Észak-Magyarország, 1961. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-13 / 190. szám
4 eMAKMAGYAROnSEAÖ Vasárnap, 1961. angosztns 13. Eredmények9 gondok a Lenin Kohászati Müvekben SZANTOYERSENY A tarlótáblák mellett sorban állnak a traktorok. Zetorok, G—35-ösök, Super—Zetorok. Melyik-melyik a számára földbeszúrt zászló mellett várja az indítást. S ha eldörren a pisztoly, magasba röppen a rakéta, a traktoros „belelép” a gázpedálba. Fordít egyet az indítókaron, hátranéz, jól fekszik-e a földnek az eke ... és hajrá, ahogy a motor bírja, a föld engedi. Persze vigyázva, meglegyen a kellő mélység, mert a tábla szélén felállított sátor körül, vagy éppen a kijelölt parcellák szélén ott állnak a szigorú arcú vizsgabírák. Kezükben mérőléc. Ha sekélyebb a barázda, mint kellene, máris oda a nyerési lehetőség. Már pedig jó lenne nyerni, mert a távoli sátorban nem csupán a rendezőség és a vendégek tartózkodnak, hanem az asztalon ott hever számos fénylő, vagy nem fénylő, de mindenképpen értékes tárgy. Rádió, karóra, cigarettatárcák és más értékes ajándékok várják a legjobban dolgozó, a versenyben győztes traktorost. S ez igen biztató, serkentő dolog ... S míg a szerencsi, vagy a szikszói, mérai, mezőkövesdi gépálllomás traktorosai tizenöten- huszan, az állami gazdaságok, termelőszövetkezetek benevezett trak torosaival együtt serényen forgatják a földet, van idő gondolkodni azon, hogy miért jó dolog ez a szántóverseny. Érdekes, hasznos Mindenesetre érdekes, már csak azért is, mert eddig nem volt hasonló verseny. S ha az élet, a munka számos területén van vetélkedés, miért ne legyen a traktorosok körében? Azután hasznos például azon termelőszövetkezeteknek, amelyek odaadták felszántatlan tarlótábláikat verseny céljára, mert nyolc-tíz holdnyi tarló felszántása így „ingyenbe” kerül. Aztán itt van a verseny nevelő hatása. A versenyben induló traktorosok nagy odaadással készülnek fel, nehogy baj legyen, akár a géppel, akár a munkával (Sajnos, néhány helyen a résztvevő erőgépek többsége nem bírta végig a versenyt. Leálltak.). Mert a hiba az nagy szégyen a traktorosra. S a versenyben elért győzelem azután kötelezi is a győztest, a győzteseket. Kötelezi, nehogy a verseny után, a mindennapi munkában rosszul dolgozzék, mert ezzel oda a versenyben elért hírnév is . Pufognak a traktorok, szaporodik a barázda. Olykor, rakétajelzésre megállnak a gépek. A „bírák” megnézik a végzett munkát. Azután ismét előre. amíg készen nincs a 800 négyszögölnyi kijelölt terület. Majd a pontozóbírák tanakodása következik. Egyeztetik a pontszámokat, megállapítják ki az első, ki a második, ki a harmadik. A Szerencsi Gépállomáson Belustyák elvtárs, a régi. nagyszerűen dolgozó traktoros kapta a rádiót, az első díjat. A sátoraljaújhelyi járási versenyen Tomkó István KISZ-tag, a Bodrogközi Állami Gazdaság fiatal traktorosa győzedelmeskedett ... Általában minden járás versenyén az győz, aki eddig is első volt a szorgalomban, a munkában. Egészséges versengést a mindennapi munkában Is Persze elismerést érdemel minden résztvevő, minden versenyző, aki jelentkezik, aki részt vesz a vetélkedésben. Hiszen a részvétel azt jelenti: bízik tudásában. Azonban a járási versenyeket, az augusztus 20-án megrendezendő megyei és a később sorrakerülő országos versenyt tekintve, hozzá lehet tenni: hasznos, hasznos ez az új dolog, a szántóverseny. Mégis, hasznosabb, eredményesebb az a verseny, amely az igazi munkában nap. mint nap él és terebélyesedik. Ahol nincs ugyan rádiónyeremény, de az itt győztes traktoros nagyobb elismerést érdemel, mint a szántóverseny győztese. Hiszen az az igazán becsületes traktoros, aki nem csupán akkor végez kifogástalan munkát, amikor a versenybírák tizei méricskélik utána a barázda mélységét és az időt, a teljesítményt, hanem vigyáz mindig. Vigyáz, nehogy kárt okozzon a termelőszövetkezetnek, a népgazdaságnak, nehogy becsapjon másokat és becsapja magát. összességében véve tehát; hasznos ez az új dolog, a szántóverseny, egészen az országos döntőig. Azonban igazán hasznossá csak akkor válik, ha a résztvevők a vetélkedés után is kiválóan dolgoznak és tapasztalataikat átadják azon százaknak, ezreknek, akik nem jelenlek meg a szántóversenyen. Barcsa Sándor Csépeljünk biztonságosan ! AZ ÓVATOSSAGOT sosem nevezték félelemnek. A meggondolt, tudatos emberek egyik jellemző sajátja ez. Ha a tűzrendészet! hatóságok elrendelték, hogy tartályokban vizet kell tárolni a csépléshez, vödröket kell biztosítani, akkor ezt a tudatos, az eshetőségekkel számoló előrelátásnak kell betudni. Egy szikra, egy felelőtlenül gyújtott cigaretta hányszor és hányszor dézsmálta már meg az emberek kenyerét, lett láng martalékává a kalászban duzzadó élet, a búza. Sok példa utal ilyen esetekre. Fülünkbe csengenek Ady oly tragikus szavai: „Nyári éjszakán a grófi szérűn, reccsen a deszkapalánk”. Az uraság búzája égett akkor, de a tűz elvitte a kisemberek kenyerét is. Most teljesen és egészen a magunkéról kell gondoskodnunk. A sajátunkat féltjük. A megyében eddig már mintegy 20 tűzesetet jegyeztek fel. így aztán csak helyeselni lehet, hogy a tűzrendészeti hatóságok határozottan számonkérik az óvatossági rendszabályok betartását, de ha kell, átmenetileg gépeket állítanak le. Az ózdi járásban ezen a nyáron még nem történt tűzeset. S ha ez így volt, az annak tulajdonítható, hogy többnyire körültekintően szervezték a munkát, gondoskodtak az élet védelméről, a tsz-ck tagjai tudatában vannak annak, hogy a sajátjukat óvják, védelmezik akkor, amikor elővigyázatosak, előrelátók. Nincs azonban minden rendjén, s erről sajnos elég sokat tudnak beszélni a járás tűzrendészei. Egyetlen nap mérlege is sokat mond és fokozatos óvatosságra int. Találkoztunk Bús Ignác járási tűzrendészeti előadóval. Motorkerékpárral járja a községeket, s ellenőrző kőrútján ezen a napon le- kellett állítani a cséplést a szent- istváni tsz-ben, mert egyáltalán nem tartalékoltak vizet a cséplőgéphez, Ilangonyban is ugyanígy kellett tennie. A háztáji gazdaságok kalászosainak cséplésénél itt sem gondoskodtak vízről. S ezt nem lehet „kezdeti nehézségekkel” magyarázni, amint ezt Lestál Sándor a Zöldmező Tsz elnöke teszi. Egy kétéves tsz-nél már nem lehet néhány hordó hiányát ezzel magyarázni. A községben igenis, van tartály, csak nem gondoskodnak róla, hogy odakerüljön, ahol szükség van rá. De lehet tovább sorolni a példákat. Kissikátorban 11 kazalhoz hasonlóképpen nem készítettek ki vizet. Az egyébként jól dolgozó do- maházlak pedig olyan kazlat raktak, ami szintén nem felel meg az előírásoknak. 550—600 kereszt helyett 4—5000-et gyűjtöttek egy kazalba. Megnyugtató, hogy már elcsépeltek, a példát azonban azért említjük, nehogy másutt is követőre találjon. NEM A FÉLELEM KÉSZTET az óvatosságra, hanem a meggondolt- ság. a közös, a miénk védelme. Csak helyeselni lehet, amikor a tűzrendészet! hatóságok határozottan eljárnak a szabályokat megsértőkkel szemben. •— garami — Én találkoztam a Sátánnal. Megismerhettem, húsz esztendeig rabságában sínylődtem. Ma már tudom; el is pusztított volna. Hogy mi a Sátán, az ember legfőbb Gonosza? A vagyon. * Űjonckatona voltam 1940 őszén, amikor családunk eltökélte, hogy nem tűri tovább apánk pazarlását, meg kell ölnünk őt, különben elherdálja a vagyont, amire a magunkfajta csak akkor képes, ha valami szenvedély; ital, kártya, asszony megháborítja. Apánk vérmes ember volt, szeretett enni, nagyokat inni, de minálunk ez mit sem számított, a hat hold szőlő terméséből bőségesen jutott a család három férfitagjának, apámnak, nekem, öcsémnek, és még a két asszony, anyám és húgom is megivott két-három decit jó étkek után. A szerelem vette el apám eszét vénségére. Két hold földet, egy hold szőlőt már eladott, és hallottuk, megint szőlőre alkuszik. Egy eltávozáskor állapodtunk meg, hogy én mindent elintézek. Van a szakaszunkban egy városi vagány, annak a kártya az istene, mostanában éppen sokat vesztett, az biztosan hajlandó lesz. Ha mégis kiderül a dolog, engem legfeljebb felbújtásért csukhatnak le. Abban is megegyeztünk, hogyha halszerencsével járnánk, kárpótlásul én jussolok apóm anyám megmaradt közös vagyonából három hold szőlőt, öcsém, húgom egyet-egyet, és négy hold földet, testvéreim fejenként két és felet, a házat pedig egyenlő arányban örököljük, de úgy, hogy én kifizetem őket, szóval enyém lesz a szülői ház. Nem csináltunk írást, hogy is lehettünk volna olyan könnyelműek, de amilyen gyűlöletben, közös érdek diktálta bosszúban fogant négyünk esküje, olyannak vehettük, mint a szentírást. Attól kezdve egy volt a sorsunk, életünket egymás kezébe tettük le. öcsém a következő héten összekaparta a pénzt. Nyolcszáz pengőt kért Csóti Jónás, a szakaszombeli. Ügy néztem én, hogy félcigány, bár 5 tagadta. De tisztára cigányos volt a bőre, természete. öcsém megfigyelte, hogy másodnaponként megy ki apánk a Vargahegyre, a pincébe. Odajár hozzá a fiatal, gömböctestű szép Lakiné. Tehát kettő, vagy négy nap múlva mehetünk. ö mindkét alkalommal vár ránk az országúton, a Körtvélyes- hídnál, ahonnan dűlőút ágazik el a pinceszerre. Másnap Csótival kihallgatásra jelentkeztem, és megkaptuk a kimaradást, délután kettőtől éjfélig. Csóti helybeli volt, miskolci, játszva szerzett két biciklit, fél óra múlva elhagytuk a várost. Komótosan tapostuk a pedált, megtesszük így is két óra alatt a huszonöt kilométert. Szürkületre éppen odaértünk, előbb nem is lenne jó. Meglátna valaki. öcsém az elágazásnál őrködött, a patakmenti kökényesbe húzódva. Alig negyedórája, hogy lenyugodott a december eleji nap, de már sűrűsödött a homály, akárha lilásfekete lisztet szitált volna az ég, elrejtett minket, öcsém a hídnál maradt a kerékpárokkal, mi pedig nekivágtunk az emelkedő útnak. Negyed óra múlva pincénkhez értünk. Útközben jobbra-balra vizslattunk, nem találkozhattunk senkivel, mert akkor elvesztünk. Be volt zárva az ajtó, de ismertük a jelet, ami mindig kitárta a cicomás boszorkány előtt. Kétszer koppintottam. Menten megnyilt az ajtó, de apóm be is csapta volna az orrunk előtt, ha gyorsan a nyílásba nem dugom a bakancsom. A vállam- mal nekitámaszkodtam, beléptünk. — Jó estét! — köszöntem, de a hangom olyan idegen volt, hogy attól féltem, elárul. Megreszeltem a torkom. — Kimenőt kaptunk és hazaruccantunk a cimborámmal... Hogy igyunk egy jót... Apám becsukta az ajtót, rátolta a reteszt. Kormos petróleumlámpa permetezte be vörhenyes fényével a présházat, a vaskályhában égett a tűz. barátságos meleg volt. A kecskelábú asztalon üveg, pohár. A gondosan rendbetett. puha gyapjúpokróccal letakart széles dikó azt sejtette, becses vendéget vár. Apám félfejjel alacsonyabb volt nálam, húsos kosfejét kissé oldalra ejtve, összecsippentett bogár szemével rám nézett. — Ühm!... — morogta, de nem lehetett kiérteni, mit akar vele mondani. Felbecsülte cimborámat is. Kérdő, neheztelő villanással belém akaszkodott a tekintete, de aztán mégis töltött a másik pohárba, majd a vakablakból harmadikat vett elő. Hát... egészségetekre!... Igyatok, tudom, a katona mindig éhes, mindig szomjas, mindig bubolna! Az utolsó csöppig kihörpintettük a tavalyelőtti rizlinget. (Megismertem az ízéről.) Csótinak reszketett a keze. Magam töltöttem újra, mert igen kellett most nekünk a szíverősítő. Kellett nekem is, mert ahogy ültem szemben apámmal, sokféle emlék előtolakodott. Kölyök koromból, amikor először ültetett lóra, fogta a kötőféket, vezette Rigót, nehogy megbokrosodjék, s elragadjon. Suttyókoromból, amikor először vitt el magával a kocsmába mulatni. Akkor még istenítettem apámat, és jó barátok voltunk. Voltaképpen a maga módján szeretett bennünket, talán engem a leginkább, mert annyira hasonlítottam hozzá, és én most mégis!... Gyengeség lepett meg, elbizonytalankodtam. Csóti az asztal alatt megrúgott, biccentéssel jelezte, siessünk. Ezután idegtépő lassúsággal a kályhához sattyogott, dobott rá néhány hasgatott öreg szőlőtőt. Én meg utoljára megnéztem az apámat, mert aminek meg kellett esnie, azt ne odázgassa gyáván az ember, ö tanított erre. Meg egy másikra is, ami ebben a rendkívüli percben eszembe jutott: ha elindultál valamely úton, menj rajta végig tétovázás nélkül, mert amikor ráléptél, megnézted jól, célodhoz visz-e!... És én megnéztem ezt,az útat, járjuk hát végig. — Akkor... Isten éltesse, apám! — mondtam. Koccintottunk, de még szájához sem érintette poharát, Csóti lecsapott az ólmos drótkötéllel. A tarkójára. Kurta hörrenéssel roskadt össze. Rúgott egy-kettőt, és vége lett. Egy csöpp vére nem folyt. Megborzongtam. A nyúlat szoktuk így letaglózni. Fejemet lehajtva loppal Csótira lestem. Micsoda ember ez? . iHogy a lelkét semmi se fűti, csak a pénzért akárkit?!... Dermedten szemléltük, hogyan csendesül el apóm. Nem vettük észre, hogy zihál a mellünk, hogy szakad rólunk a verejték, akár a hajszolt lovakról. Mintha lépések közelednének. Eloltottam a lámpát, valami résen kiszűrődhet a fénye. Kétszer koccant az ajtó. Kisvártatva megint. Ahogy álltam a vaksötétségben, lábaimnál a többé nem pazarló halott apámmal, egyszerre káröröm fakadt bennem. Vége a jódolgodnak, te ékeskedő, telhetetlen páva! Ugyan miből veszel ezután gyönyörű ruhákat, amilyen a főjegyző- nének sincs, arany fülbevalókat, úri dámáknak valót? Miből? — Pál!... Pál!! — szűrődött be az asszony halkra fogott hangja. Csak szólítgasd, hívjad, meg nem hallja immár bűvölő hangod, gerlekacagásod! Szólítgasd csak mohó-fa- lánk némber!... Miért nem volt neked is elég, ami annyi asszonyt kielégített? A ruha, az arany mellé miért óhajtottad meg a földet is? Két holdat már „eladott” neked, a neveden van, a többi is kellett volr na?... Az én szeretőm, Virág Róza százszor szebb tenálad, és őt mégis boldoggá teszi egy csókom! Ha egy holdat sem jussolnék, úgyis hozzám jönne!... És nem azért, mert ő maga annyira szegény, hanem mert szívből szeret. És az enyém lesz, hiába tiltott tőle apám!... Most már nem tilthatja meg!... Elég lesz az én vaevonom!.. 1 Ügy éreztem, ta>án még nevetni is tudnék, mialatt a riadt félelemtől remegő suttogás a fülemet verdesi. De aztán abbamaradt minden, kopogás, szólongatás, elment az asszony. (Folytatjukj A Lenin Kohászati d0^£ hoz sok termelési siker és nagyszerű eredmények fűződnek. Az óriási gyár méltán váltotta ki a megye és az ország lakóinak elismerését. A kohászatra jellemző volt az egyenletesen felfelé ívelő termelés. A gyár dolgozói a második 3 éves terv időszaka alatt például 47 százalékkal növelték a termelést és ennek mintegy 80 százalékát a műszaki fejlesztés, a haladó technika alkalmazásával, a jobb munkaszervezéssel érték el. Ez év első felében a termelésben nem mutatkoztak különösebb hibák, legalábbis az eredmények nem mutatták, hogy a gyár nagy gondokkal küzd. Az első félévi tervet 0,2 százalékkal túlteljesítették. Ez egymagában nem mond sokat. Az viszont annál többet, hogy az év 6 hónapjában 12 százalékkal termeltek többet, mint az előző év azonos időszakában, és 9,6 százalékkal növelték a termelékenységet. A felfelé ívelés június közepén megtört és júliusban olyasmi következett be, ami náluk évek óta ismeretlen; mintegy 6—7 százalékkal elmaradtak a terv teljesítésétől. Itt már nemcsak arról van szó, hogy ez szégyenpontot jelent a kohászatnak, hanem arról is, hogy — a dolgozókat közvetlenül érintően — bizonytalanná vált a nyereséges termelés, a nyereségrészesedés. Mi a lemaradás oka? Váratlanul — vagy esetenként nem is annyira váratlanul — nagyon összefutottak a gondok. Egyik gond az anyagellátás. Az év elején még bőven volt tartalék, a félév vége felé azonban veszélyesen kezdett fogyni. Gyakran kellett programcserét végrehajtani, ami a hengerdékben hengercseréket, munkakiesést okozott. (Ennek ellenére, a gyár becsületére legyen mondva, teljesítették, sőt 9,7 százalékkal túlteljesítették kooperációs kötelességüket. Lelkiismereti kötelességüknek tartották, hogy a kovácsoló üzemek — ; DIMÁVAG, Wilhelm Pieck — elvé- ; gezhessék a rájuk szabott tennivalóikat). A baj két üzemnél, az acélmű- , nél, valamint a hengerde gyárrészlegnél jelentkezett. A martinacélműben összefutottak a kemeneejaví- : tások. Volt időszak, amikor csak öt kemencével tudtak termelni. És — i nyilvánvaló — ha a martin nem bír < elegendő mennyiségű acélt adni, az < kihat a hengerművek termelésére is. < A durvahengerdében pedig nagy- : javítások voltak, s ezek szintén erő- ■ sen befolyásolták a termelés mene- ( tét. Csúszások következtek be a ] műszaki fejlesztésben is. És mind- ( ezek tetejébe itt van a hőség. A gyárban minden ontja magából a ] meleget, ez erősen igénybe veszi az < emberi szervezetet, csökkenti a i munkaképességet, megérzik a hősé- ; get a gépek is, sűrűbben leégnek a 1 motorok, s hatással van a kemencék, i a hengersorok munkájára is. Igen i jellemző, hogy a martinacélműben a fenékjavítások ideje a szokásos 6—10 óra helyett néha 16, sőt volt eset, amikor 24 órára nőtt. Voltak és vannak kívánnivalók a műszaki vezetés színvonalában, a szervezésben. A gyár dolgozóit, ják ezek a gondok, bár a nehézségeken, a mélyponton mér csaknem túl vannak. A dolgozók, s vezetők arról beszélnek, mit kell tenniök, hogy a termelést, a termelékenységet, a gazdaságosságot a megfelelő szintre emeljék. A martinban a kemencék javításában, karbantartásában már lassan megszüntetik a lemaradást. Most építik újjá, s modernné, nagyteljesítményűvé a VIII. kemencét. Szeptember első napjaiban akarják üzembe helyezni (A munkát itt is késlelteti a nagy meleg). Az új kemence bekapcsolásával és segítségével jutnak túl a nehézségeken. Ám 2z még nem minden, hiszen közel 2 hónapi lemaradást kell pótolni. Így különösen a martinacélmű, valamint í hengerde gyárrészleg dolgozóira hárulnak nagy feladatok az elkövetkező napokban, hetekben, hónapok- aan. Az elmúlt napokban p0~ osabban csütörtökön — a gyár >árt-végrehajtóbizottságának ülésén jehatóan foglalkoztak ezekkel a gon- lokkal. őszintén, minden kertelés léikül tárták fel a bajokat, ezek lkait, s megbeszélték, hogyan lehet djutni a kátyúból, mit kell tenniök i mulasztottak pótlására. Somodi Péter elvtárs, a martin- célmű párttitkára ezt mondotta: Ha tonnákat akarunk nyerni, nem . kemencékhez, hanem az emberek- lez kell fordulni. Bennük még so- em csalódtunk”. Valóban, csakis a .yár dolgozóinak, a dolgozó tömegek egítségével, közös akaratával lehet isszaszerezni a gyár hírnevét. A yár párt-végrehajtóbizottságának z az álláspontja, hogy megbeszélé- eken, értekezleteken meg kell mon- ani a gyár valamennyi dolgozójá- ak; milyen nehézségek akadályoz- ík, illetve akadályozzák a gyár runkáját, kitől, melyik üzemrész- 51 mit várnak, kinek mit kell ten- ie, hogy ismét megfelelő szintre meljék a termelést, a termelékeny- sget, hogy gazdaságosabban, nyere- ígesen termelhessenek. Végered- íényben nincs ellentmondás. A gyár alamennyi dolgozóját, vezetőjét egy 3 ugyanazon gond foglalkoztatja, s nemcsak a nyereségrészesedés setleges elmaradása miatt... Ha a pártbizottságnak, illetve a ártszerveknek, a szakszervezetnek s a gyárvezetésnek a dolgozók aka- itát sikerül egységes és meghatáro- Dtt cselekvéssé összpontosítani, úrrá ssznek a bajokon, pótolhatják a épgazdaságöt és a dolgozók zsebét érintő lemaradást. Csorba Barna GERGELY MIHÁLY: A SÁTÁN
