak az olyan ember képes erre, akinek igen nagy tapasztalata van az életben, akinek már sok emberrel volt dolga, és olvasni tud az emberi szemekből, meg a hangból is megérzi, ha hazudik valaki. — Engem ugyan nem csap be senki ember fia .... — mondta hirtelen az öreg. — De hát mit is bánom én, azt mond, amit akar... Én meg azt hiszem el, amit én akarok. Mert tudom én, hogy aki odaáll a szikla szélére, az csak a mélyben köthet ki... szerencse, hogy maga visszalépett... Nem is tudom, hogy csinálta, nagy szerencséje van, fiatalember... Tótfalusi szórakozottan nevetett: — Még hogy nekem szerencsém ^an — gondolta ás visszanézett a sziklára. . j.„ hol, merre Maga sem tudta jár ^ ment előre, mindig tovább, kikerülte a fákat, bokrokat, átvágott egy gyümölcsösön, arcába csapódott egy ág aztán loccs! Rálépett egy almara. Akkor vette csak észre, hogy merre is jár. Meglepődött. Egy pillanatra megállt. Nézte a széttaposott almát, és valamiféle hasonlatot keresett az összezúzott alma és az ő élete között. S ezt a hasonlatot nem volt nehéz megtalálnia. Mert az ő élete is olyan lett, mint ez a korán lehullott, féligpiros alma, szét- taposcrtt, összezúzott. Azzal a különbséggel, hogy őt nem az emberek taposták össze, nem, az emberek felkarolták, fölemelték, magasra emelték, a saját osztálya emelte magasra, és ő megszédült a dicsőségtől, a magas beosztástól, és saját magát zúzta össze, önnön magát taposta szét s most olyan, mint ez az alma, itt a ... Hol is? — Hol is járok tulajdonképpen? — villant agyába és nekitámaszkodott a törpe almafának. Ismerte, nagyon is jól ismerte Lillafüred tájait, a környező hegyeket és völgyeket, valamikor gyakran járt ide, itt ismerte meg azt a lányt is, akit még máig sem tud elfelejteni, azt a szőke lányt, akit szőke tündérnek nevezett, akinek azóta talán ezer szeretője is volt már, mert olyan volt a vére, s ma is olyan, nem tud kikötni, megmaradni egy férfi mellett. — Eltévedtem? — nézett körül. Itt még sohasem járt. De hogy is került ide? Hiszen itt van a közelben a híres Molnár-szikla, amelyről már többen intettek örök búcsút az életnek, amikor a mélybe vetették magukat. Asszonyok voltak valamennyien, idegbeteg, csalódott, összetört, élet- únt asszonyok, meg egy szerelmes fiatalpár, egy gazdag leány s egy szegény legény, összeölelkőzve ugrottak a mélybe, csak a halálban lettek egymáséi. Milyen szépen, milyen büszkén és milyen kihívóan tör a magasba a fehér, komor szikla. Most éppen rávetődik a lenyugvó Nap utolsó sugara és olyan, mintha véres lenne. Mintha vérben fürdene, félelmetes és ... Furcsa! Most mintha megmozdult volna, mintha intene feléje a csúcsán álló kereszt. Miért ne menne oda, — gondolta, sohasem volt még a Molnár-szikla csúcsán. Ha már itt jár, erre tévedt nagy szomorúságában, miért ne nézne le a mélybe, ahol még késő délután is csillogó ezüstszalagként fut az országút Hámor felé, a hegyek közé. Megállt a szikla tetején. Lenézett. Micsoda mélység. Aki innét leveti magát... — Talán ez lenne a legjobb — gondolta és előrelépett a kereszt mellé. — Micsoda mélység — állapította meg újra. Megborzongott. Megszédült egy pillanatra. Zúgott a feje. Megcsúszott a lába. Kissé megtán- torodott. Elsápadt. — Mitől ijedtem meg tulajdonképpen? — nézett le az országúira, és különös, kesernyés mosoly szökött az arcára. Aki most látta volna ezt az arcot, azt gondolhatta volna, hogy egy őrült áll a szikla tetején, aki a következő pillanatban leveti magát a mélybe. — Milyen egyszerű a halál — fűzte tovább gondolatait. — Csak egy ugrás, egy lépés és ... talán ez megoldaná az élet nagy kérdéseit. Állt mozdulatlanul a mélységet, a szikla alatt a szélben hajlongó, vén fenyőket, s úgy tűnt, mintha azok is neki integettek volna: — Gyere, vesd le magad, minek élsz... minek él az olyan ember, mint te, aki elrontotta az életét, akiben csalódtak az emberek, a barátok, és egy asszony, a felesége. Zúgott, kavargott a feje. Ifjúsága, a diákévek, a sikerek, minden eszébe jutott most, pedig nem akarta, nem is akart gondolni a múltra, hiszen már tisztázta magában ezerszer is, hogy senki más, csakis ő a hibás, ő tehet mindenről. Most mégsem tudott szabadulni a gondolatoktól. Egy- egy villanásnyira megjelent előtte élete minden jelentősebb eseménye, s az egész valami szörnyű és jóvátehetetlen tragédiaként hasította az agyát. A cigaretta kiesett a kezéből. Egy pillanatra ekkor feleszmélt, aztán ismét mély kábulatba esett. Most meg : a gyár jutott az eszébe, az üzem, ahol dolgozik, a munkások, a munkatársai, akik nem bíznak benne. Nem bíznak? Ezt sem tudta még eldönteni. SZEGEDI LÁSZLÓ: NEHÉZ A VISSZATÉRÉS
