Észak-Magyarország, 1961. június (17. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-25 / 148. szám

6 mKAKMAffirARORSZAa T*sSr*M*ji. WSJ. fftaga? 3ft *j4 repülőgépek csaknem minden nap megjelennek. Gyújtóbombáklcal árasztják el az erdőt, és ha menekü­lünk, lövöldöznek ránk. Egyetlen fa­lu sincs többé, valamennyit felper­zselték.” A 30 ezer angolai menekült közül mesélte ezt valaki. A menekültek Matachiból, a kongói Thyville felé tartanak, és ott keresnek menedéket a portugálok' borzalmas terrorja elől. Egy másik menekült napalm- bombát mutatott az angol Observer tudósítójának. A bombán jól kivehe­tő az angol felírat Jelentés a pokolból Mi most a helyzet a portugál gyar­maton? Mi történik Angolában? Ezen a portugál gyarmaton (amely tizennégyszer akkora területen fek­szik, mint Portugália, — 1 millió 250 ezer négyzetkilométeren) hónapok óta kemény harcok dúlnak. A mint­egy 4,5 milliónyi bantu lakosság so­raiból elszánt hazafiak keltek fel, hogy végetvessenek a csaknem öt évszázados gyarmati uralomnak, amelyre a legkegyetlenebb közép­kori brutalitás nyomja rá bélyegét. Egyre újabb és újabb harcosok csat­lakoznak a szabadságmozgalomhoz, amely mindinkább népfelkeléssé fej­lődik. A Salazar-rendszer, amely évtize­deken át próbálta leplezni véres jel­legét, minden eresztékében recseg- ropog. A szárazföldi, tengeri és légi hadsereg egyaránt háborús állapot­ban van. Egymást követik a csapat- szállítások Lisszabonból Angola irá­nyába, ahol a szabadságharcosok szüntelenül támadják a portugálok erődjeit és már nagy területeket ra­gadtak magukhoz. Az angol Observer Kongóban kel­tezett tudósításában közli, hogy a portugálok terrorhadjárataik során eddig 20 ezer afrikai bennszülöttet gyilkoltak meg Angolában, a legálla- tiasabb módon. Ezer és ezer angolai sínylődik a négy koncentrációs tá­borban: Baia dós Tigresben, Tamba- ban, Pörto Alexandreben és Silva Portóban. A „Primavera“ jelt adott A mostani gyilkolási hullámot március 15-én kezdték meg a „Pri- mavera” kávéültetvényen, Sao Salva­dor de Congo közelében. Egy este a kényszermunkások bérkövetelé­sekkel járultak az ültetvényeshez. A vállalkozó többet közülük megölt, mire társaik, akik életben maradtak, jogos önvédelmükben és felháboro­dásukban az ültetvényest megölték. Másnap a szomszédos ültetvények­ről érkező fegyveresek az utolsó szá­lig kiirtották a szemük elé kerülő afrikaiakat. A tömegpusztítás mély­séges felháborodást keltett egész An­golában, és jeladás volt a szervezett szabadságharc megindításéra. Az Observer tudósítója részleteket közöl a portugálok szervezett írtó­hadjáratából, amelynek 50 falu egész lakossága esett áldozatul. Egy Sanga nevű faluba polgári ruhában érkez­tek meg a katonák, és azt a hírt ter­jesztették a lakosok körében, hogy a szabadságharc győzedelmesen befe­jeződött. Amikor erre nagy tömeg gyűlt össze, a katonák gépfegyverek­kel sortűz alá vették a bennszülötte­ket, és számos lakost megöltek. Két nappal később Tumbi faluban ha­sonló módon többszáz férfit, gyerme­ket és magános »asszonyt gyilkoltak meg. A tudósító felsorolja mind az 50 falu nevét és hozzáfűzi: a hasonló sorsra jutott falvak nevét vég nél­kül lehetne még sorolni. Egy pillantás az Infernóba A gyűlölt titkosrendőrség (IDE) esztendők óta próbálja elfojtani a hazafias szervezetek szabadságmoz­galmait. A bennszülötteknek megtil­tották rádióvevőkészülékek tartását,. Minden afrikainak állandóan útleve­let kell magával hordania és lakóhe­lyét csak a hatóságok hozzájárulásá­val változtathatja meg. A kibírhatatlan helyzet miatt so­kan menekülnek. Nyugati hírügy­nökségek közlései szerint Kongó déli részében 40 ezer bantu menekült ta­lálható, aikik Angolából kerültek oda. Csupán ez év áprilisában 16 ez­ren voltak kénytelenek elhagyni ha­zájukat. Angolában még ma is feudális ter­melési viszonyak uralkodnak a tör­zsi szervezet maradványaival. Minden angolainak esztendőnként legalább 6 hónapot kell dolgoznia (valójában kényszermunkán) és évente 250 escudos adót kell fizet­nie. Az afrikai mezőgazdasági mun­kás csupán ötödét-hatodát kapja An­golában annak a bérnek, amit a por­tugál mezőgazdasági munkásoknak fizetnek. A lakosság 98 százalékban anal­fabéta. Huszonnyolcezer lakosra jut egy orvos. Az oktatást és az egészségügyet vizsgálva Angola a világ legelmaradottabb területeihez tartozik. jogtalanul, mint az állatok A portugál kormány mindezek el­lenére azt akarja bebeszélni a világ­nak, hogy Angolában békés polgári rendet honosított meg. Nos, mi a valóság? A négy és fél­millió lakos közül mindössze 40 ezer angolai-afrikainak adták meg a por­tugálok az állampolgári jogokat. A több mint 4 millió lakos teljesen jogtalanul él, rosszabb körülmények között, mint az állatok. A rabszolga­ságot 1878-ban törvényesen meg­szüntették, de ezen a portugál gyar­maton a rabszolgaság lényegében ma is létezik. A hatóságok 250 ezer af­rikait életfogytiglani munkára „ad­tak kölcsön” bányatársaságoknak, építőipari vállalatoknak és ültetvé­nyeseknek. Felügyelők korbácsai suhognak a munkások hátán. A szörnyű kínzá- [ sok következtében a gyerekek 60 százaléka, a felnőttek 40 százaléka pusztul el időnek előtte; ez az oka annak, hogy az angolai lakosság szá­nja nem nő. Angola nagy és gazdag ország. Se­hol Afrikában, de más földrészeken sem olyan buján tenyésző a termé­szet, mint itt. Angolának rendkívül sok gyémántja, mangánja, uránérce, olaja és szene van. Mindebből a ha­talmas kincsből azonban semmi sem jut a lakosoknak, akik fékevesztett terror és elképzelhetetlen kizsákmá­nyolás alatt nyögnek. Mindennapos eszköz az úgynevezett Cavallira, ez az orrszarvú bőréből készült korbács, amely az áldozatoknál belső vérzése­ket és gyötrelmes halált okoz. Vagy az úgynevezett Baramatola, amely asztalitenisz ütőre emlékeztet. Ebben néhány nyílást vájnak ki, és amikor a szerencsétlen páriákra sújtanak ve­le, az kiszakítja az áldozat húsát. Terebélyesedő, erősödő szabadságharc A huszas években számos kisebb politikai szervezet alakult, amelyek az afrikai dolgozók életviszonyainak megjavítását tűzték ki célul. Ezek a szervezetek az elmúlt időszakban ha­talmas fronttá tömörültek, amely a. fegyveres ellenállás egységeivel is rendelkezik. 1955-ben alakylt meg Angolában a kommunista párt, egy­idejűleg más hazafias pártokat is megszervezték. Egy-egy felfegyver­zett egységben, amelyek a nemzeti szabadságért küzdenek, 2—2 ezer férfi található. Bár a portugálok szigorú cenzúrát vezettek be, mégis nap-nap után újabb és újabb jelentések futnak be arról, hogy nő, terebélyesedik a sza­badságmozgalom. A szabadságharco­sok győzelmes akciókat bonyolítanak le. A portugál csapatok utánpótlási vonalai közül számos országutat, hi­dat, támaszpontot és repülőteret romboltak szét. Méterről-méterre haladva hódítják vissza a portugál gyarmatosítóktól hazájuk földjét. Ülünk az árokpart gyegJ Jobbra Hejce pirostetős, apró házai kapaszkodnak a dús erdők koronáz­ta hegyoldalon. Előttünk, ameddig a szem ellát, hatalmas kukoricatábla. A sorok között serényen hajladozó tsz-tagok. Irtják a gyomot. A „hejcei tanár” megtörli szemüvegét, majd a zsenge füvet simítgatva szemléli a távoli mozgást. — Igen, ma kijöttek nyolcvanan. Este sebtében hívtuk össze a köz­gyűlést. Kiderült, hogy nem is olyan nagy a baj. Tegnap néhányan azért maradtak otthon, mert úgy gondol­ták: amíg akad tsz-tag, aki egy kapa­vágást sem tesz, miért fáradozzanak ők hajnaltól napestig. Megmagya­ráztuk, mi a helyzet, azoknak is akik holmi gonosz mostohának te­kintették a közöst. Persze, az volt az igazi baj, hogy a vezetőség már hamarább nem találta meg a leg­helyesebb megoldást. A domboldalról fával rakott sze­kerek gördülnek lefelé, idehallik a fogatosok lovatcsitítgató pisszegése. — Különben nincs itt baj. Az igaz, hogy nem túlságosan jók a földek, különösen nem búzának. De ara- nyatérők takarmánynak, gyümöl­csösnek, málnásnak. Ez, csakis ez lehet a termelőszövetkezet jövője. Azt termelni, ami mindenkinek hasznos. És egy-két év múlva azután másként látják majd a közös dolgát a hejceiek is. Ha mindent úgy tesznek, ahogy a legjobb, ha most a sarkán áll mindenki. Van persze, ami sürgető. Például, feltét­lenül hozzáértő mezőgazdász kell. í^irill betűkkel írott levél magyar fordítása és egy ismeretlen bájos kislány fényképének reproduk­ciós másolata került hozzám. Meg­próbáltam a térképen követni útját: a sok postai bélyegző között nehéz eligazodni, ma sem tudom, honnan indult el az üzenet, amelynek cím­zése így hangzik: Potenga Jánosnak Diósgyőr, Magyarország. A címzett már nem él. Potengáné is régen elköltözött Miskolcról, de a levél mégis hozzátalált a barátság útján. Nem mindennapi történet. Hány és hány ezer kilométert utazott a boríték, benne a fénykép, amíg Budakeszin felbontotta egy reszkető kéz! — Ki írhat nekem! Más országban a világon senkim sincs. „Köszöntőm Potenga János, vagy egyszerűen csak Jani bácsi és néni... A nevét sajnos nem tudom, valószí­nűleg maguk is elfeledkeztek már Szakértelem nélkül, előrelátás nél­kül igazában tervezni nem lehet. Pedig kézzelfogható eredmény már ez évben is kell... Kozma Lajos elvtárs, a „hejcei ta­nár” elgondolkozva szemléli a mesz- szi hegyoldalt. A helyet, ahol néhány év múlva gyümölcsös, vagy új erdő ver majd gyökeret, vagy éppen gazdag málnás ad majd hasznot, nemcsak a kis abaúji falunak, de az egész társadalomnak. S ha ki is mondja, amit gondol, azt nagy fi­gyelemmel hallgatja, aki vele be­szél. Mert ilyen ember, mert így is­merték meg röpke másfél hónap alatt. Így ismerték meg szavaiból, de tetteiből is. — Kozma elvtársat keressék csak meg. ö rpindent elmond a termelő- szövetkezetről. Mindenkitől jobban ismeri az eredményeket, problémá­kat — ő a mi tanárunk —, mondták a tsz-ben. S ezt mondja rá még az olyan ember is, akinek nemigen tetszett, amikor megmondta az iga­zat. Pedig ilyesmi másfél hónap alatt bizony nem egyszer előfordult, s ahogy mondogatják, még elő is fordulhat. Noha nem fűzi különö­sebb kapcsolat Hejcéhez, a termelő- szövetkezethez. Vagy talán mégis? — Segíteni küldött a minisztérium három hónapra. Örömmel jöttem, s most, másfél hónap után még in­kább örülök, hogy eljöttem. Így be­szél önmagáról és a tsz-ről, ha ép­pen valaki megkérdezi tőle. De leg­szívesebben csak a munkáról, a ter­vekről, a problémákról szól, úgy, mintha egyszersmindenkorra itt vert volna tanyát, vagy éppen mintha arról a. családról, akik ott laktak: S kapitány és családja. Ahogy írok, nem tudom éltek-e még, vagy sem* hiszen azóta sok idő elmúlt, de én hiszem, hogy megkapjátok levelem és válaszolni fogtok arra. Itt küldök két fényké­pet, hogy megnézzétek és tudjátok, ki ír nektek. Mama solcat mesél arról, hogy milyen jó volt ná­latok. Kérlek, válaszol­jatok és írjatok minden­ről részletesen. Azt aka­rom hinni, hogy meg fo­gom Icapni a választ. Forró üdvözlet nektek: Tulja.” Dehát Potengáné nem tud oroszul. Elfelejtette azt a pár szót is, amelyet annak idején a felszaba­dító kapitánytól és csa­ládjától tanult. Felkiál­tott, amikor a levelet le­fordították: — Tulja, a kicsi Tulja, s a kapitányék! Hát hogyne emlékeznék! Emlékeiben újra meg­jelent a Győri-kapu 72 alatti ház, a háború, s a háború utáni évek: nála szállt, meg feleségével a kapitány, itt született Tulja, akit magyarorszá­gi tartózkodása idején Rózsinak becéztek. Ezt könnyebb volt meg­jegyezni, mint ahogy a kislány mamája is más nevet kapott: ő Sári volt. Ami­kor odahúzódik a papa mellé, s hall­gatja, hogy mesél neki folyókról, er­dőkről, távoli, s mégis közeli orszá­gokról, népekről, ismerős és ismeret­len emberekről, romjaiból újjáéledő városokról; s messze valahol egy ki­csi házról, ahol sokezer kilométerre rokonaitól, hazájától meglátta a napvilágot Tulja. így indult el a le­vél, s így talált rá sok-sok nap után a szülői házra azon az úton, amelyet 16 évvel ezelőtt a hős apa és sok-sok hős végigharcolt. Hogy boldog legyen Tulja és bé­kesség honoljon a Győri-kapu 72. évek óta élné a hejceiek változó életét. Igaz, ismerni ismerte, elmé­letben. Hiszen mint a Kertészeti Fő­iskola marxista—leninista tanszéké­nek tanára, ismeri és tanítja a szoci­alista mezőgazdaság ismérveit, je­lentőségét a szocializmusban, a kommunizmusban. Őszintén szólva ezért is kapott örömmel az ajánla­ton: menjen ki három hónapra falu­ra. Csak éppen abban van a különb­ség, amilyen gondolatokkal jött és amit tesz. — Tanulni jöttem, megismerni mindazt, amit itt látok, — mondja mosolyogva, szerényen. A hejceiek meg azt mondják: — Ez igen. Ez a mi tanárunk vál­lalta, hogy eljön ide Budapestről se­gíteni. Most azután van kitől tanul­nunk. Mert amit mond, amit java­sol, az olyan, mint a gyógyszerész legjobb orvossága. Mondják a járásnál, meg a tsz- ben, hogy alig érkezett meg, már azokkal beszélt, és azt mondta, akik a legtöbbet tehetnek és ami a leg­jobb a közösnek. Beszélt a párt- szervezet vezetőivel azután a tsz ve­zetőségi tagjaival és néhány nap alatt nemcsak megismerte a falut, de annak történetét is. Később pe­dig? Mindig ott avatkozott be, ahol a legjobban szorított a cipő. Például a közös vagyon tiszteletének, meg­becsülésének első ízben igazán az ő útmutatásával szereztek érvényt Hejcén. Itt van például — azaz a volt elnökhelyettes esete. Észrevette a vezetőség, a tagság egy­Angola vérzik, harcol és győz A portugál gyarmati terror kiűzte ezt a néger gyereket hí. Éhség gyötri. Síró arca, szomorú szemei vádolnak. alatt is! Onodvárí Miklós A „hejcei tanár"... Tulja... ... és a ház, amelyben született. A barátság útján

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents