Észak-Magyarország, 1959. december (15. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

FéntcTc, 1959. december 25. KSZAKMÄGYAROKSZAG — Me gbántottalak-e, Mariska, hogy ilyen durtás vagy velem? Hirtelen harag lobbant a szemé­ben, de azéitf szelíden mondta: t — Nem bántottál meg, Mihály, de azt szerelném, hogy hagyjál engem békén... Mintha mellbe vágtak volna. Re­megő kézzel nyúltam a dóznim után, rágyújtottam és sűrű füstfelhőt pró­báltam magam elé eregetni, hogy ne lássa zavaromat. — Aztán mondjad csak, mi álkifo­gásod ellenem? Hiszen szabad em­ber vagyok, te meg... — de nem hagyta, hogy végigmondjam a mon- Idókámat, közbevágott. * ' — .Az a bajom, hogy szájára vett a falu! Kérdezd csak meg Bóta án­gyomat. mit sugdosnak rólunk!... Vagy 4e még nem vetted észre, hogy a hátad mögött összekuncognak az emberek?! Ahá, gondoltam megkönyebbülve, erről van szó. No Mihály, most itt a nagy alkalom, ne szalaszd el, tudd meg hát, hogy fekete-e, vagy fehér! — Ide figyelj, Mariska! Az én szándékom... szóval... Uhum... én tisztességes úton járok. Én szíve­sen vállalnám, hadd beszélje a falu, hogy Tóth Mihály asszonyául szeret­né Czövek Marist. Mert én ezt már nyár óta forgatom a fejemben. Csak, csak... ühiim... azt nem tudom, hogy ... izé, benned van-e hajlandó­ság. .. Lesúnytam a fejemet, s a szemem sarkából lestem a hatást. Minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, De lassan felengedett Máris tekinte­tében a fagyos harag, két orcája ki­pirult, félre fordult, s olyan lányos ártatlansággal súgta, hogy ha n<yn restellem, menten a karjaimba ka­pom: — Hát ha erről van szó, Mihály, én ... nem bánom, megpróbálhat­juk ... Mondhatom, nagy volt a boldog­ságom. Egyszerre mindent nagyon szépneks nagyon jónak találtam. Olyan bolondos kedvem volt a kö­vetkező napokban, hogy ha azt mondják, lopjam le az égről a fias- tyúk legkedvesebb csibéjét, tán még arra is vállalkozom. Tervezgettem magamban: végzek a szürettel, eliga­zítom egy kicsit a háztáját, aztán ... hű, azt a rézfánfütyülöjét. nem lesz többé üres a Sós Mihály hajléka.! Már ■nem titkoltam házasodási szán­dékomat, igaz, most már mindenki tudta arrtúgy is, a. falu többsége he­lyeslőén bólogatott, csak egy-másik vénasszony nyelvelt még egy dara­big. De mit bántam én!.., amikor már-már rendben volt, lecsapott az istennyila! Kitört az ellenforradalom. A falu olyan volt, mint a megbolygatott méhkas. Senki sem tudta, hogy most hogy lesz tovább ... Kósza /hírek terjengtek, amiket a megátalkodót- tabbak felfújtak, mint a disznóhó­lyagot. De leg jobban *az a hír retten­tett meg, amivel Balogh Ferkó, a té- esz kiskondása robbant be hozzám. Azt mondta: „Miska bátyám, a Ma­riska néném ... tudja-e, hogy ... majdnem feloszlott a téesz ... oszlán a Mariska néni...” — Mi van Mariskával, te pupák, beszélj már értelmesen) — kaptam el a fiú gramancát, s már az járt a fe­jemben, hogy megragadom a fejszét és szétverek mindenkit, aki Maris­kához mer nyúlni. — Beszélj hát, hallod-e! — Szóval az úgy volt... az úgy volt — lihegje a gyerek —, hogy rendkívüli gyűlésre jött össze a tag­ság. Aztán felállt az álvégi Hájas-, Gyurkó Antal, Is akkor azt jpiondta: emberek, osszuk szét, ami van, itt már úgyse lesz semmi. Az elnök el se jött a gyűlésre, csak megüzente, hogy őrá ne is számítsanak, ő nem marad tovább még á téeszben< sem. Nincs már értelme az egésznek... A tagság kiabált, egymás szavát se ér­tették, \veszekedtek, az asztalt csap­kodták, volt, aki felpattant és be­vágta maga mögött az ajtót. És ak­kor a Czövek Mariska néni is fel­ugrott egy székre és akkorát kiál­tott, hogy mindenki elhallgatott, és én nem is láttam még. ilyen hara­gosnak, egészen megijedtem tőle. Azt mondta a Mariska.Jiéni: emberek, nincs nektek egy c'sepp eszetek se! Elherdálnátok azt, amiért évekig a java! Mert amikor airról volt szó, hogy elnök nélkül még sem lehet, meg a téesz, mmindenki a Czövek Ma­ris nénire szavazott. Úgy. hogy most már ő az elnök ... — Micsoda??? — Az elnök, mondom, a Czövek Mari néném lett a téesz elnöke. Hirtelen fel se fogtam a dolog ko­molyságát, csak amikor jobban oe- legondoltam, akkor csaptam a hom­lokomra. Ne?ze neked Sós Mihály, ilyen a le szerencséd! Hogy azt a ra­gyogó . hétszentségitj... Most aztán, vihoghat rajtam a falu: „Itt megy Sós Mihály, az elnök férje:' No meg főleg, hogy nézne ki a dolog, hogy Hekem dirigáljon, éppen úgy, mint a többieknek! Azt már nem! Én viselem a kalapot! Én akartam be­kötni a fejét, s a végén ö kötné be az enyémet. Rajiam ugyan nem röhög senki! Meg is mondtam még aznap este Czövek Marisnak, hogyan képzelem a dolgot. — Válassz, Mariska, vagy elnök le­szel, vagy feleség! Ö csak a-fejét ingatta szelíden. — Értsd meg, Mihály, a tagság úgy döntött, bíznak bennem és én nem élhetek vissza a bizalmukkal. Dehát nincs is abban semmi külö- ’ nős. Asszony miért ne tölthetne be ilyen tisztséget? Hiszen miniszter­asszonyról is hallottál már... — Az igaz. De annak nem tiolt beosztottja a félje! Meg az az em­ber elvegyül a nagy városban, itt viszont engem mindenki ismer... Hát hogy képzeled! — Maradi vagy, Mihály. — De bolond nemb És tudd meg, hogy én nem megyek férjhez egyet­len elnökhöz se! Én nem leszek Sós Mihályné, inkább maradok Sós Mi­hálynak! Válassz! Vagy 'én, vagy az elnökség! — Választottam. Nem hagyom cserben a téeszt. — "Ez az utolsó szavad, Mariska? — Ez. Már akkor nagyon mérges voltam. A szavakat se válogattam meg, azt sem tudom, miket vágtam a fejéhez. Csak a civódásunk végére emlék­szem. t — U rizálhatnékod van, Mariska, az a te bajod! De erre aztán az .én Mariskám is nagy méregbe gurult. — Oktondi vagy, Sós Mihály. És vedd tudomásul, hogy jnost már csak akkor mennék hozzád feleségül, ha pántlikás fogattal jönnél értem. Isten megáldjon! kiiiú4ibü?Jtm öuze 3ipj a közös, az rrWnjen! Aki továbbra is kívánja a téeszt, az maradjon! Én maradok, és tudom, leszünk néhá­nyon, akik az istennel is szembeszál- lunk, ha csak egy szál szalmát altar is elvinni a közös vagyonból! — Ezt kiabálta Mariska néni. És az embe­rek egy része elment, de sokan ott maradtak. Kiabáltak ők is. hogy úgy van, igaza van Czövek Marisnak! — Hát csak ennyi az egész? Ettől ijedtél meg annyira, te tökfilkó? — simogattam, meg a gyerek fejét és úgy éreztem, malomkő esett le a szí­vemről. — Várjon csak, Miska bátyám — bátorodott neki a fiú =r, most gyün Czövek Marissal. Később beláttam, hogy csakugyan bolond voltam. De- háf~ hiába, ilyen az ember... Bán­tam is én már nagyon, amit tettem, de a megbánásnál is nagyobb volt bennem a büszkeség. Megfogadtam, hogy még a téesz tájékát is elkerü­löm. Pedig nagyon talpraesett elnök­nek bizonyult Mariska. Nemsokára ismét egyenesbe jött a közös, szépen fejlődött. Az elnökasszonyról min­denki nagy tisztelettel beszélt. Mond­ták is nekem a falumbéliek, hogy nagy *bolond vagy te, Mihály, ilyen asszonyt elszalasztani... 'Amt azt il­leti, eléggé emésztett a bánat, de már nemScsinálhattam vissza a dolgot. S már nagy nehéíen bele is törődtem volna, ha a vénasszonyok nem vi­hognak rám. s úton, útfélen nem emlékeztetnek rá, hogy: „Na, Mi­hály, mhkot méssz el az elnökért pántlikás hintával?” Mert persze el­terjedt a híre az összekoccanásunk­nak és nem is feledkeztek meg ró’a jóidéig... 4 Töanem. aztán eyyizer m^sak felvirradt az én szerencsém. Azzal a bizonyos ló-üggyel kezdődött, amit a történet elején említettem. Tudomá­somra jutott, hogy Marisék vontatót vásároltak s kiszuperálnak az istál­lóból néhány felesleges lovat. Nekem akkoriban éppen szükségem volt egy rudasra, müvei az öreget az előtte való napokban nyúzta meg a sintér. Egy ló nem ló — gondoltam —, ve­szek mellé egy másikat. A téesz ló­állománya meg igen tetszett nekem, ismertem valamennyit, így hát mind­egy volna nekem, melyiket vehetem meg, akármelyikkel jóljárnék. Igen ám, de hogyan üssem' nyélbe a vá­sárt? Én ugyan be nem teszem a lábam a téeszbe. Gondoljam egyet s megkértem Bőgős szomszédomat, -ve­gyen nekem egyet a sárga mellé. Meg is vette, haza is vezette. Szép volt a pej, formás jószág, s igen ör­vendeztem neki, amikor bekötöttem a jájzol elé. Még aznap kikészítettem két zsák búzát, hogy másnap sze­kérre rakom és átmegyek megőrletni a szomszéd faluba. No, másnap reggel be is fogtam s kihajtottam a fagyos útra. Szépen kocogott egymás mellett a két jószág. Patájuk ütemesen kopogott a köve­zeten. A téesz előtt. elhaladva — mert arra vitt az utam ^ kihúztam ma­gam a bálion. Rövidre fogtam • gyeplőt, hadd táncoljanak a lovak s szemem sarkából besandítottam az udvarra, nem lát-e meg „valaki”? Hogy látott-e vagy sem — nem tu­dom, de hogy • az én' szivembe ala­posan belesajdult az emlékezés, az bizonyos. Ráadásul még az a fránya jószág is, a rudas, az új pej, fordult volna a kapu felé úgy, amint meg­szokta. — Gyű te-e-e! — csördítettem kö­zéjük. — Ide ugyan nem fordulsz be többet, átkozottja — szűrtem a ke­serű szavakat fogaim között. Az biz­tos, nagyon rossz hangulatban vol­tam. Ezen a napon, hogy magam előtt láttam a pejkót, örökké a Maris járt az eszemben. — De nagy marha vagy te, Sós Miska! — szidtam a fejemet. Elszalasztottad a szerencsé­det. hát most már egy szót se szólj!... . Nem is szóltam én aznap késő délutánjáig csak a legszükségesebbet. A malomban ledobtam a két zsákot: .,Őrletni hoztam ” Többet nem mond­tam. Aztán átmentem a földműves­szövetkezeti kocsmába s ott is csak ennyi szavam volt: — Még két de­cit ... Még két decit! Ám a bor még jobban befélhőzte kedvemet. Ügy éreztem, ha valaki szólna egyetlen sértő szót, egy ma­rékkai szét tudnám roppantam a vi­lágot ... A két zsákot is olyan erővel dobtam a saroglyába, hogy csak úgy ropogott bele a szekér. Aztán fel- kecmeregtem az ülésre és a lovak közé vágtam: . • — Gyű te-e-e, az anyád! *.. Olyan gyorsan vágtattam hazafelé, hogy aki látott, megcsóválta a fejét: ez az ember megbolondult, vagy na­gyon részeg. De bántam is én, mit gondolnak rólam; igazuk volt: bo­lond voltam, meg részep is. Később egy kissé megnyugtatott a fagyos levegő. Az ostort a tartójába tettem, a gyeplőt a lőcsre akasztottam, fü­lemre húztam a kucsmát, nyakamat behúztam a felhajtott szőrmegallérba és elbóbiskoltam. Ami útközben s a megérkezés utáni percekben történt — arról nem adhatok számot. Persze, hiszen át­aludtam az egész utat. Hanem, ami most következik, azt soha nem fe­lejtem el. éh reif feni hogy n^m áö~ entta. evrtateat, cög aiattam a szekér, meg hogy erősen vihogtak kö­rülöttem. Még mindig az álom és a bor mámorában lévén, nem tudtam mire vélni a dolgot. Szemeim le-le- ragadtak, egé'sz testemen a bágyadt- ság iilt. Végre aztán hallom, hogy a nevemet emlegetik. Erőt vettem ma­gamon, kinyitottam a szememet s amit láttam, egy pillanat alatt ki­verte belőlem a borgőzt... Ott állt a szekerem az Egyetértés udvarának kellős közepén, körülötte egy sereg. asszony, meg férfi s olyan istenigazában kacagtak, hogy a köny- nyük is kicsordult. Közben kiáltoz­tak. — Mariskaaa! Elnökasszoóony! Gyűjjön gyorsan, itt van Sós Mihály a pántlikás fogattal! Micsoda!? Hogy én a pántlikás... Hű azt a keserves mindenségit, de nem álom ez, hanem maga a meg­testesült válóságlMert az én sárgám, a pejkóm. meg az egész szekerem^ úgy fel volt cicomázva, hogy nincs az a lakodalmas kocsi, amelyiket külön­bül feldíszítenének!... A fránya népség meg csak vihogott körülöt­tem, a kezemet markolászták. dicsér­tek, hogy végre megjött az eszenii hogy milyen bolond is voltam eddig meg miegymás. És ordítoztak: — Mariskaaa! Elnök elvtársnö. i-i-itt. a So-ió-ós Mihály a pántlikás szekérre-e-el!.. • . Hát egyszer csak nyílt az iroda ajtaja. És megjelent Czövek Mariska, karbatett kezekkel. Először mérgesen hordta körül a tekintetét. Szép barna .szeme — én már ismertem ezt a pillantást! — csak úgy lövellte a tü­zes szikrákat. De amikor megértette a tréfát, épp oly gyorsan leolvadt arcáról a harag, mint amilyen gyor­san jött. Kinevette magát, hozzám lépett, kedvesen rámmosolygott, megfogta a kezemet s húzott le a szekérről: 1 — Gyere na, Mihály, kerülj bel­jebb. Látod, milyen bolondosak ezek az emberek?... Gyere na, hideg van idekint... * c4 gyertya leégett, ° láng megtáncoltatta a penészes falra vetített árnyakat. Csend lett, csak a bori csörgedezett halkan a gumicső- vön keresztül, a másik hordóba.: Sós Mihály bátyám felállt, megropog­tatta csontjait. — No, iszol-e még egy pohárral? — kérdezte. Koccintottunk, ittunk. Éppen ideje volt, hogy a történet végére érjünk, mert a ház felől kiáltozást hallot­tunk: — Mihályom, hallod? Kész a va­csora, hívjad a vendéget is. Az egykori agglegény kivette a hordóból a csövet,, elnyomta a gyertya kanócát s kézbefogta a de- mizsont. — Gyere cimbora ... Gyere mOi mit kéreted magad, ne félj, itthon éti vagyok az elnök! De ezt az utóbbit ügy mondta hogy kissé közelebb hajolt a fülesn hez. tembe özvegy Katona Sándorné, szü­letett Czövek Maris. Ismertem én a. Marist gyerekko­romtól, hiszen falumbéli, özvegysé­gében is láttam elég gyakran — csak nem vettem szemügyre ... No, de hadd kezdjem az elején. ötvenhat uuaráu he,uvattaL J a tanács­ra, ahol az elnök egyenest azzal kez­di, hogy: idefigyelj Mihályt, az Egyet­értés tagsága ebbe ép ebbe a község­be, ehhez és ehhez a termelőszövet­kezethez tapasztala tcsere-látoaatásra megyen, s elhatározta, hogy magával asz néhány egyéni gazdát. ■Rád is gondoltak, elméssz-e velük? Elmenjek? — töprengtem. Hát mi­ért'ne mennék! Bevallom, már ak­kor engem is húzott a téesz. erősen gondolkoztam rajta. belépjek-e? Hátha most olyat látok, ami eldönti a két énem között a vitát. így történt, hogy magam is felka­paszkodtam a teherautóra és — ép­pen a Czövek Maris mqllé. Eleinte csak üldögéltünk, szót se szólva. Egy-egy jlöccenönél, amikor össze­ütődött a vállunk, egymásra nevet­tünk, aztán tovább hallgattuk a mo­tor berregését. Végül Maris volt a kezdeményező. — Rászánhatnád már magad, Mi­hály. Rossz lehet egyedül... — s huncutul rámmosolygott, elöbugy- gyantva porcelánfehér fogait. Elvörösödtem. Nem tudom, ravasz- kodik-e velem, melyik „ügyre” érti az egyedüllétet. — Már hogy gondolod. Maris ... — Hogy gondolnám! Lépjél be a téeszbe, hogy ne legyél annyira ma­gadra — így gondolom. — Oldalvást fordítva a fejét, merően a szemem­be nézett, én meg az övébe. De úgy sütött az a barna szembogara, hogy nem bírtam volna tovább, ha szeren­csére egy bukkanó megint 'Össze nem üt bennünket. Maris felkacagott, kissé arrébb húzódott. megigazította térdén a szoknyát, rátétté az elemó- zsiás kosarát, s falatozni kezdett'. En­gem is .kínált: s — Kóstold, ha nem veted meg ... Hát én nem vetettem meg. Ettünk. Aztán egész úton már egy szót se szóltunk, csak visszafelé jövet Maris mo'ndott ennyit: — Gondold meg Mihály és döntsél. Ami azt illeti, gondolkoztam én az egész úton, oda is, pieg vissza is, még a tsz-látogatás alatt is. Megvallom, láftam én sok mindent, de most utó­lag meg sem tudnám mondani, hogy mit, mert folyton az járt az eszemben, hogy özvegy Katona Sándorné, szü­letett Czövek Marist az isten is ne­kem , teremtette. Éppen ö volna a kedvemre való asszony. Hánytam .is a saját szememre, hogy eddig nem méltattam pillantásra se, de aztán azzal mentegettem magam, hogy az ilyen gyakorlatlan öreglegény, nehe­zen tudja felfedni az asszonyi érté­ket. Ha meg aztán úgy véli. hogy meglelte az igazit, a nehézség majd* kitöri, olyan gyorsan szeretné nyél­beütni a dolgot. Mert bizony rabul ejtette az én vénhedő szivemet a Czövek Maris. Csak azt nem tudtam, hogyan kezd­jem az udvarlást. Mert, ha hübele- balázs módjára nekirontok, hogy: Mariskám szentem, megszerettelek, •ásó, kapa és a. nagy harang... — biz­ton kinevet, hogy hebehurgya va­gyok, njánt egy húszéves kamasz. Végül is úgy döntöttem, hogy lesz, ahogy lesz! Mindenesetre először ki­puhatolom, hogy van-e irányomban hajlandósága Czövek Marisnak. S ha csak fele akkora van, mint énben- nem, nem várunk sokáig, odaálluiik a tanácselnök elé. Skejihíl mindig JZíZuhogl találkozzak kiszemelt életpárommal. A mozielőadáson igyekeztem 'mellé­je furakodni, gyakrabban látogattam a kultúrházba, hogy vele beszélhes­sek, sőt még a téeszbe is be-be for­dultam, hátha összealcadunk. Mond­ta is egyik-'másik tag: — Érik-e már az elhatározásod, Mihály? — Bizony érik, méghozzá elég gyorsan — feleltem ravaszul. És nem is hazudtam. Arra gondol­tam, hogy azon a napon lépek a ié- eszbe, amelyiken Sós Mihályné lesz Czövek Marisból; hadd legyen két­szeresen emlékezetes az a nap! Október közepén járhattunk, ami­kor egy napon. — közvetlenül szüret előtt — újból bekukkantottam a szö­vetkezetbe. Hát amint ballagok vé­gig az udvaron az istálló felé — min­dig megbámultam a téesz 'lovait —, kivel akadok össze, mint az én Ma­risommal. Két vizesvödörrel cepeke- dett, a jószágokat akarta megitatni. — Jówapot, Mariska! — köszön­töttem. — Jónapot — válaszolt foghegyröl s igyekezett volna tovább. — Nem nehéz?' Hadd segítsek — ajánlkoztam. Nem felelt. Otthagyott faképnél. Meghökkentem. Netene, hát ez meg mit jelent. Gyorsan utá­na lódultam s az istálló ajtaja előtt megfogtam a karját. Kukán juták el “ '7e ha arra járok, mindig kikötök egy órácskára Sós Mihály bátyámnál. Neki teljesen mindegy, hogy mikor toppanok be, éjjel-e vagy nappal — soha nem zavarom a háza népét, mert az nincsen neki. Olyan jó negyvenes agglegény — erősen közeledvén az ötödik ikszhez —, egyedül él és fe­lettébb örül, ha csuk rövid időre is, megoszthatja valakivel a magányát. Mondom, hébe-hóba bekukkantok hozzá, s egy-két pohár bor melleti éld is kurálgat unk. A múltkorában — estébe hajlott a nap — ismét felkerestem. Legna­gyobb meglepetésemre nem ő nyitott ajtót, hanem egy negyven körüli, mu­tatós, barátságos asszony. Kérdezi, kit keresek? Nagy nehezen eldado­gom, hogy kihez és miért jöttem. — A Mihályom? Lent van a pin­cében, éppen a bort fejti. Menjen le hozzá. Elindulok az udvar végébe. Ma­gamban morfondírozok. Hm ... öreg­ségére kapatos lett a tisztelt Miska bátyám. Huncut erriber, az biztos! No, de várjál csak ven kecske, most kiszekállak a gúnyádból!... Lebaktatok a grádicson. Orromai az új bor kellemes illata csapja meg. Az egyik hordónál ott bíbelődik Mi­hály bátyám a gumicsővel, amúgy is hosszú alakjáról kétszeres nagyság- ban vetít árnyékot a penészes falra a pislákoló gyertyaláng. Lépteimre megfordul. — No nézd csak., ki jön! Szerbusz, rég’ jártál felénk. Fogjad gyorsan a poharat! Koccintunk. De még le sem.nyelem az első pohárral — rettenetesen fur­dalt a kíváncsiság —•, mar biccentek is felfelé. — „Az” ki? — s rálcacsintok meg­értő cinkossággal, de közben a sze­mem azt vallja: rajta kaptalak, vén betyár! ő azonban nem jön zavarba, a világ legtermészetesebb hangján mondja: — Az asszony? A feleségem... Mit csodálkozol? ügy, ahogy mon­dom. — Hát meg ... meg ... — Meg hát, no, megnősültem! Mi van azon olyan csodálatos! Tán nem lattál meg ilyen magamfajta negy­vennégy .... jó-jó, na, negyvennyolc éves öregcsontot megnősülni? ‘ Láttam én. De azt álmodni se mertem volna, hogy Sós mihály, a megrögzött agglegény valaha is be­köti valakinek a fejét. Nekem min­dig olyan antifeminista elvet vallott, hogy ha valaki megkérdezte volna tő­lem, kit ajánlanék az Agglegények Klubja elnökéül, én minden teketó­ria nélkül rávágtam volna: Sós Mi­hályt! S most íme megtörtént a hi­hetetlen! *- Ott ke&íLödött ‘Egyetértés Tsz lovakat adott el. Azaz, varjúnk csak! Még korábban kell kezdenem, no, hogy világos legyen az öszefüggés a Ló-ügy és az én házasa- dásom között —r fogott a mondóká­jába Sós Mihály. Felült a hordó te­tejére, langaléta lábait egymásixi rakta, beletúrt deres üstökébe — ami nála mindig azt jelenti, hogy nem oszt kártyát másnak a szólásra leg­alább egy óráig —, aztán komótosan rágyújtott, mélyet szippantott, fhajd így folytatta: Már magam is elkönyveltem, hogy agglegény maradok. Nőm mondom, udvarolgattam én legény koromban, persze csak. amúgy lepke, módjára: ide is szálltam, oda is — csak megma­radni nem tudtam sehol. Anyám is^ folyton adta alám a lovat, hogy:" Ráérsz még, fiam, ráérsz. Apáa is harminc felé járt, amikor elvett en­gem. És milyen jól éltünk — hogy nyugodjon szegény békében. Nem is származik abból soha jó, ha két fia­tal összeáll, hamar egymásra únnak, s már kész is a baj. Nőjjön be elő­ször a fejük lágya és csak aztán ala­pítsanak családot” Hát én hallgat­tam is anyámra, gondoltam, valóban ráérek még pár évig. Azám, csakhogy inire elszántam magam, hogy most már csakugyan asszonynak való után nézek — közbejött a háború. Engem is kivittek a frontra, s mivel fog­ságba estem, nem jöttem haza csak negyvenhétben. Amikor végre itthon voltam, akkor meg a fejerjß se lát­szott ki a munkából. Kicsi gazdasá­gom szinte teljesen tönkrement, anyám meghalt. No meg a tükörből se a' régi Sós Mihály pillantott rám vissza. Azt mondtam magamban: „öreg ember vagyok én már, ősz a hajam szála”, neked bizony befelleg­zett Sós Mihály, miattad már egyet­len lány se szökik ki este a kapuba... Egy szó, mint száz: alcartam is nő­sülni, meg nem is. Kifelé nem mu­tattam semmi hajlandóságot — de belülről csak reménykedtem. Vár­tám a jó szerencsére. De mivel hiába vártam, elfogott a méreg, s egyre jobban belelovaltam magam a gon­dolatba, hogy asszony kéne neked, Mihály. Itt a. faluban nem niagyon néztem körül — engem ne mosolyog­jon meg senki! —. a környéken viszont annál inkább. De sehogy sem szol­gált a szerencse. Szinte naponta bön­gésztem az újságokban a házassági hirdetéseket, s már-már arra adtam vén fejemet, hogy én is közzéteszek egy jeligés hirdetést — mert hogy en­gem ne mosolyogjon meg senki! — amikor váratlanig belépeti az éle­6ia?a ^Si£ó-: ^ jjjjj p

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents