Észak-Magyarország, 1961. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-09 / 160. szám
6 esZAKHIAOTAROltSZAO Vasárnap, 19(51. JflThts •. BIKÁM íAMXMl: Pacsirta a bérházak felett Még m hajnal föl sem szakadt fél-égre rajzolva a derűt, mely aztán tért hódít az égtol a földig mindenütt, de már- egy árnyalattal fehérebb volt a világban minden pillanat, az utcán topogva csak a tudatom mérte» az órám, hogy rögtön itt a pirkadat» s mint egy rózsás súgólyukat világosítja, nyitja az ég felét, hogy belőle súgja a földre, a kűlvidékre a mai napot a Nap. Csak a tudatom tudta, meg egy pacsirta a bérházak felett, s a sötét felett feszülő vászon-ég alatt. Valami súgta neki az ébredést, s hogy őt magát, az öröm rakétáját fel kell ereszteni, a Földet egy új nap kezdetével meghinteni. Nem is tudom, a fészke hol lehetett, honnan emelkedett a bérházak, a betonutak fölé, az ivekkel kötözött traverzek fölé, talán nem is ide emelkedett, hanem a kukoricák, a kamasz búzák meg a szántóvető emléke fölé, a villogó combú kancák emléke fölé, melyek itt húzták a lőcsös szekeret, az ekét, boronát, s felettük csak mutatóban lengett az öröm, az övé. Nem Is tudom, a fészke hol lehetett, de itt volt, ide emelkedett, s aki maga a hajnal, a nap, az alkonyat, lehetetlen, hogy esztendőt megtévedjen, ne érezze a változott föld radar-lökéseit, mik a trilláit visszaverik, lehetetlen, hogy csak a magasságban lengjen, s ne érezze, mi tárulkozik hozzá az éneke alól, de, tudom, tévedéseit akkor sem igazítaná ki, ha alatta az emlékek levegője összeomlana, szíve szerint akkor is fel kellene az apró testnek transzformátorok, elektromos huzalok között a modern magasságba szállnia. Akkor is e magasság terében szól. Mert, íme, vonult az idő, a világ fehc»redett, a fehérségben megszínesedett, de ő nem vonult el, a nap felé együtt fordult e külnegyeddel, mint akinek az éneke gyökeret eresztett a betonba, a cseréptetőkbe, s csak annak a lombjaiban repkedhetett, s már nem is akart szabadulni, nem is akart mást, csak fújni, fújni a dalt, az egyetlent, az iramodó világra: oszlopok porcelán-madarainak, narancsszínű bérházfalaknak, fikuszos erkélyeknek, az aktatáskával, szatyorral siető embereknek. 9 * Aratógép a városban A tűző déli napsütésben, amíg rád vártam néhány percet, '* esikorogva, csörögve, zúgva fordult a köves útra egy fáradt, poros aratógép. Jó, zsíros földet szerető kereke szinte remegett ahogy keményen ellenállt nyomásának a kövezet. Kis ernyő alatt ember ült s a gép futott, mintha félne, A fényzuhanyban széles pásztát vágott a forgó-kaszák éle. Hová ment, mért jött éppen erre? S hogy megriadt az utcazajtól! Ügy nézett rá, mint furcsa szörnyre a villamos? s a luxusautó. De én a portól megtöröltem izzadt homlokát gondolatban s a vezetőnek szives szóval hűvös korsóból inni adtam. Es szóltam hozzá: Ugye mór a túlsó mezőkön állsz be holnap? Vidd el szívélyes üdvözletünket s add át a dolgos aratóknak! IRODALOM - MŰVÉSZÉT NYÁR »MIMUMM»«« KÓPIÁS SANDOlti (Vidámuíg Virúgfüzérrí- válnak a percek. — ürömünk rostáján kihullnak a gondok; a bú viasz-sejtjéből mézként kipergek, s a Holddal koccintva köszöntőt mondok. Hullámzani kezd a jókedv tengere, ezer mosoly-csónak ringatózik rajta; minden szó viccel van csordultig tele, s vitorláinkat a kacagás dagasztja. KÁLMÁN BÁCSI és unokaöccse, Maxi, megálltak a személyzeti osztály főnökének ajtaja előtt. e— Te, Maxi, csak némán bólogass — oktatta a fiatalembert Kálmán bácsi. — Majd én beszélek, érted? Te csalt bólogass, mással ne törődj. Majd én beprotezsállak, na félj. — Kezeibe helyezem sorsomat, Kálmán bácsi — sóhajtott Maxi lehajtott fővel, de hirtelen felemelte fejét, Kálmán bácsi szemébe nézett és furcsa grimasszal az' ár cári, kijelentette: — Egyébként etikai szempontból én a protekciót a legmélyebben elítélem... ugyanis ... Nem fejezhette be fejtegetését, mert Kálmán bácsi dühösen kopogott és máris belépett a személyzeti főnök irodájába. — Jó napot kívánok! Ugyebár, az önök likőrgyára főkóstolót keres a szörposztály részére? — mondta a oácsi egy szuszra. A személyzeti főnök igent intett fejével, Kálmán bácsi folytatni akarta beszédét, de Maxi közbevágott: — Oh, kérem, nem fontos egy kifejezett fökóstolói beosztás, megelégszünk egy közönséges kóstolói beosztással is, vagy egy alkóstolóival... Ugyanis etikai szempontból a címek ellen bizonyos... ^ — Hallgass, Maxi! — szólt a fiúra-, mosolyogva Kálmán bácsi és így] folytatta: — Ez itt, kérem, Maxim,I az unokaöcsém. Teljes neve Beretva] Maxim. i —r Ügy van, kérem — hajolt meg] illedelmesen Maxi. — És ez itt, ké-\ rém, az én egyetlen, drága és szere-] tett Kálmán bácsikám. Teljes névért) SafUk Kálmán. ] — Rám van bízva e reményteljes] ifjú sorsa — szavalta a bácsi. • — Ez büszkeséggel tölt el — dül-\ tesztelte ki mellét Maxi. i — Hallgass! — szólt rá a bácsi és\ folytatta. — A lapban olvastuk be-] esés cégük hirdetését. Aztán gondol-] kodni kezdtünk. Mindent meggondol tunk, mindent megfontoltunk, ahogy] ezt annak idején valamelyik uralko-'x [ dó mondta. i > — Ferenc József! — mondta felké-x [ szülten Maxi. j i — Igen, igen — mosolygott elege-] [ detten a bácsi. ■— Figyeli ön, uram,\, ez ifjú abszolút történelmi felkészült-j [ ségét? Mit mondjak önnek? Ami a\, szaglását illeti, a gyümölcsfám isme-] > rétéit, legyen a gyümölcs nyers, vagyx J befőtt állapotban, de különösen be-] i főtt állapotban, ebben az én Maxim] j egy kifejezett fertőmén! j i — Könnyű fenoménnak lenni olyan] [ embernek, akit Saflik Kálmán ne-'., veit — adta vissza a bókot szégyen-] j lösen Maxi. — Egyébként etikaix, szempontból meg kell jegyeznem,] r hogy mindenben csak Kálmán bácsi-] [ kám tudásának felével, helyenként] negyedével rendelkezem... ; — Tiltakozom! — kiáltotta kétség-] i beesetten Kálmán bácsi. j | — El kell ismernie, Kálmán bá-x , Igám, hogy maga a mesterem! —] [ replikázott Maxi. : i — Mester ide, mester oda... <= tő- 1 rolgette izzadt homlokát a bácsi és; | tévézést későn mondta a személyzeti 1 VLADIMIR KALYTCUK (Kassa): A protektor osztály főnökének: — Van úgy, hogj a tanítvány túlhaladja a mestert nemde, kérem? Itt van például az a; izé... az a Mozart... — De én nem vagyok Mozart, ér csak Beretva Maxim vagyok... — De az én unokaöcsém vagy, szerencsétlen ...! — rikoltotta a kétség- beesett protektor. — Ez igaz! — lelkendezett Maxi — Ez nem vitás. És etikai szempontból büszke vagyok arra, hogy ... — Kussolj, Maxi, mert baj lesz! — sziszegte dühösen a bácsi és bocsa- natkérön szólt a főnökhöz: — Egyetlen hibája van a gyereknek: túlságosan szégyenlős és szerény... — Mindent, ami bennem jó, Kálmán bácsinak köszönhetek! —■ szavalta tüzesen Maxi.-— Ki mondta ezt a klasszikus kijelentést a könyvhéttel kapcsolatban? — feleltette a fiút a bácsi. — Ezt, kérem, ezt az izét... Hogy- is mondjam, no... — dadogott Maxi. — Maxim Gorkij, te szamár! — FÜZES EASZMfc Nyári virágok Néhány szól pipacs; tűz virág, aa asztalomon búzakékkel, más éket nálam nem találsz ha maid szobámban széjjelnézel. Nincs semmi tény, se csillogás, egyszerű minden, csendes nagyon, a nyár vár velem, s a virág, bokrétában az asztalomon. Téged várunk, a tiszta fényt. Htunkra gondot hogyha hintnek, a küzdelem, s a szerelem hangolja össze lépteinket. Eegyen tiéd a bíizaké*:, szemedben Izzik élő mása, s a pipacs, ajkad édesét Mézé furcsa, piros váza. Így osztom neked kincseim, és így táplálsz te engem bittel, piros pipacs, és búzakék, néked adom most tessék, vidd rá. vidd el. Tudom, ha újra jössz, százannyi kincset hozol érte, az élet gondja, gőgje éltet, s hitünk szerelmes búzakékje. CSAL A LÁSZLÓ: Mégis az asszony főzt je jó... A zon vesztett rajta Darázs Gáspár, hogy otthon is brigadéros akart lenni, mint a közösben. Erzsi néni, a felesége, már korábban is mondta neki, hogy „de kinyílt a szemed, mióta brigádvezető lettél”, de hát Darázs Gáspár nem okult a szóból. Az égvilágon mindent kifogásolt. Ha Erzsi néni moziba akart menni — neki nem volt kedve; ha Erzsi néni újságolvasáshoz készülődött — akkor neki kellett az újság; ha vasárnap a kultúrházba menet, a barna ünneplője volt előkészítve — ő a feketét akarta. Egyszóval, nagyon hepciás lett az utóbbi időben. Különösen az étkezés dolgában. 37 esztendei házasságuk alatt egyszer sem szapuita felesége főztjét, de annál inkább mostanában. Persze, ezzel csak az olajat öntötte a tűzre. Mert Erzsi néni — jó természet lévén — mindent megbocsátott a békés egymásmellett élés érdekében, de azt már nem, hogy bárki is kétségbe merje vonni az ő szakácsművészetét. Gáspár bácsi pedig éppen ezt tette. A következőképpen történt az eset. Pásztortarhonya volt ebédre, Darázs Gáspár legkedvesebb étele. Szedett is jócskán belőle, egészen a tányér karimájáig. Megette jó étvággyal. Sőt másodszor is szedett. Bár ne tette volna! Mert, amikor már teli volt a hasa, akkor jutott eszébe, hogy valami baja van a tarhonyának. A tányér fölé hajolt, szagolgatta, ízlelte, kínnal-keserwel lenyelt egy-egy falatot, aztán kelletlenül turkálta a villájával a szalonnadarabokat. Erzsi néni egy darabig szótlanul figyelte élete párja provokatív magatartását, aztán, amikor kellőképpen összegyűlt benne az égiháboru minden eleme, vésztjósló hangon megkérdezte; — Mit szaglászol, folyton, Gáspár? — Ezt ni! — bökött fintorogva a tarhonyára Darái» Gáspár. — És mi van azon szaglászni való, ha szabad kérdeznem? — ... Avas. A szalonna avas benne. Erzsi néni beleszagolt a tálba. Aztán másodszor, majd harmadszor te. — Avas a __mindjárt megmondom, mi az avas — szögezte le ellenv etést nem tűrő hangon. — Már hogy volna avas, amikor a szalonna leg- véknyát vágtam bele! Különben is, június elején hogy volna avas a téli vágás. Darázs Gáspár eltolta maga elől a tányért, mintegy jelezvén; abból ő egy falatot sem hajlandó többet enni. — Eppedig avas, ha mondom! — És erre csak most jöttél rá, a harmadik tányér közben!... — Nem, Már az elsőnél te gyanítottam — állt fel az asztaltól a brigád éros —; csak nem szóltam. Bár ettem én már avas, meg kozmás ételt máskor is. — Itthon?? — Itthon. No, erre aztán végképp eltűnt a nap a kedélyek égboltjáról. Erzsi néni szájából villámként zuhogtak a szavak. — Ügy! Szóval én főzni sem tudok!... Én semmihez sem értek. Se főzéshez, se vasaláshoz, se tsz-hez, se politikához, se semmihez! Én 37 évig csak megtűrt személy voltam melletted. Még hogy főzni nem tudok! Ezért eresztett pocakot a föztömön! Rendben van, mától kezdve annak a főztjét eszed, akiét akarod. Mert én egy falatot sem főzök neked többé. — Nem is kell!... — dörmögte az ember. Szóval így történt az összekoccanás. És Erzsi néni állta is a szavát. Főzött — de csak magának, ha meg többet főzött, mint amit meg tudott enni, eltette a kamrába másnapra. /■garázs Gáspár külön koszton élt. Többnyire tojásrántottán, tejen, kenyéren és szalonnán. Hej, pedig de sokszor megevett volna egy kis meggylevest, vagy büszkeszószt, amit. Erzsi néni főzött, dehát ahhoz túl büszke volt, hogy kérjen a feleségétől. Amit főzött, azt ette. Szakácstudománya azonban elég gyatra volt. Mert mihez értett? Krumplipaprikáshoz, köményleveshez... Egyszer ugyan készített magának rakottkrumplit, de oda kellett adja a kutyának, s még az is megmorogta az első falat után, annyira sós volt. Máskor meg úgy odaégette a hagymát, hogy végképp elment a kedve a szakácskodástól. Az éhezés mellett az volt a legkellemetlenebb az egészben, hogy lepleznie kellett a falu szeme előtt az önkosztolást. Még a gondolatától te irtózott, hogy valaki megtudja, hogy ő, a brigádvezető, száraz koszton él, mivel nem főz neki a felesége. Pedig az alakoskodás egyre nehezebben ment Egy idő után feltűnt a brigád tagjainak, hogy Darázs Gáspárnak Erzsi néni se nem hoz, se nem küld ebédet, mint máskor, amikor a határban dolgoznak és így kénytelen a tarisznyájából kosztolni éppen azt, amit hozott. Dehát nem tették szóvá, az ő dolga — gondolták. Egyedül Juhász Pista figyelte éber szemekkel a brigádvezetőjét. És amikor az egyik délben pásztortarhonyát hoztak neki, kedves szóval meginvitálta. _ Ha meg nem sérteném, Gáspár bácsi... Tudom, szereti, én meg n em győzöm egyedül, sokat küldött az asszony ... Darázs Gáspár eleinte szabadkozott, de azután, hogy meglátta a fazékban a pirosló tarhonyát, ellenállhatatlan vágyat érzett a fenséges eledel után. Nem kérette hát magát, hanem nekiült az árok partján és mohón enni kezdett. _ jó. Hű, de jó... Ez aztán a pásztórtarhonya! Ilyet en meg nem e ttem. Csak ennyit mondott és közben akkorákat nyelt, hogy csak úgy sétált alá, s fel az ádámcsutkája, mint egy bérházi lift. — Hát, Gáspár bátyám, nincs is párja az asszony főztjének — s;m~ rikkantott rá a bácsi elvörösödve. — Igen, igen, a világirodalom nagy klasszikusa! — hadarta Maxi, mint egy kisdiák. — Akinek keresztnevét te is vtse! led, te mamlasz! , — Ügy van! Akinek keresztnevét s én is viselem, én mamlasz és ezért mély tisztelettel kérem a személyzeti i osztály vezető elvtársát, hogy a likőr- gyár megüresedett fökóstolói állását . szeretett és hóhintelligens Kálmán . bácsikám személyével betölteni szíveskedjék. — Szerencsétlen ember, miket be■ szélsz? — lamentált a bácsi. — Én az állásba téged protezsállak! Jól tudod, . hogy én nyugdíjas vagyok... — Sebaj, Kálmán bácsi! Az a havi ■ ezres jól jön majd a nyugdíjkához. ■ Képzelje csak el: havi ezerrel több jövedelem ...! Gyönyörűen megélünk ■ belőle! — szavalta Maxi szende pá■ thosszal. AZ EZRESKE szöget ütött a bácsi ■ fejébe. Hümmögött-hümmögött, az■ tán széket húzott magának a főnök íróasztalához. De Maxi nem volt tanúja a tárgyalásnak. Szerényen és szégyenlősen ki■ osont az irodából...
