Észak-Magyarország, 1961. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-09 / 83. szám

Vasürnap, 1961. április 9. ESZAKMAGYARORSZÄG A MÉRNOKNÉ ondor Gáspár nem könnyen lelkesedő ember. Nem nagyon érdekli a mások gondja-baja, öröme, inkább a saját hétköznapi életével bíbelődik, s mert öt gyermekkel ál­dotta meg a sors, tökéletesen meg­értem öt. Beszélgetni se nagyon szeret, szó- fukar. Hanem azért a minap mégis csak megoldódott a nyelve. Nemrég jött haza egy szanatóriumból, friss volt és vidám, mintha kicserélték volna. Csodálkozva figyeltem, hi­szen még az orvosokról táplált, nem éppen hízelgő véleménye is merő­ben más volt, mint két hónappal ez­előtt. S hogy a csodálkozásom még nagyobb legyen: ö volt, aki meg­invitált egy pohár sörre, mondván, hogy szerelne elbeszélni egy törté­netet. A történet így hangzik: — Amikor mintegy két és fél hó­napja. értesített az SZTK, hogy a szanatóriumi beutalásom megérke­zett, cseppet sem örültem. Tudod nagyon jól, irtózom az új környe­zettől, s nincs számomra kínosabb, mint. idegen emberek közé menni'. Node végül is rászántam magam — üsse kö, elvégre öt gyermekem van, a legidősebb most fog érettségizni —~ és elutaztam. A Dunántúlon, egy kis várostól két kilométernyire volt a szanatóri­um. Hatalmas, nagykiterjedésű park közepén állt az épület, egyemeletes, nemrégiben renovált kastély. Illetve volt kastély, hirtelen nem 4is jut eszembe, melyik hercegé lehetett va­lamikor, dehát ez nem is lényeges. Szép, csendes, nyugodt hely volt, a parkban százados tölgyfák, a kas­tély előtt impozáns szökőkút, függő- ágyak, és csodálatosan tiszta levegő. Az orvosok barátságosak, a koszt bőséges és tápláló, két hónap alatt kilenc kilót híztam. Szóval szép volt. az idő kitűnő, a tavasz nem pajzánkudolt, becsület­tel zöldbe borított mindent, s ez még szebbé tette napjainkat. Egy hét elteltével megalakultak a baráti körök, külön a sakkozók, az asztali- teniszezők, a römizők, külön a könyvbarátok és külön az ember­kerülők. Mondanom sem kell. hogy egy ideig én is az utóbbiakhoz tar­tóztam, de azután csak elkapott en­gem is a társaság utáni vágy, s így csöppentem bele a mérnökné társa­ságába. Igen kevert társaság volt; j?gy tanár, egy traktoros, egy cigány- zenész, a mérnökné és én, a fő­könyvelő. Pompásan megértettük tagunkat, sokat, beszélgettünk és ömiztünk. A mérnökné volt a tár­saság lelke, kedves, vidám nő, nem polt több negyven évesnél. Annyit tudtunk róla, hogy a minisztérium­ban osztályvezető, két gyermek any­ja, a férje bányamérnök. Ismétlem, o volt a társaság lelke, s oly sokol­dalú, művelt, hogy néha szinte fél­tünk vitába bocsátkozni vele. Két Elegen nyelvet beszélt tökéletesen, az angolt és a németet, a tanárnak azonban azt mondta, hogy az orosz­ról is rövidesen elmondhatja ugyan­azt. Emellett kitűnően zongorázott, s esténként a hallban nem egyszer felcsendült fürge ujjai alatt Beetho­ven. Liszt, vagy Schubert egy-egy örökszép melódiája. Mint nö is szép volt. Nagyon elegánsan öltözött. Mozdulatai finomak, s külön élvezet volt látni, ahogy eszik. Művészi tökéllyel kezelte a. kést, a villát, s magamban esküdni mertem volna rá, hogy a mi mérnöknénk ősei a hétágú koronák birtokosai lehettek. Ne is csodálkozz rajtam, hogy erre a következtetésre jutottam, ennyi előkelő bájt, nemes egyszerűséget és felülmúlhatatlan intelligenciát igen ritkán lát egy csomóban az ember. I e, ne mosolyogj, nem lettem szerelmes belé. a feleségemet nagyon szeretem, mindattól függet­lenül, hogy a nyelvosztásnál kétszer jelentkezett. Ö is más, meg a mér­nökné is más volt, s hogy oly nagy­szerűen teltek a. napok, ezt neki kö­szönhettük. Hanem, egyszeresük sug­dosni kezdtek az emberek. Es éppen a mérnöknéröl. Képzelheted meg­döbbenésemet, amikor az egyik ta­karítónő félrehívott és sajnálkozva mondta: • — A mérnöknél tegnap délután a padláson láttam. Olyan furcsa arc­kifejezéssel járkált, s valamit kere­sett a gerendákon. — Az orvosnak jelentette az ese­tet? — Hogyne. Ez kötelességünk. Hirtelen mérges leltem: — De az nem, hogy a betegeknek is elpletykáljon mindent. A takarítónő elment, én pedig hallgattam. Figyeltem a mérnöknél. Azonban semmi változást nem vet­tem észre, ugyanolyan kedves, nagy­szerű nő maradt, míg egyszer, egy délután,, amint éppen ki akartam, menni az udvarra, látom ám, hogy a mérnökné a pincelejáratnál el­tűnik. Megdöbbentem. Mi keresni­valója van a pincében? Mégis igaz lenne a szóbeszéd, hogy időnként a leglehetetlenebb helyeken akadnak rá, amint elmélázva keres, kutat, s néha ilyenkor könnyet is látnak a. szemében. Bennem felötlött a gondo­lat: hátha köze van ehhez a házhoz, hátha éppen valami gyermekkori emlék után kutat, lehet, hogy roko­nai voltak a volt hercegék. A meg­jelenése, a modora, a műveltsége __ n em látszott lehetetlennek. Mindez pillanatok alatt cikázott végig agyamon, s már mentem is utána, csendben, észrevétlenül. Kat- tanást. hallottam, világosság lett, s a hosszú kőkockás boltozaiú pince- folyosói| a fal mellé húzódva lestem a mérnöknél. Valóban különösen viselkedett. Lassú léptekkel ment, vizsgálgalta a falakat, majd az egyik kiugró kő­oszlopnál megállt. Gyufát gyújtott, s hosszan nézett valamit a falon. Üjabb gyufát gyújtott, majd ismét egy másikat. Legalább tíz percig időzött a fal­nál, végül lehajtott fejjel, mélyen elgondolkozva kiment a pincéből. Izgatottan siettem a gyufagyújlás helyére. Sokáig vizsgáltam azt a részt az öngyújtóm fényénél, de semmi különöset nem láttam. Csu­pán az egyik kőkockán volt. néhány karcolás, talán betűk lehettek vala­mikor, amit az idő, zord piszok, és zöld penészhártyával vont be. l\/í őst már engem is izgatott a mér- nökné viselkedése, a fantáziám gyerekes módon bővülni kezdett, meghallgattam minden suttogást, ami a szegény asszonyról szárnyra költ, Mert lassanként sajnálni kezd­tük. Nem vitás, a mérnöknének va­lami bogara van, valami nincs nála rendben. Mert lehet-e másra követ­keztetni, amikor egy nő hajnalban felkel, csak azért, hogy a személyze­ti épületek körül kószáljon, vagy a padlásra mászkáljon. Társaságban észre sem lehel venni, hogy baja lenne, hanem ezek az időnkénti ma­gányos bolyongások... A második hónap vége felé azon­ban egészen váratlanul megoldódott a rejtély. Nagyon szép tavaszi dél­után volt. összeszokott társaságunk is egy fonott kerti asztalnál römi- zett. A mérnökné nagy szerencsével játszott, szellemes mondásain jókat nevettünk. Egyszer csak hirtelen fel­ugrott. szaladni kezdett; a kastély előtt elterülő kerek virágágy felé. Ta­lán tíz méternyire lehetett, s látjuk, hogy egy öreg, csizmás, kerek kala­pos parasztember nyakába borul. Én. illendőség ide, illendőség oda, utánamentem, A mérnökné szemé­ből patakzott a könny, s úgy sírva- vevetve beszéli: — Hál nem emlékszik rám. Gábor bátya? A Julisra? A Szántó Julis- ra? A kis mindenesre, akit maga annyiszor megmentett a főkomor­nyik haragjától. És amikor elveszett az a nyaklánc, akkor is maga. állt ki mellettem, drága Gábor bátya. Meg hányszor segített nekem fölvinni a padlásra a kimosott ruhái, és hány­szor s'egített a pincéből szenet fel­hozni. Hát nem emlékszik? Az idős ember először csak nézte a mérnöknét, majd a bal keze után nyúlt, Arca megkerekedett, mosoly- Vott: v — Most már igen. Hát. Ye vónál a Juli! Látom a kezedről, erről a kis- vjjról ni, a vágás helye még itt van. Mondtam, hogy hagyd békén azt a nagy fejszét, nem gyereklánynak való az! Hát bizony, Juli, eljárt az idő! — Maga itt dolgozik, Gábor bátya? — Itt, Kertészkedek. Beteg vol­tam. operáltak, és ma jöttem először dolgozni. És te. Juli? Látom, nagy vaccsáaa lett belőled, te jány! — Mérnök lett belőlem, Gábor bátya. A minisztériumban dolgo­zom, ... T assan visszamentem a társaság­hoz. Hogy miről beszélgettek még ezután, már nem tudom. nem. is na­gyon érdekelt. A rejtély megoldó­dott, a pincébe, padlásra járások rejtélye is. A mi mérnöknénk — később azután elbeszélte — cseléd­lányka volt a hercegi kastélyban. Hanem még ma sem értem, hogy tudott ennyire átalakulni, ennyire előreszaladni! Képzeld, két idegen nyelv tökéletes bírása, mérnöki dip­loma, minisztériumi beosztás, és ... na. szóval én még mindig kételke­dem, itt valami sántít, különben ne­ked mi a véleményed? — Egyszerű történet — válaszol­tam —, mert egy miniszter és egy osztályvezető között mégis van né­mi különbség, nem? — Természetesen. — Na látod. Hány minisztert mu­tassak, akik ugyanolyan mélyről in­dultak el, mint a te mérnöknéd ... — De mégis... ha ismerted volna, ha te lettél volna két hónapig mel­lette, akkor... .— Akkor — vágtam közbe — ak­kor talán jobban sikerülne az az írás róla, amit ezek után meg szán­dékozom írni. — Hát én is azt hiszem. Valóban, jobban sikerült volna. Holdi János Könyvespolc ; MIELŐTT ELFELEJTENÉM \ Kőműves Imre Tizenkét, hosszabb-rövidebb elbeszélést tartalmaz az ízléses kiállítású kötet.- Kőműves Imre, az illega­litásban is keményen harcoló kommunista, a hajdani MSZMP pártmunkása írja meg ebben a tizenkét el­beszélésben visszaemlékezéseit a huszas évek második leiében történtekre, a kommunisták, a Magyar Szocia­lista Munkáspárt sok nehézséget, küzdelmet, börtönt vállaló tagjainak munkájára. Egymástól független, önálló, kerek elbeszéléseket találunk a kötetben, mégis, kötet olvasásakor úgy érezzük, mintha regényt olvas­nánk, egybefüggő, folyamatos cselekménnyel. J£gybe- íüggővé teszi elsősorban valamennyi elbeszélésnek azonos témája: a kommunisták, a munkások harca Kórthyék zsarnoksága ellen. A Horthy-világban sem hátráló, hős forradalmárok küzdelmeit, veszélyeikkel «11 életüket és a feudál-kapitalista Magyarország dlamrendjének jellemző alakjait idézik az egyes írá­sok. X tizenkét elbeszélésből, mint a mozaik, áll össze az egységes kép az ábrázolt időszak történetéről. A kötet címadó elbeszélése — egyben terjedelmileg leghosszabb írása — Kőműves Imre bebörtönzését, a toloncházban töltött hónapjainak fordulatait mutatja be, de nemcsak az ő sorsáról szerezhetünk belőle tudo­mást, hanem megismerjük azt a rohadt államgépe­zet. amely még az önmaga alkotta, szociálisnak sem­miképpen sem nevezhető törvényeknek és egyéb jog­szabályoknak is teljes sárbatiprásával üldözte mind-- szokat, akik a hatalom ellen, a nép érdekében szót emelni merészeltek. j , A többi tizenegy elbeszélés közül egy — A vörös veto0 T- forradalmár diákok 1919-es harcos élményeit Ul ell-'nk, míg a többi a huszas évek második felé­elbeszélései „ nek harcait, az MSZMP küzdelmeit mutatja be. illetve azokból villant fel képeket. Jólsikerült portrékat talá­lunk a Horthy-korszaik ügyészeiről, bíróiról és meg­ismerhetjük az illegális lapok szerkesztődnek, röpira- tok kiadóinak hősi küzdelmeit. A Horthy-világ két arca tárulkozik elénk ebből a jólsikerült kötetből. Egyik oldalon a hatalomban lévő, az azokat kiszolgálók kegyetlen csoportja, a féktelen terror, másik oldalon — a börtön és nem egyszer a bitóra árnyékában a hihetetlen nyomorban sínylődő munkástömegek és azok élén a forradalmárok csoportja. A kötet minden elbeszélése történelmi adatokon alap­szik. S eppen ezért tett nagv szolgálatot Kőműves Imre el menyeinek elbeszélés-kötetben való feldolgozá­sával, mert emlékezteti a kortársat, mielőtt az elfelej­tené, inti a iiatalságot és általában az egész magyar társadalmat, amelynek egyes egyedei nagyon könnyen felejtik a llorthy-ellenforradalom 25 esztendejét. A történelmi tények hűséges feldolgozása mellett Kőműves Imre minden egyes írásában irodalmi művet is alkotott. Stílusa élvezetes, olvasmányos; művében a hiteles tenyközlős és a jó olvasmányosság igen sze­rencsésen ötvöződik. A Kossuth Könyvkiadó nagyon szép kiállításban, több egészoldalns illusztrációval adta közzé a könyvet. A borítólapon a toloncház ablaksora és előtte a puskás toloncházi rendőr-fogházőr rajza mintegy jelképezi a kötetben ábrázolt korszakot. Jól választotta meg a címadó novella, illetve a kötet címét is a szerző: Mi­előtt elfelejteném tf"n. mind többször és mind többet erről a korszakié' hogy soha se felejtsük el keserű tanulságait. (benőttek) Néhány óra a 80 éves Mészáros Dezső festő-szobrászmű vésznél a i ___Sajóé csegről indult A borsodi gazdag élele útjára. Művészi pályájának első • állomásai Róma, Nápoly, Capri szigete. Capri- ban az 1908—1909-es években mint­egy nyolc hónapot töltött. Itt érték élete első nagy élményed. Együtt, la­kott a Capri-i orosz kolónia tagjaival, akik barátságukba fogadták a fiatal magyar művészt és megosztották vele szállásukat. A különféle forradalmi irányzatokhoz tartozó orosz politikai menekültek között, szinte naponta találkozhatott a szállásától nem mesz- sze lakó Gorkijjal, aki ugyancsak megszerette a különös képeket, festő Mészáros Dezsőt s nem egyszer mondta neki: ..Te is elég bolond, vagy, hogy vihesd• valamire." Megis­merte az olasz halászok életet, együtt halászott velük, ez volt létalapja. A kolónián gyakran volt hajnalok­ig tartó heves ■ viták tanúja, máig is csak azt sajnálja, hogy keveset ér­tett. ' belőlük, mert nem tudott oro­szul. Emlékszik, milyen élesek vol­tak a forradalmárok és a tolsztojánu- sok vitái. Más nemzetiségű írókkal, művészekkel is találkozott itt, így többek közt Axel Művikével, a „San Michele regénye” világhíres írójával. Capri utón Párizs következett. Itt is akadtak csakhamar barátai első ki­állítása után. amelyet a Galerie Sa- gof-ban rendezett. Az akkor javában viharzó párizsi képzőművészeti és irodalmi forrongások közepette is feltűnést keltettek ..Óceánia’" és ..Elet idegen planétákon” című szí­nes tusrajz-sorozatai. továbbá a föl­dünk őskorának állatvilágát, tájait megelevenítő képei, amelyek nem­csak a kritikai fórumok, hanem írók. tudósok figyelmét is a magyar mű­vész felé terelték Lelkes hívévé sze­gődött többek közt Maeterlinck, a tudósok közül pedig Camille Flam- marion, a híres csillagász, aki több képet is megvásárolta. Nézegetem a régi rajzsorozatok megmaradt példányait, amelyeknek hátán világvárosok — köztük Buda­pest — kiállítási csarnokainak sora s a kiállítási dátumok jelzik, mek­kora utat jártak meg a 40—50 éves művek azóta. Egyik-másik kép há­tára odaragasztotta a művész az egy­korú sajtókrit.ikákat is. így megesett, hogy a ma már pótolhatatlan kriti­kai dokumentum a képpel együtt a vásárló birtokába került. Különösen érdekes, hogyan látta a most 80 éves Mészáros Dezső ifjúko­ri fantáziájával az idegen csillagza­tokon vk'sei‘dült életet, tájakat. Föld­ből kinőtt, félig ember, félig növény­szerű lények, burokba zárt embrió- szerű férgek, liánokon libegő óriási pillangóik, a talaj felszínén kavargó, kigyózó sugarak, az égbolton egymást keresztező szürke áramvonalak, ame­lyeket egy-egy villanó fénykéve bont meg. El tudom képzelni, hogy az ilyen képeken mennyit vitatkozhat­tak a tudomány emberei. Az ősz mű­vész, akinek a hallása, látása már meggyengült, de szellemi frissessége nem lankadt, elérti gondolataimat és felnevet: — Na. öreg cimbora, most, amikor a szputnyikok szelik már keresztiil- kasul a. világűrt, hamarosan kiderül, jól láttam-e én az életet az idegen planétákon. Lehet, hogy a Vénuszon vagy a Jupiteren nem ilyen, de va­lamelyiken talán van ilyen is. Afrikába, Indiába, Ceylonba is el­került Mészáros Dezső. Hogyan? Még Capriban ismerkedett meg bizonyos Julius Eck nevű svájci rovargyűjtő­vel. akivel később egyezséget kötött: gyűjt neki egzotikus rovarokat Afri­kában és Távol-Keleten, Eck úr pedig megfizeti azokat, darabonlkint. Így ha­józott üt Egyiptomba, ahol rövid időt töltött Alexandriában és Kairóban, majd Tuniszban horgonyzott le tartó- sabban. Itt szaharai tájakat, arab em­bereket festett. Majd Ceylonba tette át székhelyét, ahol majdnem egy évet töltött. Egyik kalandja a másikat ér­te a dzsungelben lepke- és bogárva­dászatain, de művészi élményei is gazdagodtak. Ekkor jelentek meg ké­pein, agyagszobrain, kerámiáin az ősállatok és mammutok helyett az elefántok, tigrisek, oroszlánok, majd a távol-keleti vallásos és filozófiai hagyományokhoz kapcsolódó ősi mo­tívumok: pagodák, Buddha-szobrok. asszír-babilóniai figurák, keleti virá­gok. kígyók, sárkányok, ferdeszemű, misztikus emberfigurák, továbbá a rovásírás mint díszítő elem. vagy a díszítő elemek közé iktatott ősi ma­gyar jelmondat. Távol-keleti élményeiből és Kelet művészété­hez való vonzódásából fakadt művei telelték mind gyakoribb budapesti kiállításai alkalmával Ismét tudósok, írók. művészek figyelmét Mészáros művészetére. Elsősorban Felvinci Ta­kács Zoltán. a tudós művészeti Író és kutató, a Keletázsiiai Múzeum igaz­gatója kötött vele ma is tartó barát­ságot és vásárolta meg a Múzeum részére sok képét, szobrát. Egy né­met filozófiai társaság a 20-as évek­ben rendezett kiállítást Mészáros ké­peiből s a tárlat anyagával nemcsak a napi sajtó, hanem a tudományos szemlék is élénken foglalkoztak. Rózsaffy Dezső, a Szépművészeti Mú­zeum igazgatója már korábban köz­rejárt, hogy Mészáros műveit Üj-Zé- landban az aucklandi városházán rendezeti „Theosofical Arts” 'kiállí­táson bemutassák. (A 30-as években az őstörténész Lambrecht Kálmán nagy cikkben vitatta, mennyiben fe­dik a művész ősállat ábrázolásai a „valóságot".) — Azt hiszem — mondja az ősz művész — Üj-Zclandban még kívü­lem egy magyar művésznek sem volt kiállítása. Mozgalmas művészi pályájának ér­dekes epizódjai ezek. Nehéz volna idesűríteni mindazt, amit Párizs, Bu­dapest, London. Stockholm, Varsói Isztanbul kiállítási termeiben, mű­vészeti köreiben szerzett élményei­ről. tapasztalatairól ízes humorával elmond. Fakó írások, levelek, kriti­kák, vitairatok, füzetek, könyvekj fényképek garmadájában turkálok. Egyik érdekesebb dokumentum a másiknál. Évtizedes barátsága és le­velezése ' Medgyessy Ferenccel. 1935-ben Czóbel Bélával együtt ren­dezett kiállítása... Közös barátunk; Rózsa Miklós és a KÚT (Képzőmű­vészeti Üj Társasága), Nemzeti Sza­lon, Müvészház, Tamás Galéria; Ernszt Múzeum. Különféle művészeti mozgalmak, csoportosulások ütközé­sei. Nevek röpködnek a levegőben. Cesanne, Gauguin, Van Gogh, akik­nek a művészetét a nyugatiak, közül legközelebb érzi magához. Aztán me­gint egy magyar művész neve kerül szóba, akihez Mészárost igaz barát­ság fűzte. A tragikus sorsú Guidesy Lajos neve. E pillanatban Juhász Gyula 1925- ben írt megrendítő verse jut eszem­be: „Gulácsy Lajosnak”. Gulácsy ak­kor már Lipótmezőn az elmegyógy­intézet lakója voll s ott is halt meg a 30-as évek elején. Drága kedélyű Dezső bátyám vé­gigsimítja homlokát, kissé elkomoro- dik, aztán derűsen beszéli: — Igen szerettem Lajost. Mikor a képeimet először látta, azt mondtat „Ha te ilyeneket festesz, nemsokára Lipótmezőrc kerülsz”. Sokat ivód­tunk egymás bolondságain. Ami­kor mégis ö került Lipótmezöret meglátogattam, A kertben találkoz­tunk. Na cimbora. ki került előbb Lipótmczőre? — mondom én. Lajos­nak voltak világos pillanatai, mint éppen akkor is. Hát én — felelte. — De azért csak irigyelhetsz. Mert ma ez az egyetlen hely, ahol a magyar művésznek nincsenek megélhetési gondjai, van szállása, ellátása, gond­talanul festhet... a, Távol-Keletig, a Az osvilagtg, történelmi jövő­ig és az Univerzumig hatoló művé­szi látás azonban kezdettől gyakran pihent meg a magyar valóságon: az ecsegi szántó-vető, szalonnázó vagy nyájat legeltető parasztokon, a lege­lő birkákon. a nyájőrző kuvaszon, a gulyán, a fecskefészket kémlelő, az ámbátus oszlopára ürkantó paraszt gyereken, a Sajó halászain, a dimbes-dombos tájak madarain, lep­kéin, virágain, a téli táj varjúserege­in. S milyen, szinte gyermeteg áhí­tattal, játékos fantáziával, primitív és mégis utánozhatatlan, népművé­sz! eredetiséggel, bájjal festette, raj­zolta ezeket a szülőföldi élményeit igazzá! Mészáros Dezső műveinek nagyré­sze külföldi múzeumokba és neves műgyűjtők birtokába került, de sok művét vásárolta meg annakidején a Szépművészeti Múzeum, a Fővárosi Képtár s a már említett KeleUizsiai Múzeum, valamint magyar műgyűj­tők. híres színművészek, írók, tudó­sok, műbarátok. Miskolcon egyetlen­egyszer szerepelt nyilvánosan, az 1947 augusztusában lezajlott Miskol­ci ^Hét. alkalmával rendezett képző­művészeti kiállításon. Ezért éppen szűkebb hazájában kevéssé ismerik. E sorokat azért is róttam, hogy a nagy múltú, egvkor világszerte érté­kes sikereket elért, ma már vissza* vonultán élő nagyöregünket, aki é napokban tölti be 80. életévét, me­gyénk dolgozó népének, az ifjabb' nemzedéknek lerrlább képletesen ue* mutassam é r- ■ ■ t-n-zöntsük é*. Hajdú Bite

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents