Észak-Magyarország, 1961. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-06 / 184. szám

Vasárnap. 1961. augusztus 6.

ÉSZAKMAGYARORSZAG

s

Hinni, bízni az emberekben...

A Tiszta ég című szovjet filmről

A Tic7tn éo című úi

I iszta eg filmet,

(Tudósítónktól)

szovjet ; oly nagy tetszéssel fogadták a moszkvai II. nemzetközi filmfesztivál részvevői, hogy már akkor, a bemutató után sem volt kétséges: díjat fog kapni.

A moszkvai közönség jóval e bemutató előtt megismerkedhetett a filmmel. Az utóbbi időben kevés olyan film volt, amely ennyire lázba hozta volna az embereket, mint Csuhráj új alkotása.

A film mondanivalóját legtömörebben így lehet megfogalmazni: hinni kell az emberben, az ember szavának, tettének.

Ez a követelmény a szovjet művészetben nem új. Gorkij óta sokan, sokféle formában hangoztatták már ezt a szép elvet: „Ember-büszkén hangzók a szó”; Higyj az embernek, ha néha a sárban is fetreng, akkor is, nézz rá, szemében ott csillog az emberi értelem.

Ennek ellenére a Tiszta ég, az újatmondás erejével hat, mégpedig azért, mert azt mutatja be merészen és magas művészi színvonalon, hogy a Sztálin halála előtti évek nyomasztó levegője hogyan fojtotta meg a szocialista humanizmus elveit és gyakorlatát, hogy a dogmatikus politika mennyit ártott a pártnak, az egyes embernek. De ugyanakkor érzékelteti a párt erejét is, mely képes e hibák felszámolására.

Alexejt, a kiváló pilótát lelövik. Félig holtan fogságba kerül. Megjárja a pokol minden kínját, a háború után hazatér. De hiába keresi fel régi ismerőseit, hiába kéri; engedjék repülni. Mindenütt elutasítják. Az ok: fogságban volt, ki tudja mit csinált ott, hiszen párttag volt, a fogolytáborban pedig elsősorban a kommunistákat ölték meg. Ö pedig visszajött. S Alexej hiába mondja el újra és újra, hogy harcolt, amíg csak bírt. hogy mindvégig — tetteiben, szavaiban — kommunista maradt. Nem hisznek neki. Bizonyítsa be.

De hogyan?

Egyetlen ember áll csak mellette; felesége. A film egy csodálatosan szép szerelem történetét festi elénk. Az első kockák a háború előtti idők békés nyugalmát villantják fel, amikor Szásának csak az volt a legnagyobb bánata, hogy este korán ágyba küldik, hogy fizikából kettese van. Véletlenül ismerkedik meg Alexej- jel, de a híres pilóta észre sem veszi a kislányt. Aztán, már a háború idején, ismét találkoznak 5 napon át, amíg Alexej gépét javítják. 5 nap nem sok. De Szásának elég ahhoz, hogy az elkövetkezendő nehéz években erőt merítsen emlékéből. Mert az 5 nap után Alexej nek mór csak a halálhíre jön meg. Szása azonban nem hiszi el senkinek, hogy Alexej meghalt. És visszavárja. Csak a fiának él, hiába kéri iskolatársa feleségül. Nem, ő vár. Megrázó jelenet. A gyerek a belépő katonában apját feltételezi, nyakába ugrik: Apám S az lehunyt szemekkel, óvó, védő öleléssel, szoros szeretettel szorítja magához a pici embertestet, arcán különös, fájdalmas boldogság suhan át. De csak egy pillanatig tarthatja karjaiban. Nem — sikolt Szása, nem és nem, nem ő az apád! És kifejti az Ölelő karokból a gyereket...

Szása nem vár hiába. Alexej visz- szatér, de a megpróbáltatásnak nincs vége. Azt hiszi, férje dolgozik, míg egyszer részegen találja és megtudja az igazat: Alexej nem dolgozik sehol.

— Hé! Hopp! Megállj!

A sofőr olyan hirtelen fékezett, hogy előrebuktunk és a délutáni meleg parancsolta álmosság is ijedten röppent ki a nyitott ablakon.

— Mi az? Mi baj? Miért álltunk meg? — kérdeztük olyan hangon, ami elárulta: készek vagyunk akár csodálkozni, akár szitkozódni, ha ezt látjuk jobbnak. Hunyorogva és a szükséges gyanúval néztük az előttünk fehérlő, napfényes utat. Kálmán azonban, aki mindent előbb vett észre, mint más. és a megállást parancsolta, nem az országúira, hanem oldalra mutatott. A rét süppedékes talaját jókora darabon nádas borította. A tikkadt, száraz fű elárulta, hogy nem sok víz lehet a nádak tövén. Legalábbis a szélében nem.

— Buzogány — szólt színtelen hangon, mintegy maga is megdöbbenve a csendháboritástól, majd kövér, középkorúnál idősebb Béla bátyánk nem sok jót ígérő tekintetére, még sietve hozzátette: — Nézzétek, mennyi buzogány!

A bokrok és a nádak között valóban ott hajladozott a sok buzogány. Kisebb, nagyobb, világosabb és söté- tebb barna színekben. Hosszúkás, símogatnivaló fejét mindegyik a magasba emelte. Csak egy kicsinyke szellőnek kellett ellibbenni közöttük, máris bólogattak, hajlongtak, mintha a nádas láthatatlan tündérét köszöntenék nagy illendőséggel. Hosszú, vékony levélkarjukkal még utána is intettek.

— Szedni kellene — szólalt meg bizonytalanul valaki.

— Igen, a gyerekeknek — toldotta határozottan a szikár termetű, őszes hajú Tamás, aki mindig és mindenben meg tudta magyarázni az ok és okozati összefüggéseket. De előbb mindig megsímogatta hegyes állát, mert öröme telt a borosták percegé- sében. — Hadd örüljenek neki. Hű, micsoda öröm lesz! — mondta még.

— Helyes, szedjünk a gyerekeknek! Hadd örüljenek! — és egymás után siettünk le a töltésen a nádak közé. Béla bátyánk is kiszállt, de csak azért, hogy egy kis friss levegőt szippantson. Egyébként nem érti lelkesedésünket, de elnéző mosollyal intett: csak menjünk, majd megvár.

Előkerültek a bicskák és válogatni kezdtük a legszebbeket. Mert akármelyiket nem érdemes levágni. Itt van például ez a hosszúranyult buzogány. Nagyon szép példány, de a felső része egy kicsit szétfeslett. Középen is pattogzik. Ez már túlérett. Hamarosan apró pihék szálldosnak majd belőle, arra, amerre éppen a szél viszi. Ezt nem érdemes levenni. Ez a másik meg túl fiatal. A színe sem szép még, és mintha egy kicsit göcsörtös lenne. Hadd maradjon. Na, ez itt már igen! Szabályos alakú, sötétbarna színű. Ilyenek kellenek! A másik is jó. A harmadik is. Az ott benn, még szebb! Be lehet menni

Október 25 helyett augusztus 20-ra elkészülnek megyénkben a pártházak

A Borsod megyei Tatarozó és Építő Vállalat ebben az esztendőben 8 községi pártház építésére kapott megbízást. Uj pártházak épültek Ti- szalucon, Szendrőn, Hejőpapiban, Bodroghalomban és Csobajon. Jelenleg építés alatt áll a göncruszkai, a fulókércsi és a borsodivánkai pártház. A Borsod megyei Tatarozó és Építő Vállalat dolgozói augusztus

20-a tiszteletére vállalták, hogy • szerződésekben előírt október 25-i határidő helyett augusztus 20-án befejezik megyénkben a pártházak építését.

A községi pártszervezetek, a kommunisták nagy örömmel fogadták az építőipar dolgozóinak példás felajánlását.

Terjed a rövi-nyelv

Szőlőöntöző berendezés Tokaj-Hegyalján

tunk, még utána szóltam.— Sok szundit, jó nap- csit és sok vugi-bugit a szabin. Tapint

— Kösz! — kiáltotta vissza Kari a buszból.

Aztán elméláztam magamban a rövi-nyelv múltján. Hogy is lett még Adám és Éva idején a Paradicsomból szósz, idővel pedig a kinemato- grajból, illetve a mozgóképszínházból mozi, a restaurantoól resti, a viceházmesterből vici, a nénémasszonyból néni, a bátyámból bácsi, a prímásból ácsi, a vészből mohácsi, parolából pacsi, kis szamárból csacsi ..

De lám, itt a íjjozi, jön egy taxi. kiszáll Maxi:

— Van egy cigid? — kérdi.

— Van, de csak Rossini.

— Én aztat nem színi. Jőnapl .— s rohan tova.

Most egy népes család húz el, majdhogy le nem sodor a járdáról. Csöpi meg az öcsi regéli egy tagnak, belecsimpajkod- va:

— Voltunk a cukiban apival, mamival. Kaptam sütit, csokit — ezt csöpi csicsergi —, amért jó voltam az oviban. Ősszel megyek suliba. Fincsi lesz. Én fagyit is kaptam — toldja a szót öcsi.

Még csak annyit hallok; milyen drága pofi, meg hogy a kis öcsi holnap új rolit kap, jövőre meg bicajt.

Íme érdemes fülelni, ha elhatározásomat rolóra akarom váltani. Lehorgonyozok hát egy ki- ralcat előtt, mintha azt bábulnám. Es áramlik mögöttem a rövi-nyelv szókincse:

— Az a Laci egy randa jampi... Mondja kedves szaki, milyen az a pasi... Ö akart racizni, s őt érte a ráci... Füstből is megárt a sok ügyi?... Azt, mondta a doki. rég nem volt olyan hiszti pacija, mint Ibi. (Ezt egy mezzoszoprán hang közli, mire egy lírai tenor válaszol): Mondom tiszta dili... Negyvennégyben még a nácikkal paktált, s most ő a naayfiú. azt hiszi, mindenki pali, de nyugi, nyugi, jön még a kutyára dér. (Ez már kemény bariton hang)... Micsoda muri volt, emlékszel? Mert éppen aznap volt a fizu. Volt ott pia-ka ia. guba. Csupa tinplí-tangli, az volt csak a hakni!... (Ügy sejtem, művészi élmény-beszámoló hangzott el mögöttem.)

Ennyit kaptam el, s ez kezdetnek elég volt, mert nemcsak rövi-ny elvből, hanem papiból is él a „tag”, még ha nyelvkutató is. Már a buszban jegyzem — noteszembe:

cigi, csöpi, öcsi, cuki, csoki, fagyi, api, mami, ovi, sült, szaki, raci, fust, hiszti, dili, satöbbi, satöbbi.

Végre otthon! Mesélem hitvinek, már mint hit*

vesemnek:

— Kart bari mondi, csütitől már szabin, szabit Tapia tölti.

Az asszony nagyot néz. Szeméből kiolvasom: azt gyanítja, titkon jazig, szarmata vagy ószum ir nyelvtanfolyamra iratkoztam be s most e nyelvek valamelyikét gyakorlom, a kölcsönös megértés és a békés egymás mellett élés kárára.

— Szivikém, nem érted? Károly barátom mondja, hogy csütörtöktől szabadságon lesz, szabadságát Tapolcán tölti. Ezt az imént rövi-nyel- ven mondtam, mert meggyőződtem, hogy ezirány- ba tendál n. modern beszédkultúra, amelynek mától apostolává szegődöm. Ha kell, focizni is hajlandó vagyok érte. És most mondd, mi a mai papi.

Megtapogatta homlokomat:

Kicsit süsü vagy, édesem. Sebaj! Doki bácsi segít. Jer, ttt a mai Papi. Husi, egy kis süti. Van kis sör-tütü is. Aztán jön a kaffa, aztán nyugi-nyugi. Pihenj el ó api, nem olyan veszélyes a nyavid.

_Jl múltam le törten. c c Puccs az én tervemnek. Hisz a rövi- nyelvben — én! — csak ovis lehetek. _ (—&

|

♦

♦

4

♦

♦

\

4

\

4

♦

♦

♦

♦

♦

4

4

4

4

4

4

4

4

4

*

J

I

4

4

\

t

— Nem kellek. Nem engednek repülni. Nem bíznak bennem. Hibás vagyok. Hibás, mert élve maradtam, hibás, mert csak félig öltek meg. Én már nem repülhetek, csak a kocsmából az utca sarába...

Mennyi erőre van Szásának szüksége, hogy ezek után nemcsak hinni tudjon továbbra is a férjének, de bíztatni is azt: ki kell derülnie az igazságnak. Te nem vagy hibás. Harcolni kell. Hinni, bízni.

Igen, harcolni. De ki ellen?

Ha a film első része lírai elemekben gazdag — apró, finom részletek a születő szerelem szépségeiről, tisztaságáról, mint valami boldog önfeledt kacagás a háború szörnyűségei között, úgy a második részben a drámai elemek uralkodnak.

Hiába kéri Alexej a felvételét (átigazolását) a pártba, elutasítják. És a pártirodán, ahol a szűk „nem”- et mondják neki, ott áll Sztálin életnagyságú szobra.

Hiába kér magyarázatot Szása, mint párttag a vezetőségtől. Elutasítják. És megint a párt nevében.

Hol az igazság? £££

a következtetésre jut, hogy így van rendjén, hogy történelmi események idején mit számít az egyes ember sorsa ... Nincs igazad — véli Szása. Meg kell találni az igazságot. És Alexej elhatározza; Moszkvába utazik, kéri, vizsgálják felül ismét az ügyét. De az utazásra nem kerül sor. Kora reggel a rádió közli: meghalt Sztálin.

S a következő kép: lassan tisztuló ég, úszó jégtáblák. Először bátortalanul, aztán egyre gyorsabb ütemben visznek elsöpörve mindent, ami akadályozza a felmelegedést, a bizalmat.

Gondolom a vázlatos ismertetésből is kitűnik, hogy Csuhráj nagyon őszintén beszél azokról a hibákról, melyeket a XX. kongresszus vetett fel, és amelyek ellen jelenleg is harcolnia kell a pártnak, hogy meg ne ismétlődhessenek e tévedések.

Csuhráj rendezői tehetségét jól ismeri a magyar közönség. Ebben a filmben is van néhány olyan jelenet, melyet soha nem lehet elfelejteni. Csak egyet említek: az állomáson hatalmas tömeg gyűlt össze. Asszonyok. Megtudták, hogy aki számukra a legkedvesebb: a gyermek, apa, férj átutazik a városon. Állnak és várnak. Valahonnan előkerül egy kicsi tükör és az kézről kézre jár. Még egy utolsó simítás, igazgatás, mintha ezzel le lehetne törölni a háború okozta gyötrelmek áruló jeleit. Hogy a Kedves, az Egyetlen ne láthassa meg. ,

De a vonat teljes sebességgel tovább halad. Nem áll meg. A várakozó arcok fájdalmasan eltorzulnak és a „Fiam”, „Apám”, a különböző nevek kiabálása egyetlen hatalmas jajkiáltásba torkollik.

A II. Moszkvai Filmfesztivál,

mely a humanizmus, a béke jegyében ült össze, nem véletlenül jutalmazta meg ezt a filmet, a Nagydíjjal. A Tiszta ég a háborúval, az embertelenséggel, a bizalmatlansággal szemben emberséget, megértést, igazságot hirdet és követel mindenütt, szerelemben, politikában, társadalmi életben egyaránt.

G. Kálnai Jolán

egészen a bokrok közé. A szárazság itt is elvégezte a magáét, de legalább lehet buzogányt szedni. Csak oda kell tenni a bicskát — nyissz! — és máris itt win ez is. A szára szépen ferdére metszve. Gyerekkorunkban ezzel ha- jigáltuk egymást. Jól repült. Most is ki lehetne próbálni. Miért ne próbálnám? — Hová hajítsam? Talán oda, ahol a nád mozog. — Hórukk! — Most is jól repül. Na, szedjük csak tovább!

JSJéhány perc múlt igy el, aztán:

1 ' Paff! — Hijnye, hogy az a! Mi volt ez? — Valami tisztességes erővel a hátamhoz csapódott és onnan a földre esett. Könnyen megtaláltam. Rgy jólfejlett buzogány t'olt. A szára szépen ferdére metszve. Onnan pedig, ahol az előbb mozogni láttam a bokrot, vigyorogva nézett felém. Tamás és elégedetten sercegtette borostáit.

— Látom, az én dobásom is sikerült — állapította meg kajánul, dühös arcomra nézve. Aztán gyorsan lebukott, és a második dobásom már nem talált. De azért közel ment hozzá.

— Várj! — szólt újra. — A többiek hol vannak? — mellécsörtettem és kémlelni kezdtünk. A közelben is mozgott a nád.

— Egyszerre hajintsunk!

— Jó.

A barnás buzogányok olyan szépen suhantak a levegőben, hogy öröm volt nézni. Jó helyen estek le.

A nádak között megszűnt a mozgás. Tudtuk, hogy valaki most gyanúsan körülnéz, vár. Egymásra vigyorogtunk.

— Sózzunk oda még egyet! — Űjra repültek a buzogányok. Még pontosabban, mint az előbb.

— Kinek ment el az esze? — kiáltott valaki, aztán kijött a bokrok közül és először meglepetten, majd kárörvendve néztük Béla bátyánk vörös arcát. Szánté észre sem vettük, hogy 6 is megpróbálta az egyik buzogányt és közibénk sújtotta.

— Na, ehhez mit szóltok, orvvadászok? — hahotázott és újra dobáshoz

készülődött.

— Mi van itt... — jött elő Kálmán.

— Nincs jobb dóig ...

Ügyesen hajolt el egy neki szánt buzogány elől, gyorsan fedezéket keresett, majd elégedetten nyugtázta első sikeres dobását. Két táborra szakadtunk, és röpködtetni kezdtük egymás feje fölött a gondosan ösz- szegyüjtött, puha, barna hengerkéket.

— A bokortól nem szabad elmenni! — kiabáltuk. — Akit eltalálnak, az köteles mindig elismerni, és a találatokat megjegyezni! Amelyik csapatot többször eltalálják, az veszít!

— Helyes!

Nevetve kerülgettük a buzogányokat és minden másról elfeledkezve biztattuk egymást. Aztán valamelyikünk felkiáltott:

— Hej! Nem ér!... Mit viszünk a gyerekeknek?

Bambán néztünk rá. Mit vinnénk a gyerekeknek?

— Ja! Igen. Persze.

Gyorsan összekapkodtuk a maradék buzogányt. Szép ez mind! Azon a kis feslésen nemsokára apró, puha pihék szálldoznak majd. Csak rá kell egyet fújni. És milyen érdekes rajta ez a göcsört... izé, ez a szép finom vastagodás. Mindannyian ösz- szeszedtünk egy kis csokorravalót és vittük a kocsihoz. Béla bátyánk szakértelemmel háncsot is tekert köréjük. Nekünk is megmutatta, hogyan kell.

— örülnek majd otthon a gyerekek

— igy Tamás.

— Igen — mondtam. — Jó lesz nekik játszani.

Dizisten nem akartam, hogy ka- jánság legyen a hangomban, de mégis az lehetett, mert sértődötten néztek rajtam végig. Jobbnak láttam, ha beülök gyorsan a helyemre és nem szólok semmit. Mintha álmos lennék.

Priska Tibor

BUZOQÄNY

__ '“Jf. olnap megyek

CrU szabira! — újságolta lelkendezve Károly barátom, amikor a Széchenyi ulicán találkoztunk,

— Merre van az a Szabi?

— Szabi? Az annyi mint szabadság.

— Ja, vagy úgy! És hol töltőd a szabit?

— Tapin.

— Értem. De mondd öregem, hol dolgozol tulajdonképpen? a Rövikötnél? Mert eddig úgy tudtam, a vasgyárban.

— És honnan gondolod, hogy most a Rövi- kötnél?

— Mert hogy ilyen rövi-nyelven beszélsz.

Károly előbb nevetett, aztán három perc alatt meggyőzött, hogy fejlődésünk mai rohamkorszakában, amikor például egy régimódon beszélő űrutas vem tudhatja, hogy a felszálláskor megkezdett búcsúmondatát nem a Holdban, a Vénuszban vagy visszaérkezésekor fogja-e befejezni, a rövi-ny elvnek vagy jövője van. Any- nyira meggyőzött, hogy nyomban elhatároztam, magam is lelkes terjesztője leszek, sőt egy fényéven belül megszerkesztem a. ,,Rövi-nyelv nagy. szótára" című művemet is. Az első fényhónapokat természetesen e nyelvezet elsajátításának, gyakorlásának és fejlesztésének fogom szentelni.

Hogy mindjárt meg is kezdjem, mikor elválnék költsége összesen 7 millió forint.] Ebből az összegből 2,5 millió forint! felhasználásával elkészül a Dorgó- ’ völgyi gát, á szivattyúház, valamint 4 a disznóközi víztároló, a hozzátarto- ( zó 1500 méteres csővezetékkel. Jö-^ vőre, a további 4,5 millió forint fel-i használásával elkészítik a szemerei 1 víztárolót és lefektetik a 15 kilomé- 4 ternyi öntözőcsövet 4

Az új öntözőberendezéssel mintegy ^ 40 milliméternyi esőnek megfelelő^ vízmennyiséget tudnak a szőlőre jut-i tatni, elsősorban augusztusban, mi-1 kor a bogyóképződés megköveteli, 4 másodszor pedig szeptemberben, mi-4 kor az aszúsodásra van jő hatással. ^ A korábban kísérletképpen végzett^ öntözés ugyanis azt mutatja, hogyj már 20 milliméternyi csapadék esetén 1 is 1—3 fokos cukorfok javulás érhető! el. {

Az új öntözőberendezéssel biz to-{ sabbá teszik a szőlőhozamot, s több ^ aszúbort készíthetnek a megtöppesz-j tett fürtökből. ’

A Tokaj-hegyaljai Állami Gazdaságban átadták a világhírű borvidék szőlőöntöző telepének első létesítményét, mely nemcsak Tokaj-Hegyalján, de az ország hegyvidéki szőlőiben is az első ilyen létesítmény. A Tárcái melletti Dorgó-patak vizenyős, zsom- békos, más célra nem használható völgykatlanát zárták el mintegy 200 méteres gáttal, s így fogják fel a patak és több forrás vizét. A gát mögött mintegy 10 holdas mesterséges tóban 100 000 köbméter vizet tudnak tárolni. Ez a vízmennyiség 650 hold szőlő permetező vizét, valamint 350 hold szőlő öntözését biztosítja.

A Dorgó-völgyi tóban összegyűlt vizet a Disznókőn és a Szemerén elhelyezett víztárolóba nyomják szivattyúk segítségével. A 125 méter magasságban lévő medencékből gravitációs úton, mintegy 15 kilóméteres csővezetéken kerül a víz a disznókői, a szemerei, a hegymegi és a kapi szőlőtáblákra.

Tokaj-Hegyalja első öntözőtelepé-