Észak-Magyarország, 1960. június (16. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-26 / 150. szám
s kaeifántoi falu Újabb jegyzetek Igriciből forinttal olcsóbban. Nem telt bele félóra, megváltoztak az árak, szidtak bennünket a kofák, mint a bokrot, de akkor, fél autónyi borsóval már Miskolc fefé robogtunk, ahol ugyanezt megismételtük... Szép a kertészet, az állattenyésztés mellett a termelőszövetkezet szive, lelke. Okosan tervezték, jól tették, amikor létrehozták. — Jövőre hajtató házat is épitünk, mert• mégsem jó Így, ahogy van. Képzeld csak, ha előnevelt palántákat ültetünk ki, mi pénzt összehoztunk volna már a paprikából. Tavaly láttam a szegedi Haladás hajtató házát. Leskicceltem, s kit ügyes lánnyal a terveket idehaza elkészítettük. Addig nem nyugszom, amig meg nem építjük. Hallottam, a mezőgazdasági osztályon korainak tartják még ezt. Attól tartanak, sok pénzünkbe kerül, megbillenti az építkezés anyagi egyensúlyunkat. Dehát: így volt ez annak idején az alagcsö- ves öntözőberendezéssel is. Honnan vesztek ennyi pénzt? — kérdezték. Nem törünk be érte egyik bankba sem — feleltük. S kiment a százhúsz ember, mint már mondtam is: két hét alatt megcsináltuk. Sokan csak akkor tudták meg, mikor a bemutatóra a meghívót küldtük. Csodálkoztak, mosolyogtak, s bólogattak: — Kacifántos igriciek! • Van is ebben valami, összetartó, szorgalmas nép. Az is volt mindig. Akárki megmondja: jól gazdálkodtak a csátkörnyéki síkságon. Én — hadd mondjam ki őszintén — valami különöset vártam. Izgalom kapott el, amikor odamenet Igrici felé közeledtünk. Visszaemlékeztem az öt hónap előtti eseményekre, s vártam, milyennek mutatkozik be most, nyári napsütésben a falu? Gondoltam, panasszal lesz tele az elnök: nincs istálló, építkeznének, de nincs anyag, széthúznak az emberek, nem akarnak dolgozni az új tagok... meg ilyenek. Am, akárhogy faggatom, kerülgetem, egy zokszót nem tudok kihúzni belőle. — Mondd csak! — támadok aztán nyíltan —, mindent bekapáltatok? — Kétszer... — A takarmányt összegyújtöttitek? — Már el is felejtettük... — Az aratásra felkészültetek? : — Készen állnak a gépek, élesítjük a kaszákat. — Építkezés!... — Nem panaszkodhatok — Mikor pihentek? I — Na látod! Ezt nem tudnám megmondani ... Búcsúzáékor aztán (mert ez mán télen is a fejemben motoszkált) megkérdem Török Lászlót: i — Régóta ismerlek. Tudom, hogy ,nem idevalósi vagy. Azt is tudom* )hogy amikor kézbe vetted a termelőszövetkezetet, rövid néhány hónapra gondoltad. Amig rendbejönnek á . dolgok. Amint látom, egyenesben }vagytok. Itthagynád most Igricit? I Gondolkodik, de nem sokáig. i — Egy másik Igriciért. De az is \ilyen kacifántos legyen... önöd vári Miklós HEJOBABAI KEPEK zöcsáti járás területén itt nyílt először önkiszolgáló bolt, amelyet a helyi földművesszövetkezet hozott létre. Nagy érdeklődés kísérte mindvégig az átalakítást, s nem sokkal a megnyitás után, igen sokan vásároltak, gyönyörködtek az új boltban. Ugyancsak a lakosság kényelmét szolgálja a vasútállomáson nemrég megnyílt Tü- ZÉP-telep. ahol állandóan három fajta szén kapható, s építési anyagokban sincs hiány. CM*6 litván level« alapján. Egy este valaki az igrici Kossuth '*r-ben papirt, ceruzát tett maga. '• 5 számolt. — Nézzük csak: mikor agitáltak, azt mondták, az egyéni gazdaság jó, ha czerkétszáz forint jövedelmet hozott nekem. Mindent összeszámolva, a terményt, az aprójószágot, a tejet, tojást... A termelőszövetkezetben pedig felmehet ez havi háromezerre is. De ne vegyünk csak kettőt. Akkor is! Ha beszorzom ezt a tagok számával, négymilliónál is több jön ki... Hát hogy termelhetnénk meg Számolt, osztott, szorzott, álmatlanul’ forgolódott az ágyon ezen az éjszakán. Másnap sem nyugodott addig, amig az elnök elé nem állt. — Török elvtárs, egy szóra! S elmondta, mi nyomja a lelkét. — Na jó! — sorolja most az elnök. — Leültettem az öreget ide az asztal mellé, arra a székre, s mondom neki: vegye csak elő migegyszer a papírt, ceruzát. Mert lesz ugyebár 65 hold dinnyénk. Ezt hat és félszázezer forint. Leadunk 80—90 hizómarhát, ami félmillió körül mozog. A kertészettől másfélmilliót várunk. S hol van még a sok szemestermény, egyéb vetemény!... Szóval, számolunk, számolunk, s egyszereseik az öreg lecsapja a ceruzát: . — Igazatok volt! Megyek kapálni. Aranyat a sivó homokból... Utoljára télen jártam Igriciben. Porhó lepte be az utakat, s a metsző janyÁri szél rigmust fütyült be a kürtőn. Berta bácsi, az öreg i|jric, J‘-hasábokkal válaszolt: „bedurran- ' ",.4 kályhába, s félóra sem telt ■<né, bekecset, bundát sqrokba dobva nevettük a kinti téli világot. — Betyárnak való idő! — nyitott ránk olykor valaki, s csizmájáról do- *bogva verte le a havat. Berta bácsi erre felkapta a fejét. — Betyár? Hol vannak már a beDe mégis innen, az igrici lápkörnyéki betyároktól, a régi világtól indult el az emlékezés és a beszélgetés csobogva, zubogva mindaddig, amig d Má-ba nem értünk. S itt aztán kiszélesedett, terebélyesedett, ömlő zu-& hataggá vált, mert ehhez már min-Y denkinek volt szava, erről minden-^ kinek volt véleménye, elképzelése ebből már senki nem akart ki-fa maradni. ú Nagy napokat, izgalmas napokat> éltek akkor Igriciben. A nagy át-2 alakulás napjait. Y Az elnökért küldöncöt szalajtat-fa tunk. Elő is került egy félóra múlva.A Zsebéből aktacsomót húzott elő. Be-4 lépést nyilatkozatok. S elém, az asz-fl talra csapta. (• — Ezt olvassátok, erről írjatokí Ezy az igazi nagy regény. A paraszti élef.£ A régi, s az új van benne. Tudjátok,y mi megy itt végbe? Forradalom. Zúg,fa kavarog az emberek lelke, dolgoznaky a koponyák. Szókul, érik már a kalász, acélosodik a búza. Nemsokára — két-három hét múlva — elkezdődik az aratás. Felkészültek erre a nagy munkára a hejőbábai termelőszövetkezetek tagjai is. A' Haladó Termelőszövetkezet gazdásza újságolja, hogy 150 hold kalászos terményt géppel aratnak majd, de szükség esetén 50 pár kézikaszást is beállítanak. Eredményesen végzik a növényápolás munkák hátralévő részét is. Általában száz ember indul ki naponta kapáAMIKOR EGY MELEG JÚNIUSI NAPON, kezemben az érettségi bizonyítvánnyal kiléptem a gimnázium kapuján, mélyet sóhajtottam. Az osztálybeli fiúk is így cselekedtek. Kis- ideig az ünnepség után a földszinti csapóajtó előtt csoportosulva beszélgettünk, arcunkról az „érett" diákok elégedettsége, boldogsága sugárzott, s mélyen meghajolva, de mégis felszabadult érzéssel, mondhatom, könnyed mosollyal üdvözöltük az előttünk elhaladó, nagyon komoly tekintetű tanári kart Ezeket a pillanatokat én soha nem felejtem el. Volt valami — számomra akkor teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan — érzés a levegőben. Ott terjengett felettünk, s hatalmába kerített valamennyiünket. Acsorogtunk a küszöbön, ízlelgettük önállóságunk első perceit. Féllábbal ahogy mondani szokás — az életben voltunk, de tudatunk, s egész belső lelki berendezésünk még az iskolában eltöltött évek izgalmainak, élményeinek rabja volt. Nem. egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy beteljesedett, amire vártunk: kezünkben az oklevél. Addig, különösen az érettségi vizsga előtt az udvaron és a folyosókon beszélgetve gyakorta hallottam, s mondtam magam Is Ilyeneket: „fiúk, ha vége lesz a vizsgáknak, s kezembe kapom a bizonyítványt örömömben kézenáll- va megyek ki az iskolából... Tájékára se nézek többet!’’ — így a másik. S most im, mindezeken túl voltunk. Rezünkben az — kinek-kinek tudása éa szorgalma szerint kiállított — oklevél, 9 nem tudtunk csak úgy,.hidegen. a négy év alatt megszokott mindennapi módon elszakadni az iskolától. A tanárok is hazafelé szállingóztak. Lassan valahogy én is kikeveredtem az ajtón. Az utcán jártam már, mélyet szívtam a délutáni levegőből, s felszabadultan, megkönnyebbülten sóhajtottam: ez is megvolt! S talán nem is aznap, nem is másnap, hanem valamivel később döbbentem rá: milyen hűtlenül, méltatlanul hagytam el én ezt az iskolát. Emiatt engem azóta is furdal a lelkiismeret. KÉT, HÁROM HÓNAP TELHETETT EL, amikor az iskola előtti téren egy padra leültem. Kellemes, meleg nyári este volt. Szemben az iskola ablakai sötétek voltak. Csupán a bejárati ajtó fölött vetett sárga fénykört egy negyvenes égő. S ekkor, ezen az illatos, meleg nyári estén kerített hatalmába először az érzés: ehhez az iskolához nekem már nincs semmi közöm, őszre, tanévkezdetre nem vár vissza engem. Ojra kir.itja kapuit, de én már nem megyek be kissé kopott aktatáskámmal azon. Tarsolyomba tette, amit tehetett, s utam- ra bocsátott „Menjetek hát! Boldoguljatok. alkossatok, gyarapítsatok. és éljetek boldogan" — csengtek vissza fülembe a búcsúbeszéd szavai. ,,Kísérjen benneteket az iskola emléke, s ne feledjétek el lelkiismeretes tanáraitokat, ezt az épületet, hová mint naív, tudatlan gyermekek jöttetek, s honnan most észben, tehetségben gyarapítva bocsátunk el benneteket Jó munkát, szép és tartalmas életet, ifjúsági" Néztem az iskolát, a komor, nagy szürke épületet, amely — úgy tetszett — ablakszemeivel szintén visszatekint rám. Ekkor éreztem először: milyen hálátlanok is voltunk. Mindazért. amit kaptunk, emlékül még egy szál virágot sem hagytunk. Eljöttünk, ki-ki a maga vegyes érzéseivel, a szélrózsa minden irányába szóródtunk, s talán, csak ha errefelé visz el.utunk, gondolunk vissza a nyolcórai csengöszóra. az osztálynaplóra, a fizika-szertárra, az izgalmas órákra, s a padra. amelybe, miként elődeink, mi is belevéstük nevünket. A leányok hasonló dolgokra érzékenyebbek. fantáziájuk, dúsabb, jobban értenek a figyelmességhez, örömszerzéshez. Ha csak egy szál virágot nyújtanak is át. 9 pirulva elrebegik a hozzáfűzött őszinte köszönő szavakat, hatásosabb, maradandóbb minden más értéknél, amit kötelességből, szokásból tesznek. A napokban az ajándékozásnak, az emlékhagyásnak különösen szép és gondolatébresztő formájával találkoztam. Egy boldog pedagógus, tett elém meghatottan egy piros szalaggal átfűzött. fekete fedelű emlékkönyvet Tábláján aranybetűkkel Ady verssor: „En iskolám köszönöm most neked.” A füzetben huszonkét lap. s minden lapon egy-egy. a végzett IV. C osztály diáklányainak bejegyzése. Ki-ki egy filozófus, gondolkodó mondását választotta, s jegyezte a lapokra emlékül. „Tudod, hogy intézd az életed? Légy vidám és elégedett" — mondja egy helyütt az, ki Goethét kedveli. „Illendőképpen élni. ez az ember nagy és dicső mesterműve” — jegyzi más, aki Montaigne szerint gondolkodik. Egy harmadik bejegyzés Ady-t idézi: „Bár zord a harc. megéri a világ. Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák." — NAGYON, NAGYON BOLDOG VAGYOK! — mondja. — Ehhez foghatót, ettől értékesebbet, maradandóbbat pem is adhattak volna az én lányaim. S tudja, mikor adták ide? Az érettségi vizsgák után. Amikor már mindenen túl voltunk, amikor már, hogy-úgymondjam: a gyanú sem férkőzhetett az ajándékozás, az emlékhagyás tiszta gondolatához. Ez ebben a nagyszerű, a nemes. Ez teszi az ajándékot — ha fokozni lehet a Jelzőt — ezerszeresen értékesebbé. Nézem a sokatmondó, fekete fedelű füzetet, s megpróbálom a nevek, a föléjük jegyzett idézetek alapján magam elé képzeléni a 22 lányt. Nem tudom, kinek az ötlete volt. Talán kollektíván találták ki, s aztán ki-ki órákon át hajolt könyvei fölé. hogy saját egyéniségének is a legmegfelelőbb. az őt legjobban tükröző idézetet találja meg. s írja emlékül, hogy a tanító iskola mindig úgy emlékezzen rá. milyen volt valójában, hogy a tanárnő tíz év múlva is. ha fellapozza az emlékkönyvet, annak lapjairól matrózga 1 lérosan, fehérblúzban. rakott szoknyában lépjenek eléje a IV. C növendékei, az 6 lányai. Igen... Itt közbe kell szúrnom valamit. így hallottam. de nyomtatott szövegben nem tudom visszaadni úgy, ahogy mondta: „Az én lányaim" Ezt a mondatot kimondani, hallani és ízlelgetni kelL Főleg pedig, hogy olyan érzéssel, olyan igaz meggyőződéssel mondja valaki, mint ahogy én azt tőle hallottam. Amíg kavargattam a kávéit, • ahogy néztem: tekintetével megsímo- gatja, s táskájába rejti a kincseket, hirtelenében azt is végig gondoltam: milyen különös rátermettség, elhivatottság, s kiapadhatatlan emberszeretet, végtelen türelem kell ahhoz, hogy valaki ennyi embert a szivébe zárjon. Hiszen — gondolom — nemcsak a IV. C osztályt szereti ennyire, S nemcsak az 1960-as év végzős növendékeit. hanem visszaemlékezvén minden évfolyamtól féltő szívvel búcsúzik. S tudom: négy év múlva, ha találkozunk, éppoly meggyőződéssel mondja majd azokra, akik csak ezután iratkoznak be az iskolába, akiket még nem ismer: „Leérettségiztek a lányaim"! Itt is. máshol is így megy ez. Évről évre mások iratkoznak be az iskolába s gyűjtik ott magukba a tudományt, hogy akkor, amikor eljön az idő. számot adjanak róla. Ez az élet rendje! A végzős diákok elhagyják az iskolát, elvegyülnek az Élet forgatagában. Az osztálynapló Irattárba ke- rul s a padokat elfoglalja az új nem- f£?íhv,Egy"egy név- jellemzőbb, a többitől elütőbb arc még sokáig meg- marad a tanár emlékezetében, aflán újabb arcok megszokásával elmtoó- óik. s az utcán, ha tíz év múlva rá- koszón valaki: — Jónaoot. tanára« — gondolkodik: ki is volt ez? A IV. C OSZTÁLY tartós emléket hagyott maga után. Irigylem érte a megajándékozottat s — ha nem veszi rossznéven — osztozom örömében. am val a földekre, hogy aratásig teljesen befejezhessék ezt a munkát. Kiveszik ebből részüket a családtagok is. A község másik termelőszövetkezetében. az Uj Életben is hasonló eredményekkel dicsekedhetnek. Itt saját teherautójuk szállítja a tagokat a messzebb fekvő földekre. nótaszóval mennek, nótaszóval érkeznek. Nagy munkakedvvel, a jó terméseredmények elérésében való bizakodással versenyez egymással a két termelőszövetkezet: ennek eredménye, hogy a kapásnövényeket általában másodszor is bekapálták, ezenkívül eredményes harcot vívnak a növényi kártevők ellen is. Minden bizonynyal a lelkes verseny azt • eredményezi majd, hogy gyorsan, minél kisebb szemveszteséggel végeznek az aratással, amelyet nyomon követ majd a tarlóhántás, a másodnövények elvetése. Ugyancsak hejőbábai érdekesség, hogy a me[ Az emlék 5 harmadnap meg is kaptam tőlük a táviratot: Igrici tsz-község lett Menjek, s ha ügyes leszek, láthatom amikor a falu végére kiszögelik a táblát. Idestova ennek szűkén számolva is öt hónapja. Megyek hát, s most azt érdeklődöm: mire vitték ez ilatt? Hogyan indult be a nagy gépezet, s az emberek, akik akkor anyagit érveltek, intatkoztak, számoltak, .erveztek, gondolkoztak, hogyan formálódnak az új életben, s megtalál- úk-e számításaikat? Az udvaron — no. különös vételen! — ismét Berta bácsi fogad. Az irca megnyúlt, alakja is vékonyabb nostanában, beteges az öreg. Szede- leti, s kosárba rakja az elhullajtott iáposztaleveleket. viszi haza a nyu- aknak. ö jövőre már nyugdíjba négy. Változott a „székház” is. Egy rodahelyiség már kevés. Hármat is terendeztek. Egyikben a könyvelők, násikban az elnök, harmadikban a 'aktáros dolgozik. Háromezer hold öld, s az egész község új életet vá- asztotta parasztjainak gondjaival öglalkoznak itt. — Milyen volt a kezdet? — az ellök eltűnődik. — Nehéz! Gondold sok el, hogjj egyszeriben minden ki- si lett. Kicsik az istállók, kevés a akarmány, s ezerszer több. tengernyi a gond. Bizony, a legálmatlanabb jszakáim nem akkor voltak, amikor felfejlesztést szerveztük, hanem mikor már megtörtént. A Kossuth *sz kevesebb taglétszámmal, kisebb öldterületen jól dolgozott. Ezt el- nondhattuk. Nem voltak kiugró, • élda nélkül álló számaink, lassan, \e magabiztosan haladtunk előre, lanem most már kétszer is meg kel- ett gondolnunk, mit tervezzünk, hogyan tervezzünk? Meg kell mutattunk az embereknek, be kell bizo- iyitanunk, hogy mindaz, amit az új létről mondtunk, reális, megvalósit- ható terv, s nem üres szóbeszéd. Ben- • nük, az emberekben egytől-egyig > kezdettől fogva bíztam. Hallatlan lel- ■ kesedéssel, szorgalommal tudnak ’ dolgozni az igriciek. Nem szégyen- 1 kezhettek ők semmi miatt egyéni '• gazda korukban sem. Aranyat csl- ’ náltak a sivó homokból. Hát most, közös összefogással hogyne csinálhatnánk újabb aranyakat? Egyszer csak megjelentünk a piacon Járjuk a határt. A dülöutak mentén kétoldalt szökülö búzatáblák, gabonatáblák, árpaföldek, haragoszöld kukoricások. Két hét múlva megpen- dül a kasza is. — Szép itt minden... Az elnöknek jól esik az elismerés, de aztán elkomorodik. — Csak burgonyabogár ne volna... — Sck van? — Elég. Akármit csinálunk, mégis marad belőle elég. Szívesen exportálnánk belőle vissza. Amerikának — teszi hozzá irónikusan. — S tetézi a bajt, hogy mindenféle más nyavalya is előadja magát. A hernyók megtámadták a káposztát, apró rovarok a mákot, a répát. Lefalnak ezek mindent, még a paprika levelét is. Soha, egy esztendőben nem láttam még ennyi kártevőt. — S az ellenük való védekezés? — Azt tervszerűen csináljuk. Sok el is pusztul, de marad bőven még így is, a fene egye meg... A kertészetet tavaly is láttam már. Most meglep, elcsodálkozom. — Ekkora területen?... — No. igen! — mondja az elnök — itt a legjobban észrevehető szemre is, hogy felfejlődtünk. Nálunk a kertészkedés hagyomány. Az igrici lép paprikatermelő nép. Egy-két régi paprikamalom (jó lesz, ha a múzeum utána néz) ma is van a köziégben. Valamikor bejárták az itteniek, hátukon a batyu paprikával még Bajorországot is. A paprika akkor is jó üzlet volt, ma is az. Egyelőre tizenkét holdon termeljük. Van még itt 26 hold hagyma, 3 hold zöldiég, s szépen virít már a nyolc hold paradicsom is. — Mit jelent az öntözéses kertiizet? — Pénzben kifejezve milliókat! Annak idején az öntözőberendezés 100 000 forintba került. Százhúsz emberrel két hét alatt csináltuk meg. Azóta két és félmilliót jövedelmezett. — Az áruértékesítés hogy történik? — A MÉK-en keresztül. No, itt ki- :si differencia van. A mezőcsáti ki- ■endeltség nem rendelkezik elegendő : eher autóval. Bajok lesznek, ha bénául a káposzta-, paradicsom-sze- :on... Emiatt tavaly is sokat bosz- izankodtunk. Ugyanis, a káposztával, paradicsommal leszedés után nem éhet várni. Szállítás közben is törölik, vészit frissességéből. A piacon vásárló háziasszonyok bennünket tzidnak, holott mi mindig jóminősé- jú árut bocsátunk útba. A MÉK-kel faló kapcsolatra nem mondhatnék !emmi rosszat, ha ... ha ezeket a zállitási nehézségeket megoldanák. Egyébként hogy mennyire fontos piacszabályozó szerepe van a megetető áruteritésnek, hadd jegyezzem még ide az esetet, amely szintén az gríciekkel történt meg. “ Hallottuk — mondja Török ’zászló —. hogy Ozdon nagyon drága i borsó. Kicsi volt a felhozatal, s ezt i lehetőséget kihasználták a speku- ánsok. No, megálljotok! Megpakolunk egy teherautót frissen szedett wrsóval, s egyszeresük megjelenünk « piacon. Kiírtuk a borsót két
