Észak-Magyarország, 1959. június (15. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-14 / 138. szám
4 ESZAKMAGTARORSZÄG Vasárnap, 1959. június 14. 6 7 9 7 iogy inkább megy feleségül az dr- iöghöz, mint ahhoz, akit a szülei ikarnak. Egyszer aztán a királylány meghalt. Akkor csakugyan eljött az ördög és kérdezte az édesanyjától: Kedves édesanyám, Hol vagyon, hol vagyon Gyönyörű szép mátkám? I — Elment a folyóra zsebkendőket mosni, Zsebkendőket mosni, vőfélyeknek adni! Elment a ördög a folyóra, de nem6 találta. Kereste végig mindenütt, a végén megint hazament a lány házához és megint csak folytatja: Kedves édesanyám. Nem találtam lányát. Hol vagyon, hol vagyon Gyönyörű szép mátkám? — Elment a kiskertbe Virágokat szedni. Bokrétába kötni. Vőfélyeknek adni! Oda is elment az ördög, ott sem találta. Akkor megint bement az anyjához. Már igen mérges volt. megint rászólt: Kedves édesanyám. Hol vagyon, hol vagyon Gyönyörű szép mátkám? Azt mondja az anyja arrai — Mit türöm-tagadöm.- Már ki kell vallanom* A nagy ebédlőbe Már három napja Ki vagyon terítve! Akkor bement az ördög az ebédlőbe, körülment a koporsó körül és meghajlott a lába körül: — Kelj fel, kelj fel, gyönyörű mátkám! Még az nem volt elég, mégegyszer körülment és ugyanazon szavakat mondotta, mint az elébb. Mikor harmadszor körülment és meghajlott előtte, erre a lány felkelt és ezeket kérdezte: w Meghuzatod-e hát a hármas harangot? « Meghuzatom, rózsám mmd a tizenhatot! •- Veszel-e hát nekem aranyo» koporsót? ^ Veszek, édes rózsám; aramwaii gyémánttal! ?r a lány visszaült a 1koporsóba, az ördög pedig elment az anyjához és megkérdezte, hogy mikor fognak temetni. — Három nap múlva! — No, majd akkor itt leszek! Erre a király ásatott egy olyan alagutat, ami egyenesen a temetőbe ment, a temetőkapu alatt. Azt mondja egyszer a király a fiának: — Erid ja toronyba és nézz széjjel, hogy mi jön az úton! Lejön a toronybóh — Mi zörögne édesapám, mint harminchat kocsi jön a határon! Erre a lányt kivitték az alagúton a temetőbe, már mikor az ördög kereste, nem találta meg az ebédlőben, el volt temetve. A lánynak a sírján egy szép tulipán nőtt. Egy királyfi hintával ment arra, megtetszett a virág, azt mondja a kocsisának: = Szállj le, János a bakról és látod ott az a tulipánt szakídd le és hozd ide hozzám! A kocsis nem bírta leszakítani. olyan erősen állott. Leszállt a királyfi és odaballagott. A, tulipán kijött tévestől a földből és a mellére szállott. Felült a kocsiba és hazaballagott. A virágot betette egy pohárba és vizet öntött rá. Mikor a király és vendégei ebédeltek a szobában, a tulipánt mindenki megcsodálta. Mikor a vendégsereg kiment a nagy ebédlőből, leszállt a tulipán, megrázkódott, elment az asztalhoz mint királylány és megvacsorázott. Mikor ment be a szobalány leszedni az asztalt, hirtelen rápillantótt, megdörzsölte, a szemét, azt hitte, hogy káprázott. De már ekkor a tulipánt csak a vázában látta. Ezt ő aztán megmondta a királynak. A király másnap ebéd után behúzódott egy sarokba és várt egy keveset. Egyszer a tulipán leszállt a vázából, megrázkódott, lett belőle egy szép királylány és leült az ebédlő asztalához enni. A király hirtelen rátört. mire a lány így szólt . neki: — Drága királyom, tiéd leszek végig, csak három napot ne bánts, hagy pihenjem ki a fáradságom! J)e a király nem törődött a kérésével, hanem megfogta a ha- ' ját, úgy vágta a testit, mint a sárga- : répát. A királylány változott mindenfélének: békának és nagy tehénnek, mire utoljára kutyának válto- • zott. elhajintotta a szőrét és ismét kis■ lány lett belőle. Felöltöztette a király, elvette feleségül és most is élnek jókedvükben, ha meg nem hal' takr Bár kevés mesénk van eddig le■ jegyezve, ezek értékéről, szépségéről | nem kell vitatkoznunk. A további feladat, hogy most már a légkorsze- . rűbb technikai eszközzel, a magneto■ fonnál jegyezzük le a mesekincset, mely késő unokák szórakozására és t a népköltészet megbecsülésére nevel, s nem kis örömet okoz a mesemon- . dónak és a mesehallgatónak. vagy i olvasónak. Bodgál Ferenc s A pozsonyi Magyar Hírmondó 1782. évi januári számában megjelent első felhívás után lassanként elszaporodnak a kisebb-na- gyobb népköltészeti gyűjtések, feljegyzések. Íróink, költőink felfedezik ennek szépségét, tudatosan, vagy tudatlanul jegyezgetnek le népdalt, balladát, mesét. Már Dugonics Etel- l kájának hősnője is mesét hallgat és az 1820-as évek, elején Bécsben Gaál György az ott állomásozó jászkun huszárok meséit gyűjtögeti. Borsodban is folyt népköltészeti gyűjtés, és Széremley József küld Ipolyi készülő Magyar mythologiájához hét népmesét 1853-ban Gelej és Miskolc környékéről, ö a meséket irodalmi nyelven az akkori szokásnak megfelelően a közlők neve, életkora és foglalkozása feltüntetése nélkül jegyezte fel, de mint miskolci ember, bizonyára a helybeli parasztoktól jegyezte le. Egy nagyon érdekes és értékes népmesét, melynek határozott célja a mesterségek megkedvel- tetése volt a „Miskolczon készült, és nyomtatódon nemzeti Kalendáriom a két Magyar Hazának. Hetedik meg- bővített kiadás. 1819-dik esztendőre” közöl: „Kérdés: Mitől féltek régtől fogva* s most is félnek többnyire minden Ifjak? Felelet: Az InasságtóT. — Űr, Principális, Máiszter tsak inkább szeretne mindenik lenni, ha minden bajjal, ’s fáradsággal összeköttetett tanulással nem járna. —i Ugyan is a? Mese szerént: Az ördög, hogy annál jobban ki- : tanulhassa minden tsinnyát-binnyát az Embereknek, elvégezte magában, hogy valami sok személyekből álló Házhoz Cselédnek szegődik. Kívánsága szerént talált egy fő Városban ' ollyan Szabóra, a’ kinek több Cse- ‘ lédje volt: húsznál is. Tehát az ördög Szabó Inasnak állott: de természettel minden gonoszságnak szülő • annya lévén minden parantsolatot ■ vissza felé tselekedett. Mikor i varrni a’ Műhelyhez ült, ollyan hosszú tzérnát. húzott a’ tűbe, hogy valahányat őtött vele, mind { annyiszor az ablak alatt volt kis kertbe kejilett neki az abla- j kon kiugrani, és reá-huzván a’ tzérnát, ismét visszaugrott a’ szobába. Ezért, mivel a’ kertben eltaposta a’ |. szép veteményt, a’ Szabónétól min- I den kiugráskor jó ütéseket kapott, a’ Műhelyben pedig a’ sok Legény köz- j zűl, hol eggyik, hol másik stapta jól pofon. Illyen állapotban lévén az ördög, mivel a’ jót nem tselekedhette, ' ’s a’ fenyítéket nem állhatván, egy '» éjtszaka ezt írta krétával az asztalra: Az Ördög sem állhat ja ki • az inas ságot: ’s elszökött. En• nek példáját ma is sokan követik, mert jobb szeretnek némellyek teljes- életekben a’ korhely és hivalkodó élet mellett minden feslett, tsalárd- ságot végbe vinni, mint sem tisztesi séges mesterségre adnák magokat. A korhelységnek pedig következmé- . nye a’ lopás, útonálló fosztás, gyil- z kosság, s a t. Mellynek jutalma a’ rabság, vasak tsörgetése és végre gyalázatosán a’ Hóhér kezébe esés. V Bezzeg nem, illyen ám az Ánglus: mert ha néki három Fija van, egy- gyik Katona, a* másik Kereskedő, a’ t harmadik Mester Ember.” , 1886 han v Gyula közöl ’ két borsodi népmesét a Borsod megyei Lapokban ’s igyekszik ~ bevezetőjében a népmese értékét is y meghatározni. A miskolci meséket a legújabb időkig azonban mégsem gyűjtötték. i- Pedig voltak mesélők és mesealkal- mák. A céhrendszerben a mesterle- gények a legényszállóban, Herber- kekben töltötték az időt, amikor j_ munka nélkül voltak. s mivel o- kockajátékot és a kártyázást erőser, L tiltotta a herberkfater, így leginkábl g mesével, beszélgetéssel töltötték az időt. A fonók, tollfosztók, kukorica- n fosztok ősztől tavaszig nyújtottad mesélőalkalmat a városszéli parasztoknak, kapásoknak. Meséltek alkalomszerűen a fogadókban, korcsmák- ban, pincékben is. A zárt közössegek kaszárnya, börtön ugyancsak időt él ír alkalmat adott a mesélésre. Itt mmÍV denkire sor került s addig kellett c meséket mondani, amíg csak el nerr zj. aludtak. A mesélők többnyire az írástu- iZ *■* datlanok közül kerültek ki zt így nem is gondolhattak a mesék le jegyzésére. A múzeumnak félévszá zadon keresztül nem volt néprajz : munkatársa, így mesék tekintetéber is igen szegények vagyunk. Az ősla kosságon kívül meséltek a faluról be :a került öregek, pásztorok, iparoslegé a- nyék. Az egyik legszebb mesét -■ r- melybe balladai elemek is beolvad >y tűk — Tuza János bácsitól jegyezten le 1958 januárjában: k, „Volt egyszer egy királylány. Aki hez hozzá ment volna, ahhoz nen- adták feleségül. Erre azt mondta nádkozna: Ügy látszott, megkönyö- iilt rajta, mert rövid pillanatok íúltán tíz négyest az Árva Jóska eve mellől kitörölt. A Jóska arcán tderengett valami fényféle, valami eménysugár, így ballagott el a ka- sdrátöl. Mielőtt azonban leülhetett olna, váratlanul felzúgott Bakó ta- ár úr hangja: — Negyvennégyszer harminchá- omhoz hozzáadok kiloncvenhatszor yolcvankettőt, abból levonok negy- enötször tizenkettőt, mennyi az? nondja meg Árva József, nem tud- a? hogy hívják, kérem? — s milőtt az osztály, meg Árva Jóska elocsúdott volna, Bakó tanár úí íz Árva Jóska neve mellé a ki- ;ummizott négyesek helyére egy riss , négyest újra berajzolt. S vé- lignézett az osztályon, mintha csak ízt mondaná: akinek meg kell halni, íz haljon ’ meg! Az érdekes csak az rolt, hogy ezt Somossal sohasem csinálta, mindig csak Árva Jóska, meg i hozzá hasonlók „haltak” meg. Ekkor azonban váratlan, sőt páratan dolog történt. Árva Jóska fel- igrott, s mint akinek már úgyis minien mindegy, egy utolsó kétségbeeséssel, s talán egy utolsó dacos re- nénnyel, felüvöltött: — De, tanár úr kérem, én tudom! Bakó. tanár úr egy pillanatra meglök kent, az osztályon végigömlött ralami megfoghatatlan bódulat. — Tudja, kérem? Nos, mennyi iát? — /> Szegény Árva Jóska szokatlan bá- orsággal, diadalmasan válaszolt a íoha senki által meg nem értett han- labandázó kérdésre: — Hatezerhétszázkilencvenhét! — le olyan hangsúllyal, hogy ez is ben- le volt: ha nem hiszi, számoljon itána! Bakó tanár urat mellbevágta a iöbbenet, de utánaszámolni nem ;udott. Hogiyan is tudott volna, mi- cor nem is sejthette, hogy az előbbi kérdésben mit is darált össze. Kockán forgott a Bakó tanár úr tekintélye, s néhány pillanatra felébredt benne az a régi, elfelejtett fiatal Bakó tanár úr, aki a diákot még szerette, s akinek a lelkét még nem nyomorította meg az élet.-r- UgV van. _ ez£rt jeies jár, Árva József! És be is írta. Az osztály röhögött, némelyik rö- högési kínjában ököllel verte a padot. És Árva Jóska bízni kezdett. Év végén aztán, amikor Bakó tanár úr a bizonyítványt osztogatta, névsor szerint szólított ki minket. Árva Jóska mindjárt az elején volt, hamar rákerült a sor. Bakó tanár 'úr kenetteljes képet vágott, amikor átnyújtotta neki az indexet. Csak ennyit mondott: — Árva, Árva, az hittem, hogy maga egy jó kettes tanuló, kérem! Árva Jóska szipogott egyet, s bátortalanul, ijedezve, halkan ennyit dadogott vissza: — Hát nem az vagyok, tanár úr, kérem? Bakó tanár úr gúnyosan mosolygott, s már szólította is a követkéz zőt. Árva Jóska nehezen nyitotta ki ai indexet. Mereven bámulta a kegyetlen papírlapot, és a matematika rovat után ez volt írva: elégtelen. Árva Jóska nagy álmai, szépséges tervei úgy omlottak össze, mint a lelotl sasmadár. — Szegény Árva Jóska, — sóhajtottam, — szegény özvegy anyám, — sóhajtotta ő. Megeredtek a könnyei s végigáztatták a kegyetlen betűket amelyek azt jelentették: akinek me| kell halni, az haljon-meg! Jaj, hány Árva Jóska meghalt azor a forró délelőttön! Szomorúan ballagtunk végig a komor iskolafolyosón. Árvj Jóska még mindig sírt, amikor meg hallottuk mögöttünk Bakó tanár úi lépteit. Visszapillantottam, a taná: úr most megint az volt, akit megettek az évek, — furcsán, fölénye ser mosolygott, rángatódzó bajuszára ez az írást láttam kunkorodni: Béres a: apád, legyél az te is! De csak ez motyogta: — Harminckettőször hatvannégy hez hozzáadok -.; s — és tarka feji eltűnt a tanári ajtaja mögött. Az iskola előtt ott állt Árva Jósk; özvegy édesanyja. Szó nélkül a nya kába borultunk mindketten és hár man könnyeztük el Árva Jóska nag; álmait. Mit tudja mindezt az a két diák ott a hűslombú fák alatt! — Sz — tanár úr jókedélyét semmivel sem ifokozta volna. Ennek természetesen r ^ r mi ittuk meg a levét, mert az egesz r heccet ugyan Somos találta ki, de g azt, hogy a végrehajtásban benne r voltunk, senki le nem tagadhatta. ^ Ilyenkor aztán Bakó tanár úr bősz- r szút állt. . I Ez a szpppnv Árva Jóska a 1 EjZ a szegény legelső padban r ült, mozdulatlanul az egész hecc alatt is, mégis egy ilyen alkalommal ' ment neki Bakó tanár úr. De úgy, i hogy az ő élete akkor, ott, már meg j is pecsétlődött. < Ahogy bejött, sokáig egy szót sem i szólt, csak összefonta a karját a hátán, s úgy cikkázott a padsor előtt, * le s feí, akár a villám. Sokáig, talán f negyedóráig. Az osztályban akkor \ már halálos csend hortolt, a tikkasz- tó nyári levegő fojtogatta a diákók * torkát, de csak ültünk mereven, szót- * lanul. Én ugyan néha-néha megkoc- i káztattam és kikandítottam az ablá- i kon a színház nagy órájára, ami akkor még jól járt, azt lestem, hogyan telik az idő, mikor lesz már vége az J órának. Magamban elszámoltam húszszor hatvanig, ez összesen húsz ] perc, de amikor újra kitekintettem i az prára, még alig hat percet cam- < mögött előre a mutató. Talán meg- i állt az óra, ha ugyan nem az idő. i Bakó tanár úr pedig fáradhatatlanul rótta sétáját s. olyan hirtelen fordult meg egyik falnál a másik j felé, mint egy bezupált őrmester. A bajuszát is harapdálta. Egyszer az- , tán, mondom vagy jó negyedóra múl- : tán, hirtelen, mint a derült égből lecsapó villám, az osztály felé fordult • és . a mutatóújját nekivágta az Árva , Jóska mellének: — Tizenkilencszerhetvenketiőhöz hozzáadok harmincnégyszerkilenc- , venötöt azt elosztom huszonhgtszor tizennéggyel, abból levonok nyolcszor tizenhármat, mennyi az? nem tudja? hogy hívják? — fújta, darálta el egyetlen egy szuszra, s mire szegény Áiva Jóska magához Térhetett, vagy egyáltalán csak egyetlen egy szót is a száján kiejthetett volna, már a hirtelen fellapozott osztály- könyvben a matematika rovatban ott táncolt egy irgalmatlan négyes a szegény Árva Jóska neve után. A halálos csönd top™zkedett a tanteremben, csak Bakó tanár úr folytatta tovább sétáját, mintha mi sem történt volna. De most már nem olyan sokáig, mert néhány pillanat 1 után újra az osztály felé fordult, akár csak *az előbb, az új ját újra neki az Árva Jóska mellének: —*■ Harminchatszor tizennyolchoz hozzáadok..; — s újra elfújta az 1 előbbit, csak most már nem ugyan- ; azon számokkal s a négyest ismét beírta. Árva Jóska után mások következe . tek, akiket kiszemelt bosszúja cél- L pontjának. így járt azon az órán vagy tíz szegény, árva diák, akik ' ugyan kiválóan tudták a logaritmus ■ egyenleteket, de hát azt tőlünk senki i sem kérdezte. Bakó tanár úr egyetlen egyre volt kíváncsi: — harminc- ’ hatszor tizennyolchoz hozzáadok..; darálta, és erre nem tudtunk felel- ni, de Bakó tanár úr nem is várt feleletet. Ügy fújta, darálta ezt a szörnyű és egyszerű példát, hogy alig lehetett követni, felelni senki- nem tudhatott, s Bakó tanár úr t egyre-másra rajzolta a négyeseket. ’ Ezt a módszert aztán Árva Jóská- , val, meg a többiekkel egész éven át- folytatta, s meg sem állt addig, amíg 1 nem . volt legalább vagy húsz-har- J mine négyesünk. s Ahogy közeledett az év vége, még c többet tanultunk, de különösen Ár- g va Jóska, ő az egész matematika _ könyvet betéve fújta, az egész évi i aftyagot jobban tudta, mint hat Bakó 1 tanár úr együttvéve, s mégis gyanítottuk: ennek csak rossz vége lehet.- Árva Tn*tkn aztán széP nar /írva josna porij matematika_ _ órán elszánta magát, jelentkezett és _ kiment á katedrához: — Tanár úr, kérem, nekem már- van vagy húsz négyesem, — szólalt a meg félénken, — s az osztály kuncogni kezdett, de rögtön abba is x hagyta a nevethetnéket, mert ez az egész olyan siralmas volt, mint egy a igazi temetés. r_ — Nekem már van vagy húsz né- y gyesem, pedig én ;:szegény öa- y vegy édesanyám ;:;, meg tudom is az egész anyagot... — és majdnem sír- ^ vafakadt. Bakó tanár úr félrebillen- tette tarka fejét, felnézett a mennye- ó zetre, olyan képet vágott, mintha A hűslombú, nyáríllaA parkban, tú fák alatt a pa_ dón két diák üldögél szokatlan szótlansággal, tekintgetnek hol a magas, kéklő égre, hol meg a cipőjük orrára. A homlokukat ráncolják. Aztán sokáig csak a sKájuk mozog hangtalanul. Kezükben könyv, abba azonban ritkán néznek. De akkor aztán tartósan. Közelebb megyek hozzájuk, figyelek, hallgatok. Kiderül, hogy alapos magolás közben vagyunk, a két diák az évvégi vizsgákra készülődik. Álldogálok, a két fiú csak magol, darál és csak nagysokára szólal meg az egyik, két égre- tekintés közben: — Kibírhatatlan! Ami, sok az sok! Cosinus, logarléc, egyenletek, ki látott már ilyet! Mit akarnak meg? — És átkozza a matematikát, és megint a felhőket nézi, de most már komorabban. Egyszóval panaszkodik a követelményekre, a másik meg rádupláz: Nem, ezt már igazán nem lehet megtánulni. Hát hogy legyen jótanuló az embef?! Disznóság, kérem, amit a szegény diákkal csinál nak.;. így folyik a diskurzus, meg a tanulás, most már váltakozva, a/nap aranyló sugarai át-áttörnek a lombok között a két diák fejebúbjára, a táj, a környék, minden fittyet hány vidámságával rájuk, miközben ők izzadva küszködnek az irgalmatlan, kusza betűsorokkal. Ahogy elnézem őket, régi, küzdelmes diákévek elevenednek meg bennem, egy régi-régi történet, amely ha nem fájna annyira, talán azt mondaná rá az ember: régen volt, Igaz sem volt; De hát annyira nehéz, annyira keserves volt, hogy igaznak kellett lennie. Volt az iskolánkban egy matematika tanár, Bakó tanár úr. Osztályfőnökünk is volt. Már megette a kenyere javát, őszülő fejéről az utcán már messziről könnyen felismertük; Még az őszülése is olyan sajátosan furcsa volt, hogy nem lehetett elfelejteni. Mintha szabályos sorban rendezve lett volna a haja: egy sor '"'fekete, egy 'sor fehér. így csupán ősznek látszott, vitájában azonban olyan tarka volt, mint a csillagpusztai barázda, amikor a friss szántás tetejét megperzselte a koratavaszi napsugár. Beszélték róla, hogy valaha jó ember volt, a diákokat is szerette, könyörületes is tudott lenni, olykor talán még elnéző is, ám a hosszú évek során szívjóságát szétrágták a könyörtelen diákcsínyek, de leginkább az irgalmatlan környezet. Későbben már nem ismert embert, főleg a szegény diákemberre nem Volt tekintettel. Már akire nem! Most már állandóan idegeskedett, tömött bajusza folyton rángatózott az orra alatt, két szeme egy pillanatra meg nem állt, csak forgott, forgott le s fel. Óra alatt úgy tekingetett ránk ilyenkor, hogy elállt a lélegzetünk; Szokásai közül az volt talán a legmaradandóbb, de a legkönyörtelenebb is, hogy magyarázni nem tudott, vagy nem is akart, egy- egy nehéz anyag képletét néhány morg közben felhajította a táblára, ha értetted, az a te szerencséd, ha nem értetted, neki úgyis jó. Bakó tanár úr minUgy tuni9 (jenk]re haragudott az osztályban, de ahogy most vissza- emlékszem, a legjobban mégis a legszegényebbre haragudott, leginkább tehát Árva Jóskára, akinek valójában nem is volt özvegy édesanyján kívül senkije, meg semmije, — aztán meg reám. Árva Jóska biztosan csak azért előzött meg-ebben a különös versenyben, mert nekem nemcsak az anyám, de az apám is élt még egyszóval Bakó tanár úr dühe egyre inkább alábbhagyott, amikor a névsorban olyanokhoz ért, akinek nerr hajkurászott ökröt az apja, hanerr . valahol pennát forgatott. Az igazsághoz tartozik, hogy Baké tanár úr idegeit az osztály nem egy szer — hogy úgy mondjam — kikezdte. Egy napon például Somos le szerelte az osztály ajtajának kilin csét, s helyére hosszú, kék ruha darabot kötött. Tehette, mert jó ta nuló ugyan nem volt, de az apji után!;.. Valami, igazgató volt vala hol, nagyságos úr, Bakó tanár ú emiatt nagyon tisztelte. Az osztály néma csendben várt Bakót Amikor az ajtóhoz ért, kény télén volt a madzaghoz nyúlni, hog; kinyithassa. Ez volt a jel az osztál; számára. Akkor az osztály nagyré sze azon nyomban rázendített, hog; 5,-.;; de mivel hogy nincsen, fábc van a kilincsem, oszt madzag a hú ®ója;” s ez úgy látszott, mintha Bak NAGYMISKOLCI ÚTIKALAUZ Miskolci nénmesék
