Észak-Magyarország, 1959. május (15. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-16 / 113. szám

(Szombat, 1959 május 16. ÉSZAKMAGYARORSZAG 9 Jlu jza h Á IMiller muzsikus lánya, Lujza az Irx Ármány és szerelem-ben és Éva, Benkő Zoltán kutatómérnök ifjú felesége a Kötéltánc-ban. Ez a két szerep jelzi időbeni mérföldkő­ként a Miskolci Nemzeti Színház fiatal drámai művésznőjének, Téby Katalinnak eddigi színészi pályá­ját. j 1957 őszén ismertük meg. Még alig száradt meg főiskolai diplo­máján a tinta, amijcor Miskolcra kerülve, ráosztották Miller Lujza ne­héz szerepét. Nagy lelkesedéssel és egy kis szorongással készült élete első szerepére. Sikerült. Schiller halhatatlan szavai útrakeltek az ajkáról, megelevenedett a tragikus sorsú, tiszta szerelmű polgárlány. Olyan erővel, olyan művészi meg­formálásban, amely egycsapásra felkeltette az érdeklődést alakítója iránt és művészi rangot adott neki. Két év telt el azóta. Láttuk köz­ben mint Varja-t az Egy éjszaká­ban; Gabócza volt a kedves mese­játékban, az Árgyilus királyfi-ban és Lucy, a rendőrfőnök szerelmes leányzója Brecht Koldusoperá-já- ban. Megkönnyeztetett Dulszka asz- szony csupa-jóindulat lánya, Me­la alakjában, lelkűnkbe véste a szomorú sorsú Idát a Lámpás-ban és nagyon sokáig emlékezni fogunk alakításában Majká-ra, az Ilyen nagy szerelem diáklány-barátnőjé­re. Sokszor láttuk közben irodalmi estek pódiumain, hallottuk ajkáról a világirodalom legszebb gyöngy­szemeinek patakzását, hallottuk tő­le Shakespeare felejthetetlen sora­it, amint az erkélyről a szerelmes Julia szavait suttogta a mélyben álló Rómeónak. És most láthatjuk esténként a Kamaraszínház színpa­dán a Kötéltánc Évájaként. Esté­ről estére meggyőzően kelti életre az alapjában szimpla, kedves kis aa teremtést, akinek nagyon imponál a Kossuth-díjas férj, az új lakás, a bútorok, az „előkelő” barátság, az igazgatónő anyáskodó barátsága és csak nehezen ébred rá az igazság­ra, de akkor teljes szívvel áll mel­lé. Szinte gyermekien bájos, ügyet­lenkedő háziasszonykoddsa, férje iránti rajongása, az élet buktatói közötti őrlődés, — mind-mind jól megállt próbatételei Téby Katalin művészi alakítókészségének. TT ét év nem nagy idő. Nem nagy idő a pályája kezdetén álló fiatal művésznőnek sem, aki előtt még teljes szépségében tárulkozik az élet és kínálja a jövőben a szebbnél szebb színpadi alakítások lehetőségét, — de elég hosszú volt arra, hogy a miskolciak megszeres­sék. szívükbe zárják Téby Katit. Kicsit zárkózott, szerény — talán túlontúl is szerény — lányka, aki még az újságban való szereplést is szeretné magától mindenképpen el­hárítani. Nincsen mit mondania magáról — mondja. Már gyermek­korában imádta a verseket, szere­tett szavalni, de szerette volna, ha játszhat is a gyermekszínpadon. A gyermekkori versimádat végigkír sérte felnőttkoráig. Bár más, gya­korlatibb pályára, építésznek in­dult és tanult, a versmondáshoz nem lett hűtlen. Építészi tanulmá­nyai közben is szavalt és egy nagy­sikerű szavalóverseny végleg rá­irányította a figyelmet és eldön­tötte sorsát. így került a Színmű­vészeti Főiskolára, ahol Marton Endre, Pártos Géza, Sulyok Mária mellett, a legnevesebb művész-ta­nárok sora csiszolgatta művészi ké­pességeit. hogy a diploma kézhez­vétele után, jól képzett művész­ként lépjen színpadra és játssza el élete első szerepét, a már említett Miller Lujzát az Ármány és szere­lem-ben. Ennyiben foglalható össze rövi­den Téby Katalin eddigi pályafu­tása. Ez az a biztató kezdet, amely­ről — mint biztos alapról — elin­dulva valóraválhatnak tervei: meg­ismerni a színjátszás minden terü­letét, sokféle szerepet játszani, ta­nulni, megtalálni és tökéletessé tenni az egyéniségének leginkább megfelelő művészi területet. ILI Hier Lujzával indulni aszínész- irx női pályán rangot, de kö­telezettséget is jelent. Akik látták Téby Katalint változó szerepeiben, biztosak benne, hogy ezt a kötele­zettséget a ranghoz méltóan fogja mindig teljesíteni és még nagyon sok emlékezetesen művészi alakí­tással fogja növelni a sorát azok­nak a kedves művészi élmények­nek, amelyekben közönségét eddig is részesítette és amelyekben nem egyszer — mint legutóbb a Kötél­tánc Benkő Évájában is — kiemel­kedőt alkotott. (benedek) EGY MAGYAR VÉGVÁR — Pillanatképek a határszélről — Itt volnánk hát az ország kapujá­ban! Zsebünkben három napra szóló alkalmi útlevél a Maga.s-Tátra vad­regényes tájaira: táskánkban össze­csomagolt elemózsia, s velünk jött a kíváncsi izgalom: hogyan kelünk át a határon, milyen ú.i tájakat, arco­Izgatottan toporog a kis csoport, s amint látható is, nem kis érdeklő­déssel tekintgetünk „odaátra” — az eljövendő napok gazdag élményei elé. A határvizsga, amely minden részletre alapossággal kiterjed, igény­be vesz néhány percet. kút látunk — csak el ne vesszünk majd ebben a számunkra ismeretlen országban, amely itt kezdődik a so­rompón túl, alig öt lépésre tőlünk... Hetekkel előtte készülődtünk erre a nagyszerű kirándulásra, s találgat­tuk magunkban: milyen az a .,határ” — hogyan kerítették el a két orszá­got egymástól? Végvárakról álmo­doztunk, történelmi emlékű, régi építményekről, ahol bástyaoromról tekintgetnek ázerte a vitézek. S per­sze tévedtünk. Mert más dolog a rég­múlt, s megint más dolog a jelen. A technika, a tudomány világában a végvári vitéz, a ma határőre, érzékeny távcsővel kémleli a gondjaira bízott területet, s egy gombnyomásra — ha a helyzet úgy kívánja — képes le­zárni a határt. Takaros, gondozott körletű épület előtt fut el az országút, s robognánk rajt’ mi is, ha Hidasnémetinél: Ma­gyarország és Csehszlovákia egyik kapujában, nemzeti színűre festett határsorompó és mosolygós arcú, de mégis határozott tekintetű határőr elvtárs nem állná utunkat. — Hová ilyen lelkesen? — Mi bizony csak ide, Csehszlová­kiába egy kis baráti látogatásra! Szép és alkalmas dátumot válasz­tottak, elvtársak. Bizonyosan meg­láthatják majd az ottani május else­jei felvonulást. Inkább talán az idő­járással nincs szerencséjük. Ahogy nézem, esni fog.*. t A jelenet megihleti a gyakorlott utazót is. Hivatásuk komolyságát ér­ző határőrök hajolnak úti leveleink ... De ez csak egy kicsiny része an­nak a szép és megtisztelő hivatás­nak, amelyet betöltenek. H. J. tiszt- helyettes elvtárs, az őrs egyik régeb­bi beosztottja sorolja (már persze* amikor az útlevélvizsgán túl va­gyunk), hogy az ország határai sér­tetlenségének védelmében igen sok­rétű feladat vár rájuk. Ezt ellátni — a hajdani végvári vitézek szerepét betölteni — nem egyszerű dolog. Éberséget, alapos emberismeretet és határozottságot követel a katonától. Addig nem is határőr igazán a ha­tárőr, amíg ezekkel a tulajdonságok­kal nem rendelkezik. — S milyen módon sajátíthatja el? A gyakorlott katona elgondolko­zik, hogy pontosan, szabatosan fogal­mazza meg. Ez is az alaposságra vall. — Mint minden feladat betöltésé­re az életben, erre is rátermettség kell. A különféle módszertani isme-* reteket idősebb, tapasztaltabb harco­saink adják át a fiataloknak. De az első igazi tűzkeresztség akkor követ­kezik be, amikor határsértőt fog, vagy csempésznek vágja el az útját, s nem engedi megingatni szilárdsá­gát: nem enged csábításnak, Ígére­teknek — hanem esküjéhez hívön teljesíti a parancsot. ­Határőrnek lenni, a határőrség egyenruháját hordani megtisztelő feladat. Megvan a maga szépsége gf-mm ft® wmm fölé és tapasztalt vámőrszemek vet- minden fegyvernemnek, de H. elv­nek éles pillantást táskáink tártál- társéknak itt, az ország kapujában mára. mégis csak ez a legszebb! — Rendben! Köszönjük! Szép, na- pos időt és kellemes utazást, elvtár- Onodvan Mvklos sak! Fotó: Martinecz György V. A vihar nem a^a ki a mérgét. Percről percre vadabb a fehér ördögök hang­talan tánca. Hollerer egyre lassab­ban jut előre. Á fagy belemar az arcába, fagy bénítja a tagjait, fagy izzik a tüdejében, fagy ég az erei­ben. A frissen hullott hó olyan, mint az iszap és húzza a lábát. Egyszer­egyszer csípőig süpped. Sebei nem halálosak, de újra meg újra felsza­kadnak és gyengítik. bár a vér elszi­várog a bádogkeményre fagyott sí­zubbony alatt, megalszik és már nem hagy nyomot a hóban. A vihar tigr ás szerűen erősödik. Hollerer meg­áll, hogy lélegzetet vegyen. Semmi más nem látszik, csak a fehér ördö­gök hangtalan tánca. Valahol a szikla alján ott kuporog Weiss és gondolataiban azt színezgeti, hogyan tér majd vissza vihar után a század­hoz: »Elintéztem Hollerert!« — Egyetlen lövés nélkül intézett el — gondolja a szökevény. Háttal fordul a viharnak. Nyugat felé pillant: ott a sötétségben, két-három hegyvonu­lat mögött, ott a svéd határ. Csak vitetni kell magát a viharral és meg­menekül. Csupán arra kell ügyelnie, hogy a vihar le ne taszítsa a sziklá­ról. Azt a-z őrjáratot szeretné látni, mely — ha egyáltalán útnak indul — ilyen időben el tudja csípni! És ha már elér egy faluba, olyan emberek közé, mint jó maga is. akkor fittyet hányhat a világ minden határőrére és hóhérára. A sötétben Hollerer arca szinte fekete, sötétre marta a fagy, hóval ledörzsöli. Letördeli a jeget a szem­öldökéről, és kezének melegével le­olvasztja az áljáról is. Hátat fordít a határnak és homlokát újra a vihar­nak szegezi. Küszködve megy fölfelé, s körötte a hullámzó, úszó végtelen. Egy szikla körvonala tűnik fel, mintha a táncoló fehér ördögök, ára­data sodorná magával, és a szikla szinte beleful a jeges hullámokba. A hó már keményebb. Hollerer felér a hegyzömre. Már nem törtet, éppen hogy csak előbbre tudja csúsztatni a KARL MUNDSTOCK: r'vT?iF7,'’iPrri MIND EQY S Z ALI Q lábát. Felsőteste mélyen előrehaj- lik, szinte vízszintes helyzetben van. Ha felegyenesedni próbál, a fehér ördögök nyomban szótlanul vissza­lökik. Hollerer leveszi hátáról az üres, hasznavehetetlen fegyvert, arra támaszkodik, de hamarosan még így is jóformán egy lépéssel sem jut előbbre. De valahol alatta ott van 'Weiss. Hollerer most mellén kereszt­be akasztja fegyverét és hasmánt csúszik előre a földön, melynek der­mesztő hidege mind jobban és job­ban átjárja. Keze a vastag kesztyűn át kitapogatja a sziklát. Anélkül, hogy felemelkednék, megfordul. Most oldalról ront rá a vihar. Szél- árnyékban tartja arcát. Ahogy a je­ges sziklán csúszva megy előre, ha­talmas, gyámoltalan féregre emlé­keztet. Alig lát maga elé. De sokkal inkább érzi, semmint látja, merre kell leereszkednie. Egy horpadásban elnyújtózik, hagyja, hogy a vihar el­söpörjön fölötte és dermedt ujjúval áfonyabokrot kotor elő a hó alól. Csillapítja szomját a piros, megfa­gyott bogyókkal. Most, hogy először pihen a hajtóvadászat óta, éhséget érez. Kétszersültet és csokoládét vesz elő a kenyeres zsákjából és fel­váltva harap hol egyikből, hol má­sikból. Weiss már meg nem mene­kül. Az átkozott! Még ha meg is kell dögölni, mert kell, ez már nem kétséges, de Weissnek meg kell kap­nia a magáét! Már most is úgy el van intézve, ahogy csak egy halott lehet. Végre ez a fejezet is véget ér! De milyen lesz az új fejezet, ki la­pozza fel, és miért kellett volna a bajtársaknak hinniök abban, hogy másképp is lehet? Úristen! Egyet­len lövéssel elintézhették volna W eisset. Weiss csak egymaga volt hat ellen, és mégis jobban féltek siránkozó hangiától, mint a haláltól, mely utolérte őket. És ő. Hollerer, (Regényrészlet) egészen eddig az óráig, nem félt-e maga is jobban Wéisstől, mint a haláltól? Hnllpr^r összehúzza szemét iviieici és haijga­tózik a fehér, néma, kavargó sötét­ségben. A fegyver húzza, üres már, hasznavehetetlen, és mégis cipeli. Lassan vánszorog előre a szikla pe­remén. Meg-megbotlik, majdhogy le nem zuhan. Mindig csak pár lépés­sel jut előbbre és akkor lélegzetet kell vennie és friss erőt kell gyűj­tenie. A viharban száguld az idő, hangtalanul telnek-műlnak az órák, talán éjfél van, vagy talán már több is, mikor kissé lankad a fehér ör­dögök ereje. Hollerer szálegyenesre kihúzza magát. Egyenesen állni üdí­tő, élvezet. Hollerer homlokához emeli kezét és elnéz messze, arra, ahol a tundra hízelegve simul a grá_ nithegyekhez, átöleli, körülfonja, le­húzza őfyet édes és veszedelmes ölé­be, hogy ott mállassza el feneketlen mocsaraiban és pusztaságaiban. Ott a menekülés, a jövő, az új fejezet. Most, hogy túlélte a halált, útja hát­ralévő részét is megteszi még. Ilyen éjszaka után, ebben a viharban sen­ki sem keresi többé. Csak mindig délfelé kell haladnia, és nem is té­vedhet el. a hágó széles, kényelmes, majd enyhén lejt, egyre csak lefelé visz, minden mászás, vagy akadály nélkül, élelmiszere éppen futja, míg biztonságba nem jut. Csak az a fon­tos, hogy kitartson. Most már min­den egyszerű és veszélytelen. Csak egy kis nyugalom és legyűri gyenge­ségét. Vissza kell jutnia a hágóba, amilyen gyorsan csak lehet. A há­góban fekszenek a halottak. Ott, ahol a halottak... Hollerer szeme ges szemöldök börtönéből, de mégis mereven, hidegen, szinte megfagyva és kiégetten néz a fehér sötétségbe. A sízubbony csuklyája védi és rej­ti fekete arcát, csak merev, hideg, megfagyott és kiégett szeme látha­tó. Szeme kitágulva izzik, aztán ki­hunyva húzódik össze. A hóvihar va­kít? Vagy valami más? Az elmosó­dó sziklapárkányról hunyorogva néz a mélységbe. Szeme könnyezik s a könnyek megfagynak. Szempilláján apró, jeges könnycseppekkel hunyo­rogva néz a halottak felé, le a mély_ ségbe. Nem ment el mellettük, még nem bosszulta meg őket. Nem látja a talajt maga alatt. Mindenütt csak fehér, tátongó sötét­ség. Űristen, gondolja magában, csak huszonhat éves vagyok, és mi jutott nekem az életből? Minden balul ütött ki. Mindent fordítva csináltam. Sem­mit sem csináltam jól. Semmit sem tudta/m. Az ember olyan siralmasan egyedül van, s ez a legrosszabb az egészben. Ha magános vagy, nyomban végeznek veled. Most élhetnének a bajtársaim és egyes-egyedüi Weiss vé­re festené meg a havat. De én hallgat­tam, baj társaim is saját maguknak éltek. Kohlmeyer is elzárkózott, pe­dig valamennyien összetartoztunk. Űristen, ha idejekorán beszélünk egymással, akkor nem kellett volna megölnünk egymást. Elválasztottak bennünket, elszakítottak egymástól, mindenki meghasonlott önmagával is, gyűlölet és vér szomj itatta át a barátságot, és a nagylelkűséget — és bennem is... bennem is... csak gyűlölet, vér és hamu... semmi más. Ha »nem-"-et mondunk és szembe­szegezzük vele akaratunkat, cseleke­detünket — mindnyájunkkal szem­ben ugyan rnit tehetett volna Weiss meg a hozzá hasonlók? Igen, te fi­zetsz rá, meg a bajtársaidnak kellett ráfizetniök, és a siránkozó hang, onnan a fedezékből intéz el vala- mennyiöket. Weiss megint a háttér„ ben sunyított és újra elintézett ben­nünket, és így van ez végig» míg a világ világ s mindnyájan ej­pusztulunk. A fpnwprÁrp támaszkodik. A icyyverere feiindultságtöi most csak még feketébb arcában úgy izzik a szeme, mint hamuban az utolsó szikra. Sebei újból fehzafcad- nak. Lassan, makacsul csordogál el belőle az élet. Hollerer tovább vßn* szorog. Gondolatai összezavarodnak. Gázt bele!... Rajta!... Ez a kutya a végén mégis csak elszámította ma­gát. .. száznegyvenegyszer az ezred tiszteletére... De végül mégiscsak elszámította magát... te, Hollerer» különb legényeket is elintéztem én már, mint amilyen te vagy... nem, vagyok besúgó, tábornok úr. Wleiss- szel majd magam számolok le.,. ra* vasz, talán mindenkinél ravaszabb* de most beleesett a magaásta verem­be. .. Kohlmeyer a pajtásom volt* az utolsó cigarettáját is megosztotta velem, ő volt a legjobb asztalos a századunknál, s ezután a gyilkolást őrület után még egy emberöltőn át ácsolhatott volna koporsókat olyanok számára, akik békességben élték vé­gig az életüket.. A magányosság pusztítja el az embert. A magá­nyosságba pusztul bele mind: Seppl Wegleitner, Blasius Gfeiier, Matthias Anreiner, Jaki Lechtaler, Martin Mayrhofer, Karl Kunzbriann,... a tundra, a vadon törvénye, W eiss, i * de életében ez egyszer rosszul szá* mított. .. .. Hollerer elvágódik. leguggol és keresi a fegyverét. Tá­molyogva megy előre a most már megszelídült viharban. Nem jut el messzire, ezt maga is tudja. Esélye eddig egy volt a tízhez. Most *nóf semmi. Sejtette, hogy így lesz. Weiss maga a végzet, mindenüvé követi az embert, a sarkában van, ágyához is odaül, rávigyorog és kötelet rak a nyakába. Végesvégig a sarkában van az embernek. (FolytatjukJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents