Észak-Magyarország, 1959. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-18 / 245. szám

ÉSZ AKM AGY ARÖRSZÄG Vasárnap, 1959 október 18. Cirkuszi előadás — tanyán J*vpen déli fejésre ^ hajtotta haránt­ba a teheneket Kendi János gulyás, •amikor Sárospatak felöl nagy port * kavarva, egy ha­talmas drapp színű autóbusz kanyarodott be' a tanyába. •— Hi-i-ij, , ilyet se láttam,még Apróhomo­kon, amióta az esze­met bírom! —,mondta inkább csak úgy ma­gának, amikor a ko­csiból ■ kiugró furcsa embereket megpillán- totta. Az egyik frissen vasalt szmokingban volt, a másiknak vi­szont lobogós, borjú­szájú ingből fehérlett ki a karja hónaljig, a harmadik selyemnad­rágot és■ mellényt, vi­selt, csillogó díszekkel. A nők babos szoknyá­ban, piros csizmácská- ban tipegtek, s amikor a bohócok is megjelen­tek az autóbusz ajtajá­ban és rikító, kockás kabátjukban, lábukon félméteres békacipő­ben, vaskos fintort vágva, vihorászni kezdtek, mindenki tisz­tában volt vele, hogy cirkusz érkezett a Kos­suth Tsz portájára. De ekkorára már a tanya népe is együtt voU: juhászok, gulyá­sok, kanászok, bojtá­rok, kertészek, gépé­szek, növénytermesz­tők, felnőttek és fő­képp gyerekek talán kétszázan is, hogy kö­zelebbről szemügyre vegyék a nem minden­napi vendégeket. Még a tsz egyetlen nyugdí­jasa, Krizsán Guszti bácsi is felfigyelt a nagy zsivajgásra, és az Öreg eperfa törzsének támaszkodva nézte megtört, nedves sze­mével: ugyan mi ké­szül a tanyán. A Vidám Cirkusz tagjai pedig azonnal munkához láttak, hi­szen sietni kell, rövid a déli pihenő. Porond­nak a tsz teherautóját szemelték ki, s odaál­lították . a . baromfine­velő épülete elé. Le­hajtották az oldal­deszkákat, szőnyeget terítettek a kocsira, s már kezdődött is az előadás. Blahut Pál igazgató köszöntőjében elmondotta jövetelük célját. Azért jöttek ide, hogy az ebédszünetben egy kicsit elszórakoz­tassák a Kossuth Tsz dolgozóit, jutalmul ez- évi eredményes mun­kájukért. Aztán egymás után következtek a számok. Donnert és Zsilák zsonglőrök labdával, buzogánnyalt szivar­ral, cilinderrel végez­tek mutatványokat a fejükön, orrukon, kö­nyökükön, térdükön. A 2 ötvös egyensúlyo­zó művész hatalmas hengeren gurulva, a levegőben libegett, a 2 Donnert és Kellér bo- hóctrió egymást ugrat­va mókázott a poron­don, a 2 Négyessy tán­colt, a bűvészek kosár- nyi kendőt és virágot varázsoltak elő egy bűvös skatulyából. Szerepéit még Horváth Mihály, a kitűnő has­beszélő, ezenkívül ren­geteg tréfa, tánc, mó­ka volt, vagyis min­den, amit egy cirkuszi műsortól csak kívánni lehet.­....■ --------------------­É s az apróhomokiák jóízűt nevettek, lelke­sen tapsolták minden számnak. Előadás vé- • gén Vaskó Imre elnök megköszönve a vendé­gek kedvességét, szíves szavakkal invitálta őket: tartsanak velük, nézzenek széjjel a Kos­suth portáján, mert — amint titokzatos mosollyal mondotta — nekik is van ám né­hány szép „mutatvá­nyuk”. így is történt. A tán­cosok, zsonglőrök leve­tették a cifra ruhát. ra bohócok letörölték ar­cukról a festékét. és indulták az elnök után. Hát bizony volt is mit látniuk! Elgyönyörköd­tek a csordányi, rengő tőgyű, magyar-tarka tehénben, a tízezer rántanivaló csirkében, az 1000 juhban, tele /nagtárákban, színig töltött betonsilókban, illatos gyümölcsökben. Megtekintették az új' telepítésű szőlőt, az or­szág egyik legkorsze­rűbben berendezett ön­tözéses kertészetét, az emeletmagas takar­mánykazlakat. Majd, amikor mindennek vé­gére jártak, az elnök a vendégek felé fordul­va, szerényen megje­gyezte: __ ezek a mi „ mutatványa­ink”. Tízmilliós va­gyont gyűjtöttünk ösz- sze, úgyszólván sem­miből. Persze, nem bű­vészkedéssel — tette hozzá hamiskásan —, hiszen ez a maguk ke­nyere, hanem.,., ha­nem szorgalommal, munkával, szakérte­lemmel ... fhej) NYIKES IMRE: Kommunák földjén Riadó szelek sustorognak, Reccsen a múlt, S a lángok viharos fényénél Egy paraszt Verset Ír. Oly egyszerű ez, Mint egy csodás pirkadat. Mely fodrozva zsong körül 600 millió embqft; Mint pompázó csillagszórás, Mely mosolyt csal az arcokra, Táncol a fény — égbeszökkenőn, S a lángnál egy nép Csodás verset ír. Egy lelkes könyvtáros „Jazz-vázlatok Shakespeare műveire1 Buke Ellington 1957-ben New Yorkban bemutatott kompozíciójára: ^Jazz-vázlatok Shakespeare mű­veire” balettot adtak elő „Oly édes mennydörgés” . címmel. A balett a nyugat-berlini ünnepi hetek kereté­ben került bemutatásra, de nem ara­tott valami nagy sikert. A zene, amely Shakespeare alakjait próbálja 5,miniatűr festéssel érzékeltetni” és az alakok zenei jellemzésében gyak­ran egészen a karikatúráig megy, még valamennyire tetszett a közön­ségnek. A francia balett-együttesnek azonban a néhány percig tartó váz­latos táncjellemzésekkel aligha sike­rült Shakespeare alakjait felelevení­tenie. A legnagyobb sikere a Szent- ivánéji álom Puck-jának volt. Terven felül 2100 motorkerékpár A csepeli motorkerékpárgyár blokkszéreldéje brigádjának tagjai közel egy éve rendszeresen teljesítik napi tervüket. Az utóbbi esztendő­ben egyetlenegy motorral sem ma radtak el, ugyanakkor ismeretlen a műhelyben a hóvégi hajrá. A munka­csapat 1959. évi eredeti tervét no­vember 11-re befejezi. A párt kong­resszusára újabb munkasikereket akarnak elérni. Felhívással fordultak a Csepel-Művek brigádjaihoz: tűzzék ki a szocialista munkabrigád cím el­érésének egyik fő feltételéül a napi ütemes terv pontos betartását. A motorkerékpárgyár blokksze­rel de-brigád ja vállalta a pártkong­resszus tiszteletére: felemelt éves tervüket 1959. december 31. helyett december 16-ra teljesítik. Az új gyártmányok — a 175 köbcentiméte­res robogó és a burkolt kivitelű Pan­nónia — készítésénél a napi ütemet a legszigorúbban betartják. Eredeti éves tervükön felül — amit novem­ber 11-ig teljesítenek — 1400 darab motorkerékpárral többet készítenek. Üjabb vállalásukkal, amely szerint a felemelt éves tervteljesítést decem­ber 16-ra előrehozzák — még 700 darab motort adnak.--------------o-------------­Sp orthír A Labdarúgó Játékvezetői Tanács hétfőn este 6 órakor a sportszékház­ban továbbképző előadást tart. A já­tékvezetők megjelenése kötelező. Az edelényi járás északi részén, a hegyek között húzódik meg Rakaca- szend. Lakói a földművelés gondjá­val, bajával elfoglalt emberek. Ebben a községben is, mint a többi paraszt­lakta községben a könyv, az olvasás a felszabadulás előtt csak mint foga­lom élt az emberek tudatában. Ha olvastak is, a szenny- és ponyvairo­dalomnál nem igén jutottak tovább. Anyagi körülményeik nem engedték meg, hogy komoly könyveket vásá­roljanak. i A felszabadulás után pártunk és kormányunk ezen a területen is dol­gozó parasztságunk segítségére sie­tett. Megalakultak a községi p,ép- könyvtárak, ahonnan szépirodalmi, ismeretterjesztő és szakkönyveket kölcsönözhettek a község dolgozói. A munka sikere a továbbiakban attól függ, hogy a népkönyvtárak kezelé­sével megbízott kártársak mennyire szívügyüknek tekintik-e a könyvek eljuttatását a dolgozókhoz. Rakaca- szenden Molnár Jenő bácsi, öreg pe­dagógus a könyvtáros. Együtt élt a néppel a felszabadulás előtt is. Is­merte gondjait, bajait. Tisztában volt a falu kulturális elmaradottságával. Segíteni abban az időben keveset tudott. 1954-ben a község népkönyvtárat kapott. Társadalmi munkában elvál­lalta a népkönyvtár kezelését. Szívós, kitartó munkával kezdte az embere­ket megnyerni a könyvnek, az olva­sásnak. Ha az emberek ügyes-bajos dolgukban hozzá fordultak, ő taná­csával segítette őket, közben egy-két könyvet adott nekik azzal, hogy ha elolvasták, hozzák vissza. Előbb me­sés, ifjúsági, majd komolyabb könyveket. Ma már ott tart, hogy a község 683 lakosa közül, 178 beirat­kozott olvasója van a könyvtárnak. Ez a község lakosainak 27,5 száza­léka. 1959 III. negyedévben 561 köte­tett kölcsönzött. Figyelembevéve azt, hogy a HL negyedév a nyári és őszi mezőgazdasági munkák miatt köl­csönzés szempontjából a leggyen­gébb, ez elég szép eredménynek könyvelhető el. Rendszeres könyv­csere útján eléri azt, hogy az olva­sóknak mindig a még nem olvasott, új könyveket tudja kölcsönözni. Ilyen lelkes, szép munkával reméljük, hogy a tél folyamán tovább fogja nö­velni olvasóinak'számát. Molnár Jénő bácsi munkájából ki­tűnik, hogy minden törekvésével azon van, hogy a falu kulturális té­ren minél magasabbra emelkedjen. Ez — ismerve lelkiismeretes munká­ját — sikerülni is fog. t KACZVINSZKI DÁVID edelényi ‘ járás szervező könyvtárosa* A RAEROK >•.. avagy ml ketten, nyugdíjasok el tereferélünk egy kicsit a park padján ülve. Negyven évet töltöttünk az olvasztó kemence mellett —, ma már nincs más dolgunk, mint felemlegetni, , Foto: Kardos Gyula ssmsisa Vasárnapi tárcánk A BRIGÁD a mentő szállította koi^l^s bácsit. Egész váratlanul történt az eset. Reggel, amikor felébredt, már érezte a nyHallást, mozgás közben pedig hányingere támadt. Azt hitte, alaposan elrontotta a gyomrát. Rósz- szulléte azonban nem akadályozta meg szándékában. Kerekre hajto­gatta a fűrészlapot, beleerőltette a fa-kofferba, vagy ahogy ő mondta viccesen: a „doktor-táskába” s elin­dult_ a gyárba, hogy ott egy-kettőre megélezze. Előbb azonban beszólt a szomszédba: ügyeljenek át néha, nem nagyon zárkózott be, hiszen siet vissza, mert ki akarja vágni a kert végében lévő akácot, ami elszáradt a nyáron. A perecest őrháznál leszállt a vil­lamosról. Gondolta, a vasút mentén gyalogszerrel hamarabb odaér. Ha­nem amint rátért volna az ösvényre, hirtelen kiverte a verejték, szeme előtt elsötétült a világ... s nem is tért rriagához csak a mentőkocsiban. Még aznap megoperálták. Eleinte nem sokat hederítettünk az öregre, csak annyit, amennyit .szokás. Csengettünk a nővérnek, ha lázálmában fel akart ülni, eltettünk a kezeügyéből minden csepp vizet; megakadályoztuk, ha a hasát boro­gató jégtartóból akart inni. S amikor túl volt a nehezén, jószóval biztat­tuk. Az ötödik napon csakugyan túl volt a nehezén Lajos bácsi. Reggel már a huncutkodásra is kedve szoty- tyant. ~ Hallja-e szakikám —■ fordította fejét ébredező ágy szomszédja felé,—* ritka szépen tud horkolni. Csak egy kicsit szaggatottan. Próbáljon az éj­jel másként feküdni, hátha úgy jobb lesz... a többieknek. Ezen persze nevetni kellett, hiszen a szomszéd Lajos. bácsi kollégája volt a bajban, éppúgy fekéllyel ope­rálták a „smkit”, ■ mint őt. Igyhát senkisem vélte rosszindulatnak az öreg heccelödését. __ Egyszóval, Lajos bácsi éledezni ’kezdett, belépve a .lábadózók közé, bár sebe jóidéig az ágyhoz köti még. Ám így sem volt annak semmi aka­dálya, hogy befogadja a kollektíva. Tudni kell, hogy a kórházban két csoportba osztódnak a betegek. Azok, akiknek ’a szervezetében még az élet viaskodik az elmúlással, nem törőd­nek} a környezetükkel. Nincs más gondolatuk, csak az önön bajuk. Szótlanul, elgyötörten fekszenek s ha olykor panaszos hand hagyja el cse­repes ajkukat, senkinek nem szólnak, legfeljebb a doktornak vagy a nővér­nek, így adva tudtukra a szenvedést. A lábadozók megértik és sajnálják őket — ennél többet nem tehetnek. És hát a szemükre vetheti-e valaki, ha örülnek az életnek, s csendben, de boldogan diskurálnak egymással ab­ban a tudatban, hogy túl vannak a veszélyen. Élnek, szépen gyógyulnák, s ismét társas lénnyé válnak, s ezt nem tagadhatják meg a négy fehér fal között sem. Ez a kép, a lábado­zók eme lelkiállapota éppoly tarto­zéka a kórtermeknek, mint a fehérfi- tyulás nővér, vagy a doktor életmen­tő fecskendője.~ Túljutva a krízisen, iS San ehhez a csoporthoz csatlakozott. Ahogy gyógyult, olyan mértékben vált egyre közvetlenebbé. Természe­tes humora, gyors észjárása és vég­telen jósága, ami súlyosabb beteg­társait biztató szavaiból csendült ki, hamarosan a kórterem közkedvelt emberévé avatta. Sőt mi több: ked­vencévé. Még a szigorú nővér is, akit titokban „őrmesternek” tituláltak a betegek, zokszó nélkül megmoso­lyogta, ha vele tréfált az öreg. Egy kora reggelen például, aráikor a. nő­vér megkezdte a hőmérőzést, így szólt hozzá Lajos bácsi: — Mondja Madám — így mondta: Madám — mondja, tudja-e, miért fúj reggel hatkor a gyári sziréna? Az ápolónő furcsán nézett rá. — Nos? — sürgette az öreg. — Hát... hát, mert akkor kezdő­dik a munka. — Ügy biz a! Akkor kezdődik a műszak. Hát akkor minek kelt föl bennünket már öt órakor? Lajos bácsinak, egyébként a „gyár9* volt minden huszadik szava, „ ... mert amikor én még a, gyárban dolgoz­tain... vagy... „most kezd a gyárban a brigád, most délelőttös műszakon vannak”, vagy éppen így mesélte napjában többször is: Tudja szaki- kám, az én brigádomnak nehezen akad párja. Olyan emberek azok, hogy na! Mert aszongya, hogy: a nyurga Ferenczi — a lelkiösmeret; Balázs, az én neveltem — maga az ötlet; Kistóth —% ő a brigád esze, a többszörös újító; Balogh Pista, akit régebben egy időre kizártunk a bri­gádból, mert részeges volt ■— a meg­testesült szorgalom; és végül Berek Dani — az örök szervező. Jól érti az emberek kézbentartását, azért is örülök, hogy ő lett helyettem a „bri- gadéros”, amikor tavaly nyugdíjba küldtek. S ezt a „küldtek” szót olyan panaszosan mondta, hogy a szívünk is összeszorult a hallatára. — Manapság a maga korában La­jos bácsi, ez dukál már —■ fejteget­tük nézetünket, de ő csak a fejét in­gatta. —■ — Nem is az a baj. Hanem, hogy így nagyon egyedül vagyok. Egyedül éldegélek a kis viskómban. *■— Gyerekei nincsenek? — Voltak. A fiam a fronton ma­radt. A lányom meg Dunántúlra ment férjhez, annyi mintha nem is lenne... A brigád maradt nekem egyedül. Az is csak volt... Ez. volt az a téma, amit ezentúl kerülni igyekeztünk a beszélgetések során. Ám valahányszor megszólalt a gyári sziréna, Lajos bácsi hirtelen felkönyökölt s tekintete elkalando­zott az ablakon át. És amikor elhal­kult a jólismert jelzés, az öreg így sóhajtott: — Most kezdenek. „ Vagy máskor: — Végzett a brigád. Lehajtanak egy pohár sört a Bükkben, aztán ha­zamennek ... laccan laccan ”^öismeríük, a LdSSdSl, laSSall brigádot, akár La­jos bácsit. Valahányszór róluk be­szélt, szinte magunk előtt láttuk a lelkiismeretes Ferenczit, az újító Kistóthot, a szorgalmas Balogh Pistát, az ötletes Balázst és a brigád motorját, vezetőjét: Berek Danit. Sokszor szinte úgy éreztük, Lajos bácsi nem is egyedül fekszik az ágy­ban, ott vannak körülötte a brigád tagjai is... Csak puszta tévedés, hogy egyedül látjuk Lajos bácsit, optikai csalódás, mert hiszen össze­nőttek ők, s nem is igaz, hogy fekéiy- lyel operálták, hanem leamputálták az egészről, a brigádról... És itt van ő most egyedül, árván. És minél egészségesebbé válik, annál inkább érzi árvaságát. Amíg nem hozták a kórházba, legalább másod­naponként bement a gyárba a bri­gádhoz, tanácsokkal látta el, vagy szótlanul gyönyörködött a munká­jukban ... De most? Most nagyon egyedül van. Az ilyen pillanatokat is* amelyek Lajos bácsit elérzékenyítették, lehe­tőleg igyekeztünk elkerülni, mert va­lahogy ránk is nyomasztólag hatott az öreg rossz hangulata. A lábado­zók kollektívája — pedig össze sem beszéltünk — műszakváltás előtt mindig leste a percmutatót, s olyan­kor próbálta elterelni Lajos bácsi figyelmét a sziréna izgató hangjáról. — Hallgassa csak, Lajos bácsi — mutattunk a fülkagylós rádióra —- milyen jó zene! — Néha sikerült is a csel... E gyakran ismétlődő pillanatoktól eltekintve Lajos bácsi változatlanul tartotta jó kedélyét. Ha nem gondolt a brigádra, kielégítette a lábadozók kollektívája is: viccelt, eltereferélt, szóval együtt gyógyult velünk. Hanem volt még egy pillanat, amit mi többiek oly igen vártunk, viszont Lajos bácsit annál inkább sajnáltuk miatta s ez a látogatás ideje volt. Ha közelgett a három óra, Lajos bácsi egyszerre visszaesett — legalábbis látszólag — a- másik csoport hangu­latába. Szótlan lett, befelé fordult, vagy éppen magára húzta a takarót és úgy tett, mintha aludna. És amint teltek a félórák a látogatók, a család, a barátok társaságában, Lajos bácsi szemében egyre nőtt a szomorúság. Ha igaz az, hogy a szem a lélek tük­re, úgy nagyon fájdalmas képet mu­tatott e tükör az öreg leikéről. Nem szólt szegény, fejét sem fordította, csak feküdt mozdulatlanul, őszes fe­jén a kagylós rádióval, s egyhelyen bámulta a mennyezetet. Azokon a napokon a látogatások után egy szót sem lehetett belőle ki­húzni. Hiába kedveskedtünk, hiába kínálgattuk a szerető kezek készí­tette házaiból — szótlanul maga elé meredt. Aki viszont este még fent volt a tízórai szirénázás után, az hallotta, amint Lajos bácsi maga elé motyogja: ass Most iMgzett a brigád.»* Vagy esetleg: —t Már munkába álltak. M Körülbelül másfél hete he//£f1\ kórházban Kalló Lajos bácsi. A lá­badozók csoportja azon a napon is — kivéve az öreget —= a látogatókat várta. Olykor-olykor szorongva te- kintgettünk Lajos bácsi felé. De va­lahogy mo&t furcsának találtuk vi­selkedését. Folyton az ajtóra pislo­gott és inkább izgatott volt, mint szomorú. Fején ott volt ügyan az ilyen alkalmakkor elmaradhatatlan fül­kagyló, viszont ellentétben a meg­szokott képpel, nem függesztette kék, kissé véreres szemét a mennyezet egyetlen pontjára. Mondom, furcsának találtuk a dol­got ... Elérkezett a három óra. Szinte per­cenként nyílt az ajtó, egymás után jöttek a látogatók. Csókok, ölelések... Puffogott a befőttes üvegeken a hár­tyapapír ... Halkan csörömpölt a kanál..í A megüresedett üvegekbe — pótolván a vázát — virág került... A kórtermét egy-kettőre családias légkör töltötte meg, melegséget, bé­kességet árasztott a halk beszélgetés, mint a kályhában a fagyos őszi dél­utánon duruzsoló tűz. —• Csak Lajos bácsi volt egyedül... És ekkor láttam meg az élet Nagy Jelenetét. Ismét nyílt az ajtó és egymás után öt férfi lépett a kórterembe. Rögtön megismertük őket, a lábadozók cso­portja soha nem látott, mégis régi ismerősei érkeztek: a lelkiismeretes Ferenczit az ötletes Balázs, az újító Kistóth, a szorgalmas Balogh Pistii és Berek Dani, a „brigadéros”. Sor-' ban megálltak Lajos bácsi ágya vé­génél. Az öreg meg csak, nézte, néz­te őket, s egyre erősebben csillogott a szeme, miközben szorongatták a kezét. — Hát eljöttetek rebegte. — Tudtam ... éreztem, hogy jösztök. És e három utóbbi szót jó hango­san mondta Lajos bácsi, hogy tudo­mására hozza a Lábadozók csoport­jának: látjátok, eljött a brigádI Az én brigádom... CSALA LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents