Észak-Magyarország, 1959. május (15. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-14 / 111. szám

* ESZAKMAGYARORSZÄG Csütörtök, 1959. május 14. Aggodalom vagy félelem ? A mikor lecsöndesült a máso- “ dik világháború vihara és számba vettük veszteségeinket, sok-sok ember nyelvére tódultak keserű, vádló szavak: Kétszer rán­tottak bennünket bajba a németek. A halottak nem vádolnak, — az ' élők, a megmaradottak kötelessé­ge ez, s a következtetések levonása ’ is az élőkre tartozik — mindnyá­junkra. i A német imperializmus az első és második világháborúban elszen­vedett veresége után sem mondott le világuralmi terveiről. Egyre- másra jönnek az aggasztóbbnál- aggasztóbb hírek, hogy a ha­lottnak vélt német imperializmus feltámadt, a német revansszellem hamu alatt parázsló vandál indu­latát bűnös kezek piszkálják, hogy lángra lobbantsálv vele a harmadik világháború tüzét. A veszélyes tűz ^ élesztgetni, az amerikai imperialis­ták váltig bizonygatják, hogy vi­gyáznak ők a németekre, illetve vigyáznak arra, hogy a magukhoz szelídített fasiszta vadállat nehogy az ő lábukba harapjon, pórázon tartják és Kelet felé uszítgatják. Ügy gondolják, hogy erre jöhet, mifelénk pusztíthat. Az angol urak is így gondolkoztak két évtizeddel ezelőtt. Szembekötősdit játszottak ■a Népszövetség tárgyalóasztala .•mellett, a „be nem avatkozás” ál- r nők - politikája mögé rejtették go­nosz terveiket. Pisszenés nélkül ■tűrték, hogy Hitler állig felfegy- _ ^erezze .fasiszta hordáit. „Ügyesen . eltervezték, hogy a jól felszerelt 'nemét militarizmust majd keleti . -irányba ’ terelik, rászabadítják a : szocializmus építésén szorgoskodó ' békés szovjet népre, s amikor a németek és oroszok kidőltek, rájuk mennek, két legyet ütnek ^ egy csapásra. Könnyűszerrel térdre kényszerítik legerősebb világpiaci versenytársukat, Németországot, és INI egyszer s mindenkorra elintézik a németekkel vívott háborúban el­csigázott Szovjetuniót. em így történt. A fasiszta vadállat először gazdasági ellenfelére, Angliára vetette ma­gát, hogy elmarja tőle a gyarma­tokat. Ha az angolok hallgatnak a Szovjetunió figyelmeztetéséré. hogy jó lesz Hitlert kordában tar­tani, mert az egész emberisége! fenyegető terveket forgat a fejé­ben —, sok-sok jobb sorsra érde­mes angol katona életét mentették volna meg, akik elvéreztek az afri­kai harctereken; nem zúdultak volna akkor gyilkos rakéták százai az angol városokra. De az angol urakat elvakította a Szovjetunió iránt érzett gyűlölet, pedig a szovjet nép nem fenyegette táma­dással a kapitalistákat. Ügy jár­tak, mint a mesebeli szolgafiú, aki elleste mesterétől a varázsigéket, melyekkel szolgálatába állította a szellemeket, vizet hordatott velük, de a mihaszna elfelejtette a viszr szaparancsolás varázsigéjét, s a szellemek addig hordták a vizet, míg az árvízzé dagadt és elsodorta a házat. A gonosz terveket szövö­gető imoerializmus így szabadítot­ta a világra a történelem leggono­szabb szellemét, a fasizmust. A második világháborúban a szövetségesek — tengernyi véráldo­zat árán — visszaparancsolták a fasizmus gyilkos szellemét, s az emberiség fellélegzett, gondolván, hogy örök időkre leszámoltak vele. S most jönnek a hírek, hogy a fasiszták élrek és virul­nak az amerikai megszállók védő szárnyai alatt. A hétpróbás háborús bűnösöket szabadlábra helyezik, az ember­irtásban oly nagy tapasztalatokra szert tett fasiszta tábornokok fon­tos katonai oozíciókban ülnek, szer­veznek, tevékenykednek s a térkép Kihívóan, avagy szolidan öltözködjék-e a dolgozó no ? Brazíliában állami alkalmazásban lévő nők hivatalban nem viselhetnek szűk szoknyát és mély kivágású ru­hát. Angliában is sok vita folyik akörül, hogy a dolgozó nő csábosán, avagy praktikusan öltözködjék-e, munkaidő alatt öltözködésével ne hívja fel magára a figyelmet, avagy nem árt egy kis női báj a dolgozó férfiak felderítésére? Egy londoni műanyaggyár igazga­tója kijelentette:' »Amikor titkárnőt választok, olyat keresek, aki prakti­kusan és csinosan öltözködik. Sem­mi esetre sem vennék föl olyan nőt, akinek kihívó külseje van. Ilyen tit­kárnő úgysem maradhatna meg so­káig az állásában. Első ízben, amikor a feleségem eljönne a hivatalba és meglátná, kitörne a botrány és rö- •videsen új munkaerő után kellene néznem«. Mi tehát a megoldás? A nőknek maguknak kell eldöntenie, hogy mit viseljenek és igyekezniük kell mér­téktartóan öltözködni. Még egy jó­tanács: Ha ruhádat kizárólag férfiak dicsérik, vess gondos pillantást a tü­körbe és rájössz, hogy valami hiba van az öltözködésedben! az Óvatosság nem art Szaud-Arábia Jedda nevű városá­ban már-már bevezették a telefont Egy svéd telefongyár igen előnyös ajánlatot tett. Némi tanácskozás után azonban a városatyák elutasí­tották az ajánlatot. A döntést főleg azzal indokolták, hogy ha felszerelik a telefont, az asszonyok esetleg ide­gen férfiakkal is beszélgethetnek.-1' fölé magasodó árnyékuk már egy újraálmodott nőmet birodalom ve- tülete. Az amerikaiak annyira biz­tosak a dolgukban, hogy még atom­fegyvert se rettegnek az újjászü­lető Wehrmacht kezébe adni. örült kezébe kést! Mi, magyarok, akik két szörnyű világégésben a magunk borén ta­nultuk meg, mit jelent a német 'világuralmi hóbort, aggodalommal figyeljük a német milítarizmus feltámasztását. Az első világháború kirobbantása a világ újrafelosztá­sára éhes német imperializmus „érdeme” — a magyar nép 600 ezer fiát vesztette el a németek olda­lán. A második világháborúban uraink megint a német imperialista hóbort szekerébe fogták a magyar népet. Kállay Miklós akkori mi­niszterelnök így adta el a magyar nép vérét és pénzét: „Vállalom a felelősséget ezért a háborúért, hiszen felelősnek érzem magam érte népem és a nemzet előtt. Vállalom a felelősséget, mert tudom, hogy miért kell harcolni.” „Áldozzunk mindent, ami a hábo­rú megnyeréséért szükséges: vér­ben, katonában, búzában, munká­ban.” CZs az áldozatban nem volt *7 hiány. Nem az urak áldoztak, a nép vérzett a csatatereken, az idegenbe idegen érdekekért vágó­hídra hajtott magyar katonák száz­ezrei szenvedték meg uraink „nagy­lelkűségét”, mellyel kiszolgálták a német fasiszta törekvéseket, remél­ve azt, hogy német győzelem ese­tén nekik is löknek a konpból. /Ál­doztak, feláldozták a magyar nép valódi érdekeit, feláldoztak közel egymillió emberünket — mind­mind elégtek a fasiszta világ­uralmi téboly áldozati oltárán. A magyar nép okult a történel­mi tapasztalatból, s tiltakozik Nyu- gat-Németország felfegyverzése el­len. Kétszer rántottak bennünket és a világot bajba a német impe­rialisták, kétszer gyújtották a vi­lágra a házat, — harmadszor nem engedjük. Mem félünk, csupán aeaó­1 ^ dunk. Harmadik próbálko­zásukra is bukás vár, — bukás vár mindeneire, aki békés építő munkánkra kezet emel. De nem akarunk háborút, a béke a mi él­tető elemünk. Aggodalmunk indo­kolt. A német militaristákat nem éltetik emberbaráti gondolatok, bosszúért lihegnek az elszenve­dett vereségükért, §i melyeket a Szovjetunió és a'viíág ngpei mér­tek rájuk — az angolod, a frán-: ciák, az amerikaiak, a csehszlovák, a jugoszláv- partizánok. A genfi külügyminiszteri érte­kezletre küldjük a magyar nép ag­godalmát az emberiség jövendő sorsáért. A nasy alkalom nagy le­hetőséget kínál a világbéke meg­szilárdítására. Éljenek ezzel a le­hetőségéül az emberiség, a világ- békp üdvére. GÜLYAS MIHÁLY OLVASÓINK, LEVELEZŐINK ÍRJÁK r Javaslat a MAV-nak A Boldva yölgyi vasút mentén le­vő községekből naponta több száz dolgozó jár Miskolcra. Ezeknek az embereknek a szabadidejéből az utazás elvesz több, mint két órát. A jó vonatközlekedés eredményeként eddig minimális volt az időveszte­ség. A napokban arról értesültünk, hogy megváltozik a menetrend. A 17.25-kor induló vonat helyett csak 19-kor indul egy vonat. Ezzel újabb kétőrát veszítenek szabadidejükből a dolgozók. Nem akarom felsorolni azokat az érveket és indokokat, me­lyek indokolttá teszik, hogy ma­radjon meg a vonatjárat eredeti idő­beosztásban. Kérjük a MÁV Igazgatóságot, hallgassa meg kérésünket, javasla­tunkat vegye figyelembe s legalább egy órával előbb indítsák a vonatot. Indokolásunkra megemlíteni kíván­juk, hogy így a csatlakozásokhoz is jobban megtaláljuk a lehetőséget. Molnár Ferenc és 150 dolgozó Szendrő Újszerű kezdeményezés Szerencsen A múlt év őszén hírt adtunk ar­ról, hogy Szerencs és Környéke Kis­kereskedelmi V. a Csokoládégyár belterületén a gyár dolgozói részére négynapos árusítással egybekötött ruházati kiállítást, női divatbemu­tatót rendezett. A napokban újabb kezdeményezésként a „Hunyadi Já­nos” ált. fiúiskola szülői munkakö­zösségével karöltve, műsoros gyer- mekruhabemutatót rendezett a vál­lalat az úttörőházban. Az ünnepélyes bemutatót Gönczi Ferencné, a szülői munkaközösség elnöke nyitotta meg. Egymást kö­vették a pöttöm kis emberkék, leánykák rövid, páros műsorszámai s minden egyes szám után felzúgott a taps. Ugyancsak nagy elismeréssel fogadták az első kislányt, aki színes pillangóként sétált végig a 15 méter hosszú kifutón. Egymást követték a gyerekek, mosolyogva, vidáman. A két és félórát igénybevevő műsoros bemutató nagy erkölcsi sikerrel zá­rult, de a szülői munkaközösségnek is szép bevételt jelentett a belépő­díj. Tóth Lajos iskolaigazgató meleg szavakkal mondott köszönetét a szü­lői munkaközösségnek, a Kiskeres­kedelmi V. dolgozóinak. A szülők megismerték a ruházati iparunk ki­tűnő termékeit,^ de ezen túlmenően a bemutató ízlésformáló célt is szol­gált, amit szintén eredményként le­het elkönyvelni. Fekéshazy Megemlékezés Braille Lajosról, a vakírás feltalálójáról A z emberek mindig kegyelettel emlékeznek meg azokról, akik valamilyen nagyot és maradandót alkottak, vagy tettek az emberiség felemelkedése, a haladás érdekében. Ilyen maradandót alkotott Braille Lajos is a vakok számára, aki 150 évvel ezelőtt mint vak ember, felta­lálta a pontírást és olvasást. A talál­mány mindenki számára nagyjelen­tőségű, különösen a vakok részére nyitotta meg az utat a kultúra és tudomány elsajátítására. A földkerekség minden részén a vakok és csökkentlátók nemcsak megtanulnak olvasni, hanem olyan munkakörben is dolgozhatnak, ami­re azelőtt nem voltak alkalmasak. Ez lehetővé tette a vak és csökken­ten látó gyermekeknek, hogy a va­kok intézetében elvégezhessék az ál­talános iskolát. így megszerezhetik az általános műveltséget, ami a mai ember számára feltétlenül szüksé­ges. Sőt, tovább is tanulhatnak jogi, tanári pályán, vagy a zeneakadé­mián. De olvashatnak, tanulhatnak azok is, akik idősebb korban vesztették el szemük világát, ha megtanulják a pontírást és olvasást. Ma már alig van olyan ország, ahol ne lenne va­kok intézete. Itt gazdag könyvtár várja a tagokat. Tudományos köny­veket, útleírásokat, elbeszéléseket, regényeket olvashatnak. Nemcsak kulturális igényeiket elégíthetik ki, hanem egyhangú életüket elviselhe­tőbbé és derűsebbé tehetik. Braille Lajos neve talán a történe­lemkönyvben nem lesz megörökítve, de minden vak ember szívében há­lás emlékkel él. Találmánya gyöke­resen megváltoztatta régi szomorú életüket. A vak ember épp olyan megbecsült és hasznos tagja lehet társadalmunknak, mint bárki más. Az évforduló alkalmából a hála és a kegyelet megemlékezése jeléül 'a miskolci vakok és csökkentlátók helyi csoportja május 24-én délután a SZOT-székházban emlékünnepsé­get rendez. Az ünnepi műsort a Budapesti Vakok és Csökkentlátók Országos Szövetségének kultúr cso­portja szolgáltatja. Hívunk és vá­runk mindenkit, hogy ez ünnepi al­kalomból közelebbről is megismer­hessék a vak emberek életét és mun­káját. Kóta Károly vak telefonkezclé III. KARL MUNDSTOCK: A lengő hófátyol Zt$­ben a sötét, elmosódó, aránnyal át­szőtt, tornyosuló felhőkkel, itt, ezen a csalókán békés és szűzies tájon Weiss ütött tanyát az embereivel. Együtt álldogáltak egy csoportban és síbotjukkal Hollerer felé mutogat­tak. Szakadékos, zegzugos terep vá­lasztotta el tőlük. Túlságosan nagy volt a távolság, semhogy fegyverüket használhassák. Hollerer nem ismer­te fel az arcokat, de biztos volt ben­ne: Weiss érkezett meg. Weiss is­merte azt a megbeszélt összjátékot a határvidék semlegességét illetően, Weiss nem dőlt be semmiféle csel­vetésnek, Weisset nem lehetett el­téríteni, Weisset a gyalázat egyene­sen á hágóhoz űzte. A tegnap esti szavai! Nem a gyűlölet kitörésé volt. Weiss pontösan tudta, mit mond! Mindent előre kiszámított, őt, Holle­rert éppen oda juttatta, ahová akar­ta! De még nem nyert. Az utolsó vá­ratlan ütőkártyát majd ő játssza ki, ■ö, Ifollerer! Weiss, vagy ő, kettőjük ■közül az egyik felesleges. Te vagy én, itt a tundrán vagyunk, ez a va­don törvénye. Hollerer sokfelé megfordult. Mint tartalékos tizedes, akinek pedig sem­miféle kilátása sem volt az altiszti rang megszerzésére, a 141-eseknéla század rohamosztagángk vezetője volt. Végigjárta a tundrát, a senki földjétől le egészen délig, ahol Karélia őserdei kezdődnek, s ahol a mocsa­ras kandalaksai front és a sziklás Lizza-front közötti szakaszon a finn gégefő-vadászok tábori őrszemei rej­tőztek. A gégefő-vadászok átlopakod­tak az orosz állásokba és vadász­zsákmányként gégefőket hoztak ma­gukkal, amiért aztán szabadságos nap járt. Az 1941. decemberi csata iszonyú hidegben vezetett támadá­sainál Hollerer megkapta a másod­osztályú vaskeresztet, sebesüléséért pedig egy ezüstöt. A „Halász-szik­lán'’, meg a „.Gránátfej”-nek neve­zett magaslaton ott feküdt szemtől -szembe az ellenséggel. aki nem az ö ■ellensége volt. A Lizza melletti vé­MIND EQY S Z ALI Q delmi harcokban már mint örveze- tönek, elfagyott a lába és megkapta a gyalogsági rohamkeresztet. És most ősszel a tábornok, aki magányosan és szomorúan vonult felfelé a Náruik­ba vezető úton, neki,. Hollerernek, aki egy volt a kevesek közül, akik a halált még egyszer megtréfálták, ez a döbbenetesen magányos és szomo­rú tábornok mellére tűzte az első­osztályú vaskeresztet. Weisstől el­lenben azt kérdezte: — Hol a fegy­vere? — Neki, Hollerernek csak ariy- nyit kellett volna jelentenie: — „El­dobta, tábornok úr, meg akarta ma­gát adni” — s akkor ezt a mostani szökést megtakaríthatta volna. De neki semmi köze sem volt a tábor­nokhoz. Az egész gyűlölt rendszer­hez csak annyi köze volt, hogy meg kellett érte halnia. Weiss-szel neki magának kellett leszámolnia, ez az ö saját ügye volt. Weiss, a voralbergi falusi tanító, nagynémet érzelmű volt, mióta Ausztriát Németországhoz csatolták, 1944. januárjáig kiképzőként műkö­dött Innsbruckban, egy kaszárnyává átalakított kolostorban. A „pumpál- tatás” volt a szabadalma. Újoncai­nak bármi vétség, vagy tévedés mi­att pumpálniuk kellett. Kedvencei megúszták az egyszerű pumpálással, hátizsák, gázmaszk és acélsisak nél­kül, egész egyszerűen térdhajlíiás negyvenszer, fegyvert kitartva. Weíss tizedes szerette a kerek számokat. Akik iránt közömbös volt, hatvan- szőr pumpáltak, hátukon megpakolt hátizsák. Ezenkívül még voltak olyan újoncok, akiknél a szemükből kiolvasott gondolat úgy feldühítette, hogy a zsebükben talált egyetlen do­hánymorzsa miatt menetfelszerelés­ben nyolcvanszor pumpáltatta őket. De a hegyivadász kobakjában léte­zett még egy negyedik kategória is: ide tartoztak azok a legendás, egé­(Regényrészlet) szén veszedelmes fickók, akiknek a Birodalom elleni üzelfneiről csak suttogva beszéltek. Mindéig is azt kí­vánta, bár ilyen kerülne terítékre. Távoli észak {fv Znahül vegyasszonynál és a hadsereg törzs- kara egyik tar fejű ezredesénél sike­rült magát nélkülözhetetlenné tenni. Már Rovaniemiben státusbeli nem­zeti szocialista kiképző altiszt volt, s ekkor részegségében egyszer azzal hencegett cimborái előtt, hogy a tar­fejű már rég nem tudja azt nyújta­ni az özvegynek, amire szüksége van, csak jól felterjeszti Alwin Weiss számára, hát szívesen is ta­possa érte a sarat. Következő nap a nemzeti szocialista kiképző altisztet menetparanccsal átirányították aliz- zai front déli szakaszára. Helyette ez ezredes tisztiszolgája teljesített szol­gálatot az özvegynél — meg is kap­ta a másodosztályú érdemrendet. Weiss új századát egy csendes, sö­tét tó partján pihenőben találta, ép­pen akkor vonták vissza őket az el­ső állásokból. Álmatag látvány volt a szürkészöld dombok alján svéd sá­torokból felállított tábor. Csak orosz gránátok, meg német parancsszavak törték meg néha a csendet. De már megszokták és nem sokat törődtek vele. Hollerer dilisnek nevezte Weisset, amikor egy nevetséges do­log miatt: — „Nem tud köszönni, ember? — Bizonyára nem tudja, kit lát, mi?” — egy kilométernyire az orosz állásoktól pumpáltatni akarta. De Weiss nem volt dilis és szó sem volt tréfáról. Érezte Hollerer, ami­kor a tűző déli napon, fején acélsi­sakkal, felcsatolt gázmaszkkal, a négyes kategóriának megfelelően száznegyvenegyszer pumpált. A szá­zadparancsnok leintette Weisset, ti­tokban, de a tisztiszolgától minden­ki megtudta. Ezután nyugta volt Hollerernek, és ez egy ideig meg is tévesztette. 1944-ben az őszi csaták­ban Weiss szervezte az utánpótlást a század részére, mely ott pusztult- veszeit a sebbel-lobbal ásott lövész­árkokban. Gazdászokkal veszekedett, akik rogyásig megtömött raktárukat — mielőtt még le nem égett — min­dig át akarták adni valakinek. Ez volt Weiss háborúja. De párszor majd­nem rajtavesztett. Azon az éjszakán, amikor körülzárták a felderítő osz­tag maradványait a Kirkenes felé vezető úton és ott égtek el orpsz páncélosok tüzében, az égő kocsik­tól vörös fényben úszó úton Weiss úgy szaladgált fel és alá. mint az eszeveszett és ezt üvöltözte: — Ne lőjelek, megadom magam, ne lője­tek! A páncélgránátok vízszintesen sö­pörtek bele a kocsiosztagba, körös­körül nehéz géppuskákból kilőtt nyomjelző lövedékek villogtak — és ennek az agyonfüstölödött hősnek egyetlen hajszála sem porkölödött meg! Hollerer egy tőzeghalom mö­gött feküdt, észrevétlenül elintézhet­te volna Weisset. Mellette Kohlme- yer már célba is vette. Hollerer fél­relökte. Az egyetlen egérúton mene­kültek. melyet a gépfegyverek villo­gásánál fedeztek fel az ellenség vo­nalában Weiss a gyávák ösztönével találhatott rá erre a résre. Az őser­dőben pillantották meg. Fegyverte­len, volt és siránkozva kiabálta mon- dókáját: „Ne lőjetek, megadom ma­gam, he lőjetek!” Oroszoknak nézte őket. Már nem is állt a lábán, mire utólérték. Térdre rogyott és úgy me­redt rájuk siralmasan. És akkor Kohlmeyer nem tudta agyoncsapni, pedig már ott volt kezében az ásó. És később a Narvikba vezető, esőben fürdő úton, melyre az utászok csak úgy zúdították az aknákat ........Igen, t ábornok úr, Weiss tizedes fegyve­rét gránátszilánk ...” Nem, ő, Holle­rer nem besúgó. Jöjjön, aminek jön­nie kell, de besúgó nem lesz soha­sem. Talán nem is olyan rossz em­ber ez a Weiss, talán van benne egy szikrányi tisztesség, talán — és ez hihető volt — a halál borzalmainak hatására megváltozik majd a régi, kegyetlen, csúszó-mászó, haszonleső ember, VpflÜÍ az uío*só csatában történt vcyui Finnország északi csücs­kében, az Enare tó és a Tanaelf kö­zött. Állásaikból ki tudtak menekül­ni az északi őserdő mocsaras ingo- ványához. Hollerer azzal próbálko­zott, hogy egy szeggel beindítsa va­lami ottani bennszülött motorkerék­párját. Kohlmeyer, a tiroli mező gaz­dasági munkás, a pukkóval íeszúrt egy tehenet, mert a tehénnek annyi­ra fájt a tőgye, hogy üvöltött kínjá­ban. A nehéz csomagok ott billegtek el a fejük fölött és tompa csattanás- sal messze mögöttük vágódtak be az útba, meg a távoli domboldalba. A Sztálin-orgona vérfaggasztóan mu­zsikált, és ahol tüze a pattogó ágak közt vinnyogva lehullt, .nyögött és sercegett a föld, és vérbe fulladt minden kiáltás, mely az aiíyát, Krisz­tust, meg Máriát hívta. Már Hollerer és Kohlmeyer sem bízott benne, hogy át tudnak jutni a halálra ítélt erdőn, A kínjaitól megszabadult te­hén a földre dőlt, lábát elnyújtotta és haldoklásában rámeredt a gyilkos megmentéire. Hollerer átkozódva. hagyta faképnél a motorkerékpárt és Kohlmeyer után sietett, aki kiötlötte a menekülés egyetlen lehetőségét. Szorosan az orosz csapatok mellett maradtak, köztük csak a folyócska volt és egy sor sűrű bozót rejtette őket. Hallatszott a páncélosok és a lövegek bombölése: végeláthatatlan sorban igyekeztek, hogy a folyón át­keljenek. Kohlmeyer rátért egy ös­vényre, mely hamarosan a mocsár menti csapásban folytatódott. Ro­hant, amennyire csak lehetett, mert a vörös hadsereg bármely pillanat­ban átvághatta magát a mocsár csücskénél. Hollerernek egy pilla­natnyi pihenőt kellett tartania. (Folytatjuk,)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents